Hamiskártyások, trükkös csalók és gátlástalan tolvajok – A boldog békeidők vagyon elleni bűncselekményei
A Dualizmus korában a csalók – és ez így van az idők kezdete óta, s mindig is így lesz – rendkívül rafináltak voltak, és szinte sosem találkozunk két ugyanolyan esettel. Maga a bűnözői csoport is rendkívül vegyes összetételű, s ezeket a bűncselekményeket csak egyetlen dolog kapcsolja össze: a hiszékeny áldozat magabiztos és sikeres kiválasztása. A békeidők csalói között találunk műkincshamisítókat, asztaltáncoltatókat, házasságszédelgőket, mézesmázos szavú üzletelőket. Cikkünkben a századforduló fővárosának hírhedt vagyon elleni bűneseteit göngyölítjük fel.
Hamiskártyások
A csalók között igen sokan a kártyából, az ördög bibliájából próbáltak meg különféle úton-módon pénzt csinálni. Az effajta játékszenvedély akkoriban igen nagy divatnak örvendett, szinte nem is létezett olyan belvárosi mulatóhely, ahol legalább egy asztalnál ne verték volna a placcot a szivarozó, mulató uraságok: „a mi balkáni metropolisunkban valóságos kártyázó járvány dühöng. Soha annyian és annyit nem blattoztak még, mint mostanság. Jóformán minden vasaltnadrágú ember azt hiszi, hogy ismeri a kártya világát.” 1907-ben a rendőrség lecsapott egy olyan kártyabarlangra, amelyet a nyomozók legnagyobb megdöbbenésére kizárólag női vendégeknek tartottak fenn – ekkor tehát megdőlt az a tévhit, hogy a hazárdjáték kizárólag férfimulatság.
Lebukott hamiskártyások (Kép forrása: Tábori Kornél: A kártyázó Budapest)
A komolyabb partikon egész vagyonok cseréltek gazdát, s ez igen nagy reménnyel kecsegtette a csalók egy speciális típusát: a hamiskártyásokat („sipistákat”). Többnyire a lapok cinkelésével vagy egy kibic alkalmazásával biztosították maguknak a „jó lapjárást”, de az is előfordult, hogy egészen különleges módszereket vetettek be áldozatuk megkopasztása érdekében.
Tudvalevő, hogy Budapesten számos olyan klub működött, ahol viszonylag nagy összegben játszottak a betérő emberek, a rendőrség mégis eltűrte ezeket, s többnyire csak a kávéházakra, vendéglőkre és hírhedté vált magánlakásokra csaptak le, ha azokban tiltott játékbarlangról szereztek tudomást.
Hamiskártyás (Kép forrása: Tábori Kornél: Baccarat c. korabeli munkája)
Csalók
1908 decemberében a karácsonyi ünnepek előtt egy feltűnően elegánsan öltözött úr és egy igen csinos hölgy járta végig azokat a házakat a fővárosban, amelyben gazdag és jómódú polgárok élték mindennapjaikat. A férfi névjegyén a következő szöveg állt: „Borbás István dr., az Általános Jótékonysági Egyesület titkára.”
Ez a derék férfi és nő a szeretet ünnepének közeledtével a nélkülözőkre és az elesettekre hívta fel mindazoknak a figyelmét, akik a sors kegyelméből dúskáltak a jólétben, s akiknek nem volt gondjuk nap mint nap a betevő falatra. A sok pesti polgár jó szívvel és boldogan adott nekik – különösen azért, mert az egyesület nevében nem pénzt, hanem ruhaneműket kértek a rászorulók számára. A bérházak előtt egy harmadik férfi várakozott, aki átvette a hatalmas ruhahalmokat, s egy kocsival tolta utánuk őket, melyre az Általános Jótékonysági Egyesület felirat volt festve.
A derék adakozók pedig igazán nem bántak kesztyűs kézzel a ruhatárukkal: ahogy egyre jobban belemelegedtek a jótékonykodásba, úgy púposodott a halom a kocsi platóján, amely zörögve gördült a pesti macskakövön szent karácsony ünnepének nagyszerűségét hirdetve minden egyes zökkenésével.
A dolognak csupán egyetlen szépséghibája volt: sehol az országban nem létezett olyan alapítvány, amelynek az lett volna a neve, hogy Általános Jótékonysági Egyesület. A csalók viszont szép pénzt kerestek a hiszékeny embereken: összesen 2330 koronáért vették át tőlük az ószeresek az összegyűjtött holmikat.
Bűn és bűnhődés – századfordulós bilincsek
Pénzhamisítók
A pénzhamisítók között igen sokféle akadt a kontártól kezdődően az egészen profiig. Előbbiek között elszegényedett lakatosok vagy bádogos legények voltak, akik hamis fémből gyártották a nikkelpénzeket, nagy ritkán ezüsttel is dolgoztak – a papírpénzek hamisításához azonban nem értettek, mivel ahhoz már megfelelő tehetség és felszereltség is kellett. Hamisítványaik többnyire meglehetősen feltűnők voltak a szakavatott szem számára, ezért a saját maguk által gyártott érméken igyekeztek a kisebb községekben túladni.
Az igazi, nagyszabású pénzhamisítókat többnyire egyfajta szakmai precizitás és furfang jellemzett.
Szinte sosem egyedül működtek, hanem mindig bandába szerveződtek – a csoport egyik tagjának az volt a feladata, hogy legyártsa a hamis pénzeket, míg a másik fele arra szakosodott, hogy túladjon azokon. A banda vezére szinte kivétel nélkül a pénzgyártók közül került ki, aki kiválasztotta a hamisításnak legmegfelelőbb, eldugott vagy a legkevésbé gyanús színhelyet, többnyire elhagyott tanyán vagy tisztes magánlakásban. A pénzgyártó műhely felszerelése rendkívül költséges volt, kiváltképp akkor, ha kiváló minőségű hamisítványt akartak benne készíteni.
Néhány korabeli tanács tanúskodik arról, mennyi mindenre oda kellett figyelni a hamis pénzek kiszűrésekor, mennyire összetett volt már akkoriban is a papírpénzek nyomdai előállítása, hogy minél inkább megakadályozzák a bankjegyek hamisítását:
„A hamis papírpénzt a papírban, rajzban és a színben megnyilvánuló eltérésekből lehet megismerni. A valódi bankjegyek papírja rendszerint lenpapír, vagy erősebb fogású, a hamisítottak fogása ellenben süppedékesen puhább. A bankjegyek nagysága, mely valódi papírpénzeknél még egy fél milliméterre is egyezik, a hamis papírpénzeknél mindig kisebb, mert a papír a különböző vegyszerek hatása alatt összezsugorodik. Hiányzik aztán mindig a valódi vízjegy, mely a papír készítésével egyidőben nyomódik. (…) A valódi papírpénzeknél az egyes betűk és számjegyek formája, nagysága és vastagsága teljesen egyenletes. A litográfiával vagy esetleg szabad kézzel mintált betűk és számok formájában, nagyságában és vastagságukban nemcsak az eredetitől, hanem egymás között is eltérnek, azonkívül a betűk és a számok közötti köz sem egyenlő. A betűk és a rajz színe a valódi papírpénzeknél erős és telt, az utánzatoknál többnyire elmosódó.”
Meglehetősen lemondóan nyilatkoznak a bűnügyi szakértők a pénzhamisítás fölszámolásával kapcsolatban: „Amíg pénz lesz, addig mindig fognak akadni magáncégek, akik fölcsapnak pénzügyminiszternek…”
Lopások és kisebb vagyon elleni bűncselekmények
A korabeli Büntető Törvénykönyv 334. §-a szerint lopást akkor lehetett minősíteni bűncselekményt, amennyiben a lopott dolog értéke meghaladta az ötven forintot.
„Budapest is világváros, legalábbis megvannak azok a kellemetlen specialitásai, amelyekkel Párizs, London, Berlin, éppen nem dicsekednek. A párizsi apacsot Budapesten a ferenc- és józsefvárosi „jasz” képviseli, a londoni zsebmetszőnek méltó versenytársai a budapesti zsebtolvajok. Budapesten tömérdek az „idegenfosztogató” is, éppen úgy, mint a többi világvárosban.”
– írja a korszak egyik detektívkrónikása, s valóban: a lopások tárgyalásakor minduntalan észben kell tartanunk, hogy a leggyakoribb bűncselekménnyel van dolgunk a magyar fővárosában. Hogy mennyire így van, azt az is mutatja, hogy már a korszakban is „szakosodtak” az elkövetők a cselekménytípuson belül:
„Nyáron a zsebtolvajlások főszezonja van. Nagyforgalmú helyeken, embersokaságban bőven arat az enyveskezű. Könnyű a munkája, mert az emberek felöltő nélkül és – ami a legfőbb – gyanútlanul járnak-kelnek az utcán és a legnagyobb emberáradatban sem gondolnak arra, hogy valahol a háttérben prédára les a zsebtolvaj. Ennek ilyenkor nyáron a zsúfolt villamoskocsi a kedvenc „munkahelye”. Midőn a kocsi nagyot zökken és a peronon egymásra dűlnek az ott szorongók, az elegánsan öltözött zsebtolvaj az utasnak esik, miközben bocsánatot kérve ellopja aranyóráját és láncát a bámészkodónak. Oly ügyesen csinálja ezt, hogy sokszor csak órák múlva veszi észre az áldozat, hogy meglopták. De ha mindjárt rá is jön, az sem használ semmit; a zsebtolvaj ugyanis harmad-negyedmagával dolgozik a peronon és zsákmányát rögtön átadja társának, mi azért jó neki, mert gyanúsítás esetén a corpus deliciti nem található nála.”
A tolvajok egy részének tehát speciális működési területét jelentették a különféle közlekedési járművek, a vasutak és a villamosok, mert meglehetős zsúfoltság volt jellemző rajtuk. A gyakorlott zsebtolvajok gond nélkül lecsaphattak áldozatukra, és ha esetleg le is buktak – ami nem volt túl gyakori -, akkor is könnyen elvegyülhettek a tömegben. A más sokszor emlegetett Krecsányi Kálmán detektívfőnök ezt felismerve rendelte el egy négy-öt főből álló detektívcsoport felállítását, amely a villamoskocsikon végzett gyakori razziákat.
Női ruhába öltözött nyomozók megfigyelést végeznek
Az ilyen elkövetők között kuriózum a nő, de azért akadtak ilyenek is. Tálos Karolin zsebtolvajnőnek például egészen sajátságos módszere volt: leköpte az áldozatait, majd nagylelkűen falajánlkozott, hogy saját maga letisztogatja a ruházatot. Közben persze észrevétlenül elcsente a férfiak vagy nők pénztárcáját a zsebekből, majd üresen helyezte vissza azokat, hogy az áldozat még véletlenül se vehesse észre azonnal a lopást. A „zsebtolvajok öreganyjaként” becézték a korszak egyik legismertebb női bűnözőjét, Ehrlich Lipótnét, aki negyvennégy esztendőn keresztül gyakorolta tisztességesnek nemigen nevezhető mesterségét.
Sokkal nagyobb számban képviseltették magukat a nők a bolti tolvajok sorában, ráadásul egy részük nem is megélhetési bűnöző volt. Az tehetősebb asszonyok által elkövetett bűncselekményekről így ír a korszak egyik – minden bizonnyal férfi – szakértője: „Mert az asszony tudvalevőleg mind egyforma. Egy szép szövet, valami leheletszerű csipke vagy csillogó drágakő megbabonázza mohóságát, s ha még oly könnyed mód kifizethetné pénztárcájából, egyik-másikban megmagyarázhatatlanul a tilos perverz vágya kerekedik fel, és – szinte kellemetlen e szó – lop.” Mindazonáltal a lélekgyógyászat már ismerte a XIX. század végén a kleptomániát, így az előkelőbb hölgyeknek csak az idegorvosnál kellett huzamosabb időt eltölteniük, s nem a rácsok mögött. Az ilyen jellegű cselekmények különösen karácsony és újév előtt, illetve a tavaszi vásárlási szezonban történtek.
De nem ők voltak az egyedüliek, akik megrövidítették a pesti, vagy pestre tévedt embert. Közéjük kell sorolnunk a zsaroló bérkocsist, az éjjeli mulatóhelyek alázatos pincérét, aki minden hájjal meg van kenve és ezer méterről kiszagolja a balekot. A legveszedelmesebbik fajta mégis a hamiskártyásoké, utcai szélhámosoké, a pályaudvarokon lófráló és áldozataikra leső rablóké és gyilkosoké volt. Krecsányi velük szemben sem volt rest intézkedéseket tenni, s kíméletet nem ismerő módon létrehozta a „repülő detektívek hadát”: ezeknek volt a feladata, hogy az utcán ténfergő parazitákat kiszűrjék. 1914-ben majdnem 18,5 millió utas szállt fel a vonatokra a főváros főbb állomásain – az álruhás nyomozók elsősorban azokra a bűnözőkre vadásztak, akik kimondottan az idelátogató idegenek kifosztására specializálódtak.
Köztük természetesen a bérkocsikat igénybe vevők voltak a legkiszolgáltatottat helyzetben, ugyanis a viteldíj gyakran elképesztő mértékben felülmúlta azt, amire az utas számított. 1908-ban vetődött fel először a taxaméter kötelező használata a fiákeresek körében, a belügyminisztérium 1909 szeptemberében hagyta ezt jóvá egy rendeletében, a közgyűlés pedig 1910. április 27-én alkotott róla szabályrendeletet.
„A keleti pályaudvar előtt történt a nyáron, hogy Vaczula Béla győri kereskedő bérkocsiba ült, és elhajtatott egy belvárosi szállodába. Adott a kocsisnak két koronát, és nyugodtan le akart szállni. A kocsis morogva dugta zsebre a pénzt, majd hirtelen odafordult utasához: -Hová tette a takarómat? Vaczula meglepetten kérdezte: -Micsoda takarót keres rajtam?! –Hát a kocsiban volt takaró, hiszen le is takarta magát. Biztosan kidobta a kocsiból. Azért a takaróért nekem felelnem kell a gazdám előtt. Fizesse meg, tizenkét koronába kerül, csak nem akarja, hogy béremből vonják le, én szegény legény vagyok…”
A kocsis üvöltözni kezdett, mire rengeteg ember gyűlt a fiáker köré. A szegény balek annyira megijedt, hogy jobbnak látta kifizetni a kért összeget. Ekkor azonban szerencséjére a tömegből előlépett egy zömök alak, aki álruhás detektív volt, és kerékpárral járta a várost az ilyen jellegű bűncselekmények felderítése érdekében. Volt már dolga az illetővel, Babos Józseffel, ezért nyomban a kapitányságra vezette.
Igen elterjedtek voltak a kabátlopások is, különösképpen az elegáns kávéházak vendégeit fosztogatták előszeretettel az erre szakosodott tolvajok. Többnyire a módszer mindig ugyanaz volt: egy drága, belvárosi helyre ültek be olcsó télikabátban vagy felöltőben, majd kivárták, míg a betérő vendég mélyen az újságjába, a biliárdozásba merül, a kedvező alkalom eljövetelével a tolvaj gyorsan rendezi a számlát, magabiztosan nyúl a drága posztók és prémek után, a pincért pedig egy tízfilléressel kábítja el távoztában. Útja a legközelebbi zálogházba vagy orgazdához vezet. Az sem volt ritka, hogy még ennél is rafináltabb módszereket vetettek be a gyors meggazdagodás reményében: 1904-ben például a Népszínházban lopott egy tolvajbanda több mint húsz kabátot, miután hamisítottak maguknak pár ruhatári cédulát.
Ezt olvastad?
