Magyarország román megszállása – előadás a Matthias Corvinus Collegiumban

2025. május 19-én a Matthias Corvinus Collegium (MCC) Társadalom-és Történelemtudományi iskolájának szervezésében egy kerekasztal-beszélgetésen vehettek részt az érdeklődők, melynek középpontjában Magyarország 1918–1920 közötti román megszállásának története állt. A beszélgetés résztvevői: Marosvári Attila történész, az MNL Csongrád-Csanád Vármegyei Levéltár levéltárosa és Perczel Olivér történész, a Budapest Főváros Levéltára (BFL) főlevéltárosa saját kutatásaik alapján járták körbe, hogy milyen előzményei és motivációi voltak a román megszállásnak; hogyan fogadta mindezt a lakosság; illetve milyen következményekkel járt ez országos és lokális szinteken. A beszélgetés moderátora Kréz Gellért ELTE-s történész hallgató, az MCC Társadalom- és Történelemtudományi Iskola, valamint az Eötvös Collegium Történész műhelyének tagja volt.

A beszélgetés apropója a közelmúltban a téma iránti megélénkült tudományos érdeklődés volt. A két kutató több művében is foglalkozott már az eseményekkel; ezek többsége az Erőszakkutató Intézet (EKI) kiadványaiként jelent meg. Marosvári a román megszállási politikát és az 1919. június 23-24-i apátfalvi vérengzés eseménysorát vizsgálta korabeli forrásokra, magyar levéltári anyagokra támaszkodva, míg Perczel Olivér eddigi kutatásai elsősorban a román megszállás áldozataira fókuszáltak.

 

Perczel Olivér nemrégiben megjelent Egy megszállás anatómiája. Román világ Magyarországon 1918-1920 című kötetéről portálunkon is megjelent recenzió Szeibert-Erdős András Patrik tollából.

Románia első világháborús szerepvállalása kapcsán Perczel Olivér azt emelte ki, hogy az elsődleges román célt a területszerzés, az ún. „Nagy-Románia” megteremtése jelentette. Ez a gyakorlatban az anyaországon kívül élő román közösségek (diaszpórák) egyesítését, Romániához csatolását jelentette volna, így Erdély, Partium, a Bánság, illetve a Tisztántúl területének jelentős része is ebbe a kategóriába került. 1916 augusztusában Bukarestben, egy titkos szerződés aláírásával a román területi igényeket az antant hatalmak is elismerték, és ez teremtette meg az alapot rá, hogy a román hadsereg 1916. augusztus 27-én megindíthassa offenzíváját Erdélyen keresztül a Tiszántúl felé. Perczel kiemelte, hogy tulajdonképpen ez az eseménysor tekinthető az első román megszállásnak, amelynek azonban a bekövetkező katonai vereség miatt nem volt ideje kiteljesednie. Románia az 1918. május 7-i bukaresti békével kivált a háborúból, de közvetlenül annak vége előtt, 1918. november 10-én ismét hadba lépett. Elsődleges hadicélja változatlanul a Tiszáig érő előretörés volt; másodsorban pedig a rekvirálás a megszállt területeken, anyagi javak begyűjtése, amit a román államot ért károk jóvátételeként fogtak föl.

Arra a kérdésre, hogy a további román térhódítás lehetőségét gátolta-e érdemben a Magyarországi Tanácsköztársaság kikiáltása, Marosvári inkább nemleges választ adott. Mint kifejtette, a román katonai ambíciókat a gyakorlatban a párizsi békekonferencia határozta meg, ahová a románok benyújtották területi követeléseiket. Tulajdonképpen a magyar határ kérdése 1919 márciusára, a Tanácsköztársaság létrejöttére nagy vonalakban már eldőlt; a békekongresszus számára pedig a magyar határ kérdésénél nagyobb problémát jelentett, hogy a Bánságot érintő szerb és román törekvések keresztezték egymást. A román katonai megszállás jóváhagyása mögött így az a szempont húzódott meg, hogy nem volt jelentős antant haderő a környéken, így „kapóra jöttek”; a románok pedig az antant engedélyével maximalizálhatták céljaikat: a Vásárosnamény–Algyő-vonal elérését, a területen való zsákmányszerzést. Perczel Olivér ironikusan jegyezte meg, hogy a Tanácsköztársaság megszületése (a Vix-jegyzék kihirdetése) és bukása is tulajdonképpen a román hadsereg előrenyomuláshoz köthető.

A beszélgetést moderáló Kréz Gellért a román bevonulás fogadtatásáról, gyakorlati megvalósulásáról felidézte Dr. Csűrös Ferenc, Debrecenben élő egykori köztisztviselő sorait:

„Az emberek eleinte szótlanul nézik. Egyszer csak itt is felharsan egy éljen, ott is elbújik egy fehér kendő. Rövid pár perc alatt éljenző, kendőt lobogtató, virágot szóró tömeg előtt vonulnak a láthatóan meglepődött román katonák.” [Perczel Olivér: Egy megszállás anatómiája. Román világ Magyarországon 1918–1920. Bp. 2024. 49.]

A naplóíró elsőre valószerűtlenül csengő szavait Perczel Olivér árnyalta, és elmondása szerint a románok fogadtatása az ország területén nem volt egyöntetű. A már említett Debrecen városában például előzetesen a vöröskatonák rekviráltak; Hajdúszoboszlón gyilkosságokat is elkövettek; így a helyi lakosságban dolgozó félelem egyfajta magyarázatul szolgálhat arra, miért is fogadták pozitívabban a megszállókat. Ott azonban, ahol a harci cselekményekkel összefüggésben károk keletkeztek (pl. Tetétlen községben), vagy ahol közvetlen harcokra is sor került a román hadsereg és a magyar vöröskatonák között (és ezért a településeket a román katonák ágyúzták), ott a fogadtatás döntően negatív volt. A nem egyöntetű képet Marosvári azzal igyekezett tovább árnyalni, hogy rávilágított: a történelmi Magyarország összeomlásával egyfajta ex lex állapot jött létre az országban, a politikai zűrzavar közepette pedig a lakosság stabilitásra vágyott.

A beszélgetők röviden kitértek a megszállókat övező sztereotípiákra is, és összességében a „Jönnek a bocskoros románok” típusú, a magyar közvéleményben rögzült megszállóképet nem találták helytállónak. Mint kiemelték, az 1918 végén Erdélyt megszálló román alakulatok valóban rosszul voltak felszerelve; 1919 tavaszára azonban a francia hadsereg jelentős mennyiségű felszerelést és hadianyagot adott át nekik. Mindennek az is célja volt, hogy a román katonák kinézetükkel, ellátottságukkal is sugallják a „rendteremtés” szándékát a lakosság számára.

Marosvári Attila az impériumváltás, a román adminisztráció kiépülésének bizonyos kettősségére világított rá. A román vezetés megszállási zónákat jelölt ki, és azokon a területrészeken, amelyeket a párizsi béke alapján Romániának ígértek előzetesen, rövid katonai megszállást követően polgári közigazgatást vezettek be. A cél az volt, hogy ezeket szervesen integrálják a román államba, így kezdettől törekedtek a helyi közigazgatás tisztségviselőinek cseréjére. A Duna–Tisza közén, a Dunántúlon azonban végig katonai közigazgatás volt jelen. Itt a megszállók nagyban támaszkodtak a helyi magyar elöljárókra, együttműködésre kényszerítették őket a szervezett rekvirálásokban is. A polgári közigazgatás alá került területrészeken ez kisebb mértékű volt, hiszen távlati célok figyelembevételével (azaz, hogy ezen területek Romániához lesznek csatolva) kifosztásuk nem lett volna célszerű.

A korabeli források is kiemelik a román hadsereg fosztogatásának mértékét. Marosvári ennek két nagyobb gátját nevezte meg: egyrészt nem állt rendelkezésre kellő számú vagon a javak elszállítására, másrészt a Tiszán átmenő hidakat a magyar alakulatok lerombolták (Algyőnél a vasúti híd a franciák kezében volt, akik azt lezárták). Emellett nem sokkal később már a párizsi béketeremtők is próbálták elejét venni a további rekvirálásoknak, hiszen az ő felfogásukban ezen javak az antant „tulajdonaként”, a jövendő kárpótlás részeként tűntek fel. Az olyan antant küldöttek, mint George Clark is azért érkeztek Magyarországra, hogy az antant ilyen jellegű érdekeit képviseljék, védjék a románokkal szemben. A pontos gazdasági veszteség összegét nehéz meghatározni, hiszen nem csak rekvirálásokról kell beszélnünk, hanem a katonák spontán fosztogatásairól is. Ahogy Marosvári kiemelte, a Laky Dezső-féle összegzésnél is minden bizonnyal nagyobb számokról kellene beszélnünk.

A megszállás áldozataira terelve a szót Perczel Olivér szerint összesen 1725 áldozatot tudunk napjainkban azonosítani. Ezek között ugyanúgy szerepelnek a szűkebb értelemben vett háborús áldozatok; az elhagyott hadianyag, lőszerek miatt bekövetkezett balesetek áldozatai (főleg gyerekek); a háborúra visszavezethető öngyilkosságok; a hadifogságban elpusztultak; a tömeggyilkosságok vagy rablógyilkosságok áldozatai. Sok esetet azonban nem dokumentáltak megfelelően, így ez a szám még ennél is nagyobb lehet. A tömeggyilkosságok általában közvetlenül a megszállást követték; az áldozatok többsége pedig elfogott vöröskatona volt, akik korábban fegyveres ellenállást tanúsítottak a megszállókkal szemben (pl. Monoron és Hatvanon). A magukat megadó, fegyvertelen hadifoglyok kivégzése teljes mértékben ellentétes volt a hágai egyezmény előírásaival – emelte ki Perczel Olivér.

A polgári lakosságnak csak kevés ellenállási kísérlete adatolható a megszállókkal szemben; két nagyobb esetről van tudomásunk. 1919 áprilisában Parajdon történt egy megmozdulás, amit minden bizonnyal a Székely Hadosztály közeledte indított el; míg 1919. június 23-án a mai Magyarországon, Apátfalván történt egy ilyen eset. Utóbbi közvetlen kiváltó oka a helyi román hadsereg rekvirálása volt; a helyiek meglepték és szétkergették a román katonaságot, három katonát pedig brutálisan meggyilkoltak. A válasz nem késett sokáig: a megerősített román katonaság két nap leforgása alatt harminc magyart ölt meg közvetlenül emiatt, további tizenegy főt pedig később az eseményekhez kapcsolhatóan.

A román megszállás társadalmi emlékezetéről a beszélgetők némileg eltérő véleményt fogalmaztak meg. Elsősorban Békésből van több adatunk is arra, hogy a helyi közösségekben a történések, traumák meg tudtak őrződni; és itt nem csak gyilkosságokról kell beszélnünk, hanem a botozások emlékéről is – ez a fizikai fájdalom mellett lelki sebekkel is járt, megszégyenülés érzését hordozva magával. Perczel szerint ennek emlékezete ugyanakkor némileg elhalványult mára, hiszen a második világháború borzalmai felülírhatták mindezt; ennek traumái rárakódtak a korábbiakra. Marosvári ezt annyiban árnyalta, hogy nem szabad elfelejtenünk: volt egyfajta törekvés a kollektív felejtésre is. A vármegyei tisztikar hol kényszerből, hol egzisztenciális okokból együttműködött a megszállókkal, mely egyes esetekben felvetheti a kollaboráció vádját; míg anyagi indíttatásból, karrierépítés reményében vagy a felelősségre vonás elől menekülve közemberek, volt vöröskatonák is beléptek a román hadseregbe. A korábban a közös hadseregben szolgáló, román nemzetiségű katonák is válaszút elé kerültek, és Marosvári kiemelte Papp Dániel (Dănilă Papp) ezredes alakját, aki a Román Királyi Hadseregben folytatta a pályafutását, tábornoki rangot elérve.

Ennek, az egzisztenciális kényszerek vezérelte életutaknak; a román megszállás társadalmi hatásainak, illetve annak, hogy a kollektív tudat hogyan tudott ilyen gyorsan túllépni az eseményeken, továbbra is aktuális kutatások témájául szolgálhatnak. A beszélgetés zárszavaként is értelmezhetjük azt a szóban elhangzó törekvést, hogy a kutatást a vonatkozó romániai levéltári anyag vizsgálatával is ki kell egészíteni – ezek jelentős része azonban ma is hozzáférhetetlen, nehezen kutatható. Így ezen forráscsoportok feltárása a magyar történészek aktuális feladatai közé tartozik.

Selmeczi Péter

Ezt olvastad?

Gipsz szobrok és „szocdem salak” – A magyar kommunisták és Szabó Ervin emlékének viharos kapcsolata (1918–1945)

Szabó Ervin neve a legtöbbek számára a Fővárosi Könyvtár homlokzatáról lehet ismerős, kevesebbeknek pedig az időnként fellángoló kultúrpolitikai csatározások kapcsán:

X