Kié a felelősség? – Az első világháború jogbölcseleti megközelítésben

Frivaldszky János jogfilozófus, politológus, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára 2024-ben jelentette meg  Kit terhel a felelősség az első világháborúért? Politikusok, diplomaták és keresztény véleményformálók narratívái című kötetét, amely azt vizsgálja, hogy a kortársak hogyan vélekedtek az 1914-es világégés kirobbantásáért viselt felelősségről. Érdeklődésének középpontjában a politikai elit, valamint a keresztény egyházi vezetők és véleményformálók megnyilvánulásai állnak, ez utóbbi vonatkozásban egyfajta „virtuális morális lelkismeretvizsgálatra” vállalkozik tehát.

A kötet kiindulópontja szerint a világháborúban érintett nagyhatalmak politikai és szellemi vezetői azzal mentették fel önmagukat a felelősség alól, hogy csupán hazájuk létérdekeiket védve cselekedtek, céljaik és motivációik teljességgel békések voltak, ezért valójában defenzív és igazságos háborút vívtak. Álláspontjukat az a politikafelfogás tette lehetővé, amely a háborúban a politika megváltozott, de normális, tehát igazságos és jogos eszközökkel zajló folytatását látta. Ez elviekben összhangban állt az igazságos háború hagyományos katolikus felfogásával, amely abból a morálteológiai megfontolásból fakadt, miszerint az abszolút vallási igazságok szempontjából a háború ugyan egyértelműen bűn, gyakorlati okokból, az emberiség civilizációs és morális színvonalára tekintettel egyes esetekben azonban mégis igazolható morálfilozófiai szinten. A 20. század kezdetén számos katolikus gondolkodó nemcsak az igazságos védekező háborúkat látta erkölcsileg igazolhatónak, hanem a jogépség-helyreállító, azaz retorziós vagy büntető célú támadó hadjáratokat is.

A politikai vezetők számára azonban a morális megfontolások csekély szerepet játszottak 1914-ben. A kötet egyrészt rámutat a korabeli nagyhatalmi politika törvényszerűségeire, ahol a vezetők zéró összegű játszmaként tekintettek az államok közötti versengésre, és az ellenfeleik megerősödésétől való félelem a preventív háborút is teljesen jogos eszközzé tette a szemükben. Ám mélyebb tényezőkre is felhívja a figyelmet: különösen érdekes az az analógia, amit a párbaj mint az úriemberek közötti erőszakos vitarendezés társadalmilag bevett eszköze, illetve a háború között felvázol. A párbajozást a katolikus egyház egyértelműen tiltotta hívei számára, az Osztrák–Magyar Monarchiában illegálisnak számított, ám ennek ellenére a társadalmi elit – élén Tisza István minszterelnökkel – lelkesen hódolt a párbajszenvedélynek, ami a jó társasághoz való tartozás kifejeződésének is számított, Ferenc József a hadsereg tisztjeitől kifejezetten elvárta, hogy becsületük vélt vagy valós megsértése esetén fegyverrel vegyenek elégtételt. Az erőszakos vitarendezés kultúrája tehát mélyen áthatotta a társadalmat – olyannyira, hogy ironikus módon még az 1903-ban megalakult Országos Párbejellenes Szövetség egyik vezetője is megengedhetetőnek látta bizonyos esetekben a párbajozást. A széles körben élő hiperérzékeny becsületvédelmi mechanizmus ott munkálhatott a felelősökben, akik 1914 nyarán úgy látták, hogy a Szerbia által a Monarchia becsületében okozott kárt csak lovagias úton lehet ellentételezni. Ezen interpretáció szerint a Belgrádnak küldött bécsi ultimátum párhuzamba állítható azzal, hogy a párbajszokások szerint a sértett félnek az inzultus megtörténte után üzenetben kellett provokálnia a sértőt, jelezve ezzel a konfliktus közeledtét. Amint a szerző megállapítja, a vezető politikusok által megvívott párbajok példája „a közgondolkodásban könnyen átvitelre kerülhetett az államok között megvívandó háborús  bajviadalokra, a nemzetközi becsületbeli leszámolások jogosságának igazolására” (86. oldal). Míg azonban a magánpárbajozó „csak” a saját életét és egészségét kockáztatta, addig a hadüzenet mellett döntő politikusok az általuk vezetett emberek millióival tették ugyanezt.

A kötet talán legérdekesebb vonulata a háború vallásos érvekkel történő igazolási kísérleteinek kritikája. A kortárs propagandisták ugyanis a Szerbia elleni hadjáratot gyakran próbálták meg egyfajta istenítéletként, sőt, Magyarországon az orthodox népek ellen viselt keresztes hadjáratként értelmezni, illetve a katolikus és a protestáns egyházi véleményformálók szintén igyekeztek vallási alapú érveléssel támogatni a hadbalépést. A háború vallási legitimálása lényegében valamennyi hadviselő országban megfigyelhető, ami már önmagában is jól mutatja az „Isten nacionalizálására” való törekvések logikai tarhatatlanságát. Ez annál is feltűnőbb, mivel az 1914 szeptemberében megválasztott XV. Benedek pápa a kezdetektől fogva teljes egyértelműséggel elutasította a háborút mint a politika folytatásának eszözét, és minden lehetséges eszközzel igyekezett előmozdítani a béke ügyét. A pápa – ellentétben a nemzeti egyházak főpapjaival – soha nem beszélt a háború állítólagos pozitív szellemi hatásairól, a hitbuzgalmat fokozó erejéről, illetve nem magasztalta az áldozatokat. „Ez a háborús áldozatvállalás vallásos megítélése tekintetében már-már paradigmaváltásnak tekinthető, korszakalkotó, pontosabban korszakfordító gondolkodásmód volt” (278–279. oldal). Az új megközelítés azonban szinte alig tudott hatást gyakorolni a háborús országok közvéleményére, hiszen a kormányok minden defetistának ítélt kezdeményezést elgáncsoltak, a keresztény pacifizmus áramlata pedig szinte észrevétlen maradt. Jellemző példa erre, hogy amikor a pápa a keresztény univerzalizmus nevében Jézus Szentséges Szívének kultuszát próbálta meg felhasználni békeüzenetének támogatására, akkor Ferenc József azonnal saját céljaira sajátotta ki a kezdeményezést, és országait – propagandisztikus célokkal – a Szent Szív védelmébe ajánlotta. A Habsburg császár-király tehát a gyakorlatban inkább viselkedett legfelsőbb hadúrként, mint keresztény uralkodóként.

A szerző részletesen áttekinti a kiválasztott egyházi személyiségek háborús írásainak érvelését, amelyek a frontokra vonuló katonákat gyakran hősökként, mártírokként, sőt szentekként ünnepelték, és rámutat ezeknek a beállításoknak a téves, sőt manipulatív voltára. „Túl nagy és csábító lehetett a patrióta és vallásos lelkesítés történelmi lehetőségének vonzereje” – állapítja meg lehetséges magyarázatként, majd hozzáteszi, hogy sok klerikus  „a »nemzet lelkét« hevítő, össznemzetileg magasztalt vallásos »szent« vagy prófétai vezető ebbéli minőségét magára öltve kivételesen ritka nimbuszfényben részeltette önmagát” (264. oldal). A katolikus véleményformálók a háború logikájának passzív elfogadását sugallták, a katonák elé pedig az erényesség követelményét állították, azt várva tőlük, hogy a harctéren fellebbvalóiknak engedelmeskedve, a hazaszeretet által vezérelve, egyéni gyűlölet nélkül, lovagiasan harcolva öljék meg ellenfeleiket, írja a szerző, rámutatva mindennek morális lehetetlenségére.

A kötet végül az olaszországi eseményeket vizsgálja, ami azért is nagyon tanulságos, mivel Itália csak 1915 májusában lépett be a konfliktusba, így a hadba lépés különféle kísérőjelenségei, amelyek hazánkban alig egy hónapot vettek igénybe, hosszabb időtávon is tanulmányozhatók. Különösen érdekes az olasz katolikus lapok állásfoglalásainak változása, hiszen ezek kezdetben a katolikus hatalomként számontartott Osztrák–Magyar Monarchiát támogatták. Amint azonban kezdett egyértelművé válni, hogy Olaszország idővel be fog lépni a háborúba, ezek hozzáállása is módosulni kezdett, és 1914 végén elkezdték a hívők felészítését a hadviselésre. 1915 májusában az egyházi sajtó azonnal csatlakozott a hazafias kórushoz, támogatták a részvételt a „szent háborúban” a „civilizálatlan barbárokkal” szemben, álláspontjukat pedig – kevéssé meggyőző módon – igyekeztek korábbi nézeteikkel koherensként ábrázolni.

A kötet legnagyobb érdeme, hogy ráirányítja a figyelmet az első világháború morális vonatkozásaira, érdekes jogtörténeti és egyháztörténeti adalékokat tár fel, illetve további kutatási szempontokat is felvet, például a magyar nyilvánosság 1914 előtti Szerbia-képének rekonstruálását. Ugyanakkor néhány igen valószerűtlennek ható felvetést is megfogalmaz, mint például azt, hogy 1914 júliusában Ferenc József döntésében a párbajellenes mozgalom erősödése is szerepet játszott volna (78. oldal), vagy hogy – különböző kortárs nemzetkarakterológiai elmélkedésekre alapozva – a 20. század hajnalán a magyar néplélek eleve elutasította volna a háborút (159–163. oldal). Úgy tűnik, a szerző nem teljesen vette figyelembe, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia nem volt demokratikus állam, így például a szólásszabadság nem terjedt ki az államfő döntéseinek bírálatára, és a gyülekezési jog gyakorlása – mivel nem szabályozta törvény – a hatóságok kénye-kedvétől függött. Ennek következtében pedig a pacifista eszmék képviseletének 1914 nyarán eleve kevés esélye lett volna. Azon sem csodálkozhatunk, hogy a magyar püspökök nem a pápa, hanem az uralkodó álláspontja iránt voltak lojálisak, hiszen a főkegyúri jog következtében elsősorban a  királytól függtek, akivel szemben nem fogalmazhattak meg nyilvános kritikát.

A szerző sokat merített a nemzetközi szakirodalom eredményeiből, ugyanakkor ez magyar vonatkozásban nem mondható el ilyen határozottan. Nem használta például az általa gyakran hivatkozott Prohászka Ottokár háborús állásfoglalásait korábban vizsgáló tanulmányokat, illetve nem hasznosította a hazai propagandatörténeti kutatások eredményeit, annak ellenére sem, hogy sokat foglalkozott a kortárs sajtó szerepével. Ennek következtében az általa festett kép ebben a vonatkozásban egyoldalúnak tűnik,  hiszen úgy látja, hogy a politikai elit elvárásait kiszolgáló hazai tömegsajtó egymaga rángatta bele az alapvetően békés tömegeket a háborúba. A szakirodalom szerint ugyanakkor a magyar társadalom egyfajta önmozgósítást hajtott végre, amelyben a sajtó fontos szerepet játszott ugyan, de a propaganda az élet számtalan más területét is áthatotta: jelen volt a tudományos, szellemi és egyházi elit közreműködésével tartott háborús előadásokon, propagandagyűléseken, a népszerű művészeti ágakban, a színházakban, az oktatásban, a gyermekjátékokban, a reklámokban, az egyes fogyasztási cikkek, sőt a közterületek elnevezésében és így tovább. Az első totális háborúnak a propagandája is totális volt. A szerző  sok egyházi személy által írt szöveget elemzett, kiemelve bennük a propaganda jellegzetességeit: a logikus érvelés hiányát, az önellentmondásokat, a felelősségelhárítást, az érzelmekre való hatás szándékát, a manipulációt. Azonban ennek ellenére sem azonosította ezeket az írásokat propagandaként, noha ez a lépés még közelebb vihetett volna a korabeli viszonyok megértéséhez.

A kötet összességében érdekes bepillantást enged az első világháború kortárs narratíváiba, és arra késztet, hogy a jelent összevessük a 110 évvel ezelőtti viszonyokkal, hiszen a birodalmi gondolat és a hozzá kapcsolódó politikai reflexek sajnos még napjainkban sem tűntek el  a világpolitika színpadáról.

Klestenitz Tibor

Az ismertetett könyv: Frivaldszky János: Kit terhel a felelősség az első világháborúért? Politikusok, diplomaták és keresztény véleményformálók narratívái, 2024, Gondolat Kiadó, 406 oldal.

Ezt olvastad?

Videojátékon a Nagy Háború – A Verdun című videojátékról történész szemmel

Ha videojátékok kapcsán szóba kerül a történelem, legtöbben a második világháború által ihletett játékokra asszociálnak. Ez nem véletlen, hiszen a

X