„Mindenki még többre törekszik” – interjú Kertész Istvánnal

Kertész István művei nemcsak az ifjúságot ejtik rabul. Könyveinek szereplői – nagy görög és római hadvezérek, olimpikonok – megelevenednek az ember képzeletében. Harmincöt könyv és több száz szakcikk írásával Kertész István ókortörténész az egyik legtermékenyebb magyar írónak tekinthető. Nyugdíjba vonulása óta is töretlen a történelem iránti lelkesedése. Pályájáról és az ókor világáról Berkes Márton beszélgetett vele.


Kertész István. Kép forrása: Youtube.com

Újkor.hu: Miért a történészi pályát választotta hivatásául?

Kertész István: Ez érdekes dolog. Atyámat, mint kommunistát, 1948 és 1953 között internálták, így szobafestő-mázoló nagybátyámra volt bízva neveltetésem. Neki köszönhetően sokat olvastam, mivel sok könyvet hozott haza, többek között római regéket is, mint például Romulus és Remus történetét. Ötödikes koromra már az Egri csillagok volt az egyik kedvenc olvasmányom, emellett Gaál Mózes középkori magyar vitézekről írt könyvei jelentettek számomra nagy élményt. Ekkor történt, hogy dolgozatot kellet írnom Mi leszek, ha nagy leszek címmel, és én azt írtam, hogy történelemtanár. Utána tudatosan erre a pályára készültem. Az olvasás továbbra is meghatározta az életemet, gimnazista koromra negyvenhárom Verne- és ötven Jókai-kötetet sikerült elolvasnom.

Miből adódott, hogy történészként fő kutatási területének az ókori hellenisztikus történelmet választotta?

Budapesten, az Eötvös Gimnáziumban érettségiztem, ami jónevű gimnáziumnak számított. Az egyetemre elsőre nem vettek föl, habár negyedikes koromban megnyertem a gimnázium történelmi tanulmányi versenyét is. Kitanultam a nyomdász szakmát. Amikor aztán 1962-ben fölvettek a Bölcsészkarra, magyar-történelem szakra, az egyetem mellett esténként négy órát dolgoztam a Kossuth-nyomdában, aminek következtében tudtam könyveket vásárolni. Sikerült a Központi Antikváriumból beszereznem egy háromkötetes kétnyelvű Hérodotosz-kiadást. Akkoriban az 1892-es kiadású, Geréb József-féle fordításban lehetett olvasni magyarul, de ezt a legtöbb közkönyvtárból ellopták addigra. Hahn István professzor úr Hérodotosz-szemináriumán kitűntem a többiek közül azzal, hogy én voltam az egyetlen, aki olvasta a történetírót. Egyszer meghívott magához beszélgetni, s ekkor azt mondta, hogy ha ókortörténész akarok lenni, akkor a latin szakot is föl kell vennem. A második év elején különbözeti vizsgát tettem az elsőéves latin anyagból, és latin-történelem-magyar szakosként folytattam a tanulmányaimat. 1967-ben végeztem jeles eredménnyel, majd két évig egy ipari-tanuló kollégiumban voltam nevelőtanár. 1969-ben sikerült a kisdoktori címet megszereznem Az Attalidák valláspolitikája a pergamoni állam önállósága idején Kr. e. 283-133 című munkámmal. Világéletemben Pergamon volt az egyik kedvenc kutatási területem, köszönhetően a berlini Pergamon Múzeumban szerzett élményeimnek. 1969 őszétől tudományos segédmunkatársnak neveztek ki az Ókori Görög-római Történeti Tanszékre, majd az évek során docenssé léptem elő. 1982-ben védtem meg a kandidátusi értekezésemet. Onnantól szépen alakult volna a pályám, de Hahn István nyugdíjba ment, majd 1984-ben elhunyt, utána néhány évvel az általam nagyon szeretett és tisztelt Mócsy András régészprofesszor szintén elhalálozott. Amikor eljött a rendszerváltás, a kollegáim egy részével megromlott a kapcsolatom. Szakmailag is szerettem volna megújulni, ezért átmentem az akkoriban egyetemmé váló Testnevelési Főiskolára, ahol sporttörténetet és ókori olimpiatörténetet kezdtem el oktatni. Ebben a témában később több könyvem megjelent. Antonio Samaranch, akkori NOB elnök is méltatta munkásságomat, elismerő levelet írt a marathóni futás történetiségének a problémáját elemző munkám kapcsán. Ennek a levélnek a másolata A görög sport világa című könyvemben látható. Közben az ELTE Bölcsészkarán sem hagytam abba a tanítást, félállásban maradtam, tehát 1969-től 2005-ig, harminchat éven át. Számos minőségi tanítványom is akadt. A Testnevelési Egyetemen aztán olyan impulzusok értek, amelyeknek köszönhetően a magyar olimpiai mozgalomba másfél évtizedre be tudtam kapcsolódni. Közben ott, majd Egerben is egyetemi tanárrá neveztek ki, és folytattam írói munkásságomat. A mai napig több mint harmincöt könyvem jelent meg.

Melyik téma jelenti ön számára a legfontosabbat, a sporttörténelem, a hadtörténelem vagy az ókori botrányok?

Ez olyan, mintha egy séftől megkérdeznék, hogy mit szeret a legjobban főzni. A botrányok semmi szín alatt sem, mert az a desszert, a melléktermék. Nekem mindig is Pergamon és a hellénizmus volt a vesszőparipám. A thesszaloniki Arisztotelész Egyetemen korábban rendeztek ókori Makedónia kongresszusokat, szakemberek színe-javának bevonásával. Nekem sikerült három alkalommal, 1989-ben, 1996-ban és 2002-ben részt venni. Amikor 1999-ben megvédtem az akadémiai doktori értekezésemet, annak is a hellenisztikus történelem volt a témája. Ez az első helyezett. Annak a ténynek, hogy bekapcsolódtam a magyar olimpiai mozgalomba, és a Magyar Olimpiai Akadémia vezetőségi tagjaként funkcionáltam hosszú időn keresztül, olyan hatása lett, hogy a hellénizmus történetét követően a sporttörténelem került érdeklődésem homlokterébe. Ráadásul Magyarországon Mező Ferenc óta tudományos színvonalon az ókori olimpiatörténettel nem foglalkozott senki. Azóta sem foglalkoznak ezzel, amióta 2007-ben otthagytam a Testnevelési Egyetemet. Fájó pont, hogy sehol nem sikerült iskolát kialakítanom, a Bölcsészkaron személyes ellentétek miatt, a Testnevelési Egyetemen pedig melléktárgy volt a sporttörténet, így ott eleve nem volt erre lehetőség. Kedvenc tanítványaim egyike, Szakály Sándor professzor is eltöltött egy időt a TF-en, de aztán belátta, hogy máshol komolyabb teret tud nyerni a kutatásai számára. Egerbe pedig mondjuk úgy, hogy levezetni mentem, ahol egykori tanítványaim, többek között Romsics Ignác és Makai János voltak a munkatársaim. Ott a szeretetnek, tiszteletnek és megbecsülésnek olyan légköre vett körül, amire mindig vágytam, és a bölcsészkari nehézségek után ez lelki gyógyírt jelentett számomra.

Voltak-e mélypontjai a tudományos pályájának, s ha igen, ezek mennyire viselték meg?

Emberileg a professzor barátaim, Hahn István és Mócsy András halála utáni időszak, vagyis az igazán nagy egyéniségek hiányából keletkezett űr. Ekkor a szakmai értékekkel szemben a személyes érdekek jöttek elő. Ez számomra nehezen elviselhető légkört hozott létre, és ehhez jöttek a politikai változások, amik a szakmai munkára is rányomták bélyegüket. Ugyanakkor mindenképp a Bölcsészkar jelentette számomra a megalapozást és a kiteljesedést. Ott lettem kisdoktor, kandidátus, ezalatt gyűjtöttem össze azt az ismeretanyagot, aminek köszönhetően akadémiai doktor lehettem. Ahhoz viszont, hogy kifussak, mint akadémiai doktor, olyan emberi légkörre volt szükségem, amit aztán a TF nyújtott számomra. Úgyhogy ambivalensen gondolok vissza a bölcsészkari életemre.

Melyik a leghálásabb tevékenység az ön számára: A kutatás, a diákok tanítása vagy a konferenciákon való előadás?

Ezek nálam egyenrangú dolgok. A tanítást mindig alapvető élményként éltem meg, mivel mindig nagy közlési vágy volt bennem. Nemcsak szóban, írásban is. Azt szokták leginkább emlegetni a könyveim kapcsán, hogy nagyjából úgy írok, ahogy előadok. Igyekszem mindig érdekesen fogalmazni, törekszem arra, hogy felkeltsem az érdeklődést, akár írásban, akár szóban. Az, hogy a világ számos pontján tarthattam előadást, az járulékos tevékenység. Ezek közül az emelkedik ki, hogy 1982-ben rövidebb ideig vendégtanár voltam a berlini Humboldt Egyetemen, ami szép élmény volt. Még szakmailag fontos volt, hogy 2000-ben megkaptam az Onassis ösztöndíjat, és öt hetet töltöttem Athénban, ahol bejáratos voltam az egyetem könyvtárába, onnan könyveket a szállodai szobámba is vihettem. Az ott gyűjtött anyag terméke lett A görög sport világa című könyv. Az NDK-beli kapcsolataim is fontosak voltak, nemcsak a berlini előadásaim okán, hanem azért is, mert a jénai és a hallei egyetem vendége is voltam, így sok baráti és szakmai kapcsolatot tudtam létesíteni. Keletnémet barátaim segítségével olyan szakirodalomhoz jutottam, főleg Pergamonnal kapcsolatban, amit egyébként nem tudtam volna megszerezni. Ez részben a második világháború idején megjelent szakirodalmat jelenti, részben az akkori modern nyugatnémet szakirodalmat, mivel nekik voltak olyan kapcsolataik, hogy megszerezhették ezeket. A szakkönyvek mindig nagyon drágák, a nyugaton megjelent szakkönyvek pedig óriási összegekbe kerültek. Nekem szerencsére azért mindig csurrant-cseppent ezekből, úgyhogy ez nagyon komoly segítséget jelentett nekem.

Van bármi, ami a modern olimpiákban visszaadja az ókori olimpiák szellemiségét?

Több vonatkozásban. Elsősorban, az ember vágya az önkiteljesedésre.  Érdekes a demokrácia egyenlősítő törekvése. Azt mondták, hogy mindenki, aki felül akar emelkedni a közösségen, veszélyt jelent a közösség számára, mert az emberi mérték meghaladására törekszik, ezzel pedig az istenkáromlás bűnét követi el. Nem véletlen, hogy az athéni demokrácia fénykorában Periklész kivételével előbb-utóbb minden nagy athéni politikust száműztek. Aki a közéletben kiemelkedett, azt idővel a társadalom számára veszélyesnek ítélték. Azt írta elő a nomos, az írott törvény, hogy legyenek az emberek minden szempontból egyenlőek. De az ember a természet része is, nemcsak a társadalomé. Van vágya, akarata ösztöne, ami olykor ellentétbe kerül az írott törvénnyel. Ez örök konfliktust jelent. Akkor hogyan tud az ember úgy több lenni másnál, hogy a társadalom gyanakvását ne ébressze fel? A sport alkalmas erre. Beteljesíti az ember kiteljesedési vágyát, de nem veszélyezteti a társadalmat. Sőt! Idővel rájöttek arra, hogy az a társadalom, amelynek a polgárai dicsőséget szereznek a sportpályán, hírnévhez jut. A hírnévnek pedig van politikai haszna. A mai ember részben azért is akar kiemelkedő sporteredményt elérni, hogy az átlag fölé emelkedjen, dicsőséget, hírnevet szerezzen. Egy győzelem esetén az egész ország azt mondja, „ilyenkor milyen jó magyarnak lenni”. Ahogy az ókorban az állam megjutalmazta az olimpiai bajnokot, úgy megjutalmazza ma is. Athénban ötszáz juh értékét kapta, ma Magyarországon harmincötmillió forintot. Valaki kiszámolhatná, hogy az értékek azonosak-e. Nem ismerem az élő juh árát. A vagyonhajhászás az egyén részéről szintén szerepet játszik. A dicsőség és a vagyon megszerzése iránti vágy sportszerűtlenségre késztetheti a sportolót. Az ókorban még nem létezhettek olyan fajta doppingvétségek, mint amilyenek manapság léteznek, hiszen ilyen biológiai ismereteik nem voltak az ókoriaknak. De léteztek másfajta sportszerűtlenségek, lásd a Botrányok az ókorban példáit. Ami viszont lényeges különbség a modern olimpiákhoz képest, az az, hogy az ókorban az olimpia eredetileg olyan értelemben volt egyetemes, hogy akkor ez egy pánhellén játékot jelentett. Ma valóban az egyetemességet, az egész emberiséget összefogó mozgalmat jelenti. Kezdetben csak szabad születésű görög vehetett rajta részt az ókorban. De Iszokratész és a hellenizmus óta mindenkit görögnek tekintettek, aki a görög műveltséget elfogadta, vagyis hellénizálódott. Ezért aztán idővel az oikumené, az akkor ismert civilizált világ egésze beleolvadt az olimpiai mozgalomba. Különbség volt a férfiak és a nők között is, hiszen a nőknek külön játékokat rendeztek, ők az olimpián nem vehettek részt. Férjezett asszony az olimpiai játékokra még nézőként sem mehetett el. Ma a férfiak, nők és a különböző vallásúak egyenrangúságát hirdeti az olimpiai mozgalom. Az egyik olimpiai jelmondat, „citius, altius, fortius”, arra ösztökéli a sportolót, hogy mindig nagyobb eredményt akarjon elérni. Emiatt van, hogy senki sem lehet elégedett, mivel mindenki még többre törekszik. Ezzel szemben az ókori ember számára az olimpiai versenyek a vallási élet részét, a Zeusz-kultusz részét jelentették. A játékokon való részvétel már a Zeusz-kultuszban való teljes részvételt, a teljes energia mozgósítást is jelentette. És a győzelem maga volt a beteljesedés. „Mindent megtettem Zeuszért, és Zeusz is mindent megtett értem, ezért engedett győzni.” Ennél tovább nem volt hova törekedni, még akkor se, ha többször egymás után lett valaki olimpiai bajnok. Tehát hiányzott az, ami ma nagyon sok sportolóban megfigyelhető. Alig van olyan sportember, aki teljes elégedettséggel tud visszaemlékezni a sportmúltjára.

Van olyan könyv vagy film, amit tudna ajánlani a fiataloknak, hogy megszerethessék az ókor világát?

A történelmi filmek elég kommerszek, és nagyon sok bennük a történethamisítás. A Nagy Sándor, a hódító-ban kifejezetten bosszantó, hogy mekkora hangsúlyt kapott benne, hogy a makedón királyt homoszexuálisnak ábrázolták. A Trója című film teljesen meghamisítja az eredeti Homérosz-történetet. Nekem azonban nagyon tetszett fiatalkoromban a Spartacus című film Kirk Douglas főszereplésével és az Elizabeth Taylorral és Richard Burtonnel készült Kleopátra. Az ókori tárgyú filmek közül talán ez a kettő kiemelkedő, és az ókor szellemiségéből a legtöbbet visszaadó.

Idén újra megjelent elektronikus formában A hódító Róma című könyve. Miben változott ez az 1983-as kiadáshoz képest?

A 2000-es évek elején az ókori Róma tanulmányozásában új szempontok kerültek előtérbe, ezeket igyekeztem hasznosítani. A Hannibal, a pun háborúk kora című könyvemben használt ismeretanyagra és a könyvkiadásban újabban előkerült adatokra is támaszkodtam. Főleg gazdaságtörténetileg egzakt adatokkal igyekeztem ábrázolni a Római Birodalom gazdasági hátterét, és ezzel állást foglalni a római imperializmus lényegével kapcsolatos vitákban. A rabszolgaságnak, mint jelenségnek az újszerű értékelését és a római pénz történetének felvázolását is bevettem az anyagba. A Kossuth Kiadó – amelynek hálás vagyok, mert több könyvemet is megjelentette (Botrányok az ókorban, Regélő Róma) – nem akarta hagyományos úton újra kiadni a könyvet, amit azzal indokolt, hogy nem volna iránta elég nagy az érdeklődés. Érdekes, hogy 1983-ban még több tízezer példányban jelent meg ez a könyv, és el is fogyott. Bár az is igaz, hogy ekkor ez a téma kifejezetten hiánycikk volt, mivel akkor már nagyon régen nem jelent meg magyar szerzőtől olyan könyv, amely az ókori római történelmet dolgozta fel. Azóta átalakult a helyzet és a piac. Főleg nagyon szép képekkel, de gyér tartalommal rendelkező nyugati kiadványok magyar fordításai kerülnek a polcra. Mivel a Regélő Róma is nehezen fogy, kis példányszámban kelt el idáig, megértem a kiadó aggályait. Éppen ezért fölajánlottam, hogy az én komoly anyagi hozzájárulásommal adják ki ezt a második kiadást. Végül ez a megoldás sem valósult meg, és maradt az elektronikus megjelenés.


Kertész István. Kép forrása: Youtube.com

Ön szerint miért lehet mostanában csak kisebb példányszámban kiadni könyveket?

Egyrészt megváltozott az olvasóközönség igénye, másrészt a társadalom kultúréhsége is. Úgy látom, hogy egyre silányabb diákanyag kerül a felsőoktatásba, legalábbis humán vonalon. Tudás alapú társadalomról beszélnek, de valójában az oktatás színvonala mélyre süllyedt, ami belpolitikától függetlenül sajnos huzamosabb ideje így alakult. Jelszó szintjén mindegyik kormány meghirdette a tudás alapú társadalmat, de kialakításának módját nem találták még meg. A probléma az, hogy emiatt az egyetemi oktatás színvonala sem javult. Ahogyan a kórházaknak is állandó adóssággal kell küszködniük, hasonló problémák a felsőoktatásban is vannak. A kancellárok kinevezése csak növelte a zűrzavart. Kiváló, de az oktatás problémái iránt csekély fogékonysággal rendelkező közgazdászok kerültek olyan területre, ami nekik idegen. Sajnos én már nem tudok aktívan közreműködni a jelzett gondok megoldásában. Egerben megszüntették a professor emeritusi javadalmazásomat, és én visszavonultam az oktatói munkából.

Berkes Márton

Ezt olvastad?

Az International Students of History Association (ISHA) magyar tagjai Egerben, az Eszterházy Károly Főiskolán tartották az éves konferenciára felkészítő ún. Preparing