„Medievistának lenni hatalmas befektetést igényel” – interjú E. Kovács Péterrel

E. Kovács Péter történész, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet tudományos főmunkatársa, a Római Magyar Akadémia egykori igazgatója. Nemrég mutatták be nagysikerű Zsigmond király Sienában című munkáját, amely a Corvina Kiadó jóvoltából kerülhetett a nagyközönség elé. E kötet kapcsán kerestük meg, kérdeztük életútjáról, a mai magyar történetírásról, oktatásról, és későbbi terveiről.

Hogyan kerültél kapcsolatba a történelemmel?

Volt egy minimális családi indíttatás. Édesapám régészként kezdett, aztán ő lett a Heves Megyei Levéltár igazgatója. Mint minden családban, ha a szülő csinál valamit, akkor a gyerekek általában másba fognak. Apám erősen dohányzott, én soha. Szerette a pálinkát, én nem. Fiatalon a „Fradikának” drukkoltam, ő meg a Mázaszászvárnak. Mindezt csak azért említem, mert ezek ismeretében mondjuk közgazdaságtannal kellett volna foglalkoznom, de végül nem így lett. Talán azért, mert soha nem erőltette ezt a történelem dolgot. Tudatosan, vagy nem, már soha sem fog kiderülni. Óriási szerencsém volt, mert a 4-es számú általános iskolában – Jurij Alekszejevics Gagarinról nevezték el – olyan tanáraim voltak, akik az átlagnál érdekesebben tanítottak. Ez később is folytatódott. Szülővárosomban, Egerben, a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumba jártam, ahol Dr. Szontagh Edit tanárnő okította a történelmet. Ő persze soha nem használta a címet, Domanovszky Sándorhoz írt disszertációja ellenére. 1944-ben végzett és ettől kezdve a történelem elintézte, hogy soha ne végezhessen kutatói munkát. Bár nekem mindig az volt a benyomásom, hogy eleve tanítani szeretett volna.

Generációknak mutatott utat a pontos eligazodásban. Ott aztán nem volt mese! Aki tudta az anyagot, az maximum hármast kaphatott. Gondolkodást, kérdéseket és válaszokat várt. Ezreknek „nehezítette” meg az életét, ismerek olyat, aki a mai napig a történelem érettségijével álmodik, és reggel bizony nem kisimult arccal ébred. Ennek ellenére biztos vagyok, utólag mindenki összeteszi a kezét, hogy Edit néni tanította. Mellékesen egy árva kitüntetést sem kapott életében. Legalább ma egy utcát kellene elnevezni róla Egerben. Meg mondjuk Pócsik Dénes olimpiai bajnok vízilabdázóról, aki március 9-én lett volna 75 éves. Ilyen lépésekkel is lehetne erősíteni a kisközösségek összetartó emlékezetét. Úgyhogy arra kérlek, az interjút küldjétek el az egri polgármesternek.  

Még azt sem mondom, hogy a tanárnő „fehér hollónak” számított. A Gárdonyi Gimnáziumban ott volt Dr. Nagy Andorné, és öt percre elhagyva a lokálpatriotizmust, Pécsett Lengyel Emilné, Mária néni, akinek leghíresebb mondását nincs szívem kihagyni. „A jegyet nem a tanár adja, hanem a diák szerzi meg magának.”. Ne felejtsük el, a hetvenes évek elejében vagyunk, és nem a két világháború közötti években, amikor ez a tanártípus állítólag „mindennaposnak” számított. Erről ugyan vannak kétségeim, de egyről nem. Aki a mi gimnáziumunkba járt, az soha nem szemetel. Szontagh tanárnőnek ez volt az egyik heppje és úton-útfélen hangot is adott neki. Lehet, hogy kevés történész került ki a kezei közül, ellenben sok „zöld”. Azt kell, hogy mondjam, a legmeghatározóbb tanári egyéniség volt az életemben, az egyetemi oktatóimat nem számítva. (A másik Wendrei Lászlóné felsős napközis tanárnőm.) Mai fejjel is úgy látom, olyan pedagógus volt, aki bárhol, bármikor, bármilyen korszakban megállná a helyét és Eger simán nyerné a legtisztább város címet is. És még valami. Életem első komoly könyvét általánosban olvastam el karácsonyra. Nem nehéz kitalálni, mi lehetett a címe. Érdemes lenne összeszámolni, hogy a ma is aktívan dolgozó történészek közül kire hatott meghatározó élményként Az egri csillagok. Hát rám igen! Írhatunk mi jobbnál-jobb könyveket és tanulmányokat, az irodalommal nem lehet versenyezni. No meg a filmmel! Ott van a Romy Schneider-, azaz Rosemarie Magdalena Albach-féle Sissi alakítás. Soha nem lehet kimosni az emberek fejéből azt a sok ostobaságot, amit a forgatókönyvben összehordtak.

A gimnáziumból egyenes út vezetett a történelem szak felé, pontosabban volt némi kitérő. Elsőre nem vettek fel, nem mondom meg, hogy melyik egyetemre, mert kollegáimnak nem akarok muníciót adni a bennük rejlő stand up comedyhez. Egy évig könyvtári raktárosként dolgoztam, majd végül sikerült a levéltár-történelem szakra való felvételi. Óriási szerencsém volt, mert Budapestre kerültem, és olyan tanárok kezdtek akkoriban újra tanítani, akiket még 1945 előtt képeztek ki, csak egy ideig a partvonalra kerültek. Ilyen volt Kumorovitz Lajos Bernát vagy Fügedi Erik. Aztán azok a „fiatalok”, akik az ötvenes évek nem éppen medievisztika-barát környezete ellenére ezt a pályát választották. Bertényi Ivánra, Bolla Ilonára, Gerics Józsefre és későbbi mesteremre, Kubinyi Andrásra gondolok. Még nagyon sok nevet felsorolhatnék, hiszen elképesztő tudósokhoz járhattam (Borsa Iván, Csapodi Csaba, Dávid Zoltán, Hahn István, Kákosy László stb.). Mindenkitől sokat lehetett tanulni, és még a véresen unalmas levéltári órák sem voltak hiábavalóak. Munkára serkentették az embert. A középkori stúdiumokon kívül lenyűgözött még Komoróczy Géza, akihez ugyan csak egy félévig jártam előadásra, mert ezután külföldre utazott. Vagy ott volt Szabad György. A reformkor mélységében nem érdekelt, ellenben emberileg, módszertanilag és szakmailag nagyon nagy hatással volt rám.

Az egyetemet – nem szoktam emlegetni, de most megteszem – vörös diplomával fejeztem be, de a legbüszkébb arra vagyok, hogy egy alkalommal még Bak Borinál is jelest kaptam. A végzés után óriási mázlival és R. Várkonyi Ágnes tanárnő soha el nem felejthető protekciójával az MTA Tudományos Minősítő Bizottságának alkalmazásában az Eötvös Loránd Tudományegyetem középkori tanszékére kerültem, mint tudományos továbbképzési ösztöndíjas. Emiatt az átlagnál többet utazhattam külföldre.

Meglepően tapasztaltam, hogy a német, olasz, vagy francia kortársaim és kollegáim akkor kezdték azokat a diszciplínákat tanulni, amiket mi már az öt év alatt elsajátítottunk. Itt elsősorban az oklevélolvasásra, a latinra és a német paleográfiára gondolok. Nyelvileg sokkal képzettebbek voltak nálunk, ellenben a segédtudományokban és a történeti tudásban jócskán megelőztük őket. Talán azért, mert nekik soha nem kellett végigtanulni valamennyi korszakot, elég volt csak az érdeklődési körükhöz kapcsolódó vizsgákat letenni. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezek a számonkérések a kollokviummal egyenértékű nehézséget jelentettek.


E. Kovács Péter a curva nordban. Kérésére közelebbi fotót nem közlünk róla.

Mit gondolsz a mai történelemoktatásról?

Az emberek szeretik a történelmet és ezt érdemes lenne az oktatásban is kihasználni, de a mai rendszerben – és nyilván ez más tárgyaknál is így van – egyre nehezebb vonzóbbá tenni a históriát. Ott van a tanmenet és a tankönyv, az idő szorít, és csak a szerencséseknek jutnak kiemelkedő tanáregyéniségek. Ez utóbbi mindig is így volt és lesz, de azt gondolom, nem mindegy, hogy ők honnét „emelkednek ki”. Magasról magasabbra lehet. Én a nemrég megfogalmazott finn kísérlet híve vagyok már évtizedek óta. Írásra, olvasásra, alapfokú matematikára, zenére testnevelésre, rajzra és művészetekre épülő, érdeklődési körhöz szabott oktatás. És semmi Mengyelejev-táblázat! Elég ezt annak ismernie, aki azt az irányultságot választja. Erre talán már jobban lehetne építeni. De maradjunk a mai Magyarországnál. Nagyon nem vagyok megelégedve a tankönyvekkel. Rendszeresen bele szoktam olvasni a középiskolai diákoknak írt munkákba, ahol még mindig visszaköszönnek olyan mondatok, amiket én a 70-es évek közepén bebifláztam a felvételire. Jól tudom, nehéz jót írni. Állandó vita tárgya, hogy mi is kerüljön bele, vagy mi maradjon ki belőle. Egy azonban biztos: amikor a szakmai eredményeket a politikai kívánalom felülírja, annak súlyos (negatív) következményei lehetnek a történeti tudat alakulásában. És itt nem csak az egyénekre, hanem az egész nemzetre gondolok. Érdemes lenne ebben az ügyben mindenkinek elolvasnia gróf Bánffy Miklós emlékiratait, aki a romantikus szemléletű história roppant káros hatásáról értekezik a Trianon utáni Magyarországon. Megfontolandó megállapításokat tesz.

De beszéljünk a szakma felelősségéről is. A mai napig képtelenek vagyunk az „újabb” eredményeket közérthetően közvetíteni – elsősorban a tankönyvekben. Olvassa el valaki a legújabb Dózsa-kutatásokat! Ezeket halál profi srácok írták, de a megállapításaikat a szűk szakmán kívül senki sem ismeri. Az rendben van, hogy a Zsigmondról és a Jagellókról szóló részek pocsékak, mert mi büszke magyarok nem szeretjük az idegen királyokat. De könyörgöm! Az imádott Hunyadiakról miért nem lehet végre egy normális szöveget becsempészni? Attól meg herótom van, hogy az interaktivitást szajkózók valójában mit gondolnak az ilyen tankönyvekről. Esküszöm, azt hiszik, valamit szépen ki lehet nyomtatni, szakmai csúcsként kezelve, ha az PDF. Hát nem!

Nyilván az alap- és középfokú oktatás mellett óriási szerepe van a családnak. Ahol „történelembarátok”, ott nincs semmi gond, legfeljebb félrefuthatnak a gondolatok, de ezek rendszerben és nem kordában tartására van a szaktanár. És Isten őrizzen, hogy mindenkiből történész legyen, mert akkor olyan sokan lennénk, hogy azonnal mehetne szögre a notebookom. Hosszú Katinkából is elég egy, annak ellenére, hogy sokan szeretnek úszni. A történelmi gondolkodás képességének megszerzését és gyakorlati használatát alapkövetelménynek tartom. Bevezetés, tárgyalás, befejezés. Ok, okozat, következmény. Tények, kérdések, válaszok. Kétségek és az új beépítésének a képessége. És persze maradjon meg az úszástudás is, mert fuldokolni legalább olyan veszélyes, mint minden alap nélkül hőzöngeni. Nem biztos, hogy igazam van, de én ebben nőttem fel, ebből már nem fogok soha kilépni. Az egyetem egy más dolog, erre már nincsen semmilyen rálátásom. Régebben óriási hibának tartottam a három+két éves rendszert, mert szerintem a bolognaiban csak a spagetti elfogadható, de mivel ebben a metódusban soha nem tanítottam, semmiféle tapasztalattal nem rendelkezem, ezért nem is tudok érdemben hozzászólni.

Azt viszont megjegyezném, hogy bölcsészettudományok nélkül egy nemzet kulturálatlan marad. És azt is látom, hogy ennyi középkor iránti érdeklődő és a medievisztikával hosszú távon foglalkozni kívánó hallgató még soha nem végzett Magyarországon. Ez azért valamit jelent. Mondjuk a tanárok kiváló munkáját. A partvonalon kívülről azért egyet felvetnék. Ha valóban olyan fontos nekünk a múltunk, ahogy éjjel-nappal nyomják, legalább a magyart és a történelmet miért nem lehet újból osztatlan képzésben oktatni? Ceterum censeo: vissza a felvételit!

Mi a helyzet a mai magyar történetírással?

Hát itt megfogtál! Én tipikus kutatónak tartom magam, ritkán szoktam véleményt nyilvánítani, de azért van véleményem. Semmivel sem vagyunk rosszabbak, mint más országok historikusai, akik hasonlóan hozzánk, elsősorban „nemzeti történelmet” írnak, sőt amiatt, hogy ott sokkal tagoltabb volt a rendszer az egyesítésekig, (A vidék igazgatása máshogyan működött a 19. századig.) nyugodtan mondhatunk, „helytörténetet”. Ezt maximálisan pozitívan értem. És Magyarországon is. Mi hasonlóan abból dolgozunk, amink van, és ezért tudok rosszul lenni, amikor a nemzetköziséget kérik számon mindenkitől. Tudomásul kellene venni, hogy ehhez nem csak forrásokra lenne szükség, hanem olyan történetekre is, amiben valaha meghatározó szerepet játszottunk. Ilyen talán a sztyeppe kutatása, a turkológia, a hidegháború és a rendszerváltás. Aki nem ezekkel foglalkozik, az is be tud csatlakozni egy-egy külországi projektbe, jobb esetben meghatározó kutatóként, de általában kuriózumként, hogy valaki arról is írjon, mi is történt régen, ott a végeken. De miért kellene ezt tennie mindenkinek? És most még nem is arra gondolok, hogy tőlünk független, kit is érdekel „nemzeti történelmünk” Európában, és kit nem. Ez alapján kéne témát választanunk? Nem hinném.

Azt gondolom, a szakmán belül mindenki másra képes. Van, aki jól kutat, viszont csapnivaló előadó, de az ellenkezőjére is tudnék példát mondani. Mindezzel azt szeretném demonstrálni, hogy a történész-társadalom is nagyon színes és összetett. Nem szabad mindenkitől ugyanazt elvárni. Ez egy oda-vissza működő rendszer. Egyesek nagyon picinek tűnő dolgokat képesek kikutatni, mert nincs másra idejük, mert az érdekli őket, vagy, mert csak ennyire képesek. És több száz apró tanulmány után jön valaki, aki kiváló összegző. A helyzeti előnye mellett, hiszen van mire építenie, nyilvánvalóan az agya is más. Mások hosszabb lélegzetű tanulmányokra képesek. Sokan imádnak külföldön előadni, de nem mindenki szeret utazni. Olyan történész, aki mindenben jó (kutatás, tanítás, nemzetköziség, invenció, alaposság, íráskészség, iskolateremtés stb.), nem létezik, és ezt nem annak a latinista professzornak a szemszögéből nézem, aki szerint Ciceró jeles, ő négyes, a jelölt meg örüljön a kettesnek, mert már azzal is meg lett tisztelve. A 100%-ot senki sem érheti el, és mielőtt megkérdeznéd, én ezen a skálán 55%-ra taksálom magam, de ha még sikerül a két eltervezett könyvemet idegen nyelven is kiadni, akkor menni fog a 60%. Vannak korlátaim, amiket úgysem tudok és nem is akarok átlépni. Úgy gondolom, az ember, ha megteheti, maradjon önmaga. Értelmetlennek tartok olyan dolgokat elvárni, amikre képtelenek vagyunk.

Nyilván van egy magas alapszint, amit teljesíteni kell, de nem lehet és nem is kell mindenkitől elvárni a nemzetköziséget. Valójában nem tudom már magát a szót sem értelmezni. Az, aki nem magyar történelemmel foglalkozik? Netalán országunk históriáját dolgozza fel és ezt megpróbálja külső kontextusukba helyezni? Figyelembe veszi a nemzetközi kutatási trendeket? Idegen nyelven olvas és interpretál? Előad külországban? Részt vesz nemzetközi projektekben? Hát még szép! Ez a technikai minimum. De roppant szerényen azért egy dologra felhívnám a figyelmet. Régi vágyam, hogy megírjam a magyar kuplerájok történetét a középkorban. Feltárjam a kis hölgyek életrajzát, kiszámoljam a napi bevételt, statisztikát készítsek a nemzetiségi viszonyokról, rekonstruáljam a bordélyban elhangzott diskurzusokat, és még sorolhatnám. Mindenkinek, aki ebből az európai nyilvánosház kutatáshoz erőteljesen kapcsolható témából ad nekem egy olyan oklevelet, amit én nem ismerek, kap tőlem egy üveg Billecart-Salmon pezsgőt, ami most az egyik kedvencem. Borítékolom, olcsón megúszom és hiába szerettem volna nemzetközileg is nagyot dobni, maradok „nemzeti” történész, mert sajna egyetlen egy ilyen forrásunk sincsen. Csak két számot mondanék: 300 ezer és 3 millió. Az első nagyjából a Magyarországon ránk maradt Mohács előtti okleveleket takarja, a másik az észak-olasz levéltárakban található középkori bejegyzések általam becsült száma. Sapienti sat!

Milyen szerepvállalási kötelezettséggel tudna segíteni a mindenkori vezetés?

Azért ha már itt tartunk, a mindenkori adminisztrációnak elemi érdeke lehetne, hogy a történész szakma eredményeit idegen nyelven, korszerűen, bárhol, akár az interneten is, közvetítsék a világ felé. Mert hiába a „nemzetközi történészek” megfeszített munkája, ez úgy is csak szűk körben marad. Az remek, hogy egyre több tanulmány jelenik meg külföldön és a kollégák jelen vannak azokon a konferenciákon, ahol munkáikkal becsatlakozhatnak egy nagyobb kutatási projektbe. De emellett fontosnak és elengedhetetlennek tartok egy szisztematikus terv végiggondolását és kivitelezését. Mik azok a munkák, amelyeket érdemes lenne pályázati pénzekből, a központi költségvetésből, stb. támogatni.

Tudnád érzékeltetni egy példával, hogy mire gondolsz?

Ott volt például egy óriási lehetőség, amikor beléptünk az Európai Unióba. Jóval előtte azt javasoltam, meg kellene jelentetni az akkori EU-s országok nyelvén egy komplex Magyarország történetet, amiben helyet kapott volna az irodalom, a sport, a művészet, a kultúra, a végén felsorolva valamennyi idegen nyelvre lefordított és hazánkban kiadott munkát. És ugyan ezt a kelet-európaiaknak is. Kis ország vagyunk, minimális politikai, de reményeink és vágyaink szerint jelentős tudományos és művészeti mozgástérrel. Ezt egyrészt el kellene fogadni, másrészt ki kellene használni.

Szerinted milyen elvárásokat lehet támasztani ma egy történésszel szemben?

Három alapmunka megírását tartom „kötelezőnek”. Mindannyian azt szeretnénk, hogy amin éppen dolgozunk, az ilyen legyen, de néha a „jelen- és az utókor” máshogy dönt. És nincs olyan, aki mindig tökéleteset ad ki a kezéből. Mindenki tévedhet. Elfelejthet valamit, félreolvashatja szöveget, rossz passzban lehet, és még sorolhatnám. Soha nem felejtem el, amikor Fügedi Erik az egyik előadásán azt mondta, hogy a történeti kutatómunka olyan, mint a bakugrás, úgy megyünk előre, hogy a hátunkat nyújtjuk a másiknak. Ettől a mondattól fogva nincs értelme kiszerkeszteni, ha valaki mellényúl. Különösen nem lehet a régiektől utólag számon kérni, hogy valamit nem ismert.

Amióta Rácz György és csapata online elérhetővé tette számunkra valamennyi középkori oklevelünket, mindenki maradjon csöndben. Nekünk már gyerekjáték megkeresni az éppen szükséges forrásokat. Mellékesen, ha valami világszám, ez a lehetőség az. Jó, ha százan tudnak róla az országban. Csak keresni kell és letölteni.

Mi a helyzet a szakmai vitákkal?

Vitákra természetesen szükség van, de szerintem elsősorban a koncepcionális különbségekre fókuszálva. Persze ha beléd kötnek, és még igazuk sincsen, akkor mehet az „aprómunka”.

Van még valamilyen tudományos jellegű elvárás, amit fontosnak gondolsz?

Tudományos „elvárásomat” sok minden finomíthatja. Elsősorban az, hogy az alapmunkák elkészítésénél főleg azokra gondolok, akiknek ez a főállása. Mondjuk, akik olyan szerencsések, tehetségesek, mázlisták, vagy protekciósok voltak, hogy a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának Történettudományi Intézetébe kerültek. Az egyetemi oktatókat és a többi tudományos munkát végző kollégáimat őszintén csodálom. Hiszen a tanítás és egy esetleges nyolc órás érdektelen és kihívásoktól mentes szellemi munka mellett is képesek kiváló teljesítményre. Csak két példa: egykori évfolyamtársam Sasfi Csaba, aki levéltárban dolgozik, és remek könyvet írt a” Gimnazisták és társadalom Magyarországon a 19. század első felében” címmel. Aztán ott vannak, akik középiskolában tanítanak és publikálnak. Elég csak Bihari Péterre utalni. Mellékesen nem is értem, tőlük miért ugyanazt várják el, mint a főállású kutatóktól. Inkább vörös szőnyeget kellene a lábuk elé tenni!

Térjünk át a Corvinánál megjelent két kötetedre. Hogyan került a képbe Mátyás király?

Az első könyvemet Mátyásról írtam, ami egy egyszerű, összefoglaló munka volt. Annak idején a nagy emberek már nem vállaltak el semmit az évforduló kapcsán, ezért esett rám a választás, mint fiatal pályakezdőre. Ha ma kérnének fel egy ilyen feladatra, azonnal nemet mondanék, mert annyi minden más van a fejemben, amit még be akarok fejezni. Akkor sem Kubinyi Andrásnak, sem Szakály Ferencnek nem volt egy cseppnyi felesleges ideje sem, és most értettem meg csak, hogy miért. 

Az élet az idő előrehaladtával egyre jobban szorít. Nekem viszont ez jó lehetőségnek számított. A mai napig köszönettel gondolok Hóvári Jánosra, aki a rendszerváltáskor a Külügyminisztériumba került. Ő közvetítette felém a kérést. Aztán persze az emberen ragad, hogy Mátyás-szakértő, ami így egy hülyeség. Egy-két tanulmánytól eltekintve, alig foglalkoztam vele. Ellenben Horváth Richárd és Pálosfalvi Tamás annál inkább. A mindennapi élet Mátyás király korában könyvemet sem sorolom ide, hiszen ez egy francia sorozat magyarított kiadásában jelent meg, és aki olvasta az tudja, hogy van abban minden, nem csak Hunyadi. Ellenben arra gondoltam, hogy a mindennapi életről, ami bizonyos szempontból azért szórakoztató, lehetne érdekesen és informálisan is írni. Ez nem szakkönyv. Meg lehetett volna jegyzetelni, mert vannak benne saját kutatásaim, körülbelül az egész 15-20%-a. A többi a szakirodalomból és az oklevéltárakból összegyűjtött adat. Úgy próbáltam fogalmazni, hogy olyanok is szívesen olvassák, akik nem állnak közel a szakmához, de valamilyen szinten érdekli őket a történelem. Közérthetően tudást átadni remek dolog, és mivel nem vagyok egy bonyolult szerkezet, nem kellett magamat nagyon megerőltetnem. Azt írhattam, amit akartam, és azt hagytam ki, amit untam. A terjedelmi határ persze megkötötte a kezemet, de a kért 10 ívet így is jócskán túlléptem. Szerencsére volt miből válogatni, és rajtam múlt, mit használok fel.

Hasonlóképp született a Zsigmond király Sienában című munkád is?

A Zsigmond király Sienában című munkám ilyen szempontból teljesen más jellegű, már csak a forráskezelése miatt is. Ez a kötet az akadémiai doktorim ”mellékterméke”, amit történészként nem hagyhattam ki, mert elképesztő mennyiségű anyag maradt fenn a város levéltáraiban erről a nyolc hónapról, pontosan 288 napról. Mindig csodálkoztam, hogy erre a német történészek nem csaptak le. Az olaszokat megértem, mert őket Zsigmond német-római császár csak foltokban érdekli. Azt viszont most sem értem, hogy a teutonokat sem, de ennek is megvan az oka. Az egyik, hogy ők már régóta projekt alapon dolgoznak, és ha valaki odamenne egy olyan ötlettel, hogy Zsigmond király Sienában, egy vasat sem adnának neki. Őszintén mondom, én sem. Előbb finanszíroznák azt, ha valakik összegyűjtenék valamennyi császári oklevelet Itáliában.

Aztán ott van az a fránya pénz. Még az internet és a digitális fényképezőgép világában is hosszú hónapokig kellett volna a városban kutatni, és ez manapság olyan luxus, amit nem sokan engedhetnek meg maguknak. A világ mázlistájának érzem magam, hogy ez nekem megadatott.

Mikor nyílt erre lehetőséged?

Amikor kikerültem Olaszországba. A Római Magyar Akadémián – ma ez már hihetetlennek tűnhet –, de végigjártam a hivatalos ranglétrát. Voltam titkár, tudományos igazgató, majd igazgató. Már a munkám elején eldöntöttem, hogy valamilyen tudományos kutatást azért kötelességem lesz végezni.

Négy nagyobb lehetőség közül választhat egy középkoros, ha a magyar történelemmel szeretne Itáliában foglalkozni. Az első Nagy Lajos itáliai szerepvállalásról, de a nápolyi levéltár elpusztult, ezért ez eléggé megnehezítette volna a pontos feldolgozást. A másik a Mátyás, de a rá vonatkozó iratokat nagy részben Fraknói Vilmosék megtalálták, lemásolták és kiadták. Természetesen kimaradhattak anyagok, és azóta újak is előkerültek, de úgy láttam, ezt sem érdemes erőltetnem. Ott volt még a Vatikán, ami nagyon érdekes, ám ott főleg hungarikázni lehet. Szerencsére erre sokan érkeztek Magyarországról. És végezetül Zsigmond. Szerencsém volt, hogy elég hosszú ideig voltam kint és valamennyi félretett pénzemet és szabadidőmet a császárra szánhattam.

Mikor kezdtél el Sienával foglalkozni?

Sienával a kétezres évek elején kezdtem foglalkozni, akkor még nem volt digitális gépem. Így aztán van otthon kézzel írt jegyzetem, xeroxom, mikrofilmem, de végül lett, és ezért több gigabájtnyi anyagom is. Ha nincs az újabb rendszer, akkor soha nem tudtam volna ezt a könyvet megírni. Ráadásul a levéltárban nagyon kedvesek és normálisak voltak. Lehetett fényképezni, ami nem minden olasz intézményről mondható el.

Elégedett vagy összességében a könyvvel?

Szerintem szakmailag megállja a helyét, ennél alaposabban most képtelen lettem volna a témát körbejárni. Arra törekedtem, hogy ehhez a munkához ne kelljen már hozzányúlnom, tegye meg más, hiszen bárki rábukkanhat még olyan adatra, amin átsiklottam, amit félreolvastam vagy kifelejtettem. Azt gondolom, hogy a kollégáim többsége simán képes lenne egy hasonló munkát írni, ha van hozzá elég adat. De ahogy fentebb említettem: Magyarországon nincs. Mi azon az iskolán nőttünk fel, ahol a legfontosabbnak a forrás számított. Mellékesen, ez egy nehezen összemérhető szakma. Az érdekes lenne, ha egyszer többen megkapnák ugyanazt az ötszáz adatot és innentől kezdve lehet versenyezni. Ki írja meg jobban, szebben, érdekesebben, nem csekély pályadíj ellenében. Magyarország 100 leggazdagabb embere! Figyelem!

Látsz némi esélyt arra, hogy lefordítsák más nyelvekre?

Nagyon örülnék, ha lefordítanák, németre, angolra vagy olaszra. Ez lenne a következő lépés, meglátjuk, sikerül-e. Magyar Nemzeti Bank! Figyelem!

Mik a további terveid?

Két elképzelésemet szeretném még megvalósítani. Az egyik, hogy megírjam Zsigmond itáliai politikáját. Ide tartozik minden olyan terület, ahova kiterjedt az uralkodó hatalma és kapcsolatrendszere. Jól állok vele, egyszer talán készen leszek. Ez egy nagyon nagy munka, ennek csak a töredékét képezi Siena. Mindenhol voltam, ahol Zsigmond megfordult, és nagyjából „mindent tudok” róla. Két helyre nem jutottam csak el, de ez is azért volt, mert a levéltár évek óta zárva van. Ha ezt befejeztem és sikerül angolul is megjelentetnem többedmagammal (Kondor Márta, Maléth Ágnes, Györkös Attila, Szovák Kornél), akkor szeretnénk csinálni egy óriási adattárat a konstanzi zsinatról. Egy olyan tudományos bank lesz, ami szerintem a magyar történettudomány számára presztízst és elismerést szerezhet majd mindamellett, hogy egy igen hasznos, szórakoztató és érdekes munkának ígérkezik.

Mit mondanál azoknak, akik a történelemmel szeretnének foglalkozni? Milyen tanácsot adnál az újabb generációknak?

Elsősorban a középkorosokról tudok hitelesen beszélni, mint az egész interjú alatt, de szerintem általánosságban többekre is igaz, hogy aki belevág, az már önmagában véve is egy nagy döntés. Ez a szakma – hasonlóan más foglalkozásokhoz – számos olyan dologgal jár, ami valljuk be, nem a legizgalmasabb. Az anyagi és a társadalmi megbecsülésre nem is érdemes szót vesztegetni, mert elragadna a hév. De egy morzsányit azért megosztok veled. 2002 óta az akadémián és az egyetemeken gyakorlatilag semmilyen béremelést nem hajtottak végre, és erről soha senki nem beszél. Én a külföldi munkám miatt anyagilag rendben vagyok. Utazom, kutatok, publikálok. Van lakásom és autóm, a szüleimet soha nem kellett támogatnom. De ott vannak a kollégáim, akiktől „világszintet” várnak el röhejes bérekért. Ha látom őket, erős szociális érzékenységem ellenére nem érdekelnek az olyan mondatok, hogy sokan sokkal rosszabbul élnek, és nekik legalább van munkájuk stb.

Ez baj Magyarországon. A szellemi és anyagi kiszolgáltatottság növekedése miatt inkább „lefelé” nézünk, hogy ki van alattunk, mert hozzájuk képest legalább mi… Mindez József Attila országában? „A mindenséggel” kellene mérni, és nem a nyomorral. És nem feledkezem meg a másik oldalról sem. Teljesítményt cserébe! Évek alatt maximum egy recenzió vagy újságcikkecske? Megbocsájthatatlan bűn lenne tűrni. Bocsánat, de néha az indulat felnyomja az agyamat. Visszatérve a kérdésedhez. Medievistának lenni hatalmas befektetést igényel és semmi garancia nincsen a sikerre. Ez utóbbihoz sorolom a szellemi teljesítmény mellett az elhelyezkedési esélyeket is. Manapság egyre nehezebb bekerülni a tudományos közegbe, de ha valaki emellett voksol, az szeresse, élvezze, és dolgozzon nagyon sokat. Ha szerencséje van, bejön. Nyilvánvalóan ez így van más tudományoknál is. Tudom, hogy azt kéne mondanom, milyen szép az egész és áldozzátok oda érte az életeteket. De inkább azt javaslom, hogy csak az lépjen be ebbe a körbe, aki imádja, és a helyén tudja kezelni a publikálással, az előadásokkal, a tanítással és az egzisztenciális helyzettel járó nehézségeket. És nem csak az egyetemi vagy a PhD-és évek alatt, hanem később is, amikor jönnek a nehézségek. Mert aki ezt nem szívből, meggyőződésből és örömből csinálja, az válasszon más hivatást vagy pályát, különben halálra fogja magát unni, és az senkinek sem jó. Mire gondolok? A magyar focisták döntő részére. A hátuk közepére kívánja a bajnokságot és az edzéseket. Ez messziről látszik rajtuk. Ellenben érdemes megnézni Ronaldót, Messit vagy Tottit. Imádják csinálni. És ez visszatükröződik az arcukon és a teljesítményükön egyaránt. És még valami. Mindenkinek olyan közeget kívánok, mint a jelenlegi munkahelyem, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának Történettudományi Intézet középkori témacsoportja, ahol sajnos már én vagyok az egyik legöregebb. Mindenki nagyon jó, szorgalmas és kreatív, ráadásul külön-külön valamennyien tudnak egy-két olyan dolgot, amit a másik nem, de ez nem ok az eltaposásra. Szellemesek, vidámak és elfogulatlanok. Miattuk is van, hogy jól érzem magam. Elnézést kérek a tanítani vágyóktól, de én 100%-ban a kutató történész csőlátásával rendelkezem, ezért erről tudok hitelesen beszélni, az oktatásról gyakorlatilag semmit. Tanácsot nem tudok adni, de a javaslataimat szívesen megosztom. Aki a történelemmel (középkorral) szeretne foglalkozni, annak a pályafutása alatt minimum egy forráskiadványt, néhány jó alapmunkát, és a „töltelékek” mellett legalább tíz alaptanulmányt kell megírnia, és kutya kötelessége az úgynevezett tudományos népszerűsítésben is részt venni – a tankönyveket is ide sorolom –, mert ezek hiányában elmarad a történeti tudat korszerűsítése. Az előbb említett „kívánalomnak” az új generáció könnyedén meg fog tudni felelni. Én személy szerint kettő-három alapmunkára voltam, vagyok és leszek képes. A mai többlépcsős oktatási rendszer (BA, MA, PhD) egyik előnye, hogy projekteket kérnek, ezért nagyon gyorsan fontos munkát kell letenni az asztalra. Az én, és a közvetlenül alattam lévő generációk végzősei, akik történészi pályára adták a fejüket, még időt kaptak a választáshoz. Érdemes lenne egyszer végignézni személyenként, milyen próbálkozások és kitérők után jutottunk el egy-egy témához, amiről már „megismerszünk.” Nem gondolom, hogy egyik vagy a másik út jobb lenne, nyilván mind a kettőnek megvannak az előnyei és a hátrányai. Azért a végére mégis adnék egy tanácsot. Legyetek keményen dolgozó nagy emberek!

Balogh Ádám

Rovatok: