Diktatúrák egyházi áldozatai – konferencia a bécsi Pázmáneumban

A diktatúrák örökségének szerves részét képezi a múlttal való szembenézés, az elkövetett bűnök feldolgozása és az áldozatok emlékének ápolása. Az emlékezés jegyében szervezett tudományos tanácskozásnak a gazdag múltra visszatekintő bécsi Collegium Pazmanianum adott otthont, az az épület, ahol a kommunisták által üldözött Mindszenty József bíboros élete utolsó éveit töltötte.

Fotó: Farkas Dorina

A bevezetésben Varga János atya arra hívta fel az adventi időszak ellenére rendkívül népes hallgatóság figyelmét, hogy tanulnunk kell azon egyháziak példájából, akik a jobb- vagy baloldali diktatórikus rendszerek áldozataivá váltak. Kiemelte, hogy esetükben korántsem öncélú a több évtizedes sérelmek felemlegetése, hiszen számos példát láthattunk arra, hogy a börtönből szabadult papok azonnal megbocsátottak üldözőiknek. Ifj. Bertényi Iván üdvözlő gondolataiban azon reményének adott hangot, mely szerint az előadók „sokszólamú” válasszal szolgálnak arra a kérdésre, hogy miért kerültek az egyházak az elnyomó rendszerek célkeresztjébe.

Fotó: Farkas Dorina

A kérdéskör különböző aspektusainak rendkívül szemléletes bemutatására a négy előadó személye jelentette a garanciát: Kun Miklós (Széchenyi-díjas egyetemi tanár, KRE, Budapest) Szovjetunió- és Oroszország-szakértő amellett, hogy évtizedeken át kutatta a témát, számos személyes tapasztalattal, emlékkel rendelkezik, amelyek közül néhányat most is a közönség elé tárt. Horváth Attila (egyetemi tanár, PPKE, Budapest, frissen kinevezett alkotmánybíró) jogi kategóriákba tömörítve tekintette át a magyarországi egyházüldözés legfontosabb állomásait, párhuzamba állítva őket a szovjetunióbeli eseményekkel. A levéltári kutatások mellett az 1990-es évek kezdete óta az oral history módszerét alkalmazó Benkő Levente (történész, publicista, Kolozsvár) a román területeken folyt vallási üldözésbe engedett bepillantást. A Kun Miklós által megfogalmazott „kollektív bűnösség”-gel szemben ő a „személyes felelősség” elvét hangsúlyozta, ami az általa vázolt néhány esettanulmányból is nyilvánvalóvá vált. Németh István (professor emeritus, EKF, Eger) pedig a kelet-németországi denacifikáció vonatkozásában egy olyan problémakört vett górcső alá, amellyel kapcsolatban még napjainkban is rengeteg megválaszolatlan kérdéssel állunk szemben.

Fotó: Farkas Dorina

Önmagában is megdöbbentő tény, hogy Oroszország három legnépszerűbb történelmi és közéleti személyisége között II. Miklós és Vlagyimir Putyin mellett ott találjuk Joszip Sztálint, aki azon kívül, hogy több millió embert éheztetett halálra, végeztetett ki a gulágon, saját diplomáciai céljainak rendelte alá az ortodox egyházat is. Míg az 1920-as években tömegével irtották a pátriárkákat, valósággal lefejezve ezzel az egyházat, addig az 1943. november végi teheráni konferenciára készülve Sztálin – a nyugat előtti pozitív benyomáskeltés érdekében – formálisan visszaállította a patriarkátust. A több száz monostor bezárása és az alsópapság jelentős részének elhurcolása beláthatatlan következményekkel járt az orosz vidék szempontjából: a helyi közösségeknek ugyanis azon hangadó személyiségeit „emelték ki” a társadalomból, akikre a kistelepülések lakossága felnézett, s akik a korábbiakban évszázadokon át irányították és szervezték a falvak mindennapi életét.

Fotó: Farkas Dorina

A politikai berendezkedés mintáinak adaptálása mellett a magyarországi egyházi üldözések is sok tekintetben a szovjet modellt követték. Ezekkel kapcsolatban sajnálatos módon még mindig rengeteg a fehér folt a kutatók előtt, azonban az egyházak felszámolására tett több évtizedes – ám végül mégis sikertelen – kísérletek legfontosabb állomásai rekonstruálhatók. A földosztás, az egyházi iskolák felszámolása, a szerzetesrendek feloszlatása világosan szemlélteti, hogy Rákosi Mátyásék egy kész, kidolgozott forgatókönyv szerint kívánták lefejezni az egyházakat. Elsődleges célkitűzésük a vallásos világnézet két generáción belül történő teljes eltörlése volt, önkényes és a végletekig ésszerűtlen rendelkezéseik eredménye pedig beláthatatlannak bizonyult. A legnagyobb veszteségek között kell említenünk az oktatási rendszer ellen elkövetett „bűntetteket” a kb. 3000 vidéki, többségében Klebelsberg Kunó által alapított iskola bezárásával, amit – az elitképzés színhelyéül szolgáló egyházi üzemeltetésű intézmények felszámolása mellett – Magyarország napjainkra sem tudott kiheverni.

Az Erdélyből elhurcolt és fogolytáborokba zárt civilek és papok sorsának legmegrázóbb eleme minden bizonnyal az a tény, hogy sok esetben még a leszármazottak sem tudják, hogy pontosan mi történt szeretteikkel. A haláltáborok, ahogy a túlélők nevezték őket, ugyanis nem vezettek fogolynévsorokat, így a történészek még a vonatkozó levéltári források kutathatóvá válása után sem voltak képesek az események pontos visszafejtésére és rekonstruálására. Optimizmusra ad okot, hogy az 1944 után működő összesen 44 ideiglenes gyűjtőtábor helyén a közelmúltban több emlékműavatásra is sor került, többek között Barcaföldváron (Marienburg), amely a vérengzés egyik központjaként vált hírhedté a korszak köztudatában. Kegyhely létesült Nagyenyeden, Háromszék területén pedig szintén emléktáblák sorát helyezték el, lehetőséget biztosítva ezáltal az emlékezésre.

Fotó: Farkas Dorina

A nemzetiszocialista rezsimnek az egyházhoz való hozzáállása egy rövid közjátéknak köszönhetően tekinthető specifikusnak. A nemzetiszocialista rezsim hatalomra jutását követően ugyanis hatalompolitikai szempontok miatt közeledni próbált a különböző felekezetekhez, a propaganda pedig azt hangoztatta, hogy a kereszténység minden erkölcs alapja. A rövid „mézeshetek”-et követően azonban 1933 őszétől kezdetét vette az ún. Kirchenkampf, ezzel párhuzamosan pedig a papság internálása. 1945 februárjától, amikor a szövetségesek a jaltai konferencián a nácitlanításról határoztak, újabb politikai tisztogatás kezdődött, amelynek elsődleges célpontjává a náci párt összesen 8,5 millió tagja vált. A főbűnösök mellett tömegeket állítottak bíróság elé, ahol laikusokból álló esküdtszékek hozták az ítéleteket. Gyermekek és fiatalok kerültek lágerekbe, ahol a szó szoros értelmében halálra éheztették őket, s tanúi lehetünk annak pl. Hohenschönhausen esetében, hogy a tömegsír fölé a Stasi börtönét építették fel, megakadályozva ezzel az emlékezést és a kegyelet lerovását.

Fotó: Farkas Dorina

Bécs és a rendezvény helyszínéül szolgáló Collegium Pazmanianum szerepe azért is jelképes, mivel a város új otthont kínált azoknak a magyaroknak, akik a kommunista diktatúra üldözése miatt menekültek el hazájukból, a Pázmáneum pedig a magyar kultúra ápolásának egyik oszlopaként szerzett elévülhetetlen érdemeket.

A tudományos konferenciát a Szeged-Csanádi Püspökség, a Gál Ferenc Főiskola, a Collegium Pazmanianum, a Collegium Hungaricum Wien és a Bécsi Magyar Történeti Intézet szervezte, a Gulág emlékbizottság támogatta, a projektvezető pedig Kassai Ildikó volt.

Czeferner Dóra

Kapcsolódó cikkek:

Ferenc József (nem csak) magyar szemmel – Nemzetközi tudományos konferencia Bécsben

A hallgatás egyháza és a pápai diplomácia 1945–1965 – Nemzetközi konferencia Velencében

Olaszország és 1956 – konferencia a Római Magyar Akadémián

Ezt olvastad?

Az 1867-ben alapított Magyar Történelmi Társulat, valamint a Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai és Történettudományok Osztálya 2017. december 6-án ünnepi konferenciával