Misztikus csata egy sakktábla fölött

Közhely, hogy az élet időnként különösebb történeteket produkál, mint a fikció. Ugyanakkor a közhelyek azért közhelyek, mert igazak, ezt pedig könnyen alá lehet húzni az 1978-as sakk világbajnoki döntő eseményeivel.

Ennek az elegáns, steril, racionalitásra és intellektusra építő játéknak a bevonása egy misztikus „pszichés háborúba” annyira abszurd, hogy szinte Monty Python-szerű: KGB-ügynökök, parapszichológusok, jezsuiták, gyilkos szektatagok, egy izraeli pszichológus és egy joghurt mérik össze a láthatatlan erőiket a két nagymester mögött egy sakktáblánál. Mindezt olyan komolysággal, amely csak tovább fokozza a helyzet nevetségességét.

A döntőre kevesen emlékeznek a végeredmény miatt, elvégre az lényegesen megragadóbb pillanat volt, amikor az Ananda Marga nevű indiai szinkretikus szekta két amerikai származású tagja (nevezetesen Steven Michael Dwyer és Victoria Shepperd) hatalmas narancs turbánban lótuszülésben meditálva „szurkoltak” a mérkőzés egyik résztvevőjének – Viktor Lvovics Korcsnojnak – a rendezvény helyszínén. Végül mégsem a fenti jelenet miatt dobták ki őket, hanem azért, mert a szervezőket tájékoztatták arról, hogy a pár óvadék ellenében van szabadlábon egy indiai diplomata ellen elkövetett késeléses gyilkossági kísérlet miatt.

A botrányos mérkőzés, amely a sakk történetének talán leginkább extravagáns sztoriját generálta és ami heteken át uralta a nemzetközi médiát, azonban közel sem itt kezdődött és nem is itt ért véget.

A világbajnoki döntő először „csak” politikai kérdés volt, tehát eleve komoly ügy. Két szovjet játszott egymás ellen, az egyik a sarló-kalapácsos lobogó alatt, a másik viszont hazája himnusza helyett az Örömódát kérte. (Apropó, himnuszok! A mérkőzés már a kezdet kezdetén is problematikus volt, mivel a fülöp-szigeteki zenekar a szovjet himnusz helyett az Internacionálét játszotta el.)

Korcsnoj 1975-ben disszidált a Szovjetunióból, és ekkor még nem szerezte meg a svájci állampolgárságot, így állam nélküli versenyzőként vett részt a megmérettetésen. Ellenfele Anatolij Karpov (aki az internet megjelenése óta rendkívül ismert mém lett egy orosz tévéműsor miatt), jóval fiatalabb volt nála és vélhetően a nyomás is nagyobb volt rajta. Karpovnak nyernie kellett az „áruló disszidens” ellen (aki ráadásul korábban közeli barátja volt), így a szovjet delegáció tömve volt KGB-tisztekkel, akik „innovatív” ötletekkel próbálták meg befolyásolni a mérkőzés végkimenetelét. Az elődöntőkben Korcsnoj már három világszínvonalú szovjet játékost is legyőzött, és szörnyen festett volna a szovjet propaganda számára, ha a disszidens megveri az ifjú orosz tehetséget. A moszkvai lapok nem nevezték nevén Korcsnojt, csak úgy emlegették, hogy a „kihívó”.

A történet tragikus oldalához tartozik, hogy Korcsnoj felesége és fia Leningrádban maradtak, amikor a családfő disszidált. A fiút 1980-ban a kurgáni munkatáborba deportálták, mivel nem volt hajlandó csatlakozni a katonasághoz, félve attól, hogy a katonai ismeretekhez való hozzáférése miatt esélye sem lesz arra, hogy nyugatra távozhasson (végül anyjával 1982-ben elhagyhatta a Szovjetuniót). A KGB – kivételesen – mégsem a családjával zsarolta meg az ellenfelet, hanem egy egészen elképesztő ötlettel állt elő.

A hidegháború alatt a felek egyaránt kísérleteztek áltudományos, parapszichológiai jelenségekkel. Ezek közül a legismertebb a „Csillagkapu Projekt” volt, amelyet csak 1995-ben adtak át a CIA-nek (korábban a védelmi hírszerzés fogta össze a projekt egyes részeit), akik az összes ezzel kapcsolatos kutatást azonnal abbahagyták, és később nyilvánosságra hozták a projekt iratanyagát. A CIA Reading Roomban online is olvasható szinte minden – mondani sem kell – rendkívül kínosnak hatnak ezek az írások.

A projekt elődjét azért hozták létre 1977-ben, hogy ellensúlyozzák a szovjetek vélt „kutatásait” az ún. „pszichotróniai erőkkel” kapcsolatban (utóbbira az amerikaiak szerint Moszkva, csaknem 60 milliárd rubelt költött).

Ennek az elképzelésnek a lényege nagyjából az, hogy lehetséges elektromos-, rádió- vagy agyhullámokkal kínozni vagy befolyásolni másokat, de ennek kapcsán merültek fel olyan kutatások is, amelyek a telekinézissel vagy a telepátiával voltak kapcsolatosak.

Nevethetünk ezeken a kuriózumokon, azonban történetünk főszereplői ezeket a lehetőségeket igen komolyan mérlegelték, legalábbis a szovjet delegáció vezetője, Viktor Davidovics Baturinszkij KGB-ezredes és egykori katonai ügyész biztosan. Baturinszkij magával vitte Dr. Vlagyimir Zukhar parapszichológust és hipnotizőrt, hogy megzavarja Korcsnoj mentális állapotát. A különös figurát feltűnően a közönség első sorába ültették, hogy a mérkőzések alatt feszülten bámulhassa Korcsnojt, megpróbálva befolyásolni és összezavarni a nagymestert. A játékos követelésére a szervezők Zukhart hátrébb ültették a későbbi mérkőzéseken, azonban Korcsnoj így sem érezte magát biztonságban, azt állítva a szervezőknek, hogy egy cambridge-i professzor szerint ilyen távolságból is megzavarhatják az agyhullámait.

Mivel ezt már elég nehezen tudta komolyan venni a FIDE (a Nemzetközi Sakkszövetség), ezért Korcsnoj máshol keresett segítséget. Annak érdekében, hogy ellensúlyozza Zukhar feltételezett tudatmódosító erejét, a játékos egy emblematikus tükröződő napszemüveget kezdett el viselni, majd Dr. Vlagyimir Bergina izraeli pszichológust vitte be a terembe, később a cikk elején is említett szektásokat vetette be, végül pedig Bulatao jezsuita barátot és parapszichológust és tanítványait. Amennyiben komolyan vesszük a helyzetet, szabályos háború zajlott a gondolatok és agyhullámok szintjén a teremben, amiről az ember nem tud másra, csak a „Veteran of the Psychic Wars” című Blue Öyster Cult dalra asszociálni.

Ezeket a hullámokat persze a sajtó képviselői nem látták, ugyanis őket legalább ennyire lekötötte a skandalum, amelyet Korcsnoj Karpov joghurtja miatt rendezett. A disszidens azt állította, hogy a joghurt fogadása a FIDE-szabályzat megsértése, mert „nyilvánvaló”, hogy az ételek kiosztása egyfajta kódolt üzenetet közvetíthet. Logikusan a joghurt színe utalhat arra, hogy mire utasították a szovjet tehetséget; esetleg épp ajánljon döntetlent, vagy tegyen meg egy bizonyos lépést. Ugyan a KGB valóban a világ legfélelmetesebb titkosszolgálata volt ekkoriban, azonban a fentiekből is egyértelműen látszik, hogy Korcsnoj súlyos üldözési mániában szenvedett, különösen a mérkőzés előtti autóbalesete óta. Ráadásul később kiderült, hogy a meccs után (1978 szeptemberében) a baguioi rendőrség őrizetbe vett három különös „vállalkozót,” akik azzal fenyegetőztek, hogy fekete mágia segítségével térdre kényszerítik Korcsnojt, hacsak nem fizet nekik egy „szerény”, 15 000 dolláros tiszteletdíjat.

A másik oldalról Karpov egyébként a játék kezdetén megröntgeneztette ellenfele székét, így biztosítva, hogy az nem használ tiltott tárgyakat. Az ellenséges hangulat a bajnokság végére rendkívül súlyos lett a mesterek között, amit kiszólások és csípős megjegyzések tarkítottak egymás játékáról, igen sportszerűtlen módon.

A mérkőzést 32 játék után a KGB nyerte, Karpov világsztár lett és azután 1981-ben ismét megverte Korcsnojt, harmadszor is megvédve ezzel világbajnoki címét. Az 1978-as mérkőzés bizarr részleteiről keveset tudnánk, hacsak Korcsnoj csapatkapitánya, Raymond Keene azokat – különben jogsértő módon – meg nem írta volna „Karpov-Korchnoi 1978: The inside story of the match” című könyvében. A kötet miatt a korábbi barátok pereskedésbe fogtak egymással.

Magyarra is lefordított tanulmányában Jurij Lotman a sakkot „a játék világának ellentétes pólusaként” állítja szembe az „orosz életet” pusztító hazárdjátékokkal. Amíg a kártya a szerencse és az ismeretlen birodalma – misztikus spekulációk színtere, amely sok szocialista szemében a „burzsoá és feudális dekadencia” jelképévé vált –, addig a sakk a politika és a hadművészet szimbolikus játéka, ahol az emberi értelem és nem a véletlen szabja meg a kimenetelt. És bár Lotman esszéje valóban szép és gondolatébresztő, az élet azonban ebben a különös esetben látszólag mintha az ellenkezőjét bizonyította volna.

Felvilágosult szabadgondolkodóként azonban az ilyen spekulációknak nem engedhetünk teret. Korcsnojnak ugyanis bizonyára sokkal jobb esélyei lettek volna Karpovval szemben, ha nem csinál cirkuszt a döntőből és a fekete mágia helyett a gyakorlásra összpontosít. Érthető tehát, ha szkeptikusan állunk a történet misztikus magyarázatához. Természetesen nem zárható ki, hogy a KGB részletes pszichológiai profilt készített Korcsnojról és mentális állapotáról, beleértve az érdeklődését az okkultizmus iránt. Annyi biztosan logikus módon következik a leírtakból, hogy a pszichés nyomás nem segített sokat a nagymester helyzetén.

Alkonyi Aurél Zalán

Felhasznált irodalom

CIA reading room: STARGATE – https://www.cia.gov/readingroom/search/site/STARGATE

Felshtinsky, Yuri – Gulko, Boris – Popov, Vladimir – Kortschnoi, Viktor: The KGB Plays Chess: The Soviet Secret Police and the Fight for the World Chess Crown. Minneapolis, Russell Enterprises, 2010.

Keene, Raymond D.: Karpov-Korchnoi 1978: The inside story of the match. London, Batsford, 1978.

Karpov, Anatoliy: Karpov on Karpov: Memoirs of a Chess World Champion. New York, Atheneum, 1991.

Kasparov, Garri: Karpov-Korchnoi 1978. New York, Everyman Chess, 2007.

Korchnoi, Viktor: Chess is My Life: Autobiography and Games. Zürich, Edition Olms, 2005.

Lotman, Jurij: A kártya. in: Holmi 9. évf. 6. sz. (1997. június) 761-783.

Ree, Hans: The human comedy of chess: A grandmaster’s chronicles. Alkmaar, 2001.

Ezt olvastad?

Gengszterkorzó Havannában – Az amerikai maffia és Kuba

Lénárt András új könyve azt mutatja be, hogyan vált Havanna – és ezáltal egész Kuba – a 20. század közepén

X