A Miorița Pásztorától az Acélkoronás Sasig. A román nemzetfejlődés sajátos útja

Szűcs Jenő szerint a modern európai nemzetállam fő specifikuma, hogy az újkori polgári átalakulás hatására és igényeinek megfelelően a nemzetiség kérdése a társadalmi és a politikai szféra alapvető strukturális elemévé vált. A „nemzetiség”, a „társadalom” és a „politikum” kategóriái sajátos fúzióra léptek. Ebben az új típusú közösségi szerveződési formában az „etnosz” és a „démosz” összeolvad. Az államhatárok tehát egybeesnek a kulturálisan homogén területtel. (Szűcs, 1983, 46). Ez a koncepció a kontinens nyugati felére mindenképpen igaz. De mi a helyzet egy etnikailag és kulturálisan heterogén terület nemzetiségeivel, amelyek történelmi önállósága mindig az adott térségben domináns geopolitikai nagyhatalom által diktált lehetőségektől függött? Ezen népek történelmében, vagy akár csak néphagyományaiban közös alkotóelem egy egykorvolt birodalom képében megélt államiság vélt vagy valós emlékezete, s ugyanakkor a közösség elitrétegének – a nemességnek – a szerepe a nemzetté válás kivívásában. Vajon ez igaz a románságra is? Az alábbi írásban arra keresem a választ, hogy a román nemzetté válás politikai útját nyomon követve, annak különböző történeti stációiban melyek voltak a legfontosabb identitásképző kulturális törekvések, s azok milyen formában jelentek meg?

Román Királyság címere (forrás: hu.wikipedia.org)

A vazallus fejedelemségektől a román egységig

A modernkori történelemmel foglalkozók körében közhely, hogy a három legfontosabb nemzetképző tényező a közös nyelv és kultúra, a nemzeti múlt közös emlékezete, s a közösség társadalmi csoportjai közötti jogi egyenlőség gondolata. Ugyanakkor a nemzetté válás folyamatát tekintve a történelmi tér adottságai mellett a történeti idő által kínált lehetőségek legalább annyira fontosak az adott közösség mozgásterét illetően. Földrajzi értelemben a mai Románia létrejöttéig a románok etnikailag rendkívül tagolt területeken éltek, ebből következett a különböző régiókban élő – például a moldvai, havaselvi és az erdélyi – románok eltérő kulturális fejlettségi szintje. Megjelenésüket a 8–9. századra teszik, a magyar forrásokban viszont a románok először a 13. századtól szerepelnek a Fogaras vidékén, mégpedig egy II. András király által kiadott, 1210-re datált oklevélben, mely egy bizonyos Szebeni István által vezetett, székelyekből, besenyőkből, magyarokból és vlachokból álló seregről tesz említést, akik a bolgárok megsegítésére siettek Bizánc ellenében. Ezek szerint tehát a „vlachok” ekkor már katonai szolgálatot láttak el a mindenkori magyar királynak. Először a 14. században jön létre e két vajdaság: Havasalföld és Moldva. Nagy Lajos királytól a máramarosi Dragoş katonai szolgálataiért cserébe megkapta a „Moldva fejedelme” címet. Kezdetben a két terület hűbéri viszonyban állt a Magyar Királysággal, noha a tatárok a 14. században hagyták el Kumániát. Érdekes motívum a Kárpátok szerepe a román folklórban: a vadregényes hegyvidék nem elválasztó, hanem összekötő szerepet játszott a moldvai, havaselvi és erdélyi románság körében. Ez magyarázható a pásztor életformával, az élénk gazdasági kapcsolatokkal és a migrációval.[1] Ezekről árulkodik a Miorița, az Alecu Russo által 1846-ban gyűjtött népballada, mely a román nemzeti önazonosság legjelentősebb irodalmi emlékévé vált az évszázadok során. A vranceai és ungurean pásztorok által, a jószágai megkaparintása végett tőrbecsalt és megölt moldáv juhász archetipikus alakja a következő kétszáz évre a legfontosabb identitásképző elemmé lett a román néplélekben.

A Miorita mitikus pásztora egy 1989-es szovjet postabélyegen (forrás: hu.wikipedia.org)

A 16. század elejére mintegy háromszáz évre betagolódtak peremvidékként az Oszmán Birodalomba. Ez annyiban lényeges, hogy a románoknak a törökök adják meg a történelmi lehetőséget, hogy belépjenek a Balkán autonómiaépítő államai közé, melynek szabad, paraszti jellegű társadalma a középkor folyamán a hűbéri társadalom fejlődési fokán sem ment keresztül. Ennek az új társadalmi formációnak a vezetőrétege az orientális, etnikailag görög, fanarióta elit lett, mivel a Porta nem bízott a románokban.[2] Majd az 1828-as drinápolyi békével történt egy „érdekszféra-váltás”: a békeszerződés fellazította az aldunai fejedelemségek oszmán függőségét, így a térségben megjelent az Orosz Birodalom. Ezzel bekerültek az európai világ peremvidékei közé, mivel az oroszok nyitották meg a két fejedelemségnek a nyugati kapcsolatokat, politikailag azonos zászló alá vonva a két területet. A bojár vezetőréteg tulajdonképpen orosz mintára az állam tulajdona volt – feltételes, hivatalviselő nemesek, akik állami kötelezettségeik teljesítése fejében tarthatták meg birtokaikat, ahol élet és halál urai voltak. Ugyancsak orosz nyomásra az Oszmán Birodalomnak meg kellett nyitnia a dunai kikötők szabad forgalmát, mely a későbbi gazdasági fejlődés alapját képezte. Mindezekért cserébe a cár politikai egyeduralmat akart, melynek jele az 1830-as szervezeti szabályzat, s az egy évvel később adott alkotmány volt. A polgári forradalmak romantikus nemzetébresztő korszellemének megfelelően az értelmiség – az orosz hegemónia szorításában – már egy modern nemzetállam létrehozásán gondolkodott. S mivel nem volt a múltjukban semmilyen régi nemzeti dinasztia, legitimációjuk nem lehetett feudális típusú: így a függetlenség csak egy sajátosan értelmezett népszuverenitás alapján jöhetett létre. Moldva és Havasalföld fejedelemségek elitje mind etnikailag, mind kulturálisan, mind az anyanyelvét tekintve idegen volt a lakosságtól. Habár ószláv volt az ortodox egyház nyelve, de a szárnyait bontogató, Párizsban tanuló értelmiség latinul írt: s mivel történelmi államisággal nem rendelkeztek, a 15. századi itáliai humanista krónikák hatására megszületett a római etnikai kontinuitás tézise, vagyis a dákoromán elmélet. Ezzel nemcsak a magyar honfoglalással szembeni legitimációs koncepció született meg, de a román folklór egy lényeges eleme is ekkorra vált kiforrottá: ugyan nincs a lengyelekéhez vagy a magyarokéhoz hasonló nemesi szabadság, de a hegyi pásztort nem éri el az állam keze. Így lett nemzeti ideál a „pásztorszabadság-mítosz”; a román hegyi pásztor az érintetlenség és a tisztaság éteri szimbóluma lett. Ezzel beemeltek egy nem modernizált múltkoncepciót, mely magába foglalta az urbanizáció-ellenességet, az idegenellenességet, valamint – mivel a zsidó kereskedők bérletként megszerezhették a földeket – a népi antiszemitizmust is. Heliade Radolescu, Vasile Alexandri és Alecu Russo munkásságának nyomán vált végül a román a hivatalosan beszélt nyelvvé.

Fanarióta nemesi család, Bukarest (1789) (forrás: en.wikipedia.org)

A 19. század elején a románok összlétszámának a fele élt a dunai fejedelemségekben: egyötödük az oroszokhoz került Besszarábiában, 2.3 millió fő élt Magyarországon és Erdélyben, s 200.000 fő a Porta által az osztrákokra hagyományozott Bukovinában. Ekkorra már a nemzeti mozgalom a magyar liberalizmus hatására Erdélyben volt a legaktívabb. Az ottani román sajtó cikkeiben a román nemzetiségű jobbágyok tűrhetetlen életviszonyai miatt a magyar nemzetiségpolitikát ostorozta. Ezek a szabad értelmiségiek Gheorghe Bariţ vezetésével később Havasalföldre mentek, és 1848 forradalmainak ottani eseményeiben döntő szerepet játszottak. Míg Erdélyben felekezeti harcok dúltak az ortodoxok és az unitusok között, addig a magyarországi román elit a magyar reformellenzékhez igazodott, hogy elérje egy önálló román érsekség megalapítását. Micu-Klein püspök nagy álma volt, hogy a karlócai szerb patriarchátus fennhatósága szűnjön meg, nem beszélve a Supplex Libellus Valachorum követeléseiről, mely el kívánta ismertetni a románokat is a magyarok, székelyek és szászok mellett nemesi nemzetnek.

Supplex Libellus Valachorum Transilvaniea (1791) (forrás: hu.wikipedia.org)

1848 forradalmai sok más nemzetépítő nép mellett a románoknak is megadták a kedvező politikai lehetőségeket. A pozsonyi országgyűlésen elfogadott áprilisi törvényekkel több, mint egymillió román jobbágy sorsa vett kedvezőbb fordulatot. Ez, valamint a Habsburgok és oroszok felé egyaránt tapogatózó szerb diplomácia Temesvár felé történő területi autonómia-törekvései együttműködésre sarkallták a románokat és a magyarokat. A marosvásárhelyi és kolozsvári fiatal román értelmiség magja – Avram Iancu, Alexandru Papiu-Ilarian, Ioan Buteanu – még el is fogadta Erdély és Magyarország unióját a jobbágyfelszabadítás, a szabad nyelvhasználat és bizonyos fokú nemzetiségi autonómia fejében. Másrészről fennállt a lehetősége annak, hogy egy ilyformán keletkezett új Magyarország a Habsburg Birodalmon belül túlzottan megerősödhet. Az Erdélyi Főkormányszék beleegyezett, hogy májusban a románok Balázsfalván nemzeti gyűlést hívjanak össze. Ezen a gyűlésen kimondták a „függetlenséget”, vagyis követelték a románok nemzetként való elismerését, a közigazgatásban és a törvényhozásban a románság lélekszámának megfelelő arányban való érdekképviseletét, a jobbágyfelszabadítás betartását, iparszabadságot, sajtó- és szólásszabadságot, s végül román egyházi önállóságot. Deklarálták, hogy míg a magyar kormány a fenti követelésekbe bele nem egyezik, addig az unióról nem tárgyalnak. V. Ferdinánd azonban elfogadta az erdélyi uniótörvényt, így a román nemzeti mozgalom centruma áthelyeződött Havasalföldre, ahol a hónap végén kitört a forradalom, melyben az erdélyi románok is segíthettek. Világossá vált, hogy „a román nemzet sorsát Bukarestben és Jászvásárt döntik el, nem pedig Kolozsvárt, Balázsfalván vagy Budán.” (Miskolczy, 2005, 125). A nemzetiségi törvényjavaslat ötlete októberre már végleg elkésett.

Avram Iancu erdélyi román felkelővezér (1848) (forrás: hu.wikipedia.org)

ár nyár végén tömegesen jelentkeztek román parasztok a császári határőrezredekbe, hogy saját nemzeti szabadságharcukat birodalmi zászló alatt vívják meg. 196.000 ember felfegyverzését ígérték Anton Puchner tábornagynak, aki október 18-án katonai diktatúrát hirdetett ki a román közigazgatás kiépítésének kordában tartása végett. Novemberre úgy tűnt, a magyarok megnyerték a harcot, így a nemzetiségi kérdés rendezésébe kezdtek, melynek közvetítői szerepére a debreceni román parlamenti képviselők – főleg Ioan Dragoş – jelentkeztek. Kossuth nyelvhasználati és nemzetiségi jogokat ígért az Érchegységben bujkáló Iancunak, Dragoş békítő kísérletei mégsem vezettek sikerre a forradalmi lángokat újra felszító, szabadcsapatait vezető Hatvani Imre ügyvéd által okozott atrocitások miatt. A meginduló orosz intervenciós seregek támogatásával viszont újfent fordult a kocka: a románok eztán már biztosak lehettek győzelmükben. I. Miklós cár beavatkozása mellett fontos fordulatot jelentett az eddig emigrációban lévő politikus, Nicolae Bălcescu Magyarországra érkezése is, akinek a Kossuth Lajossal való hosszas tárgyalásának eredményeként 1849. július 14-én megköttetett kibékülési tervezet alapelve a nemzetiségek szabad kifejlődésének biztosítása volt, melybe beletartoztak kiterjedt nyelvhasználati jogok, területi autonómia, s egy román légió felállítása, melynek költségeit a magyar kormány állta volna. Az orosz hadsereg túlereje és a már márciusban kiadott olmützi birodalmi alkotmány miatt – mivel „a nemzetiségek is azt kapták jutalmul, amit a magyarok büntetésül” – az egészből eleve nem lehetett semmi. A Habsburg neoabszolutizmus időszakában a román politikai emigráció ugyan támogatta a dunai konföderációs terveket, de jelezte szándékát, hogy most már homogén nemzeti területeket akar, ami szemben állt a magyarok történelmi határainak fenntartásához való ragaszkodásával. A jobbágyfelszabadítás után csak gyenge román középbirtokok alakultak meg, magas állami adókkal, kötelező német nyelvű közigazgatással. Mindeközben a román politikai emigráció kiterjedt publicisztikai kampánytevékenységet is folytatott: az európai közvélemény várakozásainak megfelelően meggyőzően érvelt amellett, hogy ha a két fejedelemség önálló állammá egyesül, az az európai civilizáció védőbástyáját jelentheti az orosz terjeszkedések ellenében, mely 1852-re egyre inkább érezhető volt. Az 1853-ban kitörő krími háború nemzetközi viszonylatban a románoknak kedvezett, hiszen a három évvel későbbi párizsi konferencián az oroszoknak le kellett mondaniuk a kérdéses területek védnökségéről, melyek ideiglenesen kollektív nagyhatalmi irányítás alá kerültek; Havasalföld számára ugyanakkor elérhetővé vált a Fekete-tenger, Besszarábia déli részét pedig megkapta Moldva. A két fejedelemség egyesítésének kérdése néhány évig még vita tárgyát képezte, de aztán végül 1862-ben – Havasalföld és Moldva egyaránt Alexandru-Ioan Cuzát választotta fejedelemmé – létrejött az egységes Románia.

Alexandru Ioan Cuza fejedelem (1864) (forrás: hu.wikipedia.org)

Az Egyesült Román Fejedelemségektől Nagy-Románia Királyságáig

Ami Erdélyt illeti, a fegyverkezésben eladósodott Habsburg Birodalom – mivel nemzetközi hitelképességét elvesztette – érzékelte diplomáciai mozgásterének szűkülő lehetőségeit, s taktikai okokból meghirdette a nemzeti egyenjogúságnak és a koronatartományok belső önállóságának belpolitikai irányvonalának megvalósítását. Ezzel az udvar újból elérte a románok támogatását és a magyarellenes hangulat felerősödését. Az 1863-as erdélyi országgyűlésen már több volt a román képviselő, mint a magyar. Másrészről viszont kétoldalú volt a dolog: a magyar képviselők sem vettek részt a román nemzet, felekezet és nyelvhasználat elismeréséről szóló törvények kidolgozásában. Az évtized közepére már nyilvánvalóvá vált a centralista alkotmánypolitika kudarca, ezért Ferenc József a magyar liberálisokkal való megegyezés mellett döntött. A dualista elgondolás egyik előfeltétele volt Magyarország és Erdély egyesülése: az erről döntő kolozsvári országgyűlésen a cenzust újfent megemelték, így a román képviselők száma lecsökkent, ezáltal könnyen megszavazhatták az uniót. Közben Cuzát katonái megbuktatták 1866. február 23-án, május 10-re a konzervatív-radikális-liberális koalíció Hohenzollern Károlyt választotta királlyá, akinek német származása és irányultsága miatt csatlakozott Románia 1883-ban a hármas szövetséghez. Ugyanakkor az 1867. március 20-án létrejött kiegyezéssel az erdélyi autonómia kérdése lekerült a napirendről – a nemzetiségi politika birodalmi koncepcióját az 1868. évi nemzetiségi törvény hagyományos magyar nemesi nemzetfelfogása jelentette, amely egyedüli államnyelvként a magyart ismerte el, habár községi és törvényhatósági gyűléseken a nemzetiségek tagadhatatlanul használhatták anyanyelvüket. Ezt a magyarországi nemzetiségek szinte egyöntetűen elutasították – mivel úgy vélték, ez csak hallgatólagosan biztosított kollektív jogokat, ezért deáki mintára passzív ellenállást tanúsítottak. A cél tehát változatlanul Erdély autonómiája volt.

Nagyszebeni diéta (1863) (forrás: mek.oszk.hu)

A 19. század második felére nagy ütemet vett a modernizáció és a polgárosodás, mely gazdasági részről új lehetőségeket biztosított – a nemzetiségi politika és a román népi kultúra szempontjából viszont a bizonytalanság, a félelem tárgyát is jelentette. 1871-ben alakult meg az Albina, az első román nemzeti bank, s ekkoriban kezdek el hitelezni először saját alapítású román vállalkozásoknak. A román politika szükségét érezte a mozgósításnak, mert felerősödtek a magyarosítási törekvések: a liberálisok álláspontja szerint a magyar politikai elit a saját nemzetiségi törvényét sem hajtotta következetesen végre, ami zajlik, az a román nyelvnek a közigazgatásból való kiszorítása. Nehezményezték továbbá az 1890-ben bevezetett polgári házasságot és a zsidó vallás bevett felekezetként való elismertetését, nem beszélve az iskolákban a magyar nyelv kötelező oktatásáról. A már említett passzív ellenállás motorjaként működött az 1881-ben alapított Román Nemzeti Párt, mely a magyarok taktikáját próbálta a román politikai körülményeknek megfeleltetni, vagyis: ahogy Deák Ferenc pártjának sikerült megbuktatnia a centralizmust, úgy ők is megkísérelték megbuktatni a dualizmust – legfőbb követelésük Erdély önállóságának visszaállítása volt. Ez a passzivitás viszont a kormánynak kedvezett, amely így jelöltjeit a román többségű választókerületekben is a parlamentbe tudta juttatni.

Berlini kongresszus (1878) (forrás: hu.wikipedia.org)

Geopolitikailag fordulópontot jelentett Románia 1877-es belépése az orosz–török háborúba, mellyel kivívta függetlenségét – egy évre rá a san stefano-i békét követő berlini kongresszus hivatalosan is elismerte az új államalakulatot: 1881-re az új állam neve Román Királyság lett. Az ország ekkoriban a Berlin–Bécs–Budapest diplomáciai vonal mentén próbálta érdekeit érvényesíteni, attól függően, hogyan alakul a magyar területeken élő románok sorsa, viszont az Orosz Birodalom elleni szövetségkeresés miatt az Osztrák-Magyar Monarchia prioritásait is szem előtt kellett tartania. A román politikai többség a föderalizáció híve volt: ezért is dolgozták ki az 1892-es memorandumot, mely az „ezeréves történelmi jogra”, a román nép létszámára hivatkozva sorolta fel a nemzeti sérelmeket és követeléseket. A császár viszont a román delegációt nem fogadta, a memorandumot meg sem tekintve továbbadta a magyar kormánynak, mely visszaküldte a Román Nemzeti Pártnak.[3] Ez a megalázó gesztus súlyos csalódást jelentett, a román politikán és társadalmon belül is meghasonlást okozott: a fentiek miatt az új román kormány még nagyobb ellenszenvvel viseltetett a magyar politika iránt. Alexandru Vaida-Voevod, a Magyar Országgyűlés erdélyi román kisebbségi képviselője Ferenc Ferdinánd bizalmasa lett, aki fel akarta számolni a dualista rendszert, meg akarta szüntetni Magyarország birodalmon belüli különállását, továbbá belpolitikájában vissza akart térni a régi centralizációs, abszolutista eszközökhöz. A román politikai vezetés érdekérvényesítési képtelenségét bírálta Vasile Pârvan régész, aki szerint a román kultúra elég hiányos, így a magyarosító törekvések végzetes hatással lesznek rá: „A román félkultúra néhány éven belül pusztulásba visz. Inkább középkori pásztorok legyünk, mert akkor nem semmisülünk meg!” (Miskolczy, 2005, 160). A Habsburg trónörökös terveivel szimpatizáló tanár és publicista, Aurel C. Popovici Ausztria-Magyarország államszervezetének konföderatív átalakítását „Nagy-Ausztria Egyesült Államai” című, 1906-os művében dolgozta ki, mely program stílusát tekintve a korabeli nemzetiség-felfogás és az egyre erősödő fajvédő nézetek keveréke volt. A magyar nemzetiségi politika bírálatánál nála viszont nem a progresszív liberális vonulat narratíváján, a kisebbségpolitikai és emberi jogok esetleges megsértésén volt a hangsúly, hanem szerinte a magyarosítás fajkeveredéshez, így degenerációhoz vezet – példának a magyarországi zsidó birtokosok politikai befolyását hozta. A Monarchiát etnikailag tizenöt „tiszta” nemzeti államra osztotta fel: a román Erdély területéhez tartoztak volna a Bánság, Bihar és Bukovina románok által lakott részei. Székelyföld önálló államként létezett volna, az erdélyi szászok jogait pedig az 1868. évi nemzetiségi törvényhez hasonló rendelettel tervezte biztosítani. Az osztrák központi hatalmat megerősítendő, közös nyelvnek a németet ismerte el.

Míg a Román Nemzeti Párt az 1910-es évekre egyre népszerűtlenebb lett, a magyar liberális politika színeiben az akkor még népszerű Tisza István került a miniszterelnöki székbe. Tisza a dualizmus megerősítésével próbált úrrá lenni a modernitás okozta válságon. Magyarok és románok összefogását hirdette meg a két nép történelmi egymásrautaltságát hangsúlyozva. A nemzetiségek közül a román nemzeti mozgalmat tartotta a legszilárdabbnak és egyúttal a többi nemzetiséghez képest a legkevésbé integráltnak. Ennek ellenpólusát a radikális román fiatal nemzedék politikusai jelentették, legjelentősebb képviselőjük a modernitás-ellenes, antiszemita Octavian Goga volt.

Bukaresti béke (1913) (forrás: hu.wikipedia.org)

A Román Nemzeti Párt többször is tárgyalt Tiszával, miközben meggyűlt a baja a radikális nacionalista ellenzékkel is. Ferenc Ferdinánd hol a magyar–román kiegyezés mellett volt, hol ellenezte azt. Ezek szerint még nem állt érdekében a magyar területen élő nemzetiségek békéje, mert ennek hiányában a dualizmus ellen könnyebb volt szövetségeseket találnia. A megegyezés legfőbb akadálya talán az lehetett, hogy a tárgyalások közben születő átmeneti megoldásokat mindkét fél véglegesnek szánta. A románok általános választójogot követeltek; amennyiben ez nem biztosítható, akkor a másik fél garantálja a megfelelő számú román képviselő mandátumhoz jutását. Tisza ezt elutasította, mert a mandátumok előre kiosztása épphogy ellene mondana a liberális szabadságeszménynek. A megyei határokat a románok etnikai elv alapján továbbra sem húzhatták meg, de a közigazgatásban használhatták saját nyelvüket. Végül 1914-re véget vetettek a tárgyalásoknak a sorozatos eredménytelenség miatt. Valeriu Branişte nemzeti párti politikus szerint ennek fő oka az volt, hogy Tisza azt kérte: a román politika mondjon le nemzeti jellegéről, tehát arról, hogy az eddig elért eredményeket továbbfejlesszék, pedig 1913 végén Románia előnyösen került ki a második balkáni háborúból (hisz az 1913. augusztus 10-i bukaresti béke értelmében megszerezték Dobrudzsát Bulgáriától), ráadásul a magyar területen élő románok autonómia-törekvéseikben számíthattak a moldvai és havaselvi román politikai csoportok támogatására.

A kedvező körülmények betetőzésének időszaka diplomáciai viszonylatban az első világháború volt. A központi hatalmak és az antant a Romániával való jó viszonyért cserébe is harcoltak egymással. Az antant a felbomló Monarchiából szinte mindent megígért, amire a románok régóta vágytak, míg a másik fél Besszarábiát ígérte oda. Így hát Románia szövetségi hűségét hivatalosan a magyarországi román kérdés alakulásától tette függővé – a német diplomácia sürgette is a megoldást a magyar kormánynál, miközben a román diplomácia Berlinben a nemzeti autonómia megvalósításának szándékáért dolgozott. A nagypolitika előtt azonban már 1915-ben sem volt vitás, hogy az ország a döntő pillanatban melyik oldalra áll majd. Románia valójában nem területi autonómiát, hanem nemzeti egységet akart már régóta, és most komoly esély adódott ennek megvalósítására. 1916 augusztusában Románia az antant hatalmak oldalán belépett a háborúba, és hadosztályaik a Déli-Kárpátok szorosain keresztül, a magyar csapatok hátába kerülve benyomultak Erdélybe. Taktikai okokból ennek hatására nem bontakozott ki román nemzeti felkelés, sőt a Román Nemzeti Párt döntő többsége hűségnyilatkozatot tett a Monarchia mellett. A német erősítés Erich von Falkenheyn tábornok vezetésével megérkezett, s két hét alatt kiszorították a román királyi csapatokat Erdélyből. 1917 nyarának végére a német–osztrák–magyar csapatok már Bukarestben voltak, majd 1918. május 7-én I. Károlyt és a kormányt különbékére kényszerítették: ennek értelmében Dobrudzsát a Duna-deltáig át kellett adniuk Bulgáriának, ezen kívül a Kárpátok környéki keskeny, gyengén lakott sávot az Osztrák–Magyar Monarchiának, amelyből 5.600 km² került Magyarországhoz, viszont a békében hallgatólagosan Romániának adták Besszarábiát. A hadsereget leszerelték, az ország több hadiüzeme bérbeadására kényszerült; ez az egyezmény azonban csak a breszt-litovszki békéig és a német fegyverletételig volt érvényben. Így annak ellenére, hogy Románia voltaképpen megszegte az antantnak tett ígéretét, – hogy a háború alatt nem köt különbékét – az ország mégis a győztes oldalon fejezhette be a háborút.

Német csapatok bevonulnak Bukarestbe (1916) (forrás: hu.wikipedia.org)

A hadiszerencse megfordulta, a magyarországi forradalmak és Woodrow Wilson amerikai elnök elvei a nemzetek szabad önrendelkezéséről végül mind hozzájárultak az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásához. A magyarországi románok a demokratikus programot immár Románia keretein belül akarták megvalósítani az önrendelkezési jog gyakorlásával élve. A románok – a magyarokhoz hasonlóan – nemzeti tanácsokat és gárdákat állítottak fel, majd 1918. november 9-én felszólították a Károlyi-kormányt, hogy adja át az ország keleti részeit. November 13–14-én a magyar fél tett még egy utolsó kétségbeesett lépést: Jászi Oszkár nemzetiségi miniszter a Román Nemzeti Tanács vezetőivel tárgyalt Aradon, de hiába beszélt az általa elképzelt dunai konföderációról, Iuliu Maniu a teljes elszakadáson kívül másról hallani sem akart.[4] November 24-én a nemzeti tanács körlevélben szólította fel a helyi tanácsokat, hogy mindenütt proklamálják a feltétel nélküli csatlakozást a Román Királysághoz. December 1-jén Gyulafehérváron népgyűlést hívtak össze Erdély csatlakozásáról. Hivatalosan is kinyilvánították az erdélyi, bánsági és magyarországi románok egyesülését Romániával, valamint, hogy az ideiglenes autonómia az általános választójog alapján választandó alkotmányozó gyűlésig fennmarad. Ennek az átmeneti kompromisszumnak a jegyében meghirdették a „teljes nemzeti szabadságot az együtt élő népeknek”, akik számarányuknak megfelelően képviseltethették magukat a közigazgatásban, a kormányzatban és igazságszolgáltatásban.

Iuliu Maniu román miniszterelnök és Ferdinánd király seregszemle után (1919) (forrás: hu.wikipedia.org)

Ezzel megszületett „Nagy-Románia”: a szuverén királyság védnöksége alatt létrejött a régóta áhított nemzeti egység, sőt az 1920. június 4-i trianoni békeszerződés tartalmának ismeretében még több is, de ez nem hozott gyógyírt egyik félnek sem: 1,4 millió magyar került Romániába és 40–50.000 román maradt Magyarországon, de ezek az emberek már régóta az önkéntes vagy kényszerű asszimiláció útját járták. A 20. század a továbbiakban az erőszakos nacionalizmus szellemében hömpölygött tovább. Egyik oldalon a keserű irredentizmussal, másikon a nemzetiségi kisebbségek durva elnyomásával. Paradox helyzet, hogy a második világháború, majd az államszocialista időszak alatt is elvileg szövetséges volt a két ország, gyakorlatilag viszont a fegyver-, majd a szocialista testvérbarátság illékony máza alatt továbbra is állandó feszültség állt fenn a nemzetiségi jogi sérelmek miatt.

A gyulafehérvári proklamáció felolvasása (1918) (forrás: hu.wikipedia.org)

Kijelenthető, hogy a román nemzetté válás esetében egy saját állammal nem rendelkező, kulturálisan heterogén nemzetiségek, etnikumok csoportja korábbi történeti önállóságának híján, egy alulról szervezett népi kultúra szellemében irányított politikai vezetéssel vívta ki a függetlenséget egy akkorra már avíttá vált, működésképtelen, soknemzetiségű birodalom alól. 1918 a nacionalista irredentizmus győzelmének éve volt, és ebből szükségszerűen következő megsemmisülése is. A fő központi kérdést ebben az esetben az újonnan megalakult kelet-közép-európai és balkáni kisállamokon belül kialakult belpolitikai-kisebbségi problémák jelentették, melyek a győztes nagyhatalmak önrendelkezési elvének a térség történeti-etnikai-nyelvi-kulturális hagyományainak figyelembevétele nélküli döntési gyakorlatának eredményeként az új államok örökölték a régi soknemzetiségű birodalmak szerkezeti hibáit – sőt, még adott esetben szaporították is azokat. A fentiek miatt a mai napig is érvényesnek tekinthetők Nicolae Iorga megoldást kereső, nagy vitát kiváltott művének záró sorai: „Kijózanodni a tegnapi ellenségeskedés részeg bódulatából: e két nemzetnek, amely az egész világ érdekében nem szabad, hogy elpusztítsa egymást, oly kötelessége ez, amelyre nemcsak az emberség szólítja, hanem tulajdon megmaradása is.” (Iorga, 1992, 34).

Nagy-Románia területi egységei (1923) (forrás: hu.wikipedia.org)

Sulák Péter Sándor

Felhasznált irodalom:

Balogh László: Románia története, Aula Kiadó, Budapest, 2001.

Boia, Lucian: Történelem és mítosz a román öntudatban (Istorie si mit in constiinta romaneasca), (ford.: Arany János), Humanitas, Bukarest, 1997.

Djuvara, Neagu: A románok rövid története (O scurtăistoire a românilor povestitâcelortineri), (ford.: Horváth Andor), Koinónia, Kolozsvár, 2015.

Hermann Róbert: 1848-1849. A szabadságharc hadtörténete, Korona Kiadó, Budapest, 2001.

Iorga, Nicolae: A nemzetek közötti gyűlölködés ellen (Contra duşmăniei dintre naţii), Encyclopaedia Transylvanica (ford.: Horváth Andor), Eötvös Loránd Tudományegyetem Román Filológia Tanszék, Budapest, 1992.

Makkai László: Az erdélyi románok a középkori magyar oklevelekben, In: Erdélyi Tudományos Füzetek. Az Erdélyi Múzeum Egyesület kiadása (Szerk.: György Lajos), Kolozsvár, 1943/157. sz. (www.epa.oszk.hu).

Miskolczy Ambrus: A kontinuitás-vita historikuma, In: Eszmék és téveszmék. Kritikai esszék a román múlt és jelen vitás kérdéseit tárgyaló könyvekről (Szerk.: Kovács J. Béla), Bereményi Könyvkiadó, Budapest, 1994, 8-21. p.

Miskolczy Ambrus: A román nemzet útja a barokk rendiségtől a modern liberalizmusig Erdélyben és Magyarországon, In: Aetas, XVII. évf. (Szerk.: Koszta László – Papp Sándor), Szeged, 2003/2. sz., 86-96. p.

Miskolczy Ambrus: Románok a történeti Magyarországon. Kisebbségkutatás Könyvek, Lucidus Kiadó, Budapest, 2005.

Molnár Gusztáv: A román nacionalizmus magyarságképe, In: Áttűnések. A századforduló irodalma Közép- és Kelet-Európában (Szerk.: Balogh Magdolna – Berkes Tamás – Krasztev Péter), Balassi Kiadó, Budapest, 1992, 26-58. p.

Stahl, Henri H.: A régi román falu és öröksége, (ford.: Farkas Jenő, Járai Csongor, Miskolczy Ambrus, Rottler Júlia, S. Varga Katalin), Encyclopaedia Transylvanica, Eötvös Loránd Tudományegyetem Román Filológia Tanszék, Budapest, 1992.

Szűcs Jenő: Vázlat Európa három történeti régiójáról, Magvető Kiadó, Budapest, 1983.

Trócsányi Zsolt – Miskolczy Ambrus: A fanariótáktól a Hohenzollernekig. Társadalmi hanyatlás és nemzeti emelkedés a román történelemben (1711-1866), Encyclopaedia Transylvanica, Eötvös Loránd Tudományegyetem Román Filológia Tanszék, Budapest, 1992.

[1] Az erdélyi és bánáti románság fejlődési útja merőben más: az 1699-es Diploma Leopoldinum az erdélyi ortodox és unitus vallásúaknak is megadja a katolikusoknak járó szabadságjogokat. Bár itt élnek ekkoriban még a legalacsonyabb arányszámban románok, a reformáció hatásai és a Magyar Királyság közelsége miatt a polgári fejlődés itt sokkal hamarabb megindul. Ennek bizonyítéka a balázsfalvi – a görögkatolikus püspöki székhelyi – szellemi élet, a francia hatásokat legmarkánsabban integráló Bibliotecha Românească folyóirat megindulása, s a nyelvművelés fontosságát hirdető brassói publicisztika fellendülése is. Ezek anyagi alapját a kereskedők biztosították.

[2] Ezeket a fejedelmi családokat az 1774-es kücsük-kajnardzsi béke után a Porta tetszése szerint nevezhette ki, és válthatta le mindkettő fejedelemségben. Ezek a politikusok Konstantinápoly Phanar negyedéből származtak, és kiterjedt reformpolitika helyett a korrupció és a nyereségvágy jellemezte őket. Uralmuknak majd 1821-ben a görög szabadságharc kitörése vetett véget, mert Havasalföld – minthogy az orosz cár támogatását tudhatta a háta mögött – szövetkezett a görög felkelőkkel. Így jelentek meg a Balkánon az oroszok.

[3] Hogy eme affér mégsem lett akkora szégyen, az a magyar félnek volt köszönhető, amely pert indított a szerzők ellen, így lehetőség nyílt a nemzetközi visszhang kiváltására.

[4]Goga így emlegette Jászit: „azért demokratizál, hogy aztán kolonizálhasson minket”. (Miskolczy, 2005, 169).  Míg Magyarországon a belpolitikai helyzet kaotikus volt, addig Románia következetesen fenntartotta a rendet, tekintettel a nemzetközi megítélésre, például erélyesen fellépett a földfoglaló parasztmozgalmakkal szemben.

Ezt olvastad?

Szkander bég személyével és az albán ellenállással kapcsolatban rengeteg hamis tény él a köztudatban, melyek sokszor még a kutatók számára