Népi mozgalom, állambiztonság és a történész szerepe a mai korban – Interjú Papp Istvánnal

Papp István történész-levéltáros mintegy húsz éve kutatja a Népi Kollégiumok Országos Szövetsége és a népi mozgalom, illetve a magyar állambiztonság történetét. Kutatóként kiemelten érdekli az állambiztonság és az irodalom, illetve a politikai rendőrség és a társadalom kapcsolata. Négy szakkönyv szerzője, legterjedelmesebb és legutóbbi kötete Fehér Lajos népi kommunista politikus életrajza. Jelenleg többek között Szabó Dezső életművét és szellemi örökségét kutatja. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára tudományos főosztályának vezetőjével pályájáról, történészi szerepfelfogásáról, szerteágazó kutatásairól Kántás Balázs történész-levéltáros beszélgetett.

Papp István
Papp István

 

Újkor.hu: Hogyan lesz az ember történész, mi vitt téged erre a pályára?

Papp István: Valahogy úgy kezdődött mindez, mint oly sokaknál: gyerekként történelmi regények, ismeretterjesztő kötetek kerültek a kezembe, s ezek inspiráltak. Egy tiszántúli kisvárosban, Mezőtúron születtem, nem értelmiségi családban. Ebből a világból az olvasás, a tudás révén lehetett előre jutni, hangozzék bármilyen ódivatúan manapság. A nyolcvanas évek legvégén kezdtem el olvasni, első élményeim a konyhában lévő sezlonhoz kötnek, itt faltam az Egri csillagokat, leginkább a török hadsereg különböző egységeinek részletes bemutatása ragadott meg. Említhetném még Kósa Csaba Hétszer vágott mező című kötetét, amely az Árpád-ház históriáját taglalta, de különös módon már kilenc évesen böngésztem a Magyar történelmi kronológia című kézikönyvet is. A rendszerváltás ideje táguló kor volt, érdemesnek és szükségesnek tűnt egyre többet tudni a világról, s megnőtt a történelem jelentősége is. Magával ragadott a História ismeretterjesztő folyóirat, vagy a Századok című televíziós műsor. Református gimnazistaként még arra gondoltam, hogy történelem és földrajz szakon tanulok tovább, végül 2002-ben az ELTE BTK-n, történelem és politikaelmélet szakon szereztem diplomát.

 

Miért kezdtél el a népi kollégiumok és a népi mozgalom – egymással nyilván szorosan összefüggő – történetével foglalkozni, mi vezetett végül az e témákban megjelent két könyvedhez?

Negyedikes gimnazistaként olvastam egy vonatút alkalmával Németh László Iszony című regényét, amelyben nem a szerelmi szál, Kárász Nelli és Takaró Sanyi jelképes, majd szó szerinti birkózása ragadott meg, hanem a körülöttük lévő világ ábrázolása. Úgy éreztem, Németh hősei úgy beszélnek, viselkednek, gondolkodnak, mint a számomra oly kedves mezőtúri világ szereplői. Később Bölöny József Magyarország kormányai című könyvében megtaláltam az egyetlen mezőtúri születésű minisztert, Gyenes Antalt, aki a Népi Kollégiumok Országos Szövetségének főtitkára volt 1946 és 1948 között. Életének erről az időszakáról írtam egy OTDK-dolgozatot, amellyel harmadik helyezést értem el. Később ezt a munkát az egész Nékosz históriájává akartam bővíteni.

Papp István A népi kollégiumi mozgalom története

Romsics Ignác témavezetésével 2007-ben szereztem doktori fokozatot, amely disszertációban végül 1944-ig vizsgáltam a népi tehetségmentés ügyét. A problémát, vagyis hogyan lesz egy szegény sorból származó fiatalból diplomás értelmiségi, magától értetődően kiemelt társadalmi kérdésnek tartottam és tartom ma is. Ezt követően több tanulmányom is megjelent a népi mozgalomhoz tartozó írókról, politikusokról, így Kovács Imréről, Szabó Dezsőről, Bibó Istvánról, Szabó Zoltánról, Sütő Andrásról. Azt hiszem, ennek nyomán kaphattam felkérést Ablonczy Balázstól, hogy a Jaffa Kiadó sorozatában írjak egy új összefoglalót a népi mozgalom történetéről. Ez közel negyven évvel követte Borbándi Gyula magyar nyelvű, de emigrációban kiadott monográfiáját, s alapvetően pozitív kritikákat kapott.

Papp István A magyar népi mozgalom története

 

Kutató levéltáros, tudományos főosztályvezető vagy az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában, Szemek a láncban című szakkönyved is ezt a kutatási irányultságodat foglalja össze. Hogyan lett a népi mozgalom történészéből az állambiztonsági múlt kutatója?

2005 óta dolgozom az ÁBTL-ben, ez első és eleddig egyetlen munkahelyem. Először kutatási referensként dolgoztam, majd négy év múlva főállású kutató lettem. A politikai rendőrséghez kapcsolható forrásanyag – az adott történeti időszakra vonatkoztatva – egyszerre bőséges és szűkös. Amikor az államvédelem/állambiztonság a politikai arénában főszerepet játszott, ez nagyjából az 1947 és 1963 közötti korszak, szinte mindenkiről találhatunk releváns és izgalmas forrásokat. Később ez egyre kevésbé van így, a konszolidálódó/depolitizálódó, vagy másképpen fogalmazva az állambiztonságot szoros pártellenőrzés alatt tartó periódusban nem feltétlenül itt találhatók a legfontosabb források. Bár írtam kifejezetten szervezettörténeti jellegű tanulmányokat is, mégis elsősorban a társadalom és a belügy találkozása érdekelt: milyen viszonyrendszerek rajzolódnak ki. Ezért igyekeztem összeállítani Borzsák István klasszika-filológus valamikor létezett, de lezúzott személyi dossziéját, vagy Moldova György szállóigévé vált könyvének, Az elbocsátott légiónak a történetét bemutatni.

Szemek a láncban Papp István

Ugyancsak nagyon érdekelt a politika direkt tükröződése az állambiztonság életében, ez nagyon szépen felfejthető volt a Szabó Dezső-kérdés fontos fejezetét képező Nagy Péter és Budai Balogh Sándor viszonyát feltérképező írásomban. De nem csupán az ún. híres emberek foglalkoztatnak, ez a kifejezés nehezen lenne értelmezhető társadalomtörténeti megközelítésből. A levéltár őrizetében nagy számban maradtak fenn olyan állambiztonsági iratok, amelyek legkevésbé sem kvalifikált, értelmiségi szerepben mozgó emberek sorsát érintik. Így például a mezőgazdaság harmadik kollektivizálási hullámának időszakából nagyon sok B-, vagyis beszervezési dossziét tanulmányozhatunk, amelyek fogatosok, traktorosok, gyalogmunkások, földművesek személyéről árulnak el egyet s mást. Ez a viszony bizonyos értelemben elég paradox, hiszen a jelentések készítése végső soron szövegek írásából állt, ha úgy tetszik, erős túlzással élve, értelmiségi hivatás volt, s ez a fizikai munkát végzők mindennapi életétől elég távol esett. Ez a viszony még aszimmetrikusabbnak számított, mint a politikai rendőrség más munkaterületein, ezért foglalkoztam a falusi/paraszti ügynökök sorsával.

 

Eddigi legnagyobb terjedelmű, egyúttal legutóbbi szakkönyved Fehér Lajos népi kommunista politikus pályaképe. Nem túl ismert, a maga módján mégis jelentékeny alakja a szocialista korszak történelmének. Miért döntöttél úgy, hogy róla írsz életrajzot, nem pedig egy ismertebb kommunista politikusról?

Amikor megvédtem a doktori disszertációmat, szerettem volna egy életrajzot írni. Ez alighanem a legnehezebb történetírói műfajok egyike, több okból is. Először is elég nehéz a személyiség határait meghúzni. Hiszen meddig tart egy ember munkájának hatása? Mi egyáltalán az emberi cselekvés? Mit jelent az, hogy politikai életrajz? Számos esetben írták a fenti jelzős szerkezetet a cím alá, azt sugallva, hogy az adott szereplőnek csak a politikai döntéseit, eszméit, véleményét vizsgálják, mintegy elválasztva életének egyéb szeleteitől. Ám lehetséges ez? Ezeket a kérdéseket azonban sokkal inkább most, utólag fogalmazom meg és teszem fel. Amikor 2007 végén belevágtam Fehér Lajos életrajzába, még nem így gondoltam, illetve nem is gondolkodtam ilyesféle kérdéseken. Egyszerűen szerettem volna egy alulról, lehetőleg paraszti sorból érkező politikus pályaívét megrajzolni. Első körben Hegedüs Andrásra vagy Veres Péterre gondoltam, ám a mesterem, Romsics Ignác egy harmadik nevet említett: Fehér Lajosét. Őt a Kádár-korszakot kicsit közelebbről ismerők mint az 1960-as, 1970-es évek reformpolitikusát szokták számon tartani, Nyers Rezsővel és Aczél Györggyel egyetemben. Ám míg Nyers csupán néhány éve hunyt el, és még a rendszerváltás után is politizált, Aczél emléke pedig mélyen bevésődött a magyar értelmiség kulturális emlékezetébe, hozzájuk képest Fehér valóban jóval kevésbé ismert.

Papp István Fehér Lajos

Mindez azonban nem jelenti az, hogy kevésbé fontos, sőt, megkockáztatom, politikai értelemben a Kádár-korszak egyik legsikeresebb politikusának tekinthető. Az igen tág értelemben felfogott agrárium ügyeit és érdekeit képviselte az agrárlobbi fejeként. Mivel széles körben elfogadott szakmai konszenzus szerint az életszínvonal-politika a kádári hatalom talán legfontosabb legitimációs alapját jelentette, ennek a politikának pedig fundamentumát képezte a korszak agrárpolitikája és élelmiszeripara, összefoglaló nevén élelmiszergazdasága, ez önmagában megemeli Fehér jelentőségét. Persze rögtön adódnak a dilemmák: mennyiben tekinthető mindez egy ember személyes teljesítményének, s egyáltalán pontos-e a reformer minősítés. Fehér számos alapkérdésben – a szovjetekhez fűződő viszony, 1956 megítélése, a Rákosi-korszak minősítése, egypárti diktatúra – teljes mértékben támogatta Kádárt, itt nem érhető tetten a reformer szándék. Sokkal inkább ágazati lobbistának tűnik, túlzásaival és tévedéseivel együtt. Ráadásul korábban titkosszolgálati vezetőként is szolgált, a Budapesti Rendőr-főkapitányság Politikai Rendészeti Osztályának egyik alapítója, Péter Gábor helyetteseként szolgált. Igaz, relatíve hamar, 1946. második felében távozott a testülettől, sokáig Nagy Imre egyik legközvetlenebb hívének tűnt a kortársak szemében, majd Kádár oldalára állva radikálisabb agrárreformokat vitt keresztül, mint hajdani mentora. Vagyis bonyolult, összetett, egy jelzővel bizonyosan le nem írható személyiség volt. Ez a portré végül tíz évi kutatómunkát követően 2017-ben érett önálló kötetté.

 

Mit gondolsz, mi lehet a mai, posztmodern utáni, erősen identitás- és eszmevesztett, felgyorsult korban a történész feladata? Van rá remény, hogy a történészek a múltat szélesebb néptömegekkel is megismertessék, vagy szinte kizárólag a szakértelmiségi közeg kíváncsi a véleményükre?

Ezzel a kihívással egyelőre még nemigen tudunk megbirkózni. A történész munkája a közösségi érzés, a közösségi identitás meglétén alapul: azért érdekel a múlt, mert közünk van hozzá, valamilyen személyes viszonyt alakítunk ki a hajdani terekhez, eseményekhez, emberekhez, szűkebb és tágabb közösségünkhöz. Ha ez a személyes viszony, az erre való törekvés, az ez iránti igény nincsen meg, akkor kiknek ír a történész? Erre nemigen tudjuk a választ. Lehet nagyon sok párhuzamosan futó egyéni történet, ám ezeknél a szépirodalom jobbat és érdekesebbet tud adni. A történettudomány nem lehet csak egy család vagy egy egyén mikrotörténete, hiszen, ha ehhez nincs közvetlen kapcsolatunk, a téma fontossága el fog enyészni. Ha viszont nem látjuk és nem érezzük, mi kapcsol össze minket, mi tesz közösséggé, akkor mire is szolgál a történettudomány? Ez a fájó felismerés egyre jobban foglalkoztat, s egyre kevésbé tudom rá a választ.

 

Kutatóként sokat foglalkoztál művelődéstörténettel is, többek között Szabó Dezső életművével. Mennyiben tartod őt jelentős magyar politikai-társadalmi gondolkodónak?

Szabó Dezső volt az első magyar gondolkodó a huszadik században, aki mélyen és alaposan szembenézett a Trianon után újból szuverénné lett ország problémáival. A revíziós gondolat helyett a társadalmi kérdéseket állította politikai gondolkodása középpontjába, s ennélfogva hamar összeütközött a hivatalos keresztény-konzervatív elittel és annak jobboldali-szélsőjobboldali ellenzékével is. Elsőként ébredt rá arra, hogy a világháború után egy új magyar nemzet született, s nekünk éppen úgy, mint az akkor frissen függetlenné lett Lengyelországnak, Finnországnak vagy a balti államoknak, meg kell találnunk saját helyünket a világban. Ez a felfogás voltaképpen szemben állt a kontinuitáson alapuló magyar történeti gondolkodással, amely abban a tévedésben élt, hogy a folyamatos magyar nemzeti tudat valamiféle szuverén államiságot is jelentett. Holott a világ szemében Mohács és Trianon között mi legfeljebb Ausztria része voltunk, apró pillanatokat leszámítva. Ám Szabó Dezső jelentősége nem csupán szuverenista mivoltában áll, hanem egyszersmind abban is, hogy végzetes gondolatokat indított útjára: számos égető társadalmi problémát egyszerűen magyarok és idegenek konfliktusaként írt le, s ennek pusztító hatását aligha kell ecsetelni. Ezért nagyon nehéz megmondani, ha van egyáltalán értelme, hogy a pozitív vagy negatív irányba billen a mérleg serpenyője, amikor életművét latolgatjuk.

 

Közhelyes kérdés, de milyen kutatásokon dolgozol most, mi várható tőled a közeli jövőben?

Az előbbiekhez kapcsolódva a Szabó Dezső-kérdés történetével foglalkozó könyvön dolgozom. Mint ahogy a Görgei-kérdés nagyon sokáig erősen polarizálta a magyar társadalmat, kisebb volumenben és rövidebb időtávon ugyanez mondható el Az elsodort falu írójáról is. Sokak számára Szabó a magyar fasiszta gondolat, de legalábbis a honi fajvédelem ősatyja, akinek eszméi a szélsőjobboldal érvkészletéhez tartoznak. Mások szemében a nagy próféták egyike, aki megfogalmazta azt a magyar utat, amelyre rálépve megtalálhatjuk a helyünket a világban a nagyhatalmi tömbök, vagy régebben a szocializmus és a kapitalizmus között. Ezen gondolatok képviselői különböző mezőkön és keretekben több alkalommal is megütköztek 1945, majd 1956 után, s miközben hivatalosan az MSZMP állásfoglalásai dominálták az ideológiai mezőt, a felszín alatt, sőt egyre inkább felett, folyt a szimbolikus harc Szabó Dezső eszmei örökségéért.

 

Kántás Balázs

Ezt olvastad?

Adriányi Gábor munkássága megkerülhetetlennek számít a római katolikus egyház története iránt érdeklődők számára. A Bonni Egyetem Katolikus Teológiai Kar Közép-