Konfliktuszóna: Magyarország – menekültek a huszadik század első felében

Menekültkérdés. Migránsáradat. Beilleszkedés. Határzár. Szolidaritás. Alig van ember, aki ezekkel a kifejezésekkel ne találkozna nap mint nap. A migránsjelenség történelmi olvasata és a jelenkori események szakszerű elemzése éppen ezért válik különösen szükségessé.  A múlt tapasztalatainak és a jelen eseményeinek elfogulatlan vizsgálatára tesz kísérletet az ELTE BTK Művészetelmélet és Médiakutatási Intézetének kihelyezett programja, a Conflict Zone nevű előadássorozat.

Tóth Borba és Dagdelen Demet a Conflict Zone első előadásán

Első programjának címe Budapest felhelyezése a migrációs térképre volt. Ennek megfelelően az előadás elsősorban a 2015-ös nyári menekültválságot, a konfliktuszónává válás médiaeseményét és reprezentációját kívánta bemutatni, valamint azt, hogy milyen szerepe volt mindebben a világhálónak. Az előadó Tóth Borbála és Dagdelen Demet (Maven Seven) volt.

Ablonczy Balázs a Conflict Zone második előadásán

A Menekült ország – Az elűzetés és emlékezete a két világháború között címet viselte Ablonczy Balázs (ELTE BTK) előadása, mely a rendezvénysorozat soron következő eseménye volt. A Horthy-korszak egyik legfontosabb kérdése a menekültkérdés volt – ez azonban az előadó szerint az egyik legrosszabbul feldolgozott területe a szóban forgó időszaknak. A kérdésről 1983-ban az Amerikai Egyesült Államokban jelent meg egy összefoglaló monográfia, tanulmányokat pedig mindössze hárman publikáltak eddig itthon. A történész a Horthy-korszak „genetikai kódjának” tartja a Trianon utáni menekültválságot; önmagában az esemény kezelése a békeszerződés okozta trauma kezelését is jelentette.

Menekültkérdés az első világháború előtt és alatt

A menekültkérdés, a mobilitás, az emberek helyváltoztatása nem volt szokatlan a huszadik század elejének Magyarországán – 1912-ben az első balkáni háború idején mintegy ezerötszáz török katona kért menedéket az Osztrák-Magyar Monarchiától, miután nem tudtak rendesen visszavonulni; őket direkt erre a célra kijelölt laktanyákba internálták – elsősorban Kaposvárra, Miskolcra, Ungvárra, Lőcsére. Ezekben a városokban, az ott lévő kaszárnyákban éltek szétszórtan mintegy nyolc hónapon keresztül. Az érkezésük is látványosságszámba ment: az emberek kiözönlöttek a pályaudvarra, hogy láthassák a jövevényeket.

„A tisztek szállodába mehettek, a katonák a kaszárnyában laktak. Maguknak főzhettek, a magyar államigazgatás abszolút respektálta a muzulmán étkezési előírásokat, tehát gondot fordítottak arra, hogy disznóhúsból készült ételek és alkohol ne kerülhessen az asztalukra.”– mondta el a történész.

Érdekesség, hogy ebben az időszakban születtek házasságok a helyi sajtóban szenzációnak számítottak, például ha egy lőcsei asszony hozzáment egy török katonatiszthez.

Nem sokkal az első világháború kitörése után érkeztek meg az örmény menekültek – nagyjából kétszázan lehettek. Az első világháború alatt az orosz csapatok betörtek a Monarchia észak-keleti területeire, s ez egyfajta belső vándorláshoz vezetett. A Galíciából menekülők közt nagyon sok zsidó is volt, s bizonyos társadalmi csoportok ezt már akkoriba szóvá tették, s ez valamelyest már előrevetítette az első világháború utáni antiszemita propagandát – ez azonban csak 1918 után vált tömegessé a magyar sajtóban. 1917 és 1922 között az orosz polgárháború elől is érkeztek menekülők.

Az igazi tömeg az 1916-os erdélyi román betörés után érkezett Magyarországra. A kormány Kelet-Magyarországon és Budapest környékén létesített menekülttáborokat, hogy fogadni tudja a Királyhágón átkelő mintegy 206 ezer fős menekültáradatot. Végül 31 ezer ember került ekkor a Dunántúlra – mivel a korszakban a férfiak többsége katonai szolgálatot teljesített, így az eseményt joggal nevezhették és nevezhetjük az „asszonyok futásának”. S bár később visszatérhettek szülőföldjükre (már 1917-ben megkezdődött a visszatelepülés), de az „erdélyi menekülés” sokaknak beleégett a történeti emlékezetébe – ennek legfőbb irodalmi megnyilvánulása Szabó Dezső: Az elsodort falu című regénye.

(Kép forrása: szentimreantikvarium.hu)

A trianoni menekültáradat

Az Országos Menekültügyi Hivatal akkori anyaga teljes egészében eltűnt, így ma a kutató a levéltári források híján egy mindössze negyven oldalas füzetecskére tud támaszkodni. Az intézet vezetője kezdetben Bethlen István volt, majd őt követte a poszton Petrichevich-Horváth Emil (1881-1945), Nagy-Küküllő volt főispánja. A hivatal segélyezéssel, étkeztetéssel, jogvédő irodák működtetésével, diákvédelemmel, építkezések koordinálásával foglalkozott, s nagymértékben hozzájárult az elcsatolt területekről az anyaországba érkezők sorsának könnyítéséhez.

A Trianon utáni menekültek helyzetével kapcsolatban ma szinte mindenkinek a vagonvárosok jutnak az eszébe. A helyzetet nagyjából úgy kell elképzelni, hogy egy menekültcsaládnak két vasúti kocsi jutott – az egyikben laktak, a másikban pedig a holmijukat tarthatták. A kormány törekedett arra, hogy ezeket a szerelvényeket már a vidéki városokban megállíttassa. Ablonczy szerint azonban a vagonokban élők számát nem helyes túlbecsülni. Regisztrált menekült 1918 és 1924 között 350 ezer fő volt, a nem regisztráltakkal együtt azonban a számuk elérte a 420-425 ezret. Ennek az embertömegnek alig több mint a 12-14%-a volt hosszabb vagy rövidebb ideig vagonokban elszállásolva. A csúcs 1920 októbere és 1921 szeptembere közé tehető – ekkor kb. 16 ezren éltek pályaudvarokon, oldalvágányokon mintegy 4600 vagonban elhelyezve. A helyzet megoldatlanságát azonban valóban jól jellemezte, hogy még 1924-ben is kétezerötszázan laktak vagonban.

„Problémás szituációt jelentettek a vagonlakások. Rendkívül sok jelentés van a higiéniás helyzetről. Vagy például arról a kérdésről, hogy lehet-e például harminc darab csirkét tartani egy vasúti vagonban?”

1921-ben kezdték szigorítani az országba való beköltözést – a kormány ennek az évnek a nyarán határzárat hirdetett, s nem engedtek be egyetlen menekültet sem arra hivatkozva, hogy a vagonokra szükség van a nyári mezőgazdasági munkákhoz, vagyis hogy a betakarított gabonát el lehessen szállítani a malmokba.

Ablonczy szerint bár a fentiek meglehetősen látványos jelei voltak a korabeli menekültválságnak, mégsem a vagonok tekinthetők a korszak igazi jelképeinek, hanem a barakkok és a telepek. Budapesten és a vidéki nagyvárosok környékén számos ilyen létesítmény épült (pl. Mária Valéria telep, Pongráctelep). Ezt követően a kormányzat elindított egy kislakásépítési-programot, melyeknek nagy részét ma is megtekinthetjük a külvárosokban. A 50 ezer főnyi menekültből 104 ezer fő volt kereső – közszolgák, iparosok, kereskedők. Számukra  az új lakhely minden bizonnyal státuszvesztéssel járt.

A Mária Valéria telep barakk-kórháza (Kép forrása: egykor.hu)

Ablonczy úgy látja, a a Szent Imre-kertváros iskolapéldája volt a menekülthelyzet kezelésének. A mintegy 220 holdnyi területnek már az utcanevei is árulkodók – az elszakított területek városainak nevét adták nekik – a központot például a Hargita tér névre keresztelték. Maga az építészet is az erdélyi kultúrát idézte – a konnotációs jelek közt megtaláljuk a manzárdot, a kerteket és a stukkókat.

Irodalmi emlékezet

A trianoni döntés utáni menekültjelenség irodalmi feldolgozottsága is meglehetősen csekély – az előadás során ezért Ablonczy olyan szerzők műveit említette, akik nincsenek benne a szűkebb értelemben vett irodalmi kánonban. A történelmi emlékezet első szépírói képviselőjének Szitnyai Zoltán (1893-1978) írót, újságírót tartja Ablonczy. A szerzőnél Selmecbánya és a dzsentritéma áll a középpontban – előbbit a Szitnyai-művekben csupa testileg és lelkileg sérült ember lakja, s a főhős mindig kívülről érkezik – olykor vissza – a városba. A végső közvetkeztetés mindig az, hogy a segítség csak kívülről jöhet – aki a városban marad, azt tragédia éri. A szereplőket alapvetően jellemzi a beszédképtelenség – az, ami velük történt, képtelenek elmondani. Kulcsregénynek és novellának tekinthető műveiben kemény hangon szól a menekültügyi egyesületek  munkájáról.

További menekültüggyel kapcsolatos írásnak tekinthető Beczássy Judit: Menekültek (1933) és Ignácz Rózsa: Urak, úrfiak (1947) című regénye – mindkét mű egy középosztálybeli család menekülésének és bukásának története, s mindkettő végkövetkeztetése az, hogy nem lehetséges a visszatérés oda, ahonnét elindultak. Míg az előbbi szerző műveiben az áldozattá válás a fő vonulat, az utóbbi azonban már elítélően szól a korabeli „menekültbizniszről” – igen jellemző, hogy a szerzőnő eredetileg a Törtetők címet akarta adni a művének, aztán később változtatta Urak, úrfiakra.

(Kép forrása: moly.hu)

Menekülttársadalmak

Ablonczy Balázs ezután néhány olyan szervezetet mutatott be, melyek tevékenységét vizsgálta és kutatta, s amelyek meglátása szerint jól mutatják, hogy a Magyarországra áttelepültek által létrehozott közösségek egyáltalán nem voltak egységes szervezettségűek – traumatizáltságuk, életfeltételeik, történelmi emlékezetük és céljaik egészen eltérő képet mutatnak.

Az első, amelyet a történész vizsgált, az Alsó-Fehér vármegye menekült törvényhatósága Budapesten – amelyet egy eleve traumatizált közösségnek tekint. Itt egy nagyon korai menekülésről volt szó. A trianoni béke magyar törvénnyé való becikkelyezése után azonban ezt a szervezetet fel kellett oszlatni – sok más irredentának bélyegzett szervezett sorsára jutott tehát. Nemcsak nekik volt céljuk, hogy ébren tartsák a trianoni döntés revíziójának elemi igényét – ez a két világháború közt működő pártok célkitűzésével maximálisan találkozott. A Selmecbányaiak Egyesületének nem titkolt célja volt, hogy majd a jövőben visszatelepülve törvényhatósággá váljon. Tagjai évkönyveket adtak ki, ünnepeket, felolvasóesteket, túrákat, vacsorákat tartottak.

„Volt egy úgynevezett szögbeverési ceremónia. Legalább két órán keresztül tartott – a zászlóba mindenkinek bele kellett vernie a maga szögét, s közben el kellett mondania a maga jelmondatát.”

1938-ra, az első bécsi döntés után kiderült, hogy Selmecbánya nem fog visszakerülni Magyarországhoz, s így az egyesület léte okafogyottá vált.

A Fiume és Abbázia Barátainak Szövetsége nevű szervezet 1938-ban alakult meg – egyértelműen turisztikai, infrastrukturális céllal. Addig ugyanis nem volt egyesülete a fiumei menekülteknek, hiszen 1924-től a terület a fasiszta Olaszországhoz tartozott, amely a két háború között Magyarország egyik legfontosabb külpolitikai partnere volt. Az egyesületben megjelenik a „magyar tenger” romantikája, de nem nosztalgikus módon, hanem előremutatóan – az anyaország és a terület közti összeköttetés fejlesztését tűzve ki célul.

Dudits Andor historizáló festménye Fiume visszacsatolásáról (Kép forrása: mnl.gov.hu)

Tagolt és széles egyesületi struktúrája volt a Szepességből Magyarországra menekült közösségnek. Elképesztő mennyiségű emlékkönyvük jelent meg a különféle szervezeteiknek, és a sajtójuk is tekintélyesnek mondható (Szepesi Híradó / Hírlap). Felépült emellett egy „virtuális Szepesség” is, melyet az 1931-es Szepesiek címtára fogott egybe. Meg lehet mondani, hogy melyek azok a területek, melyekre ezek az emberek települtek, s Ablonczy ebben tudatos hálózatosságot is lát, mely egyben egy befolyási hálózat kiépítését is jelentette – ezek a levelezésekből jól nyomon követhetők.

A szepesiek közt jelentős költőket, egyháziakat, tudósokat találunk – így az mondható el, hogy az ő migrációjuk értelmiségi bevándorlás volt. A szepesiek körében – más szervezetekkel ellentétben – nem volt tabutéma az elveszített hazával való kapcsolat – élénk volt az összeköttetés a szülőfölddel, nyaralásokat szerveztek, a lapjaik beszámoltak az „otthoni” társasági eseményekről.

Abloncy összegzésében megállapította, hogy azok számítottak sikeres mozgalomnak a korszakban, amelyeknek nem a trauma volt az egyedüli élménye, hanem sikerült új tartalommal, előremutató célokkal megtölteni őket. A menekültek jelenléte a feldolgozatlanság élő jele volt, így Trianon a két háború között már csak ebből adódóan sem tudott „hideg emlékezetté” válni. Az egész problémakör felveti a kérdést, hogy mi a jó beszédmód Trianonról?

 A sorozat előadásai többnyire szerdánként lesznek látogathatóak a Fugá-ban, mindösszesen tizenhárom alkalommal.

Maróti Zsolt Viktor

Kapcsolódó cikkek:

A trianoni békeszerződés szlovákiai és magyarországi emlékezete

„Pawel Teleki” – egy magyar miniszterelnök lengyel szemmel

Az örmény népirtás menekültjei Magyarországon

Magyar idők a Felvidéken 1938–1945

Önképének fogságában – Horthy Miklós kultuszáról

Ezt olvastad?

  1945. augusztus 6-án egy amerikai repülőgép Hirosimában egy új kísérleti fegyvert vetett be - az első harci körülmények között ledobott