Szesztilalom az Egyesült Államokban

Az első világháború alig ért véget, amikor Egyesült Államokban elfogadták az ún. Volstead-törvényt, a szesztilalomra vonatkozó 18. alkotmánykiegészítést. Az 1919. október 28-án fogadott alkotmánymódosítást az állampolgárok döntő többségét meglepetésszerűen, teljesen felkészületlenül érte. Ezzel nemcsak magával az alkohollal szembeni, 13 éven át tartó, viszontagságokkal teli küzdelem kezdődött meg az Egyesült Államokban, de nem várt következményeivel, a korrupcióval, az illegális csempészettel és a szervezett bűnözés számos formájával is szembe kellett nézniük.

A szesztilalommal kapcsolatos törvények és az alkotmánymódosítás kérdése 1881-től kezdve napirenden volt. Kansasban ebben az évben vezettek be egy, az alkoholfogyasztással szemben fellépő törvényt, amely később Andrew John Volstead republikánus politikus által megfogalmazott 1919-es módosítótervezet alapjául szolgált. Mivel a szeszgyártók többsége bevándorolt német volt, így az első világháború németellenes hangulata közepette, a szesztilalommal kapcsolatos elképzelések felelevenedtek. Az alkotmánymódosítással a 19. század második felétől, a különböző protestáns felekezetek ún. józansági mozgalma elérte célját. 1918-tól kezdve a tagállamok sorba vezettek be alkoholtilalmat (prohibíció), amíg Volsteadnek köszönhetőn a szesztilalom alkalmazása országos szintűvé vált. Maga a törvény tiltotta a 0,5%-nál magasabb alkohol-tartalmú gabonaalapú italok előállítását, szállítását, árusítását és legfőképp a fogyasztását. A kukorica- és gyümölcsösalapú égetett szeszek előállítását nem tiltották be, feltehetőleg azért, mert azok az amerikai fogyasztóközönség számára népszerűtlenek vagy ismeretlenek voltak. Talán a legismertebb próbálkozás e téren az ún. bathtub gin volt, amely kukoricából készült, de a nevén kívül semmiben sem hasonlított a megszokott eredetihez.

Az erkölcsjavításra irányuló törvény azonban – nem várt következményeként – útjára indította a szervezett csempészkereskedelmet. Az alkoholárak az egekbe szöktek: egy láda rum például 25 dollárba került, ami – az inflációt beszámítva – ma nagyjából 320 dollárnak felelne meg. Országos szinten mintegy 1000 szövetségi ügynök próbálta megállítani a szervezett bűnözést. Bár egyes rendőrségi razziák sikeresen lepleztek le illegális kereskedelmet, de a Kanadából és Mexikóból beáramló csempészalkohol feltartóztatására csekély esély volt. A csempészáru többségét északról, a kanadai Ontario tartományból szállították be az ország területére. Ugyanezen az útvonalon zajlott a francia pezsgő és az angol gin „behozatala” is. A szőlőtermesztéséről is ismert Kaliforniában, a bor előállítása az alkoholtilalmi években hétszázszorosára emelkedett.

A legnépszerűbb csempészett italáru a whisky volt, ami nem mellesleg olyan ismert alvilági alakok felemelkedéséhez is hozzájárult mint Al Capone, Charles „Lucky” Luciano és John Torrio. A nagyvárosokban elképzelhetetlen méreteket öltött a korrupció és a lefizetések, a bűnözői körök pedig a törvény embereivel szemben is felléptek a megfélemlítés eszközével. Az egymással vetélkedő olasz-amerikai maffiahálózatok bandaháborúi félelmet keltettek a társadalomban, a közbiztonság egyértelműen és látványosan csökkent. (Az összetűzések legismertebb példája az 1929-es Valentin-napi mészárlás volt.).

A csempészet mellett az illegálisan működő szeszfőzdék száma is megnőtt. Itt gyakran bármiféle szaktudás vagy tapasztalat nélkül kísérleteztek az alkohol hígításával, előállítási módszerivel, amelyek egyes esetekben drasztikus következményekhez vezetett. Az illegálisan előállított alkohol sokszor tartalmazott  metanolt, amelynek fogyasztása bizonyos mennyiség felett vaksághoz, vagy akár halálhoz is vezethet. A déli államokban például 1930-ra egy „Jake” fantázianevet viselő „alkohol” miatt 50 ezren részleges lábbénulást szenvedtek.

A prohibíciós időszakban megnövekedett az alkoholmentes sörök iránti kereslet is, de összességében az összes társadalmi réteg megtalálta a módját a törvény kijátszására. Az alvilágnak köszönhetően jelentek meg az ún. „speakeasy-k”, amelyek olyan illegálisan működtetett rejtett kocsmák voltak, ahol elsősorban a munkásosztály jutott hozzá a hőn áhított alkoholadagjához. A gazdagabb rétegek a koktélitalok révén jutottak „legálisan” alkoholhoz: ezek az italok, bár tartalmaztak alkoholt (a törvény maximum 0,5%-ot engedélyezett), viszont egyéb folyadékkal összekeverve a szesz íze, illata és színe mellett a valódi alkoholtartalma is „elrejthetővé” vált.

Ezen felül jó pár kiskapu adódott még. A törvény engedélyezte a vallási vezetők számára a borrendeléseiket, és furcsa módon a prohibíciós időszakban szokatlanul megnőttek a papok, lelkészek és rabbik rendelési számai. Mivel a vallási vezetőket ritkán ellenőrizték, így egyesek kereskedtek is a borral. Az orvosok előírhattak alkoholt a súlyos és végzetes betegek számára, és általuk meglepően sok, havi 5 liter whiskyhez juthatott a páciens. 

Gyakorlatban alig akadt olyan ember az Egyesült Államokban, aki ne vétett volna a törvény ellen. Sokak számára egyértelművé vált, hogy ezt a törvényt lehetetlen betartatni, így az országban kialakuló és fokozatosan általánossá váló elégedetlenséggel számolni kellett.  A prohibíció gyakorlatban két táborra bontotta a lakosságot. A „szárazok” teljes mértékben kiálltak a szesztilalom mellett és többek között az alkoholfogyasztással kapcsolatos kihágások, bűncselekmények és betegségek számának csökkenésével igazolták a törvény létjogosultságát. Bázisukat elsősorban a különböző női felekezeti egyesületek, mint például a Women’s Christian Temperance Union (WCTU – Keresztény Nők Józansági Szövetsége) adták. Velük szemben sorakoztak fel a „nedvesek”, akik az alkohol újralegalizálása mellett kardoskodtak. Ennek megfelelően a legnagyobb szervezetük, a United States Brewers Association (USBA – Szeszgyártók Egyesülete) komoly lobbitevékenységbe kezdett. Az elégedetlenség tőlük függetlenül is terebélyesedett, ugyanis hétköznapi állampolgár nem értette, hogy például miért nem vásárolhat és fogyaszthat sört. A gazdasági világválság égető problémái ellenére, az alkoholtilalmi törvény megszüntetését követelő legnagyobb tömegtüntetésre, a „We want beer”-re („Sört akarunk) pont ebben az időszakban, 1932. május 14-én került sor.

A 13 éven át tartó prohibíciónak hála a korrupció, a csempészkereskedelem és a szervezett bűnözés soha nem tapasztalt mértékben felerősödött. Az illegális szeszfőzdék termékei miatt rengetegen betegedtek meg vagy haltak bele. A 13 évnyi értelmetlen alkalmazást követően, végül 1933. március 22-én Franklin D. Roosevelt elnök aláírta az ún. Cullen-Harrison törvényt – amely egyben a 21. alkotmánymódosítás is volt –, ami azzal enyhítette az eredeti tilalmat, hogy 3,2% szesztartalomig engedélyezte az alkoholos italok fogyasztását és forgalmazását. Az alkoholcsempészetből megtollasodott olasz-amerikai alvilággal szemben a rendőrség érdemben sokáig nem tudott fellépni, így az szesztilalom bevezetése gyakorlatilag kitermelte az Egyesült Államok egyik legégetőbb társadalmi problémáját. Az eredetileg a közerkölcs jobbá tételét célzó törvény 1919-es bevezetése utólag nemcsak feleslegesnek, de kontraproduktívnak is bizonyult, s így joggal nevezhető az amerikai kormányzat egyik legnagyobb, 20. századi belpolitikai baklövésének.

Patócs Viktor

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

Ezt olvastad?

Gorbacsov nevéről leggyakrabban a „peresztrojka” (átalakítás) és a „glasznoszty” (nyilvánosság) jelszavak jutnak mindenkinek az eszébe, azonban ezeket számos más reformkísérlet
Támogasson minket