Egy túlélő följegyzései – Thuküdidész és az athéni járvány

Kr.e. 430-ban pusztító járvány tört ki Athénban, amelynek a lakosság közel egynegyede áldozatul esett. Thuküdidész, a peloponnészoszi háború történetírója részletesen bemutatja a betegség lefolyását és annak társadalomra gyakorolt hatását. Az általa leírt tünetek alapján sokan sokféleképpen próbálták azonosítani a gyilkos kórt. Vajon sikerrel járhatunk egy 2500 évvel ezelőtt tomboló betegség meghatározásában?

Kr.e. 430-ban, a peloponnészoszi háború második évében járvány tört ki Athénban. Thuküdidész, aki a közel három évtizedig (Kr.e. 431–404) tartó háború történetének elsődleges krónikása és nem mellesleg athéni polgár volt, testközelből látta a járvány pusztítását, sőt ő maga is átesett a betegségen. Mint írja:

Én megelégszem a betegség leírásával, hogy ennek alapján bárki olyan tájékozott legyen, hogy a kór, ha újra kitörne, ne legyen a számára ismeretlen, s úgy számolok be róla, mint aki magam is átestem rajta, és másokat is láttam benne szenvedni. (Thuküdidész: A peloponnészoszi háború 2,48. Ford. Muraközy Gyula. Bp., 1985.)

Thuküdidész (Kr.e. 460 k.–Kr.e. 395 k.) Forrás: Wikipedia

A korabeli híradások szerint a betegség gócpontja Etiópia volt, majd Egyiptom és Libya érintésével érkezett a Földközi-tenger medencéjébe. Megjelent a Perzsa Birodalomban, egyes görög szigeteken is, de a legnagyobb pusztítást Athénban végezte. Az Augustus-kori történetíró, Livius úgy tudja, hogy Rómában a Kr.e. 430-as években több ízben is járvány tört ki. Egyes kutatók kapcsolatot láttak az athéni és az itáliai járvány között, sőt azt is fölvetették, hogy az athéniak a Szicília kikötőiben megforduló római kereskedők által fertőződtek meg: Athén ugyanis akkoriban szoros diplomáciai kapcsolatban állt Szicília egyes városaival. Ez azonban puszta föltételezés, amelyet aligha lehet hitelt érdemlően bizonyítani.

„Az emberek beözönlése a környékről”

Athén, a mintegy 2500 km² nagyságú Attikai-félsziget legnagyobb városa a Kr.e. 5. században a görög világ politikai-kulturális központja volt. Vezette a görög világ jelentős részét összefogó és a perzsák elleni katonai védekezést zászlajára tűző déloszi szövetséget, a perzsák legyőzését követően pedig fokozatosan sodródott bele egy Spárta elleni háborúba, amely végül is a járvány kitörését megelőző évben robbant ki. Az Attikai-félsziget egészén, azaz az athéniak poliszában ekkortájt kb. 30-40 ezer férfipolgár élt családjával elszórtan, ki a városban (tehát Athénban), ki pedig kisebb településeken a tengerparti, vagy a belső szárazföldi területeken .

Az Attikai-félsziget. Forrás: Németh György – Hegyi György: Görög-római történelem. Bp., 2011.

A járvány terjedését így könnyen megakadályozhatta volna a viszonylag alacsony népsűrűség: az elszórtan élő polgárok, földművesek tevékenysége ugyanis nem feltétlenül indokolta az állandó találkozást, kapcsolattartást (hacsak nem az athéni népgyűlésbe vagy az agorára, piactérre igyekeztek). Csakhogy Periklésznek, a korszak vezető politikusának, a spártaiak és szövetségeseik elleni stratégiája az úgynevezett sziget-elvre épült. Ennek megfelelően az egyes települések, falvak lakói hátrahagyva otthonaikat, földjeiket Athén falai mögött kerestek menedéket, a város tehát az Attikai-félszigeten valóban ‘sziget’-té vált. Így amikor a betegség megjelent, a város néhány négyzetkilométernyi területén több tízezer polgár és családja zsúfolódott össze, amely – ismerve a korabeli higiéniai és lakhatási viszonyokat – alapvetően hozzájárult a kór gyors terjedéséhez és a magas halálozási arányhoz. Thuküdidész így ír erről:

Az emberek beözönlése a környékről a meglevő megpróbáltatások közepette még újabb csapást jelentett, amely elsősorban magukat a beköltözötteket sújtotta. Ezek között – mivel nem volt elegendő lakás, és a nyár idejére fojtó levegőjű kalyibákba húzódtak – vad szertelenséggel dúlt a kór, egymás hegyén-hátán heverve lehelték ki lelküket, s feküdtek ott tetemként, vagy pedig a szomjúságtól félholtan ott vonaglottak az utakon és a források körül. (Thuküdidész: A peloponnészoszi háború 2,52.)

Michiel Sweerts: Járvány egy ókori városban (1652 körül). Forrás: Wikipédia

A betegség tünetei és lefolyása

A betegség először Athén kikötőjében, Peiraieusban (Pireus) ütötte föl a fejét, tehát akárcsak későbbi, Európát sújtó járványok esetében, ekkor is hajón érkezett a gyilkos kór. Thuküdidész részletesen leírja a tüneteket, amelyek a következők voltak: elviselhetetlen forróságérzet, láz, szemgyulladás, a garat és a nyelv vörös színe, bűzös lehelet, tüsszögés, rekedtség, erős köhögés, epeömlés, hányinger, kiütések, kelések, csillapíthatatlan szomjúság, álmatlanság. A betegség senkit sem kímélt, válogatás nélkül támadta meg az időseket és a fiatalokat, az erős és gyönge szervezetűek egyaránt áldozatul estek neki. Aki segíteni próbált a másikon, az is megfertőződött, így az orvosok és az ápolók az első áldozatok között voltak.

Athén és Peiraieus. Forrás: https://www.greece-is.com/what-we-know-about-the-plague-of-ancient-athens/

Semmilyen ismert gyógymód nem volt hatásos, sőt a szentélyekben való könyörgés, a jóslatkérés sem vezetett eredményre. A betegek legtöbbje a 7. vagy a 9. napon halt meg, vagy ha ezt az időszakot túlélték, akkor a betegség testük alsó részére húzódott. Ott daganatokat okozott, megtámadta a szeméremrészeket, a kéz és a láb ujjait, sokan csak ezek elvesztése árán gyógyultak ki a betegségből. Előfordult, hogy a gyógyultak megvakultak, vagy feledékennyé váltak. Az ekkor a 60-as évei közepén járó Periklész szintén ebben a járványban hunyt el Kr.e. 429-ben, akárcsak családjának számos tagja, például 25-30 év körüli fiai, Xanthipposz és Paralosz. A híres orvos, Hippokratész az anekdota szerint eleinte megpróbált küzdeni a járvánnyal, később azonban látva a meddő próbálkozásokat, inkább elmenekült a városból. A 430 és 426 között tomboló epidémia során Attika lakosságának egynegyede vesztette életét, a halottak száma 75–100 ezer főre tehető. A vélekedésekkel ellentétben azonban ez az óriási emberveszteség csak részben járult hozzá ahhoz, hogy Athén Kr.e. 405/404-ben elveszítette a háborút Spártával szemben: a járványt követően még két évtizedig harcolt az ellenséggel, mígnem egészen más okok térdre kényszerítették.

Athéni dombormű a peiraieusi Asklépios-szentélyből (Kr.e. 350 k). Asklépios gyógyítás közben, mögötte, a jobb szélen lánya Hygieia, balra az aggódó családtagok. Peiraieusi Régészeti Múzeum (a szerző fotója)

A járvány idején bizonyos állatok viselkedése is megváltozott:

Azok a madarak és négylábúak, amelyek hozzá szoktak nyúlni az emberi tetemekhez, noha annyi halott hevert eltemetetlenül, még csak nem is közelítettek hozzájuk, s ha mégis ettek belőlük, felfordultak. Ezt bizonyítja az is, hogy az ilyen fajta madarak száma szemmel láthatóan megfogyatkozott, és hogy sem máshol, sem a halottak körül nem lehetett látni őket. A hatást különösen a kutyákon lehetett megfigyelni, mivel ezek az ember mellett élnek. (Thuküdidész: A peloponnészoszi háború 2,50.)

„egyre inkább lábbal tiporták a törvényeket”

Athén utcáit néhány hét alatt holttestek lepték el, hagyományos temetéseket nem tarthattak, sokan más polgárok halotti máglyáira dobálták rokonaik tetemét, ami a temetési rituálé szabályainak súlyos megsértését jelentette. Thuküdidész szemléletes leírást ad a korabeli athéni viszonyokról, az emberek csüggedéséről, emberi és isteni törvények semmibevételéről, a társadalom törvénynélküli, szinte már anarchikus állapotáról:

A városban a járvány következtében más téren is egyre inkább lábbal tiporták a törvényeket. Az emberek egyre bátrabban adták át magukat az eddig titkolt élvezeteknek, látva, hogy milyen gyorsan változik a szerencse, hogyan halnak meg egy pillanat alatt a gazdagok, s ülnek be javaikba azonnal olyanok, akik addig teljesen nincstelenek voltak. Ezért úgy vélték, hogy minél lázasabban, minél féktelenebbül élvezkedve kell hajszolniuk az örömöket abban a hitben, hogy életük és vagyonuk egyaránt csak egy pillanatig az övék. Senki se volt hajlandó előre áldozatot hozni valamely nemesnek vélt ügyért, mert nem volt benne biztos, hogy nem pusztul-e el, mielőtt célját eléri, s csak az számított üdvösnek és hasznosnak, ami a percnyi örömöt s annak meghosszabbítását ígérte – mindegy, hogy milyen áron. Már senkit sem tartott vissza sem az istenektől való félelem, sem az emberi törvény, s mivel látták, hogy mindnyájan egyformán pusztulnak, úgy gondolták, mindegy, hogy valaki kegyes volt-e, vagy sem, és senki sem hitte, hogy megéri azt a napot, amelyen bűneiért törvény elé állítják, és elnyeri büntetését. Sokkal inkább úgy vélték, hogy ott lebeg a fejük felett az előre kimondott ítélet, addig kell hát élvezniük valamit az életből, amíg az le nem sújt rájuk.(Thuküdidész: A peloponnészoszi háború 2,53.)

Járványellenes intézkedésekről, karanténról, a személyes találkozások, vagy az üzletek, piacok nyitva tartásának a korlátozásáról nem tudósítanak forrásaink. Maga Thuküdidész sem említ efféle kezdeményezéseket, ami a társadalom egészét hatalmába kerítő csüggedésnek és reményvesztettségnek a számlájára írható. Az athéni társadalom olyan válságos állapotba került a járvány hatására, hogy a politikai vezetés (népgyűlés, 500 fős tanács, Areioszpagosz) aligha lehetett képes józan, racionális és mindenki számára kötelező döntéseket hozni az emberek védelme érdekében.

Fertőzés és immunitás

Thuküdidész számos értékes megfigyelést tesz, amelyekre a későbbi orvostudomány is támaszkodhatott a járványos megbetegedések elleni küzdelem során: a zsúfoltság mint a betegség terjedését segítő tényező, a személyes kapcsolat/találkozás révén megvalósuló továbbfertőzés, a betegségből kigyógyultak esetében az elért immunitás (amely viszont más betegségek ellenében nem hatásos) mind-mind olyan koncepciók, amelyek a Kr.e. 5. század során még újdonságnak számítottak. Thuküdidész a járvány részletes bemutatásával beírta magát az orvostudomány történetének nagykönyvébe: a továbbfertőzés és az immunitás fölismerésekor ugyanis olyan jelenségekre tapintott rá, amelyek még a korszak híres orvosánál, Hippokratésznál sem jelennek meg egyértelműen. Sőt ezek az elképzelések még a későbbi évszázadok orvoslásában is csak nagy sokára vertek gyökeret. Thuküdidész leírásában figyelemreméltó, hogy fölismerte az orvosok/ápolók betegségnek való kitettségét is, amelyet a jelenlegi koronavírus esetében is hangsúlyozunk.

Milyen betegség tombolt Athénban?

A kérdés ugyanakkor hosszú ideje foglalkoztatja a kutatókat, hogy a szerző által részletesen leírt tünetek mely betegségre utalhatnak. Számos erre vonatkozó ötlet merült föl az elmúlt évtizedekben: bubópestis, himlő, lepra, ebola, kanyaró, ergotizmus (anyarozs-mérgezés), lépfene, tífusz. Sokáig tartotta magát az elképzelés, hogy a szóban forgó járványt a pestis okozhatta, ezt azonban Thuküdidész leírása nem támasztja alá. A tünetek némelyike ugyanis aligha pestisre utal: például a kéz és a láb ujjainak az elvesztése inkább a leprát, a hányinger, a nemi szervek megbetegedése, vagy a véres, vérvörös színű torok és nyelv az ebolát valószínűsítik. Más javaslatok sem találtak egyértelmű támogatásra, így a szakértők a himlőt, a kanyarót, az ergotizmust, a kiütéses tífuszt is más-más szempontból vetették el.

2001-ben görög régészek az athéni fazekas negyed feltárásai során a 420-as évek első felére keltezhető tömegsírt találtak. A benne lévő csontleletek elemzése során a fogakból sikerült kimutatni a Salmonella enterica serovar Typhi DNS-ét, amely a hastífusz kórokozója. A felfedezés sokak szerint egyértelműsíti Thuküdidész leírását, egyes kutatók viszont negatív véleményüknek adtak hangot, miszerint az elemzett három csontváz csekély alapot szolgáltat efféle következtetések levonására. Ráadásul a modern tífuszjárvány sem terjed annyira gyorsan, mint amennyire azt Thuküdidész leírása mutatja: a Kr.e. 430 tavaszán Hagnón, athéni hadvezér által a thrákiai Poteidaiához vezényelt 4000 fős sereg 25%-a halt meg 40 nap alatt. További ellenvetés, hogy a tífusz esetében a mentális állapot változása, delírium is megfigyelhető, amelyről viszont Thuküdidész nem ír (a tífusz neve egyébként a görög typhos szóból ered, amely elbutulást, kábulatot, tévképzetet jelent).

Egy hastífuszjárvány áldozatul esett 11 éves athéni lány rekonstruált képe. Forrás: Wikipedia

A különböző vélemények a pártatlan és laikus szemlélőt is arra vezethetik, hogy ezekkel az azonosítási kísérletekkel valami gond van, azaz Thuküdidész leírása nem feleltethető meg egyetlen mai betegséggel sem. A történetíró által bemutatott tünetek ugyanis számos ma ismert nyavalyára utalhatnak, miközben ahhoz, hogy valamelyik mellett letegyük a voksunkat, egyes tüneteket figyelmen kívül kellene hagynunk. Ha viszont Thuküdidész leírása pontos (és ebben nincs okunk kételkedni, hiszen jelen volt Athénban, és át is esett a betegségen), akkor a Kr.e. 430-ban Athénban pusztító kór egyetlen ma ismert betegséggel sem feleltethető meg egyértelműen, továbbá az sem zárható ki, hogy ez ma már nem létezik.

Azonban nem árt az óvatosság: egyfelől kérdéses, hogy egy ókorban leírt tünetegyüttes megfeleltethető-e egy modern betegséggel, változatlan maradhat-e 2500 év alatt egy kórokozó annyira, hogy a Kr.e. 5. századi kórt egy ma ismert betegség tüneteivel azonosítani lehessen? Ennek megfelelően egyesek azt mondják, hogy a Thuküdidész által leírt tünetek a pestis egy ókori változatára utalnak, amely egyébként mai ismereteink szerint más tünetekkel (is) jár(hat). Fontos azonban hozzátenni, a fenti azonosítási kísérletek mind arra épülnek, hogy a Thuküdidész által leírt betegség ma is ismert.

A másik ellenvetés inkább egy nyelvi nehézségre igyekszik fölhívni a figyelmet: vajon mennyire értjük (jól) Thuküdidész szövegét? Az általa adott görög nyelvű leírás egyes (szak)kifejezései mennyiben érthetők meg a számunkra? Nem jutunk-e tévútra, ha bizonyos thuküdidészi szavaknak adott jelentést tulajdonítunk, és ezen fordítói kísérletekre/magyarázatokra építve próbáljuk diagnosztizálni a Kr.e. 420-as évek járványának áldozatait? Például a Thuküdidész leírásában szereplő lünx kifejezés egyesek szerint émelygést, hányást, az athéni járványos megbetegedést ebolaként azonosító orvosok szerint viszont csuklást jelöl.

Eddig egyetlen vizsgálat sem vezetett mindenki által elfogadott eredményre. Amíg tehát nincs egyértelmű bizonyítékunk a betegséget illetően, maradnak Thuküdidész szavai, aki a járvány és az athéni társadalom viselkedésének szuggesztív leírásán keresztül valami örökérvényűt akart megmutatni és láttatni az emberi természetről. Nevezetesen azt, hogy az athéni demokrácia magasztos eszméi, amelyek éppen a járványleírást megelőző részben kerültek kifejtésre Periklész által, miképpen válnak semmivé egy kiszolgáltatott helyzetben, egy ismeretlen, gyilkos kór tombolása közepette.

Lindner Gyula

A cikk az Újkor.hu és a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Történettudományi Intézet  együttműködésének keretében született.

Tájékoztató irodalom:

Bertus–Barcza, Peter: Tífusz okozta az ókori Athén hanyatlását. National Geographic (2010.01.14 = https://ng.hu/kultura/2010/01/14/tifusz_okozta_az_okori_athen_hanyatlasat/ (utolsó letöltés: 2020. ápr. 19.)

Holladay, Alfred J. –Poole, John C. F.: Thucydides and the Plague of Athens. The Classical Quarterly, NS 29. (1979:2) 282–300.

Littman, Robert J.: The Plague of Athens: Epidemiology and Paleopathology. Mount Sinai Journal of Medicine. 76. (2009) 456–467.

Mende Balázs Gusztáv: Pestis az ókorban. Ókor 2. (2003:2–3) 10–18.

Németh György: Milyen járvány volt Athénban? In: Uő: Karthágó és a só. Az ókortörténet babonái. Bp., 2002, 88–95.

Olson, P. E. – Hames, C. S. – Benenson, A. S. – Genovese, E. N.: The Thucydides Syndrome: Ebola Déjà Vu? (or Ebola Reemergent?). Emerging Infectious Diseases 2. (1996:2) 155–156.

Papagrigorakis, Manolis J. et al.: DNA examination of ancient dental pulp incriminates typhoid fever as a probable cause of the Plague of Athens. International Journal of Infectious Diseases 10. (2006) 206–214.

Page, Denys Lionel: Thucydides’ Description of the Great Plague at Athens. The Classical Quarterly, NS 3 (1953:2–) 97–119.

Thuküdidész: A peloponnészoszi háború. Ford. Muraközy Gyula. Bp., 1985.

https://mult-kor.hu/az-ebola-mar-az-okori-athenban-is-felutotte-a-fejet-20150619

Ezt olvastad?

Az ókori görög történelem menetét nagy mértékben meghatározta, a történelemkönyvek és a köztudat mégis csak minimális figyelemben részesíti. Alkibiadész kalandos