Főváros és vidék találkozása – A pesti éjszaka veszélyei és a vidékről érkezők tapasztalatai a 20. század elején

A századforduló Budapestje nemcsak a modern nagyváros csillogását kínálta, hanem annak árnyoldalait is. A villamosok, kávéházak, mulatók, a forgalmas utcák és pályaudvarok világa egyszerre váltottak ki csodálatot és félelmet azokból, akik először érkeztek a fővárosba. A vidéki ember számára Budapest nem pusztán szórakozás vagy kaland volt, hanem egy idegen világ, amelyben könnyen el lehetett tévedni – erkölcsileg és anyagilag is. Cikkemben bemutatom, milyen veszélyekkel és kísértésekkel szembesültek a vidékről érkezők Budapest pezsgő, de sokszor kockázatos világában.

A 20. század elejére Budapest a magyar modernitás szimbólumává vált. A nagyváros azonban nemcsak a lehetőségek, hanem a veszélyek tere is volt – különösen azok számára, akik egy egészen más életritmusból, más társadalmi és erkölcsi közegből érkeztek. Ilyen volt Kassák Lajos magyar író, műfordító is, aki a jobb megélhetés reményében utazott vidékről Budapestre az 1900-as évek elején, amikor még csak 17 éves volt. Az 1932-ben megjelent Egy ember élete című önéletrajzi könyvében a következőképpen írta le a fővárosba való érkezését és első benyomásait:

„Megláttam az első sárga villamost a Nyugati előtt. Ezt nem találtam valami rendkívülien új dolognak, csak az tetszett rajta, hogy szép fényesre van festve. A villamos mentén eljutottam az Andrássy útra, ezzel is nagyon meg voltam elégedve. Szerettem volna végignézegetni a kirakatokat, de sokáig nem volt hozzá bátorságom. Hallottam otthon, hogy milyenek itt a nők, ha valahol megáll az ember, rögtön hozzászegődik több is. Nem volt pénzem, s így ez nagyon nehéz feladat volt. Lassan sompolyogni kezdtem, körülnéztem, megálltam az egyik női kalapbolt előtt, és valóban alig álltam ott néhány percig, mellém állt egy nő. Nagyon szépen öltözött nő volt, egész közel állt mellém, s ő is úgy tett, mintha a kalapokat nézegetné. Kissé odébb húzódtam, s ő is mozgott ide-oda. Nem akartam, hogy valahogyan kikezdjen velem, átmentem az út másik felére, egy órásnak a kirakata elé. Csúnya, ingerlő gondolatok jártak a fejemben. Sajnáltam, hogy nincs pénzem, így akkor egész nap is szökdöshetek a nők elől. Mert hiszen már itt is mellettem volt egy, később még jött egy, s én a középen álltam. Azt azért mégsem hittem volna, hogy ez így megy szakadatlanul. Boldog voltam, hogy sikerült elsompolyognom. Nem álltam oda több kirakat elé, majd ha pénzem lesz, gondoltam, s az út szélén leültem egy padra a batyumból ebédelni.” (Kassák 1957: 198–199.)

A vidéki ember mint a zsebtolvajok célpontja

Az idézet szemléletesen mutatja, hogy a vidéki ember a megérkezésétől kezdve, gyakran már az első percekben szembesült valamilyen számára szokatlan kihívással. Ez nem ritkán a devianciákhoz vagy konkrétan a bűnözéshez kötődött, és egy eltűnt erszény, tárca vagy bőrönd eltűnésével kezdődhetett. A nyüzsgő közterek ugyanis újfajta figyelmet és elővigyázatosságot követeltek, ami miatt ezek az emberek sokszor tökéletes célpontjai lettek a jól szervezett, profi módon működő zsebtolvajoknak és bandáknak. A zsebtolvajlás a korszakban nem csak alkalmi bűncselekmény volt, hanem sok esetben professzionálisan űzött mesterség, amelynek saját hierarchiája, módszertana és etikettje is volt. A legügyesebb zsebtolvajokat a rendőrség is jól ismerte, gyakran fényképes nyilvántartásokat vezettek róluk, ám mégis újra meg újra felbukkantak az utazóközönséget kiszolgáló csomópontokon, például a Keleti és a Nyugati pályaudvar környékén. A tolvajok többféle módszerrel dolgoztak, egyesek például a tömegben való lökdösődés közben emelték ki az erszényt vagy pénztárcát, mások „szívélyes segítséget” kínáltak a csomagcipelésben, miközben egy óvatlan pillanatban elemelték az értékes holmikat.

Különösen kiszolgáltatottak voltak a vidékről felutazók, akik nem ismerték a várost, sokszor szinte bénítóan hatott rájuk a nagyvárosi nyüzsgés és gyakran nagy batyukkal, kézben hordott pénzes tasakokkal közlekedtek. A zsebtolvajok kifinomult érzékkel „szúrták ki” az áldozataikat, nyelvjárásuk, ruházatuk, testtartásuk és viselkedésük ugyanis árulkodó volt. Egy gyakori trükk volt az, hogy álruhás tolvajok – például segítőkész „kalauzok”, „vendéglős inasok” vagy „alkalmi kocsisok” – megszólították a vidékit, és segítő szándékot színlelve elcsalták egy csendesebb helyre, ahol aztán kifosztották őt. Más esetekben hamis álláshirdetések révén csalták a fővárosba az embereket, és már a pályaudvaron lecsaptak rájuk: vagy a pénzüket vették el kaució címén, vagy egyenesen elrabolták a személyes értékeiket.

De a vasútállomásokról kilépve sem csökkentek a Budapestre érkezőkre leselkedő veszélyek. Szemléletes képet festett erről a sokat látott fővárosi detektív, Gellért Ede 1925-ben:

„A pályaudvarok szomszédságában tanyáznak a gagyisták. A naiv vidéki utas a városba érkezik, s lassan bandukol a Rákóczi úton. Amint így halad, azt veszi észre, hogy egy pénztárca fekszik előtte a földön. Rálép, óvatosan mintha a lábát vakarná, lehajol és észrevétlenül felveszi. Tenyerével eltakarva lassan zsebre dugja, aztán mintha mi sem történt volna, nyugodtan akar tovább haladni. A kíváncsisága nem hagyja nyugton és már a harmadik-negyedik kapu alá betér, nagy titokzatossággal előveszi a talált tárcát, megnézi, hogy mi is van benne. Örömmel állapítja meg, hogy egy brilliánsköves aranygyűrű és pár ezres a tartalma. Mialatt a gyűrűt nézegeti, már ott áll mellette egy másik, aki bizalmasan súgja a fülébe, hogy ő mindent látott. De ne féljen, ő nem rossz ember, nem adja át a rendőrnek jogtalan elsajátítás miatt, azonban ne vegye rossz néven, hogy valamit ő is akar keresni. Ha ad neki pár százezer koronát, úgy elmegy, hogy többé sohasem látja. A jó vidéki ember még egyszer megnézi a talált gyűrűt, látja, hogy a kő szépen csillog, szívesen kifizeti a kért összeget, aztán elmegy a szállására. A másik embert tényleg nem látja többé, azonban mikor a gyűrűt értékesíteni akarja, megtudja, hogy az hitvány imitáció és a tárcával együtt nem ér meg harmincezer koronát.” (Gellért 1925: 16–17.)

A két világháború között különösen megszaporodtak azok az esetek is, amikor a tolvajok női „társakat” is bevontak. Ezek a nők gyakran csábítással, flörttel próbálták elnyerni az áldozat bizalmát, hogy aztán egy pillanatnyi figyelmetlenséget kihasználva partnereikkel együtt lecsapjanak. A sajtóorgánumokban egyik visszatérő toposz volt az, hogy a bűnözők és a kisstílű tolvajok nemcsak a törvényt, hanem az íratlan társadalmi normákat is folyamatosan megsértették. A vidékről érkezők kifosztása e tekintetben különösen felháborítóként jelent meg a közvélemény szemében, hiszen a „tisztességes, dolgos magyar embereket” csapták be a „romlott nagyváros” szélhámosai.

A veszélyeztetett nők

Nemcsak férfiak, hanem nők tömegét is vonzotta Budapest. A városi lét nyüzsgése és a modernizáció egyfelől új lehetőségeket kínált a mobilitásra és a munkavállalásra, másfelől azonban kiszolgáltatottá tette azokat, akik nem ismerték ki magukat ebben a sokarcú városi közegben. A fővárosba érkező nők nagy része cselédként vállalt állást jobb megélhetés reményében, ez a lehetőség pedig átmeneti időre vonzotta magához a zömében falusi leányok nagy számát. A cselédek társadalmi mobilitási lehetősége elég korlátozott volt, ugyanakkor a cselédmunka, bár alulfizetett volt, sok fiatal nő számára jelentette az egyetlen esélyt a megélhetésre. A cselédek társadalmi megítélése is ellentmondásos volt. Egyrészt nélkülözhetetlen munkaerőként tartották őket számon a felső- és felsőközép rétegek otthonaiban, másrészt gyakran gyanakvással viszonyultak hozzájuk. Az általuk végzett háztartási munka fizikai és pszichés megterheléssel járt, és a legtöbb cseléd heti hét napot dolgozott, gyakran napi 12–14 órát, szabadidő vagy megfelelő lakhatási körülmények nélkül. A cselédek többsége a munkaadó otthonában lakott, ami fokozta kiszolgáltatottságukat, ugyanis nem volt saját életterük, gyakran szűk cselédszobákban laktak, és folyamatos ellenőrzés alatt álltak. Ezek a körülmények vezettek el oda, hogy sokan sodródtak a törvényen kívüli lét felé, ami különösen a lopások és a prostitúció formájában öltött testet.

A fővárosban működő hatóságok és erkölcsrendészeti szervek több alkalommal figyelmeztettek arra, hogy sok fiatal nő – különösen azok, akik elveszítették állásukat vagy nem találtak megfelelő szolgálati helyet – a szexuális szolgáltatásokat választotta, mint alternatív megélhetési formát. Az 1920-as és ’30-as évek rendőrségi és közigazgatási dokumentumaiban gyakran találkozunk olyan esetekkel, ahol volt cselédeket nyilvántartott prostituáltként kezeltek, vagy éppen bordélyházak alkalmazottjaiként bukkantak fel. A prostitúció nemcsak a megélhetési válság következménye volt, hanem egyfajta válasz is a társadalmi kirekesztésre, amelyből a cselédek igyekeztek kitörni, ha más mód nem kínálkozott, akkor testük áruba bocsátása révén. Fontos megjegyezni, hogy nem minden prostituált volt egykori cseléd, de a két társadalmi csoport közötti átfedés kétségtelenül létezett.

A cselédlányokat gyakran vádolták kisebb-nagyobb lopásokkal is, mivel a munkáltatók a háztartásukból eltűnt pénz, ékszer, ruhadarab vagy élelmiszer esetén elsőként őket gyanúsították. Ezek a lopások azonban gyakran nem egyszerű bűncselekmények voltak, hanem a túlélés eszközei, amelyeket a rossz fizetés és a kilátástalanság szült, vagyis sokszor a mindennapi szükségletek kielégítése állt a háttérben, ám a sajtó hajlamos volt szenzációként kezelni ezeket az eseteket, amivel tovább stigmatizálta a cselédeket. Egy ilyen cselédlányt állított elő a rendőrség 1935 tavaszán a VII. kerületben. Schmidt Katalin kloroformmal elkábította, majd kirabolta volt munkaadóját és egy másik idős nőt is. A cselédlányt 3 év dologházra ítélték, amivel kapcsolatban érdekes körülmény, hogy letartóztatása előtt a 28 éves lány már 10 évet ült börtönben.

A szerencsejátékok csábítása

A budapesti éjszaka nemcsak a tolvajok és a könnyű kalandok világa volt, hanem a kártyaasztaloké is. A vidékről érkezett ember számára a gyors meggazdagodás ígérete gyakran éppoly csábító volt, mint amilyen veszedelmes. Egyetlen parti, egyetlen „biztosnak tűnő” tipp elegendőnek látszott ahhoz, hogy valaki kitörjön a szegénységből, de legtöbbször épp ez taszította még mélyebbre. Nem véletlenül nevezték a szerencsejátékot az „ördög játékszerének”, hiszen a kártya vagy a rulett hasonló csábítással vonzotta az áldozatait, mint az éjszakai mulatók fényei.

Bár régi hagyományokra tekintett vissza, a szerencsejáték a 20. század elejére vált a pesti éjszaka egyik legveszélyesebb kihívásává. A nagyváros pezsgő világában új méreteket öltött, a klubok, társadalmi egyesületek, kávéházak és más szórakozóhelyek révén valósággal intézményesült, és különösen a gyanútlan, tapasztalatlan vidékről érkezők váltak az áldozataivá. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy ezt a veszélyes társadalmi jelenséget a korabeli közvélemény és a sajtó is felfedezze magának. Ekkoriban jelent meg új műfajként a szociális riport a hazai sajtó palettáján, amelynek egyik legjelesebb képviselője, a századelő budapesti alvilágának és társadalmi perifériáinak egyik legavatottabb ismerője, Tábori Kornél volt. Az ő figyelmét sem kerülték el a szerencsejáték terjedésével járó veszélyek, és a rendkívül szerteágazó életműve több olyan írást is tartalmazott, amely foglalkozott ezzel a témával. Például a következő mondatokkal kezdte a híressé vált, Székely Vladimir rendőrtanácsossal közösen írt A bűnös Budapest című kötetét:

„Az embernek nincs olyan gyöngéje, amelyet idegen ravaszkodás föl ne használt volna önző és becstelen célra, amelynek nyomában az élősködőknek egész serege ne rajzott volna. A játék pedig – fölösleges fejtegetni – csakugyan gyöngéje az embernek. Akár turf, akár kártya, vagy roulette, akár más a neve. A szórakozás révén végigvisz számtalan izgalom skáláján, majd belevág az ideges, léha időtöltésbe a kapzsiság. S e két elemből kialakul a játékszenvedelem, amely az alkoholizmusnál is rombolóbb hatású. Tönkretett idegzetek, anyagi romlás, hirtelen tragédiák jelölik a játékszenvedelem hódító útját, amely egyre népesebbé válik közöttünk, akik izgalom nélkül már nem tudunk szórakozni.” (Tábori–Székely 2014: 9.)

A 19. század végére szinte saját iparág alakult ki a szerencsejáték bizniszből saját zsargonnal, etikettel és a szerencsejátékosok különböző fajtáival, akik Tábori Kornél besorolása szerint a következőek voltak: nagyjátékosok, a hazárdok, professzionálisok és a közönséges csalók. A hazárdjátékosok csoportjába tartoztak a slepperek, akik többnyire a vasútállomásokon lepték meg kiszemelt áldozataikat, főleg olyanokat, akik vidékről érkeztek. Ezután magukat vidékinek tettetve, beszélgetésbe elegyedtek áldozatukkal és együtt folytatták útjukat. A slepperek ezt követően becsalták egy vendéglőbe vagy étterembe alkalmi társukat, ahol épp a szomszédos asztalnál játszottak, amihez csatlakozva teljesen megkopasztották a gyanútlan áldozatot. A kozákok hasonló módon hajtották fel a kijátszani kívánt személyt, csak már a vendéglőn belül. Külön-külön asztaloknál ülve, a pincér unszolására játékba verődtek és ezen kedvet kapva a tapasztalatlan vidéki is bekapcsolódott, akit szintén megkárosítottak. A főváros parkjaiban népszerű játékként terjedt még az Itt a piros hol a piros játék is, amivel a csalók szintén sok embert ejthettek át.

Budapesten nemcsak a nyílt tereken, hanem zárt térben is terjedt a kártyaszenvedély. A vidéki embert szép hölgyek csábították kávéházakba játszani, ahol félreeső diszkrét helyeken a rendőrség szeme elől elrejtve lehetett kártyázni. A kávéházakban dolgozó pincérek és alkalmazottak már messziről megismerték a rendőröket és detektíveket, így jelt adva percek alatt felszámolták a szerencsejáték utolsó martalékát is, majd a veszély elmúlása után újra kezdődhetett a játék.

Összességében elmondható, hogy sajátos élményvilág tárult fel a vidékről Budapestre érkező emberek előtt a 20. század első felében, különösen az éjszakai élet, a bűnözés és a társadalmi perifériára szorult rétegek vonatkozásában. A modernizálódó főváros egyszerre jelentette a lehetőségek és a veszélyek világát. Míg a vidéki fiatalok munka és boldogulás reményében érkeztek, gyakran a csalódással és társadalmi kirekesztettséggel szembesültek. A cselédség és a zsebtolvajok világa, a prostitúció és a szerencsejáték nem pusztán morális kérdésként jelentek meg, hanem a korszak társadalmi és gazdasági kór- és kortünetei is voltak. A városi lét sodrásában sokan elveszítették a kapaszkodóikat, miközben mások kihasználták ezt a kiszolgáltatottságot. A vidékről érkezők történetei azon túl, hogy egyéni kalandokat vagy botlásokat tükröznek, a város és vidék közötti feszültségekre, a mobilitás lehetőségeire és kockázataira is rávilágítanak. A bemutatott jelenségek mind arra utalnak, hogy Budapest egyszerre kínált kétes szabadságot és veszélyes kiszolgáltatottságot. E tapasztalatok azért figyelemreméltók ma is, mert emlékeztetnek arra, hogy a modernizáció ára mindig az egyén alkalmazkodási küzdelmeiben mérhető. A főváros fényei mögött pedig ott húzódott a társadalom árnyéka, e kettősség pedig egyszerre tette Budapestet vonzóvá és félelmetessé a vidéki ember szemében.

Sipos Nikoletta

A tanulmány a Kulturális és Innovációs Minisztérium EKÖP-24-4 kódszámú Egyetemi Kutatói Ösztöndíj Program a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.

Felhasznált irodalom

Dologházra ítélték a kloroformos rabló cselédlányt. Esti Kurir, 1935. április 3.

Gellért Ede: Budapest bűnözői. Egy pesti detektív naplójából. Budapest, 1925.

Gyáni Gábor: Család, háztartás és a városi cselédség. Magvető Kiadó, Budapest, 1983.

Gyáni Gábor: Munka és magánélet – cselédéletmód Budapesten. Történelmi Szemle, 1986. 1. szám, 94–116.

Három évi dologházra ítélték a merénylő cselédleányt. Kis Ujság, 1935. április 3.

Kassák Lajos: Egy ember élete. Magvető Kiadó, Budapest, 1957.

Perényi Roland: A bűn nyomában. A budapesti bűnözés társadalomtörténete 1896–1914. Budapest, Uránia Ismeretterjesztő Alapítvány – L’Harmattan, 2012.

Tábori Kornél – Székely Vladimir: A bűnös Budapest. Tudáspolc Kiadó, Budapest, 2014.

Tábori Kornél – Székely Vladimir: A tolvajnép titkai. Tudáspolc Kiadó, Budapest, 2014.

Tábori Kornél: A kártyázó Budapest. A Nagyharang Kiadóhivatala, Budapest, 1907.

Tőtős Áron: „A főváros kellős közepén ott fetreng a prostitúció”. A budapesti prostitúció topográfiája (1873–1928). In: Kövér György (szerk.): Hogyan lett Budapest a nemzet fővárosa? Tanulmányok Budapest 150. és a Társadalom- és Gazdaságtörténeti Doktori Program 30. születésnapjára. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2023. 540.

Trádler Henrietta: A budapesti házi cselédség társadalomtörténete a 19. század közepétől a 20. század közepéig – Cselédbiográfia-értelmezések. Doktori disszertáció. Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar, Budapest, 2022.

Trádler Henrietta: Tolvaj cselédlányok, bűnöző házi cselédek. Aetas, 2023. 2. szám, 60–79.

Turcsányi Gyula (szerk.): A modern bűnözés I–II. Rozsnyai Károly Kiadása, [Budapest], 1929.

Völgyi Réka: „Az utcaszögletek mártírjai”. Prostituált képek a XX. század eleji Budapesten. Clio Műhelytanulmányok, 2020. 1. szám, 1–80.

Ezt olvastad?

Ügynökakták, ügynökmúlt, ügynökök

Az ügynökakták nyilvánosságáról rendszeresen viták folynak Magyarországon. E vitákat lezárni látszik az a bejelentés, mely szerint jelen év október 22-én

X