“Szellemi mérföldkövek” vagy „mentális paraziták”? – Eszmék és ideológiák

Az Árkádia online folyóirat új sorozatba kezdett az Árkádia Kiskönyvtár megjelentetésével. Korábban Szeghő Patrik írt Az abszolutizmus kora című kötetről az Újkor.hu portálra recenziót, ez az ismertető pedig a sorozat első részét, az Eszmetörténet című kötetet veszi górcső alá elsősorban abból a szempontból, hogy mit is alkalmazhatnak a benne foglaltakból az oktatás résztvevői – legyen szó akár tanárról, diákról, érdeklődőről.

A kötet elé írt előszavában Hahner Péter értekezik arról, hogy noha hazánkban a magyar történettudomány és irodalomtudomány új reneszánszát éli, ami a különféle publikációkat és rendezvényeket illetik, a legfrissebb eredmények mégis igen lassan, néha több évtized elmúltával kerülnek be a közoktatási gyakorlatba, így az általános és középiskolai tankönyvekbe. Éppen ezért az Árkádia Kiskönyvtár megálmodói olyan könnyen kezelhető, szakszerű segédeszközöket kívánnak átadni az olvasóközönségnek, amelyekben a legmodernebb ismeretek, kutatási eredmények jelennek meg közérthető, olvasmányos formában. S azért az eszmetörténet témáját választották az első nyomtatásban megjelent kötet témájául, mivel a vallások által létrehozott rendszerekbe vetett feltétlen hit elbizonytalanodását követően a történelem menetét egyre inkább az ideológiák kezdték meghatározni – s ez talán napjainkban sincsen másképp. S míg a vallásháborúk lezárultával az egyes felekezetek képviselői felhagytak a hit erőszakos terjesztésével, s inkább az egymás mellett élésre törekedtek és alapvető emberi értéknek tekintették a békét, addig a huszadik század éppen azt bizonyította, hogy a különféle politikai eszmék addig sosem látott ellentéteket voltak képesek létrehozni. A politikai törésvonalak mentén elkülönülő táborokra pedig a békesség és a kompromisszumkeresés helyett egyre inkább a gyűlölködés vált jellemzővé.

Delacroix: A szabadság vezeti a népet – A francia forradalom számos 19. századi eszmerendszer kialakulását gyorsította fel (Kép forrása: Wikipedia)

Hahner bevezetőjében felhívja a figyelmet egy érdekes jelenségre: „A vallásos ember tudja, hogy nem tud, tisztában van vele, hogy hisz. A modern ideológiák követői azonban a tudományokra hivatkozhatnak, amellyel felerősítik magabiztosságukat, intoleranciára való hajlamukat.” A történész azt is hozzáteszi, hogy számos tudós ma kritizálja ezeket az eszméket, s afféle „mentális parazitaként” definiálják azokat, melyek fel-felbukkannak a történelem során, s hasznot húznak minden emberből, akit csak megfertőznek. Egy biztos: minden kritika ellenére a 19-20. században létrejött eszmék velünk élnek, bár sok esetben módosult (módosították) a jelentésüket, megfosztották őket eredeti értelmezési keretüktől. Az Eszmetörténet című kötet arra vállalkozik, hogy külső szemszögből, „harag és részrehajlás nélkül”, tudományos megközelítéssel vizsgálja meg a különféle ideológiákat. „Ha erre képesek vagyunk, akkor talán ugyanolyan toleránsan és megértően közeledhetünk a más ideológiát elfogadó embertársunkhoz, mint a vallásos ember a más vallás követőjéhez.” – teszi hozzá Hahner.

Edmund Burke, a konzervativizmus eszmerendszerének egyik legnagyobb gondolkodója (Kép forrása: Wikipedia)

Szintén ő jegyzi a kötet első tanulmányát, melyben a konzervativizmus kialakulásába és mibenlétébe vezeti be az olvasót. A rövid, lényegre törő írásból megtudhatjuk, hogy a szóban forgó eszme alapvetően a francia forradalom nagyszabású politika- és társadalomátalakítási kísérletére adott válasz volt. Olyan keretrendszer, mely az elmúlt kétszáz év leghatásosabb politikai ideológiájává vált. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a fogalom a különféle ismeretterjesztő kiadványokban, iskolai tankönyvekben alaposan definiálódna. Hahner szerint éppen az ellenkezője igaz. Vagy ki sem fejtik a fogalmat, vagy zavaros megállapításokat találhatunk róla. A történész Metternich példáján mutatja be egy forgalomban lévő tizenegyedik osztályos tankönyvi szöveg segítségével, mennyire problematikus a szóban forgó politikai ideológia használata; hiszen a szóban forgó tankönyv mind Metternichet, mind Széchenyi Istvánt konzervatív politikusnak nevezi, miközben aligha állítható, hogy azonos oldalon álltak volna. Széchenyi a magyar társadalomban, gazdaságban és kultúrában akart komoly fordulatokat előidézni, Metternich viszont minden változást veszedelmesnek tartott – így utóbbi álláspontot érdemesebb volna a tankönyvben „reakciósnak”, semmint konzervatívnak beállítani.

A konzervativizmusról szóló írás bemutatja az előfutárokat, a 16-17. században alkotó gondolkodókat, akik már felvetették annak lehetőségét, hogy talán az emberi ész mégsem képes minden problémát egy csapásra megoldani, s sokkal hatékonyabb volna az organikus fejlődést szem előtt tartani, szemben az erőszakosabb, voluntarista megoldásokkal. Richard Hooker angol reneszánsz tudós vagy éppen George Savile, Halifax első márkijának vagy éppen Josian Tucker közgazdász pap John Locke tanításait kritizáló munkáin keresztül láthatjuk kibontakozni azokat a szellemi alapokat, melyekre aztán a 19. században a konzervativizmus épült. Az Árkádia Kiskönyvtár vitathatatlan erénye mutatkozik meg ezeknél a részeknél, hiszen olyan eddig magyar nyelven kevéssé ismert forrásrészletek egészítik ki a történészi magyarázó szöveget, amelyeknek tanórai felhasználásra is alkalmasak lehetnek, természetesen a szoros tananyagbeosztás ezt mindig megnehezíti. Pedig ha valamit, akkor éppen azt volna érdemes a diákoknak megmutatni, hogy a lassabb, szerves fejlődés eszméjét és gyakorlatát hirdetők nem egyik pillanatról a másikra léptek a történelem porondjára, hanem ennek már a francia forradalom előtt is voltak komoly szellemi alkotásai. 

Hahner bemutatja a modern konzervativizmus születését is, majd sorra veszi azokat az ismeréveket, amely alapján egy adott gondolkodásmódra vagy politikai gyakorlatra azt mondhatjuk, hogy konzervatív. Talán egy középiskolás diák számára elsőre túl sok lehet az új információ, de a szöveg végig érthető és logikusan szerkesztett, a tételmondatok kiemelése lehetővé teszik a témában való alaposabb elmélyedést. Ráadásul, ahogy minden fejezetet, ezt is remek szakirodalmi ajánló zárja, mely lehetőséget teremt a tanárok, kutatók, érdeklődő tanulók számára is a további önálló kutakodásra.

Borsos József: Az első népképviseleti országgyűlés megnyitása 1848-ban (Kép forrása: Wikipedia)

Majoros István liberalizmusról írt tanulmánya a kötet második nagy fejezete. A szerző ebben tisztázza a fogalom elnevezésének eredetét – vagyis hogy a latin liber (szabad) illetve a liberalis (szabad ember, aki nem rabszolga) szóból származik, és hogy a spanyolok 1812-es cádizi alkotmányához kapcsolható első használata, mely már liberálisnak nevezte saját magát, mivel az abszolutizmus korlátozására tett kísérletet. A történész feleleveníti Benjamin Constans meghatározását, aki szerint a 19. század elején „a liberalizmus individuum győzelmét jelentette a despotizmussal, a tekintélyelvvel szemben” – tehát nem tartható az az állítás, amely például napjainkban egyre elterjedtebb: hogy az tekinthető liberálisnak, aki ellenfele a konzervativizmusnak. Elég például a reformkori ellenzék azon alakjaira gondolnunk, akik egyszerre képviseltek konzervatív eszméket, de közben a liberális alapeszmét is magukévá tették, politikai zászlajukra tűzték a szabadságjogok kiszélesítését, miközben a Habsburg Birodalmon belül sajátos módon megfért eszmerendszerükben számos nacionalista gondolat vagy tett.

Nagyon izgalmas Majoros gondolatmenete, ahogy a liberális gondolatok születését a középkori városállamok szabadságeszméjéből vezetve le bemutatja Aquinói Szent Tamás téziseit az egyéni jogokról és a fejedelemhez való viszonyról. A történész szerint a szabadság fogalmában a reformáció hozott alapvető változásokat, hiszen annak képviselői szerint az ember a szabadsághoz Isten segítségével juthat el. „A hívő ember tudatát Isten világítja meg, s aktivizálja benne a szabadságot.” Európa kapitalizálódása, a felfedezésekkel kitáruló világkép azt eredményezte, hogy a 17-18. századi Angliában és Franciaországban egyre inkább kezdett kibontakozni az abszolutizmus elleni küzdelem. Szószólói, aktív terjesztői úgy vélték, elérkezett az idő, hogy az egyén számára szabadságjogokat követeljenek mind a gazdaság, mind a politika terén, de egyúttal a társadalomban is. A liberalizmus a hatalom minden abszolút, totális megnyilvánulási formáját elutasította, s a politikai rendszerekbe olyan fékeket és ellensúlyokat kívánt bevezetni, melyek garantálják azt, hogy a korlátlan hatalom és az önkény ne juthasson hatalomra. Programjukban a decentralizáció éppúgy helyet kapott, mint az alkotmány követelése vagy a jogi egyenlőség megteremtése. Hobbes, Smith, Hume gondolatain keresztül ismerhetjük meg a liberális eszme alapvető vonásait, majd Majoros sorra veszi, milyen változásokat hozott az ideológia Angliában, Franciaországban vagy épp a német területeken. S persze arról is olvashatunk, hogy időben és térben mennyire eltérő lehet két liberálisan gondolkodó felfogása – példaként említi a szerző, hogy Kossuth Lajos a közösség, s nem az egyén érdekeit helyezte előtérbe, mikor az első generációs szabadságjogokért küzdött, de ehhez a soknemzetiségű birodalmi keret is hozzájárult, melyben tevékenykedett.

Végezetül érdekes a záró gondolat a liberalizmus újjáéledéséről. Hiszen a klasszikus, eredeti értelemben vett eszme győzelemre jutott a polgári Magyarország létrejöttével a 19. század második felében. „A 19. század végén a liberalizmus hanyatlik, háttérbe szorul, mivel már győzött, vagy valamilyen módon beépült a politikai rendszerbe. S ezzel eltűnt az őt éltető feltétel, az abszolút hatalom. Nem véletlen, hogy 20. századi feltámadását a proletárdiktatúra s a nácizmus teszi lehetővé.” – olvashatjuk a fejezet záró gondolatainak néhány sorát.

Karl Marx (Kép forrása: Wikipedia)

A könyv harmadik tanulmányában Bebesi György a marxizmus ideológiáját tekinti át. Rögtön a tanulmány elején megállapítja, hogy kevés olyan gondolatkör van az emberiség eddigi történelmében, amely annyi vitát váltott volna ki, mint a Karl Marx nevéhez fűződő ideológia. Vannak, akik a létező szocializmust értik a fogalom alatt, mások egy már avítt 19. századi eszmére asszociálnak a szó hallatán, s megint mások történelemfilozófiai-közgazdasági gondolatokat társítanak hozzá. Bebesi felhívja a figyelmet arra, hogy a marxizmus fogalmának tanítása során éppen a tárgyilagosság megőrzése lehetett gátja egy objektív szemlélet kialakulásának. A történész Marx  és Engels munkásságát mutatja be röviden, kitérve azokra az elődökre (például az utópista szocialistákra vagy Babeufre és az Egyenlők Társaságára), melyek megelőzték a nagy összegzés, a Kommunista kiáltvány (1848) és A tőke (első kötet: 1867) megszületését.

Bebesi a marxista ideológiát (a többi baloldali mozgalomhoz hasonlóan) a korabeli viszonyokból vezeti le, vagyis a korai kapitalizmus okozta nyomorból, nélkülözésből és az ezekre adott korabeli megoldási kísérletekből. „Ez volt az az időszak, amelyre egyetlen állam történetírása, nemzeti emlékezete sem büszke. A faluról hirtelen városba került emberek tömegeinek napi 14-16 órás munkaideje, tömegszállásai, alacsony bére és elképesztő nyomora, kiszolgáltatottsága, a női és a gyermekmunka gátlástalan alkalmazása még a férfiakénál is jóval nyomottabb bérekért, a szociális védőháló teljes hiánya már a kortársakat is állásfoglalásra késztette.” – olvashatjuk a történész megállapításait. Nyilván egy ilyen terjedelmű könyvbe nem fértek volna el a szöveges forrásokon kívül grafikonok és ábrák, melyek korabeli viszonyokat legalább egy-két szemléletes adatsorral bemutatják a diákok számára – de az ipari forradalmat bemutató tankönyvi leckében erről kaphatnak ízelítők a diákok.

A marxi filozófia bemutatása a tanulmány második felében kiválóan alkalmazható a közoktatásban. A szerző röviden és szakszerűen mutatja be a leglényegesebb fogalmakat: dialektika, materializmus, osztályharc, proletariátus, burzsoázia, kizsákmányolás, proletárforradalom. A Marx által írt szövegekből helyesen és jól mutatja be utóbbi mibenlétét, illetve azt, hogy a szocializmus korszakát már maga Marx is megkülönböztette a kommunizmus időszakától, illetve az is megjelenik, hogy mindezt a filozófus erőszakkal kívánta elérni, szemben például Bernsteinékkel. Bebesi a tanulmány végén kiemelt figyelmet szentel a marxizmus későbbi kritikáinak, illetve egy különösen izgalmas záró alfejezetben vizsgálja meg, miként jelenik meg a marxizmus két népszerű történelemkönyvben, s hogy azok főszövegében vagy forrásmagyarázataiban milyen pontosításokat volna érdemes a szerzőknek (illetve jobb híján szaktanároknak) megejteniük.

XIII. Leó pápa, aki kiadta a Rerum novarum kezdetű enciklikát 1891-ben

A következő rövid összegzés, Bánkuti Gábor tanulmánya a keresztényszocializmus megszületését és legfontosabb jellemzőit mutatja be. A 19. században létrejövő ipari társadalmakban a szekularizáció térnyerésével a mindennapi élet egyre inkább elszakadt a korábbi keretrendszerétől (létrejött a polgári anyakönyvezés és házasság, az oktatás részben állami feladattá vált), ám mindeközben a kapitalista gazdaságok korábban sosem látott igazságtalanságokat eredményeztek. Az egyház felismerte, hogy új megközelítési módra van szükség, mely magában foglalta egyrészt az egyén és az állam, a munkaadó és a munkavállaló kapcsolatrendszerének újradefiniálását, de ehhez gyakorlat is társult: karitatív szervezetek egész sora jött létre, számos társaság és egyesület alapult meg, s a különféle oktatási és betegellátó intézményekben megmutatkozott az egyház gondoskodó jellege is.

XIII. Leó pápa Rerum novarum („Új dolgok” – 1891) kezdetű körlevele (melyből a tanulmány egy jelentős részt idéz, így remek forrásanyag lehet egy történelemórán a tankönyvi szemelvényt kiegészítve) az egyház válasza az ipari forradalom után létrejövő társadalmi kihívásokra, mely a 19. századi ideológiákkal nem ellentétesen, de azok hatására jött létre mintegy ellenpólusként. A legfontosabb alapelvek az erkölcsiség, a paternalizmus, a jótékonykodás, a szubszidiaritás, az önkéntes szakszervezetek és a személyközpontúság voltak. A keresztényszocializmus éppúgy elvetette a liberalizmuson alapuló kapitalista szemléletet, mint a marxizmus ateizmusát és forradalmiságát. Kiindulópontja maga az ember volt, melyet Isten saját képmására teremtett, s ebből a nézőpontból igyekezett megválaszolni a kor gazdasági, társadalmi és politikai kérdéseit. Kiemelték, hogy a személyt egyetlen magasabb rendűnek tekintett cél oltárán sem lehet feláldozni. A tőke kapcsán a történész kiemeli a keresztényszocializmus egyik fontos tézisét: „nincs tőke munka nélkül, de a munkásnak sincs munkája tőke nélkül. A tőke azonban túl sokat vett el magának, és túl keveset hagyott a munkásnak. Mindkét fél jogtalan útra téved azonban, ha mindent önmagának követel.”

Bánkuti számba veszi azokat a pápai enciklikákat, melyek megalapozták az emberi szabadságról alkotott modern kori katolikus gondolkozást, valamint azt, hogy a szóban forgó eszme milyen módon gyakorolt hatást a későbbi évszázadra: szervezetek, pártok, társadalmi mozgalmak formájában. A történész írása nem feledkezik meg a keresztényszocializmus magyarországi megjelenéséről sem, s elsősorban Prohászka Ottokár esztergomi teológiatanár, későbbi székesfehérvári püspök egyik írását (Mi a szociális kérdés?) idézve mutatja be a katolikus szociális tanítás egyik legnagyobb hatású honi gondolkodóját, illetve kitér a két világháború közötti keresztény hivatásrendi mozgalmakra is. Bánkuti tanulmánya diákok számára talán nehezebben feldolgozható a szakszavak használata és a téma kevésbé ismertsége miatt, ugyanakkor nagyon hasznos lehet a szaktanároknak felkészülés céljából, különös tekintettel a forrásrészletekre, melyeket hasznos és hiánypótló magyarázattal látott el a történész.

Hitler és Mussolini találkozója 1940-ben. A két diktatúra ideológia rendszere között számos hasonlóság és különbség van, melyekre egyre inkább felhívják a figyelmet a történelemkönyvek is (Kép forrása: Wikipedia)

A kötet záró tanulmánya A 20. századi totális szélsőjobboldali rendszerek ideológiája címet viseli. Ebben Vitári Zsolt először a fasizmus kifejezést vizsgálja meg, s bemutatja, miként vált gyűjtőfogalommá a szakkifejezés a két világháború közötti időszakban. Fontosnak tartja ugyanakkor, hogy az első világégést követő diktatórikus rendszerek között a diákok különbségeket tudjanak tenni, illetve megértsék, hogyan hatottak egymásra a különféle totalitárius ideológiák. Azt is hangsúlyozza, hogy akár az olasz fasizmusnak, akár a német nemzetiszocializmusnak megvoltak a maguk előzményei, s a tanulmány egyik legizgalmasabb része azoknak a szélsőségesen konzervatív eszmerendszereknek a bemutatása, melyek már a 19. század második felében jelen voltak Európában.

Vitári ezután az olasz fasizmus eszmerendszerének kialakulását mutatja be. Többek közt kitér arra is, milyen úton és milyen hatásokra vált Benito Mussolini szocialistából szélsőjobboldali ideológussá és népvezérré. A történész az olasz fasizmus eszmerendszere kapcsán azt is bemutatja, hogy valójában nem egységes rendszerről volt szó, hanem az idő előrehaladtával maga a Duce is változtatott sok ponton az eredeti elképzelésein. Ezzel szemben a náci Németország ideológiája Hitler hatalomra jutásakor már készen volt, s nem is igazán változott lényegesen. A tanulmány nemzetiszocializmust tárgyaló részénél megismerhetjük, miből táplálkozott Adolf Hitler, mikor az antiszemitizmussal, antibolsevizmussal és a keleti élettér elméletével összefogta meglehetősen zavaros és ellentmondásos téziseit, s hogy a végső cél, a versailles-i békerendszer szétzúzása, Európa erőforrásainak egyesítése és végül a világuralom megszerzése már a kezdet kezdetétől csak háborúval volt elképzelhető.

Mindkét alfejezet vitathatatlan erénye, hogy a diákok és tanárok számára nélkülözhetetlen fogalmakat szakszerűen és pontosan tisztázza, s kitér azokra a tankönyvi problémákra, melyek az elmúlt évtizedekben nem igazán oldódtak meg: ilyen például a totalitárius rendszerek és a tekintélyelvű rezsimek közti különbségtétel, illetve magának a totális államnak a pontos definiálása az egyénre gyakorolt hatások szempontjából. Vitári munkájába rövid, de órai feldolgozásra kiválóan használható forrásrészleteket emelt be – ezek is bizonyára haszonnal forgathatók a történelemtanulásban vagy tanításban.

Eszmetörténet – Árkádia Kiskönyvtár – Történelem 1., Dévényi Anna – Gőzsy Zoltán (szerk.), Kronosz Kiadó, 2017.

A cikk végén rövid összegzésként elmondhatom, hogy az Árkádia Kiskönyvtár Eszmetörténet című darabja a közoktatásban meglehetősen nehezen bemutatható, a diákok számára általában nehézséget okozó témakört mutat be kellően tömören. Egyetlen probléma merül fel a könyvvel kapcsolatban gyakorló történelemtanári szempontból: bántóan kimaradt a 19. század egyik nagy eszméjének, a nacionalizmusnak a bemutatása, amelyet ugyan írhatunk a korlátozott terjedelem (120 oldal) számlájára, de a jelenleg még érvényben lévő  érettségi követelményeket figyelembe véve (középszintű témakör: A korszak főbb eszmeáramlatainak jellemzői: liberalizmus, nacionalizmus, konzervativizmus és szocializmus) ez valamelyest megnehezítheti egy téma iránt érdeklődő diák felkészülését. Nagy örömhír viszont, hogy az Árkádia Szakmódszertani Portálon minden témakörhöz találhatunk modulterveket forrásközpontú feladatokkal, melyeket bizonyára örömmel fogadnak majd a pedagógusok. Bizonyára velük együtt várom nagy érdeklődéssel a további hasonló kezdeményezésekeket.

Maróti Zsolt Viktor

Ezt olvastad?

85 évvel ezelőtt, az 1935. október 2–3-ára virradó éjjelen Benito Mussolini olasz kormányfő útnak indította csapatait Etiópiába, amelyet két korábban