A párthierarchia „második embere” – Gerő Ernő politikai pályája

Gerő Ernő (1898. július 8. Terbegec, Hont vármegye – 1980. március 12. Budapest) a Rákosi Mátyás nevével fémjelzett korszakban a kommunista párthierarchia második embere volt, kezében jelentős hatalom összpontosult, s Rákosi mellett őt is személyes felelősség terheli az ekkor elkövetett hibákért és bűnökért.

A ma 125 évvel ezelőtt született Gerő Ernő pályaképe eredetileg a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) Tudástárának Pártvezetők adatbázisában jelent meg. A cikket a NEB és az Újkor.hu együttműködésének keretében másodközöljük.

Főbb tisztségei

Gerő Ernő pályája

Singer Ernő néven született. Apja, Singer Móric földbérlő volt, de tönkrement, s felesége, Engel Mária 1910-ben bekövetkezett halála után Újpestre költözött a családjával, ahol vegyeskereskedést nyitott. A szülők tíz gyereket neveltek, Ernő volt a legfiatalabb.

1916-ban érettségizett az újpesti Könyves Kálmán Gimnáziumban, majd beiratkozott a budapesti Királyi Magyar Tudományegyetem orvosi fakultására, de négy szemesztert követően tanulmányait abbahagyta. 1918 végén belépett az újonnan megalakult Kommunisták Magyarországi Pártjába. A Tanácsköztársaság idején a vidéki ifjúmunkásokat szervezte, s küldött volt a Kommunista Ifjúmunkások Magyarországi Szövetsége (KIMSZ) 1919. június 20–22-i kongresszusán. Önként jelentkezett a Vörös Hadseregbe, frontszolgálatot azonban nem teljesített.

A kommün bukása után országos körözést adtak ki ellene, így 1920. január elején Bécsbe távozott, ahol a Landler-frakcióhoz csatlakozott. Kezdetben a KIMSZ bécsi irodájában dolgozott Sallai Imre mellett, majd kommunista ifjúmunkás-szervezetek kiépítése végett többször járt Csehszlovákiában és Romániában. 1922. januárban pártszervezés céljából Budapestre érkezett, Kommün címmel illegális újságot adott ki, de a magyar hatóságok már az év szeptemberében letartóztatták, s 1923 májusában egy kommunista per fővádlottjaként tizenöt évi fegyházra ítélték. 1924. novemberben a magyar–szovjet hadifogolycsere-egyezmény egyik utolsó kedvezményezettjeként a Szovjetunióba távozhatott.

1924–1925-ben rövid ideig Moszkvában a Karikás Frigyes által vezetett üzemben dolgozott. 1925-ben a Kommunista Internacionálé (Komintern) Franciaországba küldte az ott élő emigráns magyar kommunisták tevékenységének irányítására. 1928-tól Moszkvában a Nemzetközi Lenin Iskolán tanult, majd ugyanott a magyar és a francia szekció vezetője lett. 1931-től a Komintern Végrehajtó Bizottsága instruktora volt Franciaországban, Dániában és Svédországban, azután a román és az újlatin országtitkárság helyettes vezetője lett, több hónapot töltött Belgiumban, egy évet Olaszországban. 1933-tól főleg Spanyolországban és Moszkvában tartózkodott. 1936 májusában tagja volt annak a Komintern-bizottságnak, amely megfogalmazta a hazai KMP-szervezetek feloszlatásáról szóló határozatot. 1936 júliusáig Dmitrij Zaharovics Manuilszkij politikai munkatársa, a spanyol polgárháború alatt Katalóniában Pedro fedőnéven az NKVD rezidense és a kommunista párt instruktora volt. A kommunisták és az általuk trockistának bélyegzett antisztálinista baloldali Egységes Marxista Munkáspárt (POUM) közötti 1937-es összecsapásban (az ún. barcelonai május) játszott szerepe nem teljesen tisztázott, ám a források amellett szólnak, hogy közreműködött Andrés Nin POUM-vezető elrablásának – azaz közvetve meggyilkolásának – megszervezésében. 1938. november végén Manuilszkij titkárságának vezetőjeként visszatért a Komintern moszkvai apparátusába.

1939-től foglalkozott ismét rendszeresen magyar pártügyekkel. 1941-ig, Rákosi Mátyás Moszkvába érkezéséig hivatalosan ő képviselte a Kominternben a magyar kommunistákat. Részt vett a moszkvai emigránsok irodalmi és politikai folyóirata, az Új Hang szerkesztésében. 1943-ban, a Komintern feloszlatása után átkerült a Vörös Hadsereg Politikai Csoportfőnökségének VIII. Osztályára, Manuilszkij helyetteseként az ellenséges hadsereg hátországában és a hadifogolytáborokban folyó agitációs és propagandamunka szervezésével foglalkozott. 1943–1944-ben közreműködött a moszkvai Kossuth Rádió munkájában is. 1944 őszén részt vett a párt új akcióprogramjának kidolgozásában, valamint a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front programja előzetes moszkvai változatának megfogalmazásában.

1944. novemberben azzal a feladattal érkezett Magyarországra, hogy elindítsa a pártszervezési munkát. November 7-én Szegeden Farkas Mihállyal, Nagy Imrével és Révai Józseffel együtt megalakították a Magyar Kommunista Párt Központi Vezetőségét. A hónap végén Moszkvába repült, ahol jelen volt az átállt tábornokokkal, valamint a nyilas puccs előtt kiérkezett fegyverszüneti küldöttség civil tagjaival folytatott tárgyalásokon. A megegyezés során a katonákkal elfogadtatták a demokratikus magyar állam leendő kormányának nyilatkozattervezetét, a kormányzati helyek elosztását. 1944. decemberben ő lett az irányítója az Ideiglenes Nemzetgyűléssel kapcsolatos politikai előkészítő munkálatoknak. 1944. december 21-től Szeged városát képviselte az Ideiglenes Nemzetgyűlésben, s egészen 1957. májusig tagja maradt a törvényhozásnak. 1944. december 22-én, az Ideiglenes Nemzetgyűlés ülésének második napján az MKP szónokaként a nemzeti összefogás szükségességét hangsúlyozta.

1945. január 23-án Budapestre utazott, ahol átvette az MKP budapesti Központi Bizottságának irányítását (január 26-án vezetésével egy ötfős titkárság jött létre), s a pártegység megteremtése érdekében harcot indított Demény Pál mozgalma és a többi hazai, a moszkvai iránytól eltérő kommunista csoport ellen (Rákosi Mátyás februári hazatértéig a párt első emberének számított). Január 26-tól az Ideiglenes Nemzetgyűlés Politikai Bizottsága és az Ideiglenes Nemzeti Kormány által megválasztott, egyes államfői jogokat gyakorló háromfős Nemzeti Főtanács tagja volt. A párthierarchia „második embereként” mindent elkövetett Rákosi személyének népszerűsítése és kultusza megteremtése érdekében. Az MKP 1945. május 20–21-én tartott országos pártértekezletén kikerült a KV Titkárságából, de tagja lett az akkor felállított Politikai Bizottságnak.

1945. május 11-től kereskedelem- és közlekedésügyi, illetve november 15-től közlekedésügyi miniszter volt. Ekkoriban kapta a kommunista propaganda által terjesztett „Gerő, a hídverő” nevet. 1945 decemberétől 1949 elejéig PB-tagként a pártközpont kormányzati ügyekkel foglalkozó állampolitikai osztályát is ő irányította. 1949-ig több minisztériumot vezetett, olykor két tárca élén is állt egyszerre. 1949. június 11-től államminiszterként a Népgazdasági Tanács elnöke volt.

1948. júniusban tagja lett az MKP és a Szociáldemokrata Párt kényszerfúziójával létrehozott Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége Titkárságának, a KV 1948. november 27-i ülésén főtitkárhelyettessé választották. 1948. december 14-én a Magyar Tudományos Tanács elnökeként megbízták a Magyar Tudományos Akadémia szovjet típusú átalakításával, 1949. október 31-én az új MTA tiszteleti tagjává választották. 1949 végétől a mezőgazdaság erőszakos kollektivizálását irányította. 1950-ben az MDP vezetésében Farkassal és Rákosival megalakították a felsőbb pártszervek számára is ismeretlen Honvédelmi Bizottságot (trojka), amely szűk körű államvédelmi bizottságként működött. 1952. novemberben a Népgazdasági Tanács feladatait átvette a kormány, így miniszterelnök-helyettes lett. Éveken keresztül igen jelentős gazdasági és politikai hatalom összpontosult a kezében; személyes felelősség terheli a törvénytelenségekért és az 1948–1953 közötti súlyos gazdasági torzulásokért, az eleve túlfeszített első ötéves tervet végképp ellehetetlenítő tervmódosításokért, az elkövetett politikai hibákért és bűnökért.

1953 júniusában a Moszkvába rendelt pártküldöttség egyik tagja volt. Az MDP KV 1953. június 27–28-i ülésén elfogadott határozatot, amely a moszkvai bírálatot is tartalmazta, részben ő szövegezte. Ebben önkritikusan elismerte saját felelősségét, ami azonban nem változtatott gazdasági-politikai befolyásán, de felfogásán sem. 1953. július 4-étől Nagy Imre miniszterelnök első számú helyettese és 1954. júliusig belügyminiszter volt; amennyire tudta, lassította a rehabilitáció folyamatát. Miniszterelnök-helyettesként változatlanul felügyelete alá tartozott minden gazdasági tárca, kivéve a mezőgazdasági minisztériumokat. 1954 júniusában elnökletével jött létre az MDP KV Gazdaságpolitikai Bizottsága, amely a Nagy Imre-féle „új szakasz” politikája elleni támadások bázisa lett.

1956. július 18-án a leváltott Rákosi utódaként az MDP KV első titkára lett. Július 30-án megszűnt kormánytagsága, egyidejűleg bekerült az Elnöki Tanácsba. Első titkári tisztét 1956. október 25-ig töltötte be. Addigra elvesztette a szovjetek bizalmát, mert képtelen volt úrrá lenni a sztálinista rendszert fenyegető forradalmon. Személye elfogadhatatlan lett a magyar nép többsége számára, mert neve összekapcsolódott a szovjet katonai beavatkozás törvényesítésével.

1956. október 28-án a szovjet nagykövetség több más sztálinista vezetővel együtt a Szovjetunióba menekítette. 1957. május 9-én megfosztották parlamenti mandátumától és tagságától az Elnöki Tanácsban, 1957. november 22-étől akadémiai tagságát is „szüneteltették”. Moszkvában a Szovjet Tudományos Akadémia Közgazdasági Intézete népi demokratikus országok szektorában kapott állást. 1960. áprilisi hazatérését követően teljesen visszavonultan élt, fordítói munkát végzett. Az MSZMP KB 1962. augusztus 16-án hozott határozatában megállapította személyes felelősségét az 1950-es évek törvénysértéseiben, és kizárta a pártból. 1977-ben még kérte felvételét a Magyar Szocialista Munkáspártba, de a pártvezetés ezt is elutasította.

Gerő Ernő díjai, kitüntetései

Magyar Szabadság Érdemrend ezüst fokozata (1946); Kossuth Érdemrend I. fokozata (1948); Kossuth-díj arany fokozata (1949); A Köztársasági Elnök Elismerésének Arany Koszorúja (1949); Magyar Népköztársasági Érdemrend I. fokozata (1950, 3 alkalommal).

Gerő Ernő fő művei

Harcban a szocialista népgazdaságért. Válogatott beszédek és cikkek, 1944–1950. Budapest, Szikra, 1950.

Az ötéves tervvel a szocializmus felé. Budapest, Magyar Népművelési Minisztérium, 1950.

A vas, az acél, a gépek országáért. Budapest, Szikra, 1952.

Források és irodalom

Demény Pál: Ezer magyar szocialista. Kézirat, 1982. I. kötet 138‒139. Budapest Főváros Levéltára XV.9. 9. tétel.

Lehallgatott kihallgatások. Rákosi és Gerő pártvizsgálatának titkos hangszalagjai, 1962. Szerkesztette Baráth Magdolna és Feitl István. Budapest, Napvilág – Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, 2013.

Segédkönyv a Politikai Bizottság tanulmányozásához. Szerkesztette Nyírő András. Budapest, Interart Stúdió, 1989. 276–277.

Baráth Magdolna: Gerő Ernő a Belügyminisztérium élén, 1953–1954. In A Történeti Hivatal évkönyve, 1999. Szerkesztette Gyarmati György. Budapest, Történeti Hivatal, 1999. (Trezor 1.) 147–166.

Baráth Magdolna: Gerő Ernő politikai pályája, 1944‒1956. PhD-értekezés. Budapest, ELTE, 2001.

Baráth Magdolna: Gerő Ernő és a „tiszta lap” politikája. Múltunk, 2001/1. 3–58.

Eszenyi Miklós: Epizódok Gerő Ernő életéből, különös tekintettel 1944-es tevékenységére. Valóság, 2003/4. 75–84.

A Magyar Tudományos Akadémia tagjai. 1823–2002. I–III. kötet. Főszerkesztő Glatz Ferenc. Budapest, MTA Társadalomkutató Központ–Tudománytár, 2003.

Bölöny József – Hubai László: Magyarország kormányai, 1848–2004. Ötödik, bővített és javított kiadás. Budapest, Akadémiai, 2004. 327–328.

Baráth Magdolna: A hatalom sáncain kívül. Gerő Ernő életének utolsó évtizedei. In Évkönyv XII. 2004. Magyarország a jelenkorban. Szerkesztette Rainer M. János és Standeisky Éva. Budapest, 1956-os Intézet, 2004. 269–290.

Baráth Magdolna: „Pedro”: Gerő Ernő Spanyolországban. Történelmi Szemle, 2011/3. 387–423.

Az 1947. szeptember 16-ra összehívott Országgyűlés almanachja. 1947. szeptember 16. – 1949. április 12. Főszerkesztők: Marelyn Kiss József, Vida István. Szerkesztette Horváth Zsolt és Hubai László. Budapest, Magyar Országgyűlés, 2005. 133–135.

Baráth Magdolna: „Manuilszkij hívat”. Gerő Ernő a Komintern központi apparátusában (1938‒1941). Múltunk, 2019/2. 215‒255.

Szabó Róbert

Ezt olvastad?

Az egyensúly művészete – Finnország útja a NATO-tagság felé

Természeti szépsége és magas életszínvonala miatt sokakat vonz Finnország. Kevesen tudják azonban, hogy az ország külpolitikája a 20. század folyamán

X