„Könyörögjenek a halandók jó orvosságért!” – Róma Antoninus-kori járványa

A római császárkor első két évszázadában roppant mértékű gazdasági fejlődést produkált: lényegében egy olyan „világgazdaság” jött létre, amely Kínától Britanniáig egységbe kapcsolta az akkor ismert világ legnagyobb részét. Ezért a fejlődésért azonban súlyos árat kellett fizetni. Az „összekapcsoltság” és az ezzel szükségképpen együtt járó globalizálódás olyan veszélyeket hordozott magában, amiről fogalmuk sem volt azoknak, akik addig csak a fejlődés előnyeit élvezték.

Globalizált birodalom, dübörgő gazdaság

A Domitianus halála (Kr. u. 96) és Commodus trónra kerülése (Kr. u. 180) között eltelt időszakot szokás „antoninusi virágkornak” tekinteni, és nemcsak azért, mert a két zsarnok halála között eltelt időben viszonylag humánus uralkodók ‒ Nerva, Traianus, Hadrianus, Antoninus Pius, Marcus Aurelius ‒ kormányozták a birodalmat, hanem azért is, mert a Traianus idejében legnagyobb kiterjedését elérő birodalom addig soha nem látott mértékű gazdasági fellendülést produkált. Ráadásul Traianus uralkodásának végére (117) az impérium elérte legnagyobb kiterjedését: 6 millió km2-en nagyjából 60 millió lakos élt Róma égisze alatt.

A Római Birodalom kiterjedése Traianus korában. Forrás: https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Roman_Empire_Trajan_117AD.png

A lakosság nagyobb része élvezte a Római Birodalom által nyújtott civilizációs előnyöket: példának okáért a „római béke” (pax Romana) alatt elméletileg bárki számára lehetőség nyílt arra, hogy világot lásson egyszerű turistaként vagy munkavállalóként. A számos kikötő ‒ amelyek közül több hidraulikus betonból épült mesterséges horgonyzóhely volt –; a mintegy félmillió kilométernyi jól karbantartott úthálózat; a fejlett városi infrastruktúra és szolgáltatások (például vízvezetékek, csatornák, nyilvános illemhelyek, orvosi ellátás) olyan összekapcsoltságot eredményezett az ókori Rómában, amit csak a kora újkori európai fejlődéshez hasonlíthatunk. Ráadásul ez a konnektivitás lényegében az egész akkori ismert világra kiterjedt. A római kereskedők a Visztula torkolatától hoztak Nero számára borostyánkövet; a garamantok a Niger-folyó mellől szállították a sót, az aranyat és a rabszolgákat; a dél-arábiai tömjén- és mirha-kereskedelembe a nabateusok mellett római kereskedőcsaládok is beszálltak; a kiváló minőségű igazgyöngyöket a Perzsa-öbölből vagy Srí Lanka (Ceylon) szigetéről importálták; és Augustus korától kezdve évi 120 hajó fordult meg India kikötőiben, ahonnan egzotikus fűszerek sokaságát szállították a Birodalom piacaira és üzleteibe. Megdöbbentő, hogy a Flavius-kori enciklopédista, idősebb Plinius szerint nagy divatja volt az Indiából importált rózsának! De Kína nevezetes árucikkéről, a selyemről se feledkezzünk meg, amely olyan mennyiségben érkezett Rómába, hogy az ugyancsak Flavius-kori költő, Martialis szerint még az utcalányok is selyemköntösben illegették magukat.

A járványok keletről jönnek

A történelem egyik furcsa fintora, hogy éppen az a császár, aki legszívesebben könyveibe temetkezett és látható élvezettel vetette papiruszra filozófiai gondolatait, szinte egész életét a harctéren töltötte. Egyszerűen nem tehetett mást.

Marcus Aurelius mellszobra. Őrzőhely: Kunsthistorisches Museum Wien/ANSA_I_192. Forrás: http://www.kulturpool.at/

A 2. század közepén ugyanis egyszerre több külső kihívással is meg kellett küzdenie a Birodalomnak: északról a germánok, keleten pedig a párthusok törték át a limes vonalát, és foglaltak el jelentős területeket. Így Marcus Aurelius mindjárt trónra lépésekor (161) megosztotta hatalmát Lucius Verussal, akit társcsászárának nevezett ki, és azonnal keletre küldte a párthusok ellen harcolni.

Lucius Verus mellszobra. Őrzőhely: Metropolitan Museum of Art, New York City/L.2007.26 (Met). Forrás: Wikimedia

A lusta és élvezethajhász Lucius Verus tábornokai segítségével végül négy év alatt (162‒166) nemcsak a római területeket foglalta vissza, hanem a párthusok királyságába is mélyen behatolt, fővárosukat, Ktésziphónt is elfoglalva. Állítólag ekkor történt a baj, aminek beláthatatlan következménye lett az egész Római Birodalom sorsára nézve.

Egyik alvezére, Gaius Avidius Cassius megostromolta a Tigris-folyó menti Szeleukiát. Ekkor történt az a szerencsétlen eset, amit a negyedik században keletkezett császáréletrajz-gyűjtemény, a Historia Augusta így örökített meg:

„Az volt a végzete, hogy a provinciákba, amelyeken keresztül utazott egészen Rómáig, úgy tűnik: magával hurcolt valamilyen fertőzést. Az a hír járja, hogy a fertőző betegséget Babilóniában kapta el, ahol Apollo szentélyében egy arany szelencéből, amelyet egy katona véletlenül kettévágott, fertőző gáz szabadult ki, és elárasztotta a parthusok vidékét, majd az egész világot.” (Historia Augusta, Lucius Verus 8.1‒2. Ford. Orosz Ágnes.)

A 4. század végén Ammianus Marcellinus Róma története című művében arról tudósít, hogy a járvány kitörésének egy szentségtörés volt az oka:

„Már említettem, hogy amikor Verus Caesar vezérei ostrommal bevették a várost [Seleuciát – G. T.], ledöntötték alapjairól Apollo Comaeus szobrát, Rómába vitték, ahol a főpapok a palatinusi Apollo-templomban állították föl. Mondják, hogy a szobor elhurcolása után a katonák fölgyújtották a várost, majd átkutatták a szentélyt, ahol egy szűk nyílást találtak. Amikor kiszélesítették, hogy valamilyen értékes holmit találjanak, egy elzárt szent helyről a chaldaeusok rejtekéből, valamilyen őseredetű vészes anyag tódult ki, amely gyógyíthatatlan betegségeket okozott, s az említett Verus és Marcus Antoninus idejében Perzsia határától a Rajnáig és Galliáig halálos járványokkal fertőzött meg mindent.” (Ammianus Marcellinus: Res gestae XXIII. 6.24. Ford. Szepesy Gyula.)

A korabeli értelmezés szerint tehát az Antoninus-kori járvány kitörését egy szentségtörő (impius) cselekedet okozta, amellyel Apollón istent sértették meg azzal, hogy kultuszszobrát elhurcolták a templomából. (Ez egyáltalán nem számított ritkaságnak a korszakban.) Egyébként a görögök Apollónt tartották a betegségek „isteni felelősének”, aki egyaránt okozója és elhárítója is lehetett a bajnak. Jellemző, ahogyan az ókori források valamiféle „fertőző gáznak”, vagy inkább „szellemnek” (spiritus pestilens), illetve „őseredetű vészes anyagnak” (labes primordialis) tartották, vagyis valamiféle láthatatlan, de mégis valós, szellemi és ugyanakkor anyagszerű valóságnak.

Császárok orvosa

Úgy tűnik, a Birodalmon az sem segített, hogy éppen ebben az időben praktizált a korszak leghíresebb orvosa, a pergamoni Galénosz (Kr. u. 129‒199/216). Marcus Aurelius trónra lépését követően Rómában is működött, ahol nyilvános anatómiai bemutatóival a legmagasabb udvari körök figyelmét is felkeltette.

Galénosz a híres orvosok körében. Forrás: Lewenstein, (2019, April 15). Portrait of Seven Notable Greek Physicians & Botanists. Ancient History Encyclopedia. Retrieved from https://www.ancient.eu/image/10465/

Galénosz eleinte még csak majmokat és más állatokat boncolt, a háború vége felé azonban engedélyt kapott, hogy a harctéren elesett germánokon is anatómiai kísérleteket végezhessen. A járvány elől 166-ban hazaköltözött, de az uralkodók kívánságára részt vett a markomannok elleni háború első szakaszának aquileiai eseményeiben (168–169 telén), így személyesen is megtapasztalta a járvány pusztítását. Egyik művében így írt erről az időszakról:

„Miután megérkeztem Aquileiába, úgy neki dühödött a járvány, mint soha ezelőtt, úgyhogy a császárok kevés katona kíséretében tüstént Rómába menekültek, a többség azonban csak nagy nehezen és hosszú idő múltán menekült el. Ezalatt igen sokan elpusztultak, nemcsak a dögvész következtében, hanem mivel mindez a tél közepén történt. Minthogy Lucius útközben elköltözött az élők sorából, holttestét Marcus Rómába szállíttatta. Miután istenné avatta, minden erejével a germánok elleni háborúra készülődött, megparancsolta, hogy én is kövessem. Végül meggyőztem, hogy maradhassak, azt mondván, hogy Aszklépiosz, a hazai istenem ennek az ellenkezőjét parancsolta. … Mivel [Marcus] tisztelte az istent, megparancsolta, hogy ott várjam meg a visszatérését.” (Galénosz: De libris propriis liber XIX, 17-19, ed. Marquardt, Müller, Helmreich, 91–124. Ford. Kovács Péter.)

Marcus Aurelius tehát eredeti szándéka szerint Galénoszt is magával vitte volna az északi háborúba, de ő egy ravasz csellel kibújt a kötelesség alól: azt hazudta a császárnak, hogy Aszklépiosz, a gyógyítás és az orvosok istene megparancsolta neki, hogy ne utazzon el. Galénosz így Rómában maradhatott, ahol még éveken át a császár fia, Commodus orvosaként működött.

Commodus mellszobra. Őrzőhely: Musei Capitolini, Roma. Forrás: Wikipedia

Marcus halála után is fennmaradtak a jó kapcsolatai a római udvarral, ahol legalább a századfordulóig praktizált, és rengeteg művet írt. A gyógyítás gyakorlati módszereit tárgyaló egyik legfontosabb munkájában (Therapeutika) részletes leírást közölt egyik páciensének gyógyulásáról, aki a járványban betegedett meg. Ez a beszámoló kulcsfontosságú a ragály azonosítása szempontjából.

„Mindazonáltal azok a fekélyek, amelyek a nagy hörgők belső fala mentén fordulnak elő, és különösen azok, amelyek a gége közelében vagy magában a gégében vannak, gyógyíthatóak ‒ jómagunk is nem egy ilyen tüneteket mutató pácienst kezeltünk már. Legfőképpen a nagy járvány során – bárcsak vége szakadna már! –, amikor először jelentkezett, fedeztük fel gyógymódjukat. Abban az időben egy fiatalember egész testét sebek lepték be a kilencedik napon, éppen úgy, mint majdnem mindenki másét, aki felgyógyult. Azon a napon enyhén köhögött is. A következő napon, közvetlenül azután, hogy megmosa­kodott, hevesebb köhögés fogta el és a köhögéssel feljött valami, amit varnak neveznek. Ennél a személynél a fájdalomérzet kétségtelenül a légcső kezdetéhez kapcsolódott a nyakban a torok közelében, ez lévén a fekélyes rész. Mindenesetre kinyitottuk a száját és megvizsgáltuk a garatot, hátha a sebhely valahol itt van. Azonban azok számára, akik ilyen módon vizsgálták őt, nem látszott ez a rész érintettnek, és a beteg számára a fájdalomérzet a táplálék és az ital útvonalára esett, mintha a fekély ott lett volna. Mindenesetre adtunk neki valami ecetes-mustáros szert, hogy biztosabb diagnózist állíthassunk fel, de egyik sem csípte, pedig a fájdalomérzés egyértelműen a torokban volt. Ekkortájt ingerlést érzett azon a helyen, ami köhögésre késztette. Azt tanácsoltuk neki, hogy álljon ellene, amíg tud, és ne köhögjön, úgyhogy így tett. Mivel az inger enyhe volt, minden módon segítettünk neki, hogy a seb hegesedjen; szárító hatású gyógyszereket alkalmaztunk külsőleg a hátára fektetett betegen. Majd ezután folyékony gyógyszert adtunk neki azok közül, amelyek ilyen sebekre hatékonyak, és meghagytuk neki, hogy ezt tartsa a szájában, mert abban bíztunk, hogy így fokozatosan folyik le a légcsőig. A beteg azt mondta: miközben ezt tette, világosan érezte az összehúzódást a gyógyszertől a fekély körül, akár az eloszlás miatt, vagy magától a gyógyszertől, amely harmat módjára folyt le a seb körül a légcsőig.” (Galénosz: Methodus medendi V, 12, ed. Kühn X, 360–362. Ford. Csalog Eszter.)

Mende Balázs Gusztáv paleoantropológus szerint „a kérdéses forrásokban nagymértékben keverednek a különböző kiütéses betegségek klinikai jegyei, ezért a himlős betegségek mögött egyszerre sejthetjük a variola vagy smallpox (feketehimlő), a morbilli (kanyaró) vagy akár a rubeola tüneteit is”. A magyar szakirodalomban következetesen csak „pestisként” számon tartott Antoninus-kori járvány a galénoszi szimptómák alapján sokkal inkább feketehimlő lehetett. A feketehimlő kórokozója egy vírus (Poxvirus variolae), amely rendkívül fertőző, a testnedvekkel, sőt a lehelettel is átterjedhet a másik emberre. Lappangási periódusa 12 nap, a teljes kifejlődés négy hetet vesz igénybe, a mortalitási ráta (modern kori adatok alapján) 13‒15%. A kór túlélői egész életükre teljes immunitást nyernek a himlővel szemben. A betegség utóhatásaként vakság és meddőség is kialakulhat.

A feketehimlő tünetei egy 1886-os felvételen. Forrás: Wikipedia

A ragály terjedése

Az Antoninus-kori járvány lefolyásáról, rövid- és hosszú távú következményeiről már hosszú ideje vita folyik szakmai körökben. A római gazdaságtörténeti kutatások egyik doyenje, Richard Duncan-Jones (University of Cambridge) 1996-ban elevenítette fel újra a diszkussziót. A neves szerző fő állításai a következők voltak: bár a Marcus Aurelius alatt kitört járvány szöveges forrásai meglehetősen későiek, és sok bennük az irodalmi toposz-jelleg, a betegség igen mély hatást gyakorolt a római társadalomra és gazdaságra. Az általa felállított kronológia szerint a pandémia 165-ben jelent meg Niszibiszben (vagy Babilónban) és jutott el a kis-ázsiai Szmirnába. 166-ra érte el Rómát, majd a következő évben a járvány elől menekülők megjelentek Dacia bányavidékein (a mai Románia területén). 168-ban mindkét császár Aquileiában tartózkodott, ahol a járvány főként a katonaságot támadta. 169-re pedig Egyiptomban is egész falvak néptelenedtek el. 172-re olyan sok katona halt meg a betegség következtében, hogy kényszersorozásokra kerül sor. 179-ben az egyiptomi Fajúm-körzetben fekvő Szoknopaiu Nészosz település lakónak egyharmada hunyt el két hónap leforgása alatt. 182-ben pedig a noricumi Bedaiumban (ma Seebruck Németországban) is feljegyezték a járvány áldozatait. A különféle írott források tehát igazolják Galénosz megjegyzését, miszerint a járvány rendkívül hosszú ideig tartott.

Mondanunk sem kell: a járványnak katasztrofális következménye volt a hadseregre nézve, amelyre pedig éppen ekkor lett volna a legnagyobb szükség az északon betörő markomannok és kvádok elleni harcokban. A Historia Augusta Marcus-életrajza így írja le a járvány hatását:

„Akkora volt a dögvész, hogy kocsikkal és szekerekkel szállították a holttesteket. Akkor pedig az Antoninusok a temetésről és a sírokról igen kemény törvényeket hoztak, mivel megtiltották, hogy bárki is ott építsen sírt, ahol éppen akar. Ez ma is érvényben van. Sok ezernyi embert vitt el a járvány és sokat az előkelők közül is, akik közül a legtekintélyesebbeknek Antoninus-szobrokat is állíttatott. Annyira kegyes volt, hogy közköltségen tartatott temetéseket […] Mivel még mindig tombolt a dögvész, egyrészt az istenek tiszteletét igen gondosan helyreállíttatta, másrészt a rabszolgákat, ahogy a pun háborúban is történt, felvette a katonaságba, s őket az önkéntesek mintájára ’önként bevonulóknak’ nevezte el. Felfegyverezte a gladiátorokat is, akiknek az ’engedelmeskedők’ nevet adta. Katonává tette a dardán és a dalmát rablókat is. Felfegyverezte a diogmitákat és a germán segédcsapatokat is igénybe vette a germánok ellen.” (Historia Augusta, Marcus Aurelius XIII. 13. Lakfalvi Géza fordítása kisebb módosításokkal tőlem [G.T.].)

A fenti részlet a járvány jogi, vallási és katonai következményeiről szól: a temetésekkel kapcsolatos új törvényekről, az istenek tiszteletének helyreállításáról, valamint a rendkívüli sorozásokról.

Gyógyítás füstölőkkel és fohásszal

Héródianosz (Kr. u. 170‒240k.) A Római Birodalom története című munkájában elég részletes leírást adott a járványról, amelyben burkoltan Galénosz kritikája is megnyilvánul. Ugyanis, amint fentebb láttuk, a nagyhírű orvosdoktor aromaterápiával akarta megakadályozni a járvány terjedését – sikertelenül. Héródianosz tudósítása azért is érdekes, mert bár ő maga a szíriai Antiochiában élt, vagyis provinciális volt, a járványt úgy mutatta be, mintha az csak Itáliában és azon belül is elsősorban Rómában pusztított volna.

„Majdnem ugyanebben az időpontban Italia-szerte járvány tört ki, amely a legnagyobb kárt a fővárosban okozta, mivel túlnépesedett, és mindenféle népséget befogadott. Róma városa mind emberéletben, mind a háziállatokat tekintve igen nagy károkat szenvedett. Commodus orvosai javaslatára Laurentumba tette át székhelyét, amely sokkal kellemesebb klímájú volt, és igen nagy babérfái árnyékot nyújtottak, a település is róluk kapta a nevét. Úgy tűnt fel, ez a hely biztonságos lesz, s az orvosok azt mondták, hogy a babér illatának ereje és a fák kellemes árnyéka ellenállóvá teszi az embert a vészt terjesztő levegővel szemben. A városlakók is követték az orvosok utasításait, orrnyílásukat és fülüket a legillatosabb szerekkel töltötték meg, szüntelenül füstölőket égettek. Egyesek ugyanis azt mondták, hogy illatuk betölti az érzékszervek nyílásait, és megakadályozza, hogy a vészes levegő behatoljon, ha pedig már bejutott, eredményesen kiűzi onnan. Ennek ellenére a dögvész ereje mit sem csökkent, igen sok ember és emberrel érintkező állat esett áldozatául.” (Héródianosz: A Római Birodalom története I. 12.1-2. Ford. Fehér Bence és Kovács Péter.)

Súlyos természeti csapások, így járványok idején az emberek általában sokkal buzgóbban fordulnak segítségért a természetfeletti erőkhöz, hiszen a bekövetkező csapást az istenek beavatkozásának tulajdonítják. Az Antoninus-kori járvány egyik kortárs irodalmi forrása, a szamoszatai Lukianosz (Kr. u. 125‒180 k.) maga is tanúja lehetett a súlyos ragálynak, hiszen életének derekán beutazta szinte az egész birodalmat Szíriától Galliáig. Egyik szatírájában Alexandrosz álpróféta tevékenységét gúnyolta ki, aki természetesen a járványból is hasznot húzott, és egyik bajelhárító versikéjét birodalom-szerte elterjesztette:

„A dögvész idején egyik, méghozzá élőszóval adott jóslatát juttatta el a birodalom népeihez. A jóslat egyetlen verssorból állt: »Hosszuhajú Phoibosz felhőit a vésznek elűzi.« Ezt a mondatot akkoriban úton-útfélen láthatta az ember, odamázolták a házak kapujára, mint afféle dögvésztől óvó varázsigét. Csakhogy általában az ellenkezője történt, valami furcsa véletlen folytán éppen azok a házak néptelenedtek el, amelyeken rajta volt a felirat! Félre ne érts, nem azt állítom, hogy a verssor miatt pusztultak el a lakók; nem, akárhogyan is, a véletlen játszott közre. Vagy talán az, hogy legtöbben egyedül erre a verssorra hagyatkoztak, félvállról vették a veszélyt, és csak éltek bele a vakvilágba? Hogy elmulasztottak a jóslatnak segédkezet adni a dögvész ellen, mert azt gondolták, biztos mentsváruk az a pár szótag, no meg a »hosszuhajú Phoibosz«, akinek nyilai elűzik a dögvészt…?!” (Lukianosz: Alexandrosz, az álpróféta 36. Ford. Szepessy Tibor.)

Alexander „szent kígyója” Glükón, Antoninus Pius egyik pénzén. Forrás: www.cngcoins.com

Alexandrosz, az „álpróféta” versikéjének elementáris hatását egy Londonban előkerült bajelhárító amulett is igazolja. A 48×130 mm-es lapocskára egy 30 soros görög szöveget írtak, melynek egy részlete prózai magyar fordításomban így hangzik:

Abrai, barbasó, barbasóch, barbasóth, euliór, athemorphi, oszlasd el a tomboló dögvész zavaró zaját, a levegőből jövőt, a tanychizont, a nydroleést, a lopódzó fájdalmat, a nehéz légzést, a súlycsökkenést, az olvadást a vérerek üregeiből. Nagy Iaó, nagy Sabaóth, védelmezd a viselőjét. Phoibos, tündöklő hajú, íjász, űzd el a járvány felhőjét. Iaó, Abrasax isten, hozz segítséget. Phoibos, aki azt parancsoltad, hogy az emberek tartózkodjanak a chileóntón. Úr Isten, ügyelj Démétriosra.”

A klaroszi Apollón-szentélyből fennmaradt jóslatkérések közül öt kapcsolódik az Antoninus kori járványhoz, ezek közül három utal az Íjász Apollón szobrára. A trákiai Callipolis (Gallipoli) szobrot emelt az „Íjas Apollónnak, aki elűzi a járványt”; a phrügiai Hierapoliszban előkerült egyik felirat szerint Apollón templomának bejáratait az istenségnek szentelték a járvány idején: „minden kapu előtt felszenteljük az íjas Klaroszi Phoibosz szobrát, amely lerombolja a dögvészt”. Egy pergamoni feliraton Apollón sürgeti a várost, hogy hozzanak neki áldozatokat és „könyörögjenek a halandók jó orvosságért a járvány ellen, azért, hogy ismét lehessen messze, az ellenséges emberek földjére utazni” ‒ mintha csak a 2020-ban, karanténba zárva élő emberek imáját hallanánk, akik azért fohászkodnak ‒ persze nem Apollónhoz ‒, hogy fedezzék fel a COVID-19 vírus ellenszerét, és lehessen végre „távoli vidékekre” utazni!

Az Íjas Apollón szobra (Belvedere-i Apollón). Őrzőhely: Smithsonian American Art Museum. Forrás: http://edan.si.edu/saam/id/object/XX62

A pusztítás mértéke

A 165‒182 között tomboló ‒ de lehetséges, hogy Commodus uralkodásának végéig (192) vissza-visszatérő ‒ feketehimlő-járvány pusztító hatását az 5. századi keresztény történetíró, Orosius (375‒418 k.) így mutatta be:

„Következett egy járvány, amely a számos provinciát megfertőzött, és a ragály egész Itáliát oly mér­tékig elpusztította, hogy a szerteszét fekvő majorságok, földek és városok munkások és lakók nélkül elhagyatva romokká és erdőkké váltak.” (Orosius, A pogányok ellen VII. 15.5-6. Ford. Grüll Tibor.) [8]

A járvány további hatásairól, például a hadsereg létszámának csökkenéséről a fentiekben már esett szó. De ugyanúgy bajba került a gazdaság egésze is: a bányák nagy része munkaerőhiány miatt leállt, így nem volt elegendő nemesfém a pénzveréshez, ezért pénzhiány alakult ki, s ez tovább súlyosbította az emberek amúgy sem könnyű helyzetét. A földek mezőgazdasági munkások nélkül maradtak, aminek következtében súlyos gabonahiány alakult ki. Látható, hogy néhány év leforgása alatt összeomlott mindaz, amit kétszáz éven át sikerült fokozatosan felépíteni.

A végső és legnagyobb kérdés természetesen az, hogy a járvány milyen mértékű demográfiai visszaesést okozott a Római Birodalomban? A becslések általában az összlakosság 1‒30%-a között mozognak. Óvatos számítások szerint a 160-as években a Birodalom lakosságának alig 1‒2%-a halhatott meg a járvány következtében. Mások a mortalitási rátát 7–10, illetve 25–33%-ra teszik, attól függően, hogy melyik évtizedről van szó. A demográfus Bruce W. Frier óvatosan úgy fogalmazott, hogy a római állam ugyan nem szenvedett halálos csapást a járványtól, de a hirtelen népességcsökkenés számos társadalmi és gazdasági bajnak ágyazott meg. James Greenberg 2003-ban alaposan megvizsgálta a vitában addig elhangzott valamennyi érvet, és kijelentette: „a járvány nagyságát és hatását nem ismerhetjük biztosan a rendelkezésünkre álló tényadatokból”.

Bár a halálozási adatokkal kapcsolatban pontos számokat ‒ korabeli statisztikák híján ‒ nem tudunk mondani, sokkal fontosabb azt tudatosítanunk, hogy az Antoninus-kori járvány olyan visszafordíthatatlan változásokat indított el a Római Birodalomban, amelyekből az soha nem tudott igazán magához térni.

Grüll Tibor

A cikk az Újkor.hu és a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Történettudományi Intézet  együttműködésének keretében született.

Korábbi járványtörténeti cikkeink a PTE BTK TTI jóvoltából:

Fedeles TamásA fekete halál a 14. század közepén

Lindner Gyula: Egy túlélő följegyzései – Thuküdidész és az athéni járvány

Tájékoztató irodalom:

Bagnall, Roger S.: The effects of plague: model and evidence. Journal of Roman Archaeology 15. (2002) 114‒120.

Duncan-Jones, Richard P.: The impact of the Antonine plague. Journal of Roman Archaeology 9. (1996) 108‒136.

Frier, Bruce W.: Demography. In Peter Garnsey, Dominic Rathbone, Alan K. Bowman (eds.): Cambridge Ancient History, 2nd edition, vol. XI. Cambridge, 2000, 787‒816.

Gilliam, James Frank: The plague under Marcus Aurelius. American Journal of Philology 73. (1961) 225‒252.

Grüll Tibor: A Római Birodalom ökológiai hatásai. Magyar Tudomány 174. (2013:9) 1026‒1034.

Grüll Tibor: „Non extincta lues.” Az Antoninus-kori járvány. Ókor 14. (2015:3) 37‒47.

Grüll Tibor: A globalizáció és multikulturalizmus kérdései a Római Birodalomban. Korall 63. (2016) 69‒83.

Grüll Tibor: Kelet Nyugaton – Nyugat Keleten. Egy globalizált birodalom: az ókori Róma. BBC History 7. (2017:3) 22‒28.

Harper, Kyle: The fate of Rome: Climate, disease, and the end of an empire. Princeton, 2017.

Jones, Christopher P.: Ten dedications ‘To the gods and goddesses’ and the Antonine Plague. Journal of Roman Archaeology 18. (2005) 293‒301.

Jones, Christopher P.: Recruitment in Time of Plague: The Case of Thespiae. In: Lo Cascio, Elio (ed.): L’impatto della „peste antonina”. (Pragmateiai 22.) Bari, 2012. 79‒85.

Kovács Péter: Galénos és a markomann háborúk. Debreceni Szemle 16. (2008:1) 83‒90.

Littman, Robert J. ‒ Littman, Maxwell L.: Galen and the Antonine plague. American Journal of Philology 94. (1973) 243‒255.

Mende Balázs Gusztáv: Pestis az ókorban. Ókor 2. (2003:2–3) 10‒19.

Scheidel, Walter: A model of demographic and economic change in Roman Egypt after the Antonine plague. Journal of Roman Archaeology 15. (2002) 97‒114.

Ezt olvastad?

Anglián az évszázadok során a fekete halál többször is végigsöpört, 1348–1349-ben különösen nagy pusztítást eredményezve. A koraújkorban, I. Erzsébet uralkodásától