Az elfogyott regiment, avagy az utolsó ’48-as honvédek

„Ki volt ő? Aki a sort bezárja a legendák és álmok seregében: utolsóként távozván el a földről, miután több, mint hetven esztendőn át egy egész ország szerető érdeklődése közepette vette magára piroszsinóros kávébarna attiláját és nyomta fejébe kék katonasapkáját. Ki lesz ő?” Ezeket a sorokat Krúdy Gyula vetette papírra az Utolsó 48-as honvéd című írásában. A feltett kérdés a mai napig foglalkoztatja a történészeket, noha minden kétséget kizáró választ aligha tudunk adni, de az apró mozaikdarabkák megvizsgálásával teljesebb képet kapunk az utolsó ’48-as honvéd személyéről.

Az 1920-as évekre a ’48-as veteránok száma radikálisan csökkent, nem véletlen, hogy a Soroksári úti ’48-as Honvédmenház szépen lassan első világháborús Honvéd Rokkantházzá vált. Kossuth regimentjének utolsó hírmondói a ’20-as években már 90. életévük felett jártak, sokszor már egészségi és szellemi állapotuk is hagyott kívánnivalót maga után. Az 1926-27-es esztendő során a Honvédelmi Minisztérium kísérletet tett, az ekkor még életben lévő ’48-as katonák összeírására. Az intézkedés kiváltó oka az volt, hogy az utolsó honvédet a nemzet halottjaként Budapesten, országos ünnepség keretében, katonai tiszteletadással, ünnepélyes keretek között kívánták eltemetni, a számára fenntartott pesti díszsírhelyen. Ezért a személyek szokásos személyi adatai mellett rangjukat és egészségi állapotukat is feltüntették.

Honvédemenház tervrajza (HM HIM Fotóarchívum 390/Fk.)

A Honvédelmi Minisztérium anyaggyűjtésében minden bizonnyal tevékenyen részt vett a Hadtörténeti Múzeum alapítója, az 1848/49-es szabadságharc még élő tanúival egyébként is szoros kutatói kapcsolatot ápoló Aggházy Kamil. A listára tíz név került fel: Khun Jakab közhonvéd (Mátészalka, 106 éves), Konkoly István közhonvéd (Ócsa, 103 éves), Fluck Gusztáv tizedes (100 éves), Lebó István közhonvéd (Pest, 95 éves), Batka Gáspár közhuszár (Kecskemét, 103 éves), Lirik Lipót tizedes (Isaszeg, 98 éves), Nyiri János közhonvéd (Dévaványa, 96 éves), Khun Péter közhonvéd (Nagyszakács, 98 éves), Szabó Gábor közhonvéd (Szarvas, 100 éves) és Szőke István (Szécsény, 95 éves).

A Honvédmenház 48-as lakói Aggházy Kamillal (HM HIM Fotóarchívum 45802/Fk.)

Az 1920-as évekre a XX. századnak is volt már saját nagy generációja. A ’48-as honvédeket egyrészt óriási tisztelet és megbecsülés övezte, és mint egy letűnt hőskorszak utolsó hírmondóira tekintettek rájuk. A ’48-as honvédeket az állami ünnepségekre és szoboravatókra is rendszeresen elvitték. Mint például 1926. október 6-án a Batthyány-örökmécses leleplezése, 1927. március 27-én Vasvári Pál emléktáblájának felavatása, s végül 1927. november 6-án a Kossuth-szobor leleplezése.

Már a ’20-as évek közepétől Lebó Istvánt tekintették Kossuth utolsó katonájának, ebben szerepet játszott, hogy ő volt a Honvédmenház utolsó lakója, aki Budapesten élt. Még életében több sajtóorgánum keltette halálhírét, ami jól mutatja, hogy bár nagy megbecsülés övezte a ’48-as honvédeket, mégis már érezhetően teherként nehezedett létük a trianoni békediktátum utáni magyar társadalomra. Amikor a díszsírhelyet kijelölték a Fiumei úti temetőben, azt már automatikusan „Lebó bácsinak” szánták, noha ekkor még a Honvédelmi Minisztérium által hivatalosan elismert aggastyánok életben voltak.

Lebó István (HM HIM Fotóarchívum 45557/Fk.)

„Lebó bácsi” 1928. június 1-jén, pénteken este hunyt el az egykori Soroksári úton lévő korábbi Honvédmenház, az akkori Honvéd Rokkantház földszinti 24-es szobájában. 1928. június 5-én nemzeti gyász keretében (Kossuthoz és Görgeihez hasonlóan) felravatalozták a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, majd több tízezres tömeg sorfala között a Fiumei úti temetőbe szállították, ahol katonai tiszteletadással temették el.  A fejfáján eredetileg ez a felirat állt: „Itt nyugszik Lebó István 48-as honvéd, élt 97 évet, meghalt 1928. június 1-én.”.

Lebó István sírja (a szerző felvétele)

A nagy állami temetést követően az újságok tele voltak Lebó halálhírével, és évtizedekig őt tekintették az utolsó honvédnek. Az apró probléma azonban ott kezdődött, hogy a Honvédelmi Minisztérium által készített listán szereplő személyek közül még ketten is életben voltak: Khun Jakab és Szőke István. Hogyan lehetséges, hogy bár hivatalosan elismerte őket a Minisztérium, mégsem részesültek őket megillető állami temetésben? 

Szőke Istvánról tudjuk, hogy az 1920-as évek eleje óta fekvőbeteg volt, így személyét nem lehetett felhasználni propagandacélokra. Nem volt alkalmas a nagy állami ünnepségeken való részvételre, így személye szép lassan feledésbe merült. Lebó halálát követően írtak róla az újságok, de nem került be a köztudatba.

Khun Jakab 1928. október 1-jén hunyt el Mátészalkán. Khun letagadtatta a családjával ’48-as múltját, mivel saját vallása szerinti ortodox zsidó temetést szeretett volna. Halálát követően a helyi hatóságok ugyan felvették a Honvédelmi Minisztériummal a kapcsolatot, de onnan nem jött válasz Khun ügyében. Végül katonai tiszteletadás nélkül temették el Mátészalkán.

Khun Jakab (Az Újság, 1928. október 21.)

Krausz Adolf esete is említést érdemel. A Magyar Újság újságírójának Krausz elmondta, hogy harmadik felesége beadta 1927-ben a ’48-as múltját igazoló dokumentumokat a hatóságoknak, de azóta se jött válasz. Krauszról egyszerűen nem vettek tudomást, amiben szerepet játszhatott zsidó vallása is. Az említett dokumentumok alapján az izraelita hitközség ingyen temette el az új-rákoskeresztúri temetőben, 1928 augusztusában.

Mráz Mihály esetében abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy Borus Gábor hódmezővásárhelyi ’48-as honvédekről írt helytörténeti munkájának köszönhetően bizonyítani tudjuk a szabadságharcos múltját. Innen tudjuk, hogy Mráz neve szerepel az 1850-es hódmezővásárhelyi listán, illetve ismert az 1894-es segélyezési kérelme is. Élete utolsó éveit Máriapócson élte le. Mráz elzárkózott a budapesti díszsírhelyes temetkezéstől, valószínűleg lakhelyén szeretett volna örök nyugalomra térni. Néhány újságot leszámítva nem tettek róla említést, nem került be a köztudatba. Ami bizonyos, hogy 1928 karácsonyán még életben volt. 

Fischl József esetében a korabeli lapokból tudjuk, hogy ’48-as múltját megfelelő dokumentumokkal tudta bizonyítani. Arra a kérdésre, hogy miért nem igazolta magát korábban, azt a választ adta, hogy náluk nagy a család, és nem volt szüksége nyugdíjra, mivel eltartották őt. Az a tény, hogy nem állt kapcsolatban egyetlen honvédegylettel vagy menházzal sem, magyarázatot ad arra, miként merülhetett feledésbe a neve annak ellenére is, hogy igazolta múltját. Emellett zsidó vallása sem segítette elő, hogy a Honvédelmi Minisztérium hivatalosan elismerje ’48-asként. A Lebónak rendezett nagy állami temetés nem volt olcsó, és felettébb kellemetlen lett volna elismerni hivatalos szinten, hogy mégsem az utolsó honvédet temették el. Így Fischlről nem vettek tudomást 1929. február 28-án bekövetkezett haláláig, melyet követően a családja temettette el a rákoskeresztúri temetőben. 

Fischl József (Délibáb; 1929. március 12.)

Hollecsek Pál esete több szempontból is rendhagyó az utolsó személyének keresése szempontjából.  1833-as születési éve miatt a honvédmúltja bizonytalannak tűnt fiatal kora miatt, de a Magyarság című folyóiratból kiderült, hogy a szepesi vadászoknál szolgált dobosként, majd rendes közhonvédként, ahol Cornides Lajos őrnagy volt a parancsnoka. Hollecsek az újságírónak megmutatta a kópiájának másolatát – az eredetit elmondása szerint a Nemzeti Múzeumba adta be – melyen elöljárója igazolta ’48-as szerepvállalását. Hollecsek személye azért is esett ki a köztudatból, mert kassai lakosként a trianoni békediktátumot követően az elcsatolt területen élt, tehát értelemszerűen nem került bele az 1926-27-es honvédösszeírásba. 1930. június 21-én hunyt el Kassán, szülővárosa díszsírhelyet biztosított számára, temetésen nagyszámú tömeg volt jelen.

Geszti Mihály esete Hollecsekéhez hasonló, hiszen nagyváradi lakosként szintén az elcsatolt területeken élt. Nem sokkal Lebó halála előtt 1928 májusában a pesti Honvédmenházba akarták felhozni Gesztit, ami csak úgy kerülhetett szóba, hogy igazoltnak látták a ’48-as múltját. Geszti a többi utolsó ’48-ashoz képest jóval többet szerepelt az újságokban, amiben szerepet játszott kiváló propagandaértéke is. 105 éves korában Nagyváradon hunyt el 1935. április 4-én. Haláláról országos szinten beszámoltak a lapok. Ha vállalkozott volna a pesti költözésre, akkor aligha Lebót tekintették volna az utolsó ’48-as honvédnek.

Geszti Mihály (Uj idők; 1935. április 28.)

A Krúdy által feltett kérdésre minden kétséget kizáró választ nem tudunk adni, hiszen jelenleg kevés kivételtől eltekintve csupán az újságok hasábjain felelhető bizonyítékokat tudjuk felhasználni. 1928 és 1942 között 25 potenciális „utolsó utáni ’48-as honvéd” bukkant fel a korabeli sajtóban, de ez a szám valószínűleg ennél is nagyobb lehet, hiszen a regionális lapok feldolgozása során újabb és újabb nevek kerülhetnek a látómezőnkbe.

Jelen munkámban bemutatott személyeknél a korabeli sajtó által közölt anyagok alapján megalapozottnak látom a ’48-as honvédmúltat. A listából kimaradt személyek esetében vagy egyértelműen álhonvédekről van szó, vagy pedig a ’48-as szerepvállalás kérdése nem dönthető el egyértelműen.

Ress Zoltán

A cikk a szerző Lebó István, első az utolsók között – Az utolsó 1848-1849-es honvédek nyomában a korabeli sajtó tükrében című, a Történeti Muzeológiai Szemle 18. számában megjelent tanulmányának rövidített változata.

Ezt olvastad?

Március 15-e több mint egy ünnep. Ezen a napon egész Magyarország az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc hőseire emlékezik, előttük tiszteleg.
Támogasson minket