Magyar kommunisták a kezdetektől a pártállam bukásáig – interjú Papp Istvánnal

Milyen csoportokból épült fel a magyar kommunista mozgalom? Hogyan változott a párt belső összetétele, működési logikája és külpolitikai kötöttsége a 20. század során? Papp István történészt, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára tudományos főosztályának vezetőjét A magyar kommunisták, 1918–1989 című kötete kapcsán főszerkesztőnk, Szőts Zoltán Oszkár kérdezte a mozgalom kezdeteiről, belső törésvonalairól, a hazai és moszkovita kommunisták viszonyáról, valamint arról, hogy miként befolyásolta a szovjet kapcsolatrendszer a magyarországi pártelitet. A beszélgetés során szó esik a kommunisták társadalmi beágyazottságáról, a népi mozgalommal való kapcsolatukról, valamint a kommunista hatalomgyakorlás hosszú távú következményeiről is.

Újkor.hu: Indulás előtt újra elolvastam azt az interjút, amit Kántás Balázs készített veled 2022-ben nálunk. Utolsóként azt a kérdést tette fel, hogy éppen milyen kutatáson dolgozol, illetve mi várható tőled a közeljövőben. Akkor azt válaszoltad, hogy Szabó Dezsővel foglalkozol. Tudom, hogy jelentek meg cikkeid róla azóta, mégis most nem egy Szabó Dezső-biográfia látott napvilágot, hanem A magyar kommunisták 1918–1989 című átfogó munka. Hogyan alakult így?

Papp István: Ez egy teljesen jogos kérdés. Az az igazság, hogy Szabó Dezsővel továbbra is foglalkozom, és szeretném is megírni az életrajzát. Ugyanakkor ez az intenzív anyaggyűjtéssel kísért munka évek óta tart, mégis nagyon sok ága-boga még hátra van. Rájöttem arra, hogy ez a történet jó idő múlva ér majd csak a végére. Viszont valahogy szükségét éreztem annak, hogy a közeljövőben is megjelenjen tőlem egy értékelhető kötet.

A kommunista mozgalom különféle szeleteivel és árnyalataival egyébként régóta foglalkozom. Írtam egy Fehér Lajos-életrajzot, vizsgáltam a népiek és a kommunisták viszonyát, az agrárkommunizmus kérdését és hasonló témákat. Ablonczy Balázs volt az, aki több alkalommal is biztatott arra, hogy érdemes lenne ezekből egyfajta eszmetörténeti összegzést készíteni. Valahogy úgy éreztem, hogy most jött el az a pillanat, amikor érdemes belevágni. Egy ilyen jellegű monográfiára bizonyos értelemben soha nincs teljesen készen az ember. Maga a kommunista eszmetörténet, a kommunista politikai rendszerek – vagy azok, amelyek magukat ilyennek nevezték – eszmei töltete és politikai gyakorlata is nagyon ágas-bogas, szerteágazó történet.

Ha szűkebben csak a magyar párt, mozgalom vagy gondolatrendszer vizsgálatát nézem, az is térben és időben sokfelé bomlik. Egy ilyen vállalkozás ezért egyrészt nagyon nehéz és talán túlságosan ambiciózus is. Joggal lehetne azt mondani, hogy egy kutatócsoportnak kellene megírnia, akár 20-30 részre bontva, az egyes témaköröket egymás között felosztva. Másrészről viszont egy ilyen egyszemélyes vállalkozásnak megvan az az előnye, hogy a szemlélet egységes, a logika végig érvényesíthető, néhány fontos szempont pedig következetesen végigvihető. Úgy éreztem, hogy ez azért is jó pillanat, mert nagyjából harminc éve ért véget az a politikai rendszer és párt, amely – legalábbis programszinten – marxista–leninista politikai erőként definiálta magát. Más kérdés, hogy a gyakorlat mit mutatott, de elvileg a kommunista társadalom felépítését jelölte meg végcélként. Azt gondoltam, hogy ez már kellő történeti távlatot ad, így nem ragadok bele a napi emlékezetpolitika vagy politikai célok hínárjába, mocsarába. Így talán némi távolságtartással tudok írni erről a fontos témáról.

A másik indok, hogy miért is vágtam bele, egy sajátos paradoxon volt: miközben 1989 előtt az intézményi és személyi feltételek adottak lettek volna a párttörténet megírásához, mégis ez mindig direkt politikai kérdésnek számított. A párttörténet ugyanis mindig a vezetés aktuális erőviszonyait, az irányzatok harcait tükrözte. Akkor az számított, hogy mit emelünk ki, mit hallgatunk el, kit retusálunk ki a történetből, mit nagyítunk fel. Ez a fajta megközelítés aztán megszűnt, és ezzel párhuzamosan az érdeklődés is jelentősen alábbhagyott. Ez természetes is egyébként, hiszen sok más dolog került előtérbe: koncepciós perek, a diktatúra gyakorlata, annak különböző működési módjai, részterületei stb. Ez érthető, mert a források megnyíltak, a politikai ballaszt megszűnt. Másfelől viszont a párt saját belső történeti logikája kevesebb figyelmet kapott. Pedig meggyőződésem, hogy ez a két dimenzió nem választható el egymástól, hanem szoros összefüggésben áll. Ezért gondoltam úgy, hogy érdemes nekivágni ennek a történetnek.

Említetted, hogy egységes szempontok alapján építetted fel a könyvet. Melyek voltak ezek a szempontok, mit tartottál különösen fontosnak a munka során?

Számomra az egyik legfontosabb törekvés az volt, hogy a magyar kommunista pártot el tudjuk helyezni a nemzetközi kommunista mozgalmak térképén. Tudjuk, hogy a világ szinte minden országában működött olyan szervezet, amely magát kommunistának nevezte, ugyanakkor ezek ideológiai irányultsága, társadalmi háttere, gazdasági programja, valamint viszonya a Szovjetunióhoz és más pártokhoz rendkívül eltérő képet mutatott. A magyar kommunista párt karakterének megértéséhez elengedhetetlen volt, hogy ezekhez a különböző mintázatokhoz viszonyítsuk.

Miközben a párt ideológiailag igyekezett magát munkásbázisú politikai erőként pozícionálni, annak a realitásával kellett szembesülnie, hogy a magyar társadalom túlnyomó többségben agrártársadalom, ami teljesen más problémákkal rendelkezik, mint a városi munkásság. Ez az ellentmondás végigkísérte a párt működését. A Tanácsköztársaság 1919-es kudarca, a háború utáni újrapozicionálás 1945-ben, majd az 1956 utáni átalakulás mind ennek a társadalmi viszonyrendszernek a tükrében értelmezhetők. Igyekeztem tehát rögzíteni azokat az alapkérdéseket, amelyekhez a pártnak viszonyulnia kellett.

Fontos szempontként jelent meg az is, hogy a kommunisták viszonylag későn, 1918 november–decemberében léptek a magyar politikai élet színpadára. Bár formálisan a történeti Magyarország akkor még nem szűnt meg, már jól láthatók voltak azok a jelek, hogy az állam korábbi formájában nem marad fenn. A kommunisták voltak az utolsó jelentős politikai irányzat, amely megszerveződött, ráadásul működésüket már a mai Magyarország területén kezdték meg, ellentétben más, korábban létrejött politikai irányzatokkal, amelyek – például a szociáldemokraták, liberálisok, kereszténydemokraták vagy szélsőjobboldali mozgalmak – a dualizmus időszakára nyúlhattak vissza.

Végül egy alapvető, elméleti természetű ellentmondásra is igyekeztem figyelni: miközben a kommunista pártok ideológiájukban univerzalisztikus, nemzetek fölötti eszméket hirdettek, a gyakorlati működésük mégis minden esetben nemzeti keretek között zajlott. A magyar párt esetében ez a kettősség különösen élesen jelent meg: egyrészt alkalmazkodni kellett a szovjet hatalmi központhoz – Moszkvához –, másrészt konkrét politikai gyakorlatot kellett folytatniuk Magyarországon. Ez a feszültség végigkísérte a párt történetét, és folyamatosan visszaköszönt a különféle irányzatok, személyiségek és programok közötti küzdelmekben. Ezt az értelmezési keretet mindvégig igyekeztem érvényesíteni a könyv szerkezetében és elbeszélésmódjában is.

Említetted, hogy Magyarország lakosságának többsége agrárnépesség volt. De a Szovjetunió – pontosabban Oroszország – nagy része szintén ilyen társadalmi szerkezettel rendelkezett, sőt, talán még inkább. Mégis, ott sikeresebbnek bizonyult a kommunizmus. Miben látod a különbséget?

Sokáig gondolkodtam azon, mi legyen a könyvem címe, mert nem vagyok benne biztos, hogy a kommunista jelző minden tekintetben pontos. A kötetben is utaltam rá, hogy a különböző történeti korszakokban több kommunista párt is létezett Magyarországon, különböző viszonyítási pontokkal, mint például Bécs, Párizs vagy Berlin. De összességében úgy látom, hogy a mozgalmon belül meghatározó ereje a bolsevik, szovjet típusú hagyománynak volt, amely sajátos, hatalomgyakorlás központú modellt jelentett. Ez a modell az orosz történelem autoriter hagyományaiból táplálkozott, és a demokratikus politikai kultúra hiányát „kompenzálva” vált működőképessé, Leninnel és Sztálinnal a csúcson tökéletesítve.

A magyar társadalmi fejlődés ettől jelentősen különbözött. Még ha nem is hasonlított teljes mértékben a nyugat-európai, például német, angol vagy francia mintákhoz, a Szovjetuniótól markánsan elvált. A 20. század elején az orosz agrárkérdés kulcsfontosságú volt, a polgárháború sikere sem lett volna elképzelhető a parasztság támogatása nélkül, hiszen a Vörös Hadsereget döntően belőlük töltötték fel. Ezzel szemben Magyarországon ekkorra már megindult a kapitalizálódás, kialakult a munkásosztály, saját párttal, a szociáldemokratákkal rendelkezett, és léteztek szakszervezetek is. Ráadásul Magyarország alkotmányos berendezkedésű állam volt. Még ha nem is működött klasszikus váltógazdaság, a parlamentáris keretek adottak voltak, felelős kormányzattal. A politikai élet jóval plurálisabb volt, mint Oroszországban, és ez a politikai hagyomány meghatározó maradt. A magyar kommunisták sem tudták ezt figyelmen kívül hagyni: alkalmazkodniuk kellett.

A Tanácsköztársaság 1919-es kudarca egyértelművé tette, hogy a vegytiszta bolsevik program a magyar viszonyok között nem működik. Nemhogy a társadalmi többség, de még a relatív többség sem sorakoztatható fel mögé. A kommunista programot módosítani kellett, szövetségeseket kellett keresni, akár alkalmiakat, akár társutasokat. Minél több embert sikerült a párt mellé állítani, akár passzív, akár aktív formában, annál inkább felhígult az eredeti politikai eszme, amely Marxhoz, Engelshez, vagy akár Leninhez köthető. Ez egyfajta paradoxonhoz vezetett: a hatalomgyakorlás sikere fordított arányban állt az eszmei tisztasággal. Kun Béla volt ennek a doktriner típusnak a képviselője, míg Kádár János, különösen hatalomgyakorlásának későbbi szakaszában, már sokkal pragmatikusabb irányt követett.

A kötet elején hosszabban kifejted, hogy a kommunista eszmék nem úgy valósultak meg, ahogy Marx eredetileg elképzelte. Lenin gyakorlatilag átalakította ezeket, és ő dolgozta ki a proletárdiktatúra gyakorlati megvalósítását. Feltételezhetjük, hogy Lenin nélkül a magyarországi kommunizmus története is egészen másként alakult volna?

Ez egészen biztos, és itt nemcsak arról van szó, hogy a Tanácsköztársaság nemzedéke versengett azon, ki mennyire volt Lenin közeli munkatársa, hanem többről. Egy teljes hatalomgyakorlási modellről beszélhetünk, amelyet Lenin dolgozott ki, és amely központi szerepet szánt egy szigorúan centralizált pártnak, valamint a szintén centralizált sajtónak mint a hatalom eszközének. Ez a modell teljes mértékben elütött a magyar politikai kultúrától és a szociáldemokrata hagyománytól is, amely a szakszervezetekre épített.

Ez nemcsak ideológiai, hanem politológiai, politikai és szociológiai szempontból is újdonságot jelentett. Lenin felismerte, hogy a marxi modell – amelyet elsősorban a nyugat-európai, különösen az angol iparosodott társadalmakra szabtak – nem alkalmazható a cári Oroszország viszonyai között. Transzformációra volt szükség. Marx jól ismerte az angol polgári közgazdászok írásait, és az ő modellje a fejlett kapitalista társadalmakra vonatkozott. Oroszországban és részben Magyarországon is más volt a gazdasági és társadalmi kontextus.

A Lenin által kidolgozott és gyakorlatba ültetett hatalomgyakorlási modellt azok a magyar kommunisták sajátították el, akik az oroszországi hadifogolytáborokból hazatérve (Szamuely Tibor, Vántus Károly, Kun Béla, később Rákosi Mátyás) meghatározó figurái lettek a hazai pártnak. Itthon csatlakoztak hozzájuk a forradalmi szocialisták, Szabó Ervin tanítványai vagy az ismert filozófus, Lukács György.

Fontos látni, hogy a Tanácsköztársaság idején folyamatos és intenzív kapcsolatban álltak a moszkvai központtal, és Lenin – bár elismeréssel is illette őket – keményen bírálta a magyarországi kommunistákat. A híres A kommunizmus gyermekbetegsége – a baloldaliság című írásában voltaképpen a magyarországi Tanácsköztársaság kudarcának tanulságait vonta le. Véleménye szerint a magyar kommunisták túlságosan gyorsan, forradalmi hevületből cselekedtek: túl korán és túl radikálisan nyúltak az államosításhoz, a parasztpolitikához. E kritikák azt mutatják, hogy a szovjet központ még a sikertelenségből is próbált tanulni, és ezzel a magyarországi példát saját politikai evolúciójába is beépítette.

Érdekes jelenség, hogy az első világháború történeti feldolgozásai 1945 és 1989 között szinte kivétel nélkül a bolsevik Oroszország bölcsőjeként tekintettek a háborúra (persze részben joggal). Ennek, és persze a Tanácsköztársaságnak a tükrében értelmezik a hadieseményeket is. Ugyanakkor, ha a korabeli viszonyokat nézzük: a fronton szolgálók közvetlenül megtapasztalták, hogy a tisztek ugyanúgy meghalhatnak, mint a közlegények, akármilyen származásúak – ez nyilván elősegítette bizonyos egyenlősítő eszmék terjedését. Mégis, ezek az eszmék mintha a korabeli magyar társadalomban nem igazán találtak volna termékeny talajra, még annak ellenére sem, hogy a bolsevik eszméket sokan hazahozták Oroszországból. Jól értem, hogy ebben döntő szerepet játszottak a belső társadalmi-politikai viszonyok?

Igen, azt gondolom, hogy ebben valóban jelentős súlya van a belső tényezőknek. Noha az első világháború társadalomtörténeti vonatkozásaival részletesebben nem foglalkoztam, annyit azért elmondhatunk, hogy széles körű konszenzus övezi azt a megállapítást, hogy a háború utáni társadalmi demokratizálódást a kortársak is valószínűnek tartották. Nyilvánvalónak tűnt, hogy azoktól a katonáktól, akik éveket töltöttek a lövészárkokban, nem lehet majd megtagadni a politikai részvétel jogát. A háború végén tehát erőteljesen valószínűsíthető volt, hogy olyan politikai erők szerveződnek, amelyek tagjai a háborús élményeket – a traumát, a szenvedést – valamilyen módon jóvá szeretnék tenni. Ez egy radikális szociális reformokkal terhelt jövőképet vetített előre, amely kedvezett a baloldali fordulatnak. Ennek jeleit láthatjuk például az angol Munkáspárt felfutásában, de az olasz fasizmus bizonyos szociális–szocialista elemeiben is. Németországban pedig a szociáldemokraták váltak a köztársasági rendszer legfőbb pillérévé. Ezek a pártok parlamentáris tényezők voltak: nem voltak kormánypártok, de a politikai élet részei voltak, sajtóval, szakszervezeti háttérrel, agitációs lehetőségekkel rendelkeztek.

A magyar helyzet ebből a szempontból egészen másként alakult. A szociáldemokraták nem jutottak be a parlamentbe – ez különösen fontos mozzanat. Ha 1914-ben választások lettek volna, vélhetően bekerülnek, de ez elmaradt. Amikor 1918 őszén összeomlott a hagyományos ellenzék, és Károlyi Mihály került hatalomra, akkor olyan szereplők kerültek kormányzati pozícióba, akiknek egy része ugyan rendelkezett parlamenti tapasztalattal (például a Függetlenségi és ’48-as pártból), de más részük – így a szociáldemokraták és a Jászi-féle polgári radikálisok – teljesen újonc volt a kormányzásban. Ez a koalíció pedig gyorsan balra tolódott. A kommunisták hatalomra jutásában fontos szerepet játszott, hogy lényegében elfogytak azok az elitek, amelyek képesek lettek volna felelősségteljes kormányzati szerepvállalásra. Így politikai vákuum keletkezett, egy olyan helyzet, amely bizonyos értelemben kivételes volt Magyarországon. Más vesztes országokban, például Ausztriában vagy Németországban a szociáldemokraták be tudták tölteni az egyensúly szerepét. Nálunk ez elmaradt.

A Tanácsköztársaság elitje kifejezetten fiatal volt. Gondoljunk csak Lukács Györgyre, aki 34 évesen népbiztos lett. A Monarchiában korábban egy ilyen korú ember jó esetben államtitkár vagy főosztályvezető lehetett volna. Nála csak fiatalabbak vettek részt a kormányzatban – Révai József, Gerő Ernő és mások alig múltak húszévesek. Ez egy rendkívül tapasztalatlan, gyorsan szerveződő, de annál gyorsabban hatalomra jutó elit volt. Ráadásul koalíciós kormányról beszélünk, amelyben a kommunisták – saját világforradalmi hitükből fakadóan – külön utakon jártak. Ők úgy vélték, hogy Magyarország csak az első dominó, amit majd követ a német, az olasz és más forradalom. Csakhogy ez nem következett be. És itt érdemes utalni Lenin reálpolitikájára is. Ő felismerte, hogy választania kell a forradalom exportja és a saját hatalmának megszilárdítása között, és végül az utóbbi mellett döntött. Az orosz polgárháború időszakában nem volt lehetőség, hogy érdemi támogatást nyújtsanak a magyar Tanácsköztársaságnak. Összességében tehát a belső tényezők – a tapasztalatlan elit, a politikai vákuum, a balratolódás – összefonódtak a külső erőviszonyokkal, és együtt vezettek el a kommün bukásához.

A kommün bukása után új korszak kezdődött a kommunista mozgalom történetében is. Sokan emigráltak, mások illegalitásba vonultak. Milyen mintázatok rajzolódnak ki ebben az időszakban? Milyen elveket követtek az emigrációban lévők, és miként viselkedtek az itthon maradók?

A Tanácsköztársaság bukása után valóban két markáns irány bontakozott ki az emigrációban. Az egyik központ Bécsben, a másik Moszkvában alakult ki – előbbit leginkább Landler Jenő, utóbbit Kun Béla neve fémjelezte. Ez a megosztottság nem csupán személyes ellentétekről szólt, bár ilyenek is voltak, hanem politikai szemléletbeli különbségekről. Landler inkább a szociáldemokrácia módszereit, a legalitáshoz közelebb álló szakszervezeti munkát, a fokozatos építkezést képviselte. Reformista szemlélet volt ez, amely számára az igazi tragédia az volt, hogy a korábbi pártja nem lehetett részese a politikai folyamatoknak. Ezzel szemben Kun Béla és a moszkvai frakció sokkal radikálisabb, avantgárd politikát folytatott. Ők a hazai realitásokat kevéssé ismerték vagy figyelmen kívül hagyták. A Komintern forradalmi retorikáját próbálták átültetni magyar viszonyokra. Erős revánsvágy hajtotta őket: a Tanácsköztársaság bukását kudarcként élték meg, és a szociáldemokratákat árulóként kezelték. Kun Béla ebben az időszakban még tovább radikalizálódott, és azt hirdette, hogy Magyarországon forradalmi helyzet van, csak meg kell gyújtani a szikrát. Ez a szikra azonban nem lobbant lángra. A Bethlen-féle konszolidációval pedig még inkább csökkent a kommunista forradalom esélye.

Érdekes, hogy mindeközben – térben és időben távolodva a Tanácsköztársaságtól – Magyarországon olyan új kommunista kezdeményezések is megjelentek, amelyek már a realitásokhoz igazodtak. Ilyen volt például a Vági István vezette Magyarországi Szocialista Munkáspárt, amely legális pártként próbált működni, és reformista jelszavakat is (például a földosztást) megfogalmazott. Megpróbáltak elindulni az 1926-os nemzetgyűlési választásokon, gyűjtöttek ajánlásokat. A kormányzat ezt bizonyos mértékig eltűrte, hiszen gyengítette a szociáldemokráciát. Látható tehát, hogy voltak olyan vezetők, akik felismerték: nem elég Moszkvában brosúrákat gyártani. Ehelyett a helyi politikai realitásokkal kell számolni, ha valós befolyást akarnak elérni Magyarországon. Ha egy kicsit előreugrunk az időben, a harmincas évek végén a moszkvai kommunista mozgalom rettenetes tisztogatáson, mondhatni, lefejezésen megy keresztül, és alig marad néhány tucat ember, aki túléli. Ebben a helyzetben az itthon maradt fiatalok – akik jórészt diplomás, polgári vagy értelmiségi családokból jönnek – más irányba kezdenek el tájékozódni. Ezek a fiatalok ekkor fedezik fel maguknak a népi mozgalmat, és ahhoz kezdenek kötődni. Közülük kerülnek ki azok a kommunisták, akik később a Donáth Ferenc, Losonczy Géza vagy Kállai Gyula nevével fémjelezhető, népi irányultságú szárnyat képviselik. Ők válnak aztán a későbbi kommunista mozgalom egyik fontos áramlatává. Úgy gondolom, nagyjából ezek a csoportok különíthetők el ebben az időszakban.

A harmincas években a Sztálin-féle tisztogatások során sokakat kivégeztek, a túlélő moszkovita kommunisták közül viszont jópáran visszatértek a második világháború végén a Vörös Hadsereg nyomában Magyarországra. A HUN-REN BTK és a NEB Vidéktörténeti Kutatócsoportja arra a megállapításra jutott, hogy ezzel megkezdődött az ország lopakodó szovjetizálása. Egyetértesz ezzel az állásponttal?

Igen, ez valóban izgalmas kérdés. Hiszen nagyon nehéz meghatározni azt az egyértelmű pontot, amikor kimondhatjuk: most kezdődik a diktatúra. Egy ilyen berendezkedés kiépítése sosem egyik napról a másikra történik. Nem úgy zajlik, hogy egyik nap még demokráciában élünk, másnap pedig diktatúrában ébredünk. Ez egy hosszabb, fokozatos folyamat, amit még a kortársak is nehezen érzékelnek. Persze vannak erős szimbólumok: például 1947. február 25-e, amikor letartóztatják Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát. Innentől kezdve a magyar szuverenitás kérdésében már nehezen lehetett illúziókat táplálni. A kékcédulás választások csak megerősítették ezt az irányt. Ugyanakkor 1945–46 fordulóján, nem függetlenül a nemzetközi viszonyoktól, még nem volt teljesen eldöntött kérdés, mi is lesz a Kommunista Párt helye és célja. Érdekes, hogy ebben az időszakban még balról is próbálták túlszárnyalni a pártot. Több helyen – főként a Tiszántúlon – az 1919-es kommunisták helyi tanácsköztársaságokat akartak létrehozni, mint például Dévaványán, Vésztőn. Ezeket azonban a moszkoviták visszafogták. Ez is azt mutatja, hogy volt különbség aközött, amit politikailag deklaráltak, és amit ösztönösen, a saját élettapasztalataik alapján képviseltek. A moszkvai emigrációból hazatért kommunista vezetők egy rendkívül centralizált politikai kultúrából érkeztek. Ott egy gyorsan változó politikai irányvonalat csak szigorú lojalitással lehetett követni. Árnyalatnyi eltérés vagy kétely is börtönt, sőt halált jelenthetett. Ilyen előélettel szinte elképzelhetetlen volt, hogy ők tartósan működő, pluralizmust elfogadó politikai gyakorlatot valósítsanak meg.

Szabó Miklós egyik tanulmányában olvashatjuk, hogy ugyan formálisan elhatározták a koalíciós politika és a népfront fenntartását, de ez alapvetően ellentmondott életútjuknak, tapasztalataiknak. A Komintern és a Szovjetunió politikai kultúrája egyaránt azt szorgalmazta: kis körben, gyorsan hozzanak döntéseket, és ezeket fegyelmezetten, gondolkodás nélkül hajtsák végre. Ez a gyakorlat nyilvánvalóan szöges ellentétben állt a demokratikus politikai működéssel, ahol viták, eltérő álláspontok is helyet kapnak, és a törvényhozás folyamata hetekig-hónapokig is eltarthat. A Kommunista Párt radikális átalakulást akart, és az a korlátozott politikai mozgástér, amit a háború utáni években formálisan megtartottak, hosszú távon nem fért össze ezzel. Mindez természetesen nem volt független a nemzetközi politikától, de az is nyilvánvaló, hogy eleve mély volt a bizalmatlanság mindenféle demokratikus diskurzus iránt. A párt személyi összetétele sem tette lehetővé, hogy ők tartósan a demokratikus berendezkedés részei legyenek.

Fel lehet ugyan vetni a kérdést, hogy mi lett volna, ha nincs itt a Vörös Hadsereg? De hát itt volt – így ez a gondolatkísérlet csupán játék marad a szavakkal. És azt is gyakran elfelejtjük: a Kommunista Párt nemcsak a demokratikus politikai ellenfeleit távolította el, hanem saját belső riválisait is. Demény Pált például – aki egy Moszkvától független, hazai kommunista pártot épített fel, ami létszámában is többszörösen meghaladta a moszkovita csoportot – már 1945-ben letartóztatták. Ugyanez történt 1947-ben Weisshaus Aladárral, aki szintén egy szélesebb bázisú, szocialista népmozgalmat szervezett. Ezek az eljárások nemcsak a demokratikus elvektől álltak távol, hanem attól is, amit esetleg sokan baloldali szolidaritásként emlegetnek. Ha a hozzájuk hasonló gondolkodásúakat is félreállították, akkor a tőlük távolabb állóknak végképp nem lehetett esélye. Ugyanakkor fontos látni, hogy a háború utáni Európában sok olyan intézkedés történt, amelyet ma a diktatúra előképének látunk, de akkoriban széles körben elfogadott volt. Az állami szerepvállalás, a gazdasági szektorok államosítása, a magántulajdon háttérbe szorítása nemcsak Kelet-Európában, hanem Nyugaton is megjelent. Angliában is történtek államosítások, a kontinentális Európában népcsoportokat telepítettek át. Nemcsak a szovjet övezetben. hanem Franciaországban és Olaszországban is voltak koalíciós kormányok kommunista részvétellel. A döntő különbség ott jelentkezett, amikor világossá vált: ez az átmenet nem két-három évre szól, hanem tartós rendszer kiépítésének eszköze.

Ezek az ellentmondások rendkívül érdekesek, különösen, hogy eszmetörténeti szinten is jelentkeznek. Egyrészt a Vörös Hadsereg jelenléte és a szovjet függés, másrészt viszont a történeti tradíciók között ott a magyar függetlenségi hagyomány. Ez a kettősség sokszor együtt jelenik meg – például Mód Aladárnál is olvasható, de Révai József írásaiban is tükröződik. Meddig tartott ez az ellentmondás?

A kommunista pártnak – részben legitimációs célból – valóban szüksége volt erre a magyar függetlenségi, gyakran protestáns–kuruc gyökerű hagyományra. Ezt Révai József és részben Lukács György is felismerte, és beemelte a népfrontpolitika retorikai keretei közé. Ez egyfajta ideológiai innováció volt a részükről. Ám ez a koncepció 1956-ban halálos sebet kapott. 1956 után nem lehetett többé hitelesen függetlenségről beszélni anélkül, hogy a forradalmat ne illesztették volna be a magyar függetlenségi küzdelmek sorába. Ezt viszont nem tehették meg, és ez az oka annak is, hogy például a Mód-féle Négyszáz év küzdelem a független Magyarországért című, korábban hangsúlyos kötetet sem adták ki többé. Az 1954-es, utolsó kiadás már majdnem kilencszáz oldalas volt, miközben 1943-ban még jóval rövidebb, harmad ilyen terjedelmű volt.

A Kádár-rendszer ideológiai váltása is ezt tükrözte: a nemzeti hivatkozások helyett a modernizációs narratíva került előtérbe. Egy esetleges nacionalista hangütés ugyanis elkerülhetetlenül napirendre tűzte volna a magyar–szovjet viszonyt, amit viszont Kádár János és az MSZMP nem engedhetett meg, mert az személyes és politikai pozíciókat is veszélyeztetett volna. Magával hozott volna olyan, addig eltemetett vagy ideiglenesen elpalástolt problémákat is, mint a határon túli magyar közösségek, kisebbségek ügye. Ez a kérdés nyilvánvalóan – fogalmazzunk finoman – kiélezte volna a viszonyt Csehszlovákiával, később Romániával is, miközben formálisan mindannyian egy politikai táborba tartoztunk. Ráadásul ez belpolitikailag is vállalhatatlan lett volna. Bár sokan hivatkoztak Dózsára, Bocskaira vagy más „nagy elődökre”, a történelmi valóság – különösen 1956 tükrében – teljesen mást mutatott. Ha ezt a belső ellentmondást egyetlen ember alakján keresztül kellene bemutatni, akkor talán Király István volna a legjobb példa. A korszak egyik fontos ideológusa, Aczél György tanácsadója volt, és egész életében azzal küzdött, hogy miként lehetne a magyar kommunista mozgalmat valahogyan beintegrálni a nemzeti történelembe anélkül, hogy a hatalmi logika csorbát szenvedjen. Ez azonban lehetetlen volt.

Beszéljünk Kádár János személyéről is. Nem tartozott a moszkoviták közé, különösebb műveltséggel sem rendelkezett, valóban a munkásosztályból érkezett. Miért éppen ő lehetett az, aki az ’56 utáni konszolidáció kulcsszereplője lett?

Érdemes az egyes időszakokat külön is megvizsgálni. Ha a magyar kommunista mozgalom három legfontosabb vezetőjét, Kun Bélát, Rákosi Mátyást és Kádár Jánost hasonlítjuk össze, három teljesen eltérő személyiségtípust látunk. Úgy vélem, közülük Kádár rendelkezett leginkább azzal a képességgel, amely bármely politikai rendszer tartós fenntartásához elengedhetetlen: a konszolidációs készséggel. Sem Kun Béla, sem Rákosi Mátyás nem volt képes arra az emberi és politikusi teljesítményre, hogy uralmát hosszú távon elfogadtassa a társadalom széles rétegeivel.

Kádár két fontos elődjétől, Rákositól és Nagy Imrétől a következőket tanulta meg: a kommunista hatalomgyakorlás csak akkor lehet stabil, ha az nem kerül éles ellentétbe sem a szovjet politika érdekeivel, sem a magyar társadalom alapvető igényeivel. Rákosi úgy vélte, amíg Moszkva támogatja, politikai legitimitása megkérdőjelezhetetlen — ám a belső elégedetlenség és a párton belüli erjedés végül 1956 nyarán Moszkvában is bizalmatlanságot eredményezett vele szemben. Nagy Imre ezzel szemben teljes mértékben a társadalmi támogatásra építette politikáját, amely viszont összeütközésbe került a szovjet birodalmi realitásokkal.

Kádár felismerte, hogy e két szempontot – a külső (szovjet) és a belső (társadalmi) legitimációt – egyszerre kell érvényesíteni. Bár ezt soha nem fogalmazta meg hivatalosan, politikai gyakorlata mégis erre épült. Rájött arra is, hogy a hatalomgyakorlás legitimációját nem ideológiai dogmákra, hanem pragmatikus elvekre kell alapozni. Ebben a tekintetben a kádári politika nemcsak a szovjet gyakorlathoz, hanem a nyugat-európai jóléti államokhoz is hasonlóságot mutat. Nem véletlen, hogy az 1960-as évektől kezdődően Magyarországon is előtérbe került a fogyasztás, az életszínvonal-emelés, valamint az addig elhanyagolt gazdasági szektorok támogatása. Ezek párhuzamba állíthatók a Nyugat- és Észak-Európában ekkoriban kibontakozó jóléti államok programjaival. Az sem véletlen, hogy a nyolcvanas évekre a Magyar Szocialista Munkáspárt elsődleges nyugati kapcsolatai már nem a kommunista, hanem a szociáldemokrata pártokkal alakultak ki.

Kádár felismerte, hogy a második világháború, majd az 1956-os forradalom után a magyar társadalom stabilitásra, újjáépítésre és fogyasztási lehetőségekre vágyott. Ez nem különbözött attól, amit az NSZK-ban, Franciaországban vagy Svédországban is megfigyelhettünk. Sőt, részben az NDK-ban is hasonló mintázat jelent meg, bár ott a politikai rendszer sokkal szigorúbb volt.

Fontos ugyanakkor látni, hogy a forradalmi retorika nem tűnt el teljesen: megmaradtak az emlékművek, a bélyegek, az ünnepségek, az úttörőmozgalom vagy a munkásmozgalmi panteon. Ezek azonban inkább ideológiai dekorációként szolgáltak, önmagukban nem alapozták meg a rendszer legitimitását. A Kádár-rendszer tartóssága éppen abban állt, hogy vezetője képes volt felismerni és kielégíteni a társadalom konszolidáció iránti igényét.

Ha azonban a Kádár-korszak jóléti intézkedései párhuzamba állíthatók a nyugat-európai országokéval, hogyan magyarázható, hogy nálunk mégis összeomlott a rendszer, miközben ott nem? Nyilvánvalóan van világpolitikai háttere is ennek, például a különböző szövetségi rendszerek miatt.

Valóban, ez döntő kérdés a magyar kommunista eszmetörténet szempontjából. Ha végignézzük a modern világ történelmét, azt látjuk, hogy a nagy válságok új politikai gondolatokat, új rendszereket hívnak életre. Az 1929–33-as világgazdasági válság például egyaránt hozzájárult a sztálinizmus, a nácizmus megerősödéséhez és a New Deal kialakulásához. Ezek mind valamilyen választ jelentettek az adott kor kihívásaira — de ezek a válaszok nem a klasszikus liberális demokráciák elvein alapultak, hanem az állami szerepvállalás növekedésén, a szociális intézkedések előtérbe kerülésén.

A fogyasztás bővülése, különösen a technikai eszközök – mosógép, centrifuga, gázbojler – elterjedése szoros összefüggésben állt az energiafelhasználással. Az 1973–74-es olajárrobbanás és az azt követő technológiai kihívások minden országot válaszút elé állítottak. Nyugat-Európában a politikai pluralizmus, a szabad eszmecsere lehetővé tette a gazdasági modell korrekcióját. Ennek eredménye lett a nyolcvanas évektől kibontakozó neoliberális-neokonzervatív fordulat, amely hosszú távon sikeresnek bizonyult.

Ezzel szemben a kelet-európai rendszerek, így a magyar is, nem voltak képesek ilyen típusú alkalmazkodásra. A politikai vita csak a pártapparátus szűk körében folyhatott, a közvélemény mindebből semmit sem érzékelt, legfeljebb a Népszabadság által közölt KB-határozatokból. A rendszer centralizáltan működött, nem tűrt meg olyan alternatívákat, amelyek veszélyeztethették volna a hatalmat. Így a politikai rugalmasság teljes hiánya jellemezte.

Bizonyos témák, mint a munkanélküliség, a gazdaságtalan üzemek bezárása vagy az energiahordozók lecserélése politikai tabunak számítottak. A rendszer nem vállalhatta az ezekkel járó társadalmi kockázatokat, míg Nyugat-Európában legfeljebb kormányváltás következett ezek nyomán. Itt viszont a rendszer alapstruktúrája változatlan maradt, így a gazdasági reformok hatása is korlátozott volt. A hitelfelvétel ideiglenes megoldást jelentett ugyan, de az 1980-as évekre nyilvánvalóvá vált, hogy a modell elérte határait.

Érdekes, hogy míg Nyugat-Európában a baloldali gondolat megújulása zajlott, Magyarországon eltűnt a rendszer baloldali kritikája. A párt napi működésében is egyre inkább a pragmatikus szempontok domináltak. Bár formailag továbbra is működtek a kongresszusok, az alapszervezetek, a munkahelyi pártcsoportok, ezek már nem a kommunista társadalom kiépítését szolgálták, ezt legfeljebb nagyon távoli célként emlegették. A politikai gyakorlat inkább a szocializmus megújítására, nem pedig radikális átalakítására törekedett.

A nyolcvanas évek második feléről szóló fejezetnek a Végjáték címet adtad, hiszen ekkor bukott meg a kommunista berendezkedés. Rendkívül összetett folyamatról van szó. Először is van egy nemzetközi vetülete: a Szovjetunió elveszíti a fegyverkezési versenyt. A belső problémák legalább ilyen súlyosak. Az ellenzéki kerekasztal, a pluralizálódó nyilvánosság, az elöregedő pártvezetés – mindezek hozzájárultak ahhoz, hogy Magyarországon véget ért a kommunista korszak. Te miben látod a kommunizmus bukásának elsődleges okát?

Mindez fontos, ha azonban a legfontosabb okot kellene megneveznem, mindenekelőtt azt emelném ki, hogy a kommunizmus eleve egy utópikus eszme volt. Nem olyan, mint a hagyományos politikai ideológiák – liberalizmus, kereszténydemokrácia, konzervativizmus vagy szociáldemokrácia –, amelyek a meglévő viszonyok között, az elérhető erőforrásokkal próbálnak gazdálkodni, jogszabályokat alkotni. A kommunizmus radikális átalakítást, világforradalmat, egy új világrend megalkotását tűzte ki célul. Az egyenlőség, vagy másképp szólva a tökéletes szabadság eszményét helyezte középpontba: azt, hogy a gazdasági különbségek megszűnnek, és mindenki egyformán részesedik a javakból. Ez egy nagyon régi eszmei vágy, akár Platónig is visszavezethető.

Magyarországon azonban az igazi kommunisták köre mindig szűk volt. Nem véletlen, hogy 1918-ban ez a mozgalom néhány ezer értelmiségivel indult, és 1989-re tulajdonképpen ismét visszajutott ugyanide. Persze volt idő, amikor több százezres volt az MSZMP tagsága, de ha eszmetörténeti szempontból nézzük, akkor ez nem sokat jelent. A kommunista eszme hitelét vesztette, a hit mint mozgatóerő párolgott el. Természetesen igazak azok a reálpolitikai okok is, amiket mondtál: az eladósodás, a fegyverkezési verseny elvesztése, a szovjet csapatkivonások, az ellenzéki mozgalmak megerősödése, a román–magyar viszony kiéleződése, a sajtó pluralizálódása. De mindezek akkor jelentkeztek, amikor maga a párt – amely még mindig a kezében tartotta a hatalmat – már nem tudta megmondani, hogy milyen jövőt akar építeni. Ez pedig már nem az a kommunista eszmény volt, amit mondjuk Kun Béla vagy a moszkvai emigránsok képviseltek, és amiben egykor a népi kollégisták egy része is hitt. Éppen ezért merült fel bennem a gondolat, hogy az egész történetet akár már 1973–74 körül le lehetne zárni, hiszen ettől kezdve már nem az eredeti utópiát akarták megvalósítani. Ha pedig az alapvető célképzet eltűnik, akkor az egész rendszer mennyiben nevezhető még kommunistának? Az államszocialista és diktatórikus jellege kétségtelen, de a vízió végképp kiüresedett.

Nagyon érdekes számomra az is, hogy már 1963-ban, a „frizsider-vita” idején – amikor a fogyasztás térnyerése és az utópikus eszmei célok közötti feszültség okán zajlott vita – Erdei Ferenc világosan leírta, hogy bizonyos dolgok sosem fognak eltűnni: személyes tulajdon, lakás, megtakarítás. Ha pedig ezek megmaradnak, akkor a vagyoni különbségek is megmaradnak. És ha ez így van, akkor hogyan lehet kommunista társadalomról beszélni? Szerintem minden eszme addig él, amíg hisznek benne. Ha ez a hit elvész, akkor technikailag még lehet menedzselni a hatalmat, de eljön egy pont – mint a nyolcvanas évek második felében –, amikor már minden összeomlik. Akkor már nem lehet tovább működtetni a rendszert, sem a pártot, amely annak a nevét viselte.

Kicsit a Brian élete stílusában kérdezem: mit adtak nekünk a kommunisták? Mi az, ami örökségként velünk maradt? Hogyan lehetne megvonni ennek a hetven évnek a mérlegét?

A könyvem utolsó mondatában azt írom: az a fajta kommunista gondolat, amely működtette a rendszert, minden jel szerint elmúlt. Ez azt is jelenti, hogy a bolsevik típusú kommunista párt gyakorlata eltűnt Magyarországról – ezt bátran kijelenthetem. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy a radikális egyenlőség eszméjének mindig voltak és lesznek hívei. A kérdés inkább az, hogy ezekkel a régi eszmékkel – egyenlőség, szabadság, testvériség – mit akarunk kezdeni a jövőben. Van-e ezeknek ma még relevanciája, és ha igen, milyen tanulságokkal szolgál a múlt?

Szerintem az egyik legfontosabb tanulság az, hogy minden politikai rendszert mindig egy adott társadalmi közegben valósítanak meg. Egy diktatúra sem tudja teljesen nélkülözni a társadalmi elfogadottság valamiféle formáját, még ha az csak hallgatólagos beleegyezés is. 1956 őszén egy szigorúan felépített rendszer működött Magyarországon, mégis néhány nap alatt országos forradalom robbant ki. Ez azt mutatja, hogy mélyen elfojtott társadalmi feszültségek és igények lappangtak, amelyeket nem lehetett örökké kordában tartani. A másik tanulság az, hogy az emberben mélyen él a szabadság utáni vágy és ugyanígy az egyenlőség utáni is. A kérdés az, hogy miként lehet ezt a kettőt egyeztetni, milyen arányban lehet és kell őket összehangolni. Számomra a legfontosabb tanulság mégis az, hogy vajon lesz-e még a történelemben olyan időszak, amikor az emberiség ismét hinni kezd egy átfogó utópiában. Fukuyama A történelem vége című művét sokan félreértik. Ő valójában azt mondta, hogy a liberális demokrácia egy olyan berendezkedés, amely az emberi szabadság és egyenlőség viszonyát a legkiegyensúlyozottabban tudja kezelni. Ez viszont nem más, mint a jelen realitásának elfogadása.

A kérdés az, lehet-e még olyan mozgalom, amely azt mondja: a jelen úgy, ahogy van, rossz, és mindent újra kellene gondolni. A mindennapjainkat, a közösségi viszonyainkat, a technológiához vagy a természethez való viszonyunkat – mindent. Talán a kommunista mozgalom volt az utolsó, amely valóban hitt abban, hogy az egész világ átalakítható. Hogy lesz-e ilyen mozgalom újra, azt nem tudom. Ez egy nyitott kérdés, és talán jobb is, ha nyitva hagyjuk.

Szőts Zoltán Oszkár

Ezt olvastad?

Ügynökakták, ügynökmúlt, ügynökök

Az ügynökakták nyilvánosságáról rendszeresen viták folynak Magyarországon. E vitákat lezárni látszik az a bejelentés, mely szerint jelen év október 22-én

X