Meddig tart Kelet-Európa? – Niederhauser Emil emlékére

Niederhauser Emil, professzor emeritus, vagy, ahogy a tanítványai – köztük én is – hívták, „Emil bácsi” öt éve ment el. Halála már akkor is komoly veszteségnek tűnt mind az egyetemi oktatás (igaz, hogy az aktív oktatási tevékenységet már korábban abbahagyta), mind a történettudomány számára. Ma – öt évvel halála után – pedig egyértelműen kijelenthetjük, hogy a kelet-európai régió történeti kutatása területén nincs hozzá hasonló mértékű tudós Magyarországon, sem az idősebb, sem a fiatalabb generációk körében.

Ebben a rövid megemlékezésben két fontos momentumra szeretném felhívni a figyelmet, azzal a céllal, hogy Niederhauser Emil emléke és munkássága ne merüljön feledésbe. Egyfelől a sokoldalú, univerzális tudású pedagógusra, másfelől pedig arra a Kelet-Európa koncepcióra, amelyet több évtizedes kitartó kutatómunkával érlelt ki, s bár vitatkozni lehet vele (Emil bácsival lehetett), de megkerülni semmiképpen sem szabad.


Forrás: Mult-kor.hu

Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy még elég időben kezdtem az egyetemet ahhoz, hogy Niederhauser Emil hallgatója legyek. Sőt ennél több is történt: biztosan állíthatom, hogy nélküle nem kezdtem volna érdeklődni Kelet-Európa történelme iránt. Ő volt az első oktató egyetemi „pályafutásom” alatt, akinek a szemináriumai érdeklődést váltottak ki belőlem (értsd: kifejezetten érdekesek voltak), és azt is állíthatom, hogy ezzel nem voltam egyedül. 2000 és 2003 között kialakult egy olyan hallgatói „törzsgárda” (talán az utolsó Emil bácsi oktatói tevékenysége során), amelynek tagjaiként minden félévben minden lehetséges órát felvettünk Emil bácsinál, cseppet sem törődve azzal, hogy az adott kódot vagy témát már abszolváltuk korábban. Azért jártunk az órákra, mert tanulni akartunk, és nála lehetett, hiszen Emil bácsinál soha nem volt két egyforma óra; mert olyan oktatóra találtunk, aki zsigerileg érezte annak a régiónak a történetét, amelyről beszélt (nem volt olyan kérdés, amire ne tudott volna azonnal kimerítő választ adni); és mert rendkívül jó pedagógusra leltünk benne, aki kollégaként tekintett már egy másodéves egyetemistára is, aki a folyóson is bármikor el tudott beszélgetni hallgatóival. Szemináriumai attól voltak érdekesek, hogy nem a hagyományos „készülj fel egy témából és tarts egy kiselőadást” típusú órák voltak, hanem azt értékelte, hogy egy-egy témával kapcsolatban milyen kérdéseket tudtunk feltenni. Nem szerette a vég nélküli kiselőadásokat: „minél hosszabb, annál rosszabb” – hangoztatta. Ugyanakkor az egyetemen kívül is foglalkozott a tanítványaival. Emlékszem, amikor megkapta 2003-ban a történészeknek adható legmagasabb elismerést, a Széchenyi-díjat, akkor önünneplés helyett meghívta az egész szemináriumot a Budai várba egy jó nevű étterembe, és mindenki kedvére ehetett-ihatott. Mondanom sem kell, hogy milyen jó hangulatban ért véget a találkozó! Szerénységére jellemző, hogy ritkán szerepelt a médiában, kerülte a feltűnést. Ha ma rákeresünk nevére az interneten, szomorúsággal kell megállapítani, hogy milyen kevés információ őrződött meg róla.


Forrás: Oroszvilag.hu

Niederhauser Emil mindenkiből elismerést váltott ki óriási nyelvtudásával (tizenhat nyelven beszélt és olvasott, ebből legalább hat nyelven felsőfokon), historiográfiai ismereteivel (lásd: A történetírás története Kelet-Európában című könyvét, amit maga is csak „telefonkönyvnek” hívott a benne lévő rengeteg adat miatt) és elméleti tudásával. Ő maga soha nem volt marxista (párttag sem), de sok marxistánál jobban ismerte magát a marxizmust. Elfogadta belőle azt, amit ő maga tudományos alapon elfogadhatónak ítélt meg, ugyanakkor vitatkozott is vele. Kiválóan ismerte azokat az elméleti vitákat (Annales, „ázsiai termelési mód”, világrendszer-elmélet stb.), amelyek a tudományon belül lezajlottak és hatottak a XX. század második felében. Niederhauser Emil munkásságát ugyanakkor nem lehet egyértelműen besorolni egyik irányzatba sem, de mivel Kelet-Európa történetével foglalkozott, így egyértelműen hatottak rá azok az elméleti megközelítések, amelyek a centrum-periféria viszonyait akarták megérteni.


Forrás: libri.hu

És itt térnék át Niederhauser Emil Kelet-Európa-koncepciójára, amely egyébként egész munkásságához hasonlóan meglehetősen ismeretlen. Ma is születnek tanulmányok és monográfiák, amelyekben feltalálják a „spanyolviaszt” Kelet-Európa félperifériás helyzetéről, gazdasági elmaradottságáról és társadalmi fejlődéséről, vagy éppen azt állapítják meg, hogy Kelet-Európa nem is létezett. Pedig Niederhauser mindezt a problémakört több tanulmányában és egy kiváló összegző monográfiájában (Kelet-Európa története. Bp. MTA, 2001.) alaposan körüljárta és kifejtette. Mi ennek a lényege? Niederhauser felfogásában Kelet-Európa törté­neti fogalom, amelyet csak a korai középkortól kezdve le­het használni, szemben az időtől független földrajzi fogalom­mal. Ugyanakkor ez nem valami dogma nála, hiszen, ha „Kelet-Európa” történeti fogalom, akkor változó is, hiszen „a válto­zás a történetiség lényege” – írja egy helyütt. Sőt,

„ha változik, az is elképzelhető, hogy idővel eltűnik, ha valóban egyszer valamiféle, legalábbis alapelveiben egységes Európa kialakul.”

Minden régió történeti meghatározásánál arról szokott a vita folyni, hogy hol húzhatók meg a régió határai. Nincs ez másképp Kelet-Európa határainak meghatározása esetében sem. Különösen élénk vita bontakozott ki a határvonalakról a rendszerváltás előtt és után, sőt egyesek megkérdőjelezték magának az elnevezésnek a jogosságát is. Erre Niederhauser nagyon frappáns és történeti választ adott:

„A Kelet-Európa-szemléletet azért bírálták és bírálják, mert éppen a szocialista »béketábor« erőszakolt visszavetítésének tekintik. Holott az a szocializmus, az a rendszer, amely itt alakult, azért volt olyan, amilyen, mert éppen Kelet-Európában jött létre.”

A Nyugat­tól való elmaradottságnak évszázados hagyományait nem kell túlságosan bizonygatni. Kelet-Európa eleve – fél évszázaddal – később indult meg a középkori fejlődés útján, mint a Nyugat. Majd amikor a XVI. század során, Nyugaton megindult a ka­pitalizmus kibontakozása,

„a kelet-európai területek, sok egyéb európai alrégióval közösen a perifériára szorultak, a vi­lággazdaság az Atlanti-óceán felé fordult, a keleti kapcsolato­kat az Oszmán birodalom tette lehetetlenné. Az elmaradott­ság megint évszázados lett.”

A régió földrajzi helyzete is meghatározó volt az elmaradottság konzerválásában. Elzártan a világtengerek­től, a természeti erőforrások hiányában nem volt lehetséges a centrum országokhoz hasonló fejlődés.

E tényeket újabban már a rendelkezésre álló, összehasonlítást lehetővé tevő adatok is megerősítik. Agnus Maddison gazdaságtörténész megállapítása szerint az 1820-as év a választóvonal: ettől kezdve napjainkig a Nyugat meghuszonhatszorozta az egy főre jutó GDP-jét, miközben a többiek (és ebben benne van Kelet-Európa) csak nyolcszoros növekedést tudtak elérni. Vagyis abban az időszakban, amikor a nyugat-európai kapitalizmus az ipari forradalommal új fejlődési szakaszba érkezett, akkor régiónkban három nagy felvilágosult abszolutista birodalom konzerválta az elmaradottságot. És ami már lé­nyeges sajátosság volt, az az abszolutizmus, vagyis az ál­lamhatalom túlereje a társadalommal szemben. A periféria országai mindig az államhatalom kényszerítő erejével próbáljanak meg fel­zárkózni a nyugati fejlődéshez, és ez az autoritatív paternalizmus továbbélt a szocialista rendszerekben is. (Nagyjából ugyanezt állapította meg Alexander Gerschenkron is A gazdasági elmaradottság történelmi távlatból című híres tanulmányában.) Az állami eszközökkel történő gazdasági fejlesztés, illetve a politika beavatkozása a társadalmi viszonyokba („reformok felülről”) nem szocialista találmány. Sőt, ahogy látjuk, e gyakorlat képes volt túlélni a „szocialista korszakot” is.

Niederhauser Emil azonban azt is látta, hogy Kelet-Európa nem egységes régió, s ezért további alrégiókat határozott meg. Így az 1987-es akadémiai székfoglalójában ketté osztotta Kelet-Európát a keleti és a nyugati kereszténység határvonala mentén: így lett Nyugat-Kelet-Európa és Kelet-Kelet-Európa. Később még egy harmadik alrégiót is megjelöl a Balkánra vonatkozóan (Dél-Kelet-Európa). Persze azt is látta, hogy a köznyelv nem fogja szeretni ezeket az elnevezéseket, így a Nyugat-Kelet-Európa helyett maga is inkább a Közép-Kelet-Európa elnevezést használta, amely nagyjából Lengyelországot, Csehszlovákiát és Magyarországot takarta, kissé kiterjesztve a nyugat-belarusz, nyugat-ukrán és erdélyi területekre. Összességében ezen alrégió ugyanaz, mint amit Oskar Halecki neves lengyel történész Kelet-Közép-Európának hívott. És éppen itt, a látszólag csupán jelzőkben különböző elnevezések között volt a legélesebb vita. Nevezetesen abban, hogy Halecki ezen alrégiót egy Németországot is magába foglaló Közép-Európa keleti részének tekintette, Oroszország tehát egy teljesen különálló régiót alkot nála, míg Niederhauser szerint ezen alrégió az Oroszországot is magába foglaló Kelet-Európa nyugati része, természetesen számos, az orosz fejlődéstől eltérő sajátossággal (mégis több hasonlóságot vélt felfedezni, s inkább egy nagy régiót feltételezett az Elbától Moszkváig).


Forrás: bookline.hu

Talán nem sértődne meg Emil bácsi, ha én itt most Haleckivel értek egyet, különösen az újabb történeti kutatások és a rendszerváltás óta eltelt 25 év ismeretében. A kutatások azt mutatják, hogy a Szovjetunió nem tudott a „szocialista tábor” centruma lenni, nem tudott sem politikai, sem társadalmi, sem pedig gazdasági mintát szolgáltatni. Kelet-Közép-Európa államai a rövid sztálinista periódus után többnyire a nyugati (vissza)nyitást szorgalmazták, és ezt a harcot a Szovjetunió elvesztette. A rendszerváltás után 25 évvel pedig úgy tűnik, hogy Oroszország megmaradt az egyetlen XIX. századi birodalomnak, amely nem tud és nem is akar szabadulni ettől a múlttól, miközben Kelet-Közép-Európa társadalmai – bár maguk az államok, mint gazdasági egységek továbbra is számos vonatkozásban Nyugat-Európa félperifériájának tekintendők – egyre inkább integrálódnak a Nyugathoz. Úgy tűnik, hogy Oroszországban mégis erősebbek az orosz fejlődési sajátosságok, ami inkább húz választóvonalat Oroszország és Kelet-Közép-Európa közé. Ugyanakkor, egyértelmű az is, hogy hosszú távon (long durée) nem ismerjük a jövőt: integráció lesz-e vagy egy újabb visszarendeződés? Ebben a tekintetben nem sokkal vagyunk előrébb 1989-nél. A történelem még nem ért véget. Egyben biztosak lehetünk. 1989-ben Niederhauser Emilnek igaza volt, amikor így fogalmazott:

„a kelet-európai sajátossá­gok tapasztalatait nem lehet figyelmen kívül hagyni, ezek jele­nünket is nagymértékben meghatározzák.”

Ezt olvastad?

Fráter Györgyről, akit kortársai monachus diabolusnak, vagyis ördöngös barátnak neveztek 2017-ben jelent meg a Sziluett – Korszerű Történelmi Életrajzok sorozatban