Az elfeledett szereplő, amely hozzájárult az egységes Európához – Algéria

Az európai integráció gondolatát gyakran az európai civilizáció és sajátos történelme eredményének tekintik, azonban számos, a kontinensen kívüli szereplő is hozzájárult a közös európai egység megteremtéséhez. A második világháború után már nem a gyarmati terület kiterjedtsége határozta meg egy állam nagyhatalmi státuszát, hanem az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti helyzete. A gyarmatok – köztük Algéria is – megragadták a lehetőséget, hogy követeljék függetlenségüket, ami az észak-afrikai ország esetében egy nyolc évig tartó, több százezer ember halálával járó, embertelen háborúba torkollott. Ez azonban nem állította meg az algériai függetlenségi követeléseket. 1962-ben aláírták az Éviani egyezményt, amely szuverenitást biztosított Algéria számára. A háború eseményei nagyban befolyásolták a nemzetközi erőviszonyokat, így az európai integráció folyamatát is.

Az algériai függetlenségi háború

A francia–algériai kapcsolatok a 19. századra nyúlnak vissza, mivel az afrikai ország gyarmati inváziója 1830-ban kezdődött és 1890-ben ért véget. A terjeszkedés megérte a küzdelmet a franciáknak: a terület természeti erőforrásokban gazdag, és nagyszerű lehetőséget kínált a mediterrán kereskedelem számára, nem beszélve geopolitikai jelentőségéről. A gyarmatosítók célja az volt, hogy Algériát minél szorosabban az anyaországhoz kössék, ezért a franciák teljesen kiaknázták az algériai föld minden erőforrását, és akadályozták a gyarmat gazdasági, politikai, kulturális fejlődését.

Miután Algéria gyarmattá vált, az európai lakosság száma a térségben gyorsan növekedni kezdett, 1954-re körülbelül egymillió főt tett ki. Ők ellenőrizték az algériai területeket, s néhányan közülük rendkívül meggazdagodtak, többségük azonban átlagos polgár volt, aki kereskedőként, boltosként vagy földművesként dolgozott, de viszonylag jó életminőséggel rendelkezett. Ezzel szemben a muszlim lakosság jelentős elnyomástól szenvedett. A francia törvények vonatkoztak rájuk, így nem hagyhatták el engedély nélkül otthonaikat, nem gyülekezhettek, nem viselhettek lőfegyvert. Franciaországnak csak alattvalói voltak, a francia állampolgárság megszerzéséhez azonban el kellett hagyniuk az iszlámot. Az algériai nép vallási, politikai és etnikai elnyomása és az algériai föld kizsákmányolása volt az, ami feszültséget teremtett az őslakosok és a gyarmatosítók között, és amire az ellenállási mozgalom épült.

1945. május 8-án Algéria-szerte a fasiszták feletti győzelmet ünnepelték az emberek, és az ország keleti részén az algériai tüntetők is a francia elnyomás alóli felszabadulásukat követelték. Ezek a tüntetések brutális összecsapásokhoz vezettek a gyarmatosítók és az algériaiak között, amelyek több tízezer ember halálát okozták, ráadásul ezt követően minden nemzeti megmozdulást betiltottak. Egy évvel később, 1946-ban Ferhat Abbas és követői megalapították az Algériai Manifesztum Demokratikus Unióját (UDMA). Fő követelésük az volt, hogy megszabaduljanak a „politikai, gazdasági és társadalmi diktatúrától”, és demokratikus köztársaságot hozzanak létre. A fegyveres konfliktus gondolata nem volt jelen sem az Algériai Kommunista Pártban, sem az UDMA-ban, de az 1945. májusi vérontás után a Mozgalom A Demokratikus Szabadságjogok Diadaláért (MTLD) tagjai úgy gondolták, hogy a fegyverkezés az egyetlen módja a nemzeti függetlenség elérésének. Az 1947-es illegális kongresszusukon létrehozták félkatonai szervezetüket, a Organisation Spécialt, amely forradalmi mozgalmakra és partizánhadviselésre képezte ki tagjait. 1954-ben Messali Hadzs diktatórikus vezetése komoly belső konfliktusokat okozott az MTLD-ben, és megalakult az Egység és Akció Forradalmi Bizottsága (CRUA), amely sok kérdésben nem tudta befolyásolni az MTLD álláspontját, másrészt viszont nagy támogatást kapott Nasszer Egyiptomától. 1954. április 3-án a három Maghreb-állam nacionalista vezetői Kairóban találkoztak, hogy előkészítsék a francia gyarmati rendszer elleni támadást. A helyzet kedvező volt a forradalmárok számára: júniusban a tunéziai protektorátus belső autonómiáját Mendès-France francia miniszterelnök elismerte, és a marokkói függetlenségi mozgalmak is felerősödtek. Az algériai felkelőkre azonban a május 8-án az indokínai Dien Bien Phuban elszenvedett francia vereség volt a legnagyobb hatással.

1954 őszén illegálisan megalakult a Nemzeti Felszabadítási Front (FLN) és az Nemzeti Felszabadító Hadsereg (ALN), és november elsejére virradóan támadást indítottak. Fő célpontjaik rendőrőrsök és az algériai gyarmati hatalom képviselői voltak, de elektromos vezetékeket is tönkretettek, hogy megszakítsák a francia tisztviselők közötti kommunikációt. Nyolc ember meghalt és tizenketten megsebesültek aznap. Ez volt a kezdete annak a nyolc évig tartó véres konfliktusnak, amely a francia gyarmattörténelem egyik legsötétebb időszaka volt.

1956-ban tárgyalások folytak Franciaország szocialista képviselői és az FLN között egy esetleges tűzszünetről, de Max Lejeune a kabinet jóváhagyása nélkül repülőgép-eltérítést rendelt el az FLN vezetőinek elfogására. Alig egy héttel később Guy Mollet kormánya úgy döntött, hogy a szuezi válságban a brit és az izraeli erők oldalán vállal szerepet, és háborút indított Gamal Abdar Nasszer Egyiptoma ellen.

A francia hadsereg által alkalmazott agressziót gyakran kínzásnak nevezték. Claude Bourdet újságíró 1955-ben „algériai Gestapónak” nevezte ezt az erőszakot, Paul Teitgen pedig 1957-es lemondása után így írt: „A települési központok látogatása során egyes fogvatartottakon felismertem a bántalmazás vagy kínzás mély nyomát, amelyet tizennégy évvel ezelőtt személyesen én is átéltem a Gestapo nancy-i pincéjében”. A francia tisztek igyekeztek titokban tartani ezeket az erőszakos cselekményeket, azonban Franciaországban az emberek kezdték látni a háború valódi arcát, amelyet többé már nem lehetett „békefenntartó missziónak” nevezni.

Bár alkotmányosan az algériai kérdés francia belügynek számított, az FLN célja az volt, hogy „nemzetköziesítse” a problémát, és rávegye az Egyesült Államokat és a Szovjetuniót, hogy foglaljanak állást a konfliktusban. Erre 1958-ban lehetőségük nyílt, és ez olyan láncreakciót indított el, amely a Negyedik Köztársaság bukásához vezetett. Február 8-án egy francia katonai felderítő repülőgépet lelőttek, és kényszerleszállást kellett végrehajtania. Raoul Salan (az algériai francia erők főparancsnoka) és Jacques Chaban-Delmas (védelmi és fegyveres erők minisztere) alig néhány óra alatt megállapodott a megtorló támadásról, amely során 72 ember meghalt, 80 pedig megsebesült, többnyire civilek. Az akció világszerte hatalmas negatív visszhangot váltott ki. Fontos kiemelni, hogy a francia repülőgép elleni támadás mögött talán ez lehetett a cél: olyan ellentámadást provokálni, amely miatt az egész világ megkérdőjelezi Franciaország képességét és morális alapját algériai területeinek megtartásában – ez azonban a mai napig csak feltételezés. A nemzetközi közösség valóban elítélő hangnemben bírálta a támadást. Az újságok „barbár tettnek” bélyegezték a bombatámadást, Habib Burgiba, Tunézia elnöke pedig fenyegetni kezdte a franciákat, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé viszi az ügyet. A tunéziai kormány mind az öt francia konzulátust bezáratta az országban.

A francia társadalom és a nemzetközi közösség nyomására 1958. április 14-én megbukott a francia kormány. Pierre Pfimlin miniszterelnök május 28-án lemondott posztjáról, másnap pedig René Coty, Franciaország elnöke is a hatalomtól való visszavonulással kezdett fenyegetőzni, és Charles de Gaulle-t támogatta utódául, ám ő csak akkor volt hajlandó visszatérni a hatalomba, ha a Nemzetgyűlés beleegyezik, hogy hat hónapig teljhatalmat kapjon. A tábornok elismerte, hogy a Negyedik Köztársaság „nem képes hatékonyan kezelni a válságot”, és megígérte, hogy változást hoz a francia Algéria-politikában.

De Gaulle tábornok célja a Franciaország és Algéria közötti társadalmi, gazdasági és politikai különbségek csökkentése volt. 1958 őszén bejelentette a „Plan de Constantine”-t, azaz a Constantine-tervet. A terv célja az volt, hogy csökkentse a francia anyaország és Algéria közötti szakadékot az algériai nemzeti jövedelem növelésével, új munkahelyek teremtésével, mezőgazdasági intézkedések alkalmazásával és ötszázezer gyermek oktatásának biztosításával. A terv célja volt továbbá Franciaország birodalmi hatalomként való megítélésének fenntartása, és hogy az algériai lakosság az FNL helyett a francia oldalra álljon át. Mivel azonban az európai integráció éppen ebben az időszakban kezdett kibontakozni, felmerült a kérdés, hogy érdemes-e ennyi erőfeszítést tenni az algériai fejlődés érdekében. A terv célja az is volt, hogy az Algériában élő muszlimokat „kompatibilissé” tegye az európai közösség által diktált értékekkel.

A Negyedik Köztársaság bukása és Charles de Gaulle visszatérése után a francia–algériai feszültségek enyhülni kezdtek. De Gaulle inkább a békés tárgyalást preferálta, és elismerte, hogy Franciaország nem lesz képes gyarmatosító eszközökkel megtartani Algériát. 1959-ben kinyilvánította az algériaiak önrendelkezési jogát, másfél évvel később pedig azt mondta, hogy Algéria hamarosan szuverén állammá válik. Március 18-án mindkét fél aláírta az Éviani egyezményt, amely tűzszünetet, „általános konklúziót”, az önrendelkezés, az államközi együttműködés, a gazdasági és katonai megállapodások és az amnesztia kereteit szabta meg. Áprilisban Algériában és Franciaországban is népszavazást tartottak, ahol elsöprő többség (90 százalék) szavazott a független, szuverén Algéria mellett.

A háború évtizedekig egy komoly tabu volt a francia közbeszédben, amire az 1961. október 17-i párizsi mészárlás emlékezete is egy kiváló példa. Ekkor a tüntetők azért vonultak utcára, hogy kifejezzék elégedetlenségüket az algériaiak körében megemelt adók miatt, és hogy függetlenséget követeljenek. Maurice Papon, Párizs rendőrfőnöke elrendelte a tüntetők elleni fellépést, és a rendőrök, akiknek az attitűdjét már a háborús események alakították, válogatás nélkül kezdték el megtorolni a párizsi algériaiakat. Rengeteg Párizsban élő algériait agyonvertek, többüket pedig a Szajnába lőttek. François Hollande 2012-ben elismerte, hogy az a brutalitás, amelyet a rendőrség 1961 októberében az algériaiak ellen elkövetett, mészárlás volt. Ez volt az első alkalom a vérontás óta, hogy egy francia elnök elismerte ezt. 2021-ben Emmanuel Macron elnök is elítélte ezt a brutalitást, mondván, hogy a Maurice Papon parancsára elkövetett bűncselekmények „megbocsáthatatlanok” a Köztársaság számára.

Európai integráció, dekolonizáció és Algéria

Míg a 20. század második felében az európai integráció legismertebb oka egy újabb világháború megakadályozása volt, az integrációs törekvések zászlóshajójának számító országok nemzeti érdekeit is figyelembe kell vetni a folyamat megértéséhez. Franciaország esetében, amely a második világháború végére olyannyira meggyengült, hogy geopolitikai pozíciójának megőrzésében csak az Egyesült Királyságra és az Egyesült Államokra támaszkodhatott, és amely ázsiai és afrikai területeivel súlyos konfliktusokba került, fontos volt a gyarmati területek elvesztése miatt keletkezett erőforráshiány pótlása, valamint az európai kontinens egyik vezető szerepének megőrzése. Párizs európai egységre való törekvése mögött öt fő tényező állt. Először is a politikai érdek, amely Franciaország nagyhatalmi státuszának fenntartását és a „német kérdés” megoldását célozta. Másodszor a gazdasági érdek, mivel a francia ipar modernizálására és a háború utáni újjáépítésre volt szükség, miután a világháborúban jelentős erőforrásokat veszítettek. A harmadik tényező az Európa-párti eszme volt. Jean Monnet és Robert Schuman, az európai integráció és a nemzetek feletti közösség létrehozásának két alapító atyja voltak az integrációs folyamat fő vezetői a háború utáni években. A közös európai értékeken alapuló közösségről szóló elképzeléseik voltak azok, amelyek megalapozták a nemzetek feletti és kormányközi európai intézményeket. Az európai egységre való törekvésben nagy szerepet játszott a francia belpolitikai instabilitás is. Végül, az integrációs folyamatban külső tényezők is szerepet játszottak, például az USA külpolitikája, a brit és a német helyzet, a koreai háború és a gyarmati konfliktusok.

Két világháború után az önrendelkezési jog és a szuverenitás iránti igény világszerte a nemzetek központi követelésévé vált. Az 1930-as évektől kezdve a gyarmatok őslakossága is elkezdett szembeszállni gyarmatosítóikkal, és követelni a szuverenitáshoz való jogukat.

Az 1945-ben létrehozott ENSZ szintén vitatta a gyarmati világrend eszméjét. Fő egyezményei, mint például az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata (1948) kötelezte az államokat, hogy szüntessék meg a gyarmati korszakra jellemző etnikai és vallási alapú megkülönböztetést és a rabszolgaságot. 1960-ra az ENSZ 99 tagállamot számlált, amelyek közül 17 afrikai ország volt. Ugyanezen év decemberében a Közgyűlés elfogadta a gyarmati országok és népek függetlenségének megadásáról szóló dekolonizációs nyilatkozatot, amely pontot tett a gyarmati korszak végére.

Emellett Algéria mindig is Franciaország legnagyobb gyarmati kereskedelmi partnere volt. A francia exportból 1954-ben 172,38 milliárd frank ment Algériába, importból pedig 115,76 milliárd frank érkezett a gyarmatról. Miután Franciaország elvesztette az ellenőrzést Algéria felett, a kereskedelem még mindig folytatódott, de Franciaország már nem gyarmatosította Algériát, hanem coopérateur, azaz inkább együttműködő partner volt. Annak ellenére, hogy Algéria továbbra is Franciaország jelentős kereskedelmi partnere maradt, a gazdasági együttműködés folyamata egyszerűbb volt az európai társállamokkal.

A háború utáni időszakban számos nemzetközi szervezetet hoztak létre az együttműködés javítása és az európai gazdaság újjáépítése jegyében. Először is, 1948-ban létrehozták az Európai Gazdasági Együttműködési Szervezetet (OEEC, a mai OECD), hogy fokozzák a szerződő felek közötti gazdasági együttműködést. Ugyanebben az évben a Benelux-államok, az Egyesült Királyság és Franciaország aláírták a Brüsszeli Szerződést, amelyben kötelezettséget vállaltak a közös védelmi egységre, hogy megakadályozzák a német újrafegyverkezést, és válság  esetén  katonai  segítséget garantáljanak egymásnak. 1949-ben Washingtonban tíz európai állam, valamint Kanada és az USA aláírta az Észak-atlanti Szerződést, létrehozva a NATO-t, a Szovjetunióval szembeni euroatlanti katonai szövetséget. Ugyanekkor hozták létre az Európa Tanácsot, amelynek célja az emberi jogok és a demokrácia előremozdítása, valamint a tagállamok közötti politikai együttműködés könnyítése volt. Az 1950-es évek elején a Schuman-terv alapján létrehozták az Európai Szén- és Acélközösséget (ESZAK), amelynek célja az acél- és széntermelés összevonása, valamint az iparosításban való államközi együttműködés ösztönzése volt.

Annak érdekében, hogy megőrizze európai vezető szerepét, Párizs megragadta a lehetőséget, hogy az európai egység eszméjét népszerűsítse. A kormány azt a narratívát közvetítette, hogy Franciaország az egyesülési folyamat élére áll, azon értékek alapján, amelyeket a francia gondolkodók a felvilágosodás korában fogalmaztak meg. De miért éppen Franciaország állt az integráció megszervezésének élére? A britek nem voltak érdekeltek a folyamat koordinálásában, Németország és Olaszország pedig egyszerűen nem voltak képesek erre. Ezen kívül a franciáknak különösen erősek voltak az indítékai Európa egyesítése felé, mivel az védelmet nyújtott Németországgal szemben, szolgálta Párizs külpolitikai ambícióit, és segített Franciaországnak visszaszerezni nagyhatalmi presztízsét. Eredetileg az volt a fő cél, hogy a Franciaország és Németország közötti történelmi szembenállást gazdasági integrációval szüntessék meg, amely végső soron olyan politikai egységet képezne a tagállamok között, amely képes lenne megakadályozni a szerződő felek közötti fegyveres konfliktust.

Az afrikai, és különösen az algériai dekolonizáció jelentős hatással volt a párizsi döntéshozókra az európai integrációval kapcsolatban. Az európai vezetők felismerték a gyarmatok természeti erőforrásainak szükségét, az új, kétpólusú erőviszonyokat, valamint a Bandungi Konferencia jelentőségét is, amely arra ösztönözte őket, hogy az integrációs folyamatok tekintetében vegyék figyelembe Afrikát. Algéria szorosabb megtartása az anyaországhoz azáltal, hogy Európába integrálják, valóban a francia – és az európai – ellenőrzést biztosította a terület felett.

Algéria a NATO-ban

A NATO-t 1949-ben hozták létre a szerződő államok közötti katonai együttműködés fokozása érdekében. Az Észak-atlanti Szerződés 6. cikke szerint „egy vagy több fél ellen irányuló fegyveres támadásnak minősül a fegyveres támadás: bármelyik fél európai vagy észak- amerikai területe, Franciaország algériai megyéi ellen”. Az USA nem volt elragadtatva Algéria katonai közösségbe való bevonásától, de Franciaország olyannyira ragaszkodott hozzá, hogy ha ez nem lett volna lehetséges, akkor visszaléptek volna a NATO-csatlakozástól, ami az egész projekt kudarcát jelenthette volna.

Algéria szerepe a NATO-ban kulcsfontosságú volt a Nyugat számára. Az észak-afrikai régiót nagy geopolitikai jelentőségűnek tartották, különösen egy esetleges atomháború esetén. Ezért egy külön cikk határozza meg Algéria szerepét a szerződésben, amelyet egyébként a franciák nem egyeztettek előre az algériaiakkal. Ez is feszültséget okozott Franciaország és Algéria között, és hozzájárult a függetlenségi háború kitöréséhez.

Végül Franciaország megkezdte csapatainak átcsoportosítását Európából Algériába, amit a nyugati világ védelmével indokoltak. Ennek azonban hatalmas nemzetközi visszhangja volt, hiszen az arab világ kormányai hangosan bírálták a francia NATO-katonák beavatkozását Algériában, mondván, hogy az támogatja a gyarmatosítást. Az amerikaiaknak és a briteknek sem tetszett, hogy 1957-re az összes francia NATO-erőt Algériába küldték. Hollandia, Belgium és Nyugat-Németország viszont támogatta ezen csapatok algériai tevékenységét.

Algéria az Európai Szén- és Acélközösségben

1950 májusában Robert Schuman bejelentette a szén- és acéltermelés összevonására irányuló francia–német együttműködés kezdeményezését. és létrejött a hat tagállamot számláló Európai Szén- és Acélközösség (ESZAK). A szerződés aláírásakor a felek még jelentős számú gyarmattal rendelkeztek, az egyezmény viszont nem tartalmazott részletes tervet a gyarmati területek intézményesítésére. A szerződés kötelezte a tagállamokat arra, hogy a Közösség előnyeit kiterjesszék a nem európai közösségekre is, a valóságban azonban ez inkább az európai tagok érdekeit szolgálta. Ez a megállapodás számos vitához vezetett a tagállamok között. Olaszország hasznot akart húzni Algéria olcsó vasimportjából, azonban a Francia Unió bonyolult vámrendszere ezt lehetetlenné tette, és Franciaország nem volt hajlandó együttműködni a kérdésben. Megoldásként Jean Monnet kétoldalú megállapodást ajánlott Olaszországnak, amely kimondta, hogy Algéria és a francia tengerentúli területek kívül maradnak az ESZAK-on, de Franciaország a többi tagállam számára biztosítja a 79. cikk összes előnyét. Olaszország attól is tartott, hogy hatalmas migrációs hullám indulna el, ami súlyosbíthatná az országban zajló munkanélküliségi válságot, és arra kérte a francia kormányt, hogy tegyen intézkedéseket az algériai területekről történő tömeges migráció megakadályozására. Az 1950-es évek elején azonban a francia és az algériai konfliktus kezdett elmérgesedni, ezért Párizs óvatos volt minden olyan intézkedéssel, amely felboríthatta az indulatokat.

Algéria az Európai Gazdasági Közösségben

A dekolonizáció és az európai integráció kapcsolatával és összefüggéseivel foglalkozó tudományos munkák nem igazán találhatóak a szakirodalomban. A szuezi válság volt az egyik legerőteljesebb külső esemény, amely az európai államokat a Római Szerződés felé terelte. Ez a válság volt az, ami ráébresztette Párizst, hogy Franciaország világhatalmi imázsának megőrzésének egyetlen módja, ha az európai integráció egyik vezetője lesz. Továbbá, mivel az USA nem támogatta a francia törekvéseket Algériában, sem Franciaország, az Egyesült Királyság és Izrael beavatkozását a szuezi kérdésben, az európai közösség maradt az egyetlen horgony a franciák számára.

Az európai integráció ellentmondásos aspektusa a béke volt. Mint korábban említettük, az európai integráció egyik legjelentősebb és egyben legjobban támogatott oka egy újabb világháború megelőzése és a béke fenntartása volt. Ám ez csak akkor volt így, ha a földrajzi és kulturális értelemben európai országok békéjéről volt szó. Miközben az európai közösség alapítói ezt a békés, erőszakmentes Európa narratívát hirdették, Algériában, amely akkoriban szintén ugyanennek az európai közösségnek a része volt, százezrek haltak meg. Az akkori konfliktusokkal szemben is kettős mérce érvényesült (és érvényesül ma is): Az 1956-ban fegyvert fogó magyarokat nemzeti hősöknek tekintették, akik kiálltak a Szovjetuniótól való szabadságukért, amikor azonban az algériai arabok ugyanezt tették a francia uralom ellen a földjükön, azt „megbocsáthatatlannak” bélyegezték. Ez volt az oka annak, hogy Algériát franciaként hozták létre, azonban nem ismerték el európaiként. Ez pedig ahhoz vezetett, hogy az Algéria elleni agressziót nem tekintették európai kérdésnek.

Az algériai függetlenségi háború francia belügyként indult, ám az európai együttműködés fejlődésének egyik legfontosabb meghatározó fordulópontjává vált. Ez a konfliktus számos kérdést vet fel a nemzetközi jog, az állami szuverenitás, az alkotmányosság és az önrendelkezés tekintetében. A konfliktus, amely hatalmas kihívást jelentett a francia kormányok számára, és amely a Negyedik Köztársaság bukását okozta, nemcsak Franciaország, hanem az egész nemzetközi közösség számára is tanulságul szolgál.

Miután a világháborúból más hatalmaknak kiszolgáltatva került ki, Franciaország küzdött azért, hogy újra elhelyezkedjen a nemzetközi erőegyensúlyban. Bár az európai közösség létrehozásának „elsődleges” francia indítékai az ipari fejlődés és a „német kérdés” megoldása voltak, a páneurópai törekvésekhez hozzájáruló külső tényezők is kulcsfontosságúak voltak. Franciaország az algériai kérdés megoldását is európai együttműködéssel kereste, azáltal, hogy az alapító szerződésekben különleges intézkedéseket alkalmazott a területre vonatkozóan. Ez azonban nem volt elég, és a kormány kezdte elveszíteni a francia közvélemény bizalmát is. Ahhoz, hogy a franciák ne csak a nagyhatalmi státuszt, hanem az állampolgárok bizalmát is visszaszerezzék, új politikai eszközökhöz kellett nyúlniuk. Ezáltal vált Franciaország az európai integráció vezetőjévé, így kijelenthető, hogy az algériai események döntő szerepet játszottak azoknak az intézményeknek a létrehozásában, melyek a mai Európai Unió elődjei.

Vidó Zsuzsa

Felhasznált irodalom:

Ács, T. (1969). Az Algériai Háború Történetéhez. In Hadtörténelmi Közlemények, 16. évfolyam (pp. 515–547). Hadtörténelmi Intézet.

Algeria: From FLN to FIS and Beyond. (1997). Insight Turkey, 5, 119–127.

Betts, R. F. (2012). Decolonization: A brief history of the word. In Beyond Empire and Nation (pp. 23–37). Brill.

Bhambra, G. K. (2009). Postcolonial europe, or understanding europe in times of the postcolonial. The SAGE Handbook of European Studies, 69–86.

Bonifacio, G. A. (2022). The Failure of the Proposed European Defense Community and Its Implications on the European Union’s Pursuit of Strategic Autonom (pp. 47–92).

Brown, M. (2022). Introduction – A Kaleidoscopic Approach to European Integration. In The seventh member state : Algeria, France, and the European community. Harvard University Press.

Cohen, W. B. (2002). The Algerian War, the French State and Official Memory. Historical Reflections / Réflexions Historiques, 28(2), 219–239.

Cooper, F. (2012). Chapter Title: Decolonization and citizenship Africa between empires and a world of nations. In Beyond Empire and Nation (pp. 43–44). Brill.

Davis, M. H. (2010). Restaging Mise en Valeur: “Postwar Imperialism” and The Plan de Constantine. Review of Middle East Studies, 44(2), 176–186.

Davis, M. H. (2016). “The Transformation of Man” in French Algeria: Economic Planning and the Postwar Social Sciences, 1958–62. Journal of Contemporary History, 52(1), 73–94.

Élysée. (2021, October 16). Cérémonie de commémoration des 60 ans du 17 octobre 1961. Élysée. https://www.elysee.fr/emmanuel-macron/2021/10/16/ceremonie-de-commemoration-des-60-ans-du-17-octobre-1961

European Commission. (2012). The European Union explained: The founding fathers of the EU. Publications Office of the European Union, 2013.

Hansen, P. (2002). European Integration, European Identity and the Colonial Connection. European Journal of Social Theory, 5(4), 483–498. https://doi.org/10.1177/136843102760513875

Hansen, P., & Jonsson, S. (2014). Eurafrica : the untold history of European integration and colonialism. Bloomsbury.

Hansen, P., & Jonsson, S. (2017). Eurafrica Incognita: The Colonial Origins of the European Union. History of the Present, 7(1), 1–32. https://doi.org/10.5406/historypresent.7.1.0001

Harrison, C. (1983). French Attitudes to Empire and the Algeria War. African Affairs, 82(326), 75–95. https://doi.org/10.1093/oxfordjournals.afraf.a097503

J. Nagy, L. (2005). Az algériai háború kezdete (1954–1955). Világtörténet, 2, 86–100. The Central and Eastern European Online Library.

J. Nagy, L. (2011). Az algériai háború és a IV. köztársaság bukása: De Gaulle visszatérése a hatalomba. Századok, 145(6), 1499–1523.

J. Nagy, L. (2012). Antikolonialista felkelés kirobbantása Algériában és az első reakciók. In Háborúk, békék, terroristák. Székely Gábor 70 éves (pp. 309–318). ELTE Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszék.

J. Nagy, L. (2014). Új állam születik: Algéria, 1962. Külügyi Szemle, 13(3), 108–126.

Jean-Pierre Dozon. (2003). Frères et sujets (p. 243). Flammarion.

Lee, J.-S. (2004). The French Road to European Community: From the ECSC to the EEC (1945-1957. Journal of International and Area Studies, 11(2), 108–109.

Nagy, G. (2016). A független Algéria első évtizede és a magyar kapcsolat, 1962–1971 (pp. 4–24).

O’Neill, A. (2021). WWII: mobilization by country 1937-1945. Statista. https://www.statista.com/statistics/1342260/wwii-mobilization-by-country/

O’Neill, A. (2022, August 18). Second World War: Deaths per Country 1939-1945. Statista. https://www.statista.com/statistics/1293510/second-world-war-fatalities-per-country/

P. J., FRANCESCHINI. (1984, October 29). La génération muette. Le Monde.fr. https://www.lemonde.fr/archives/article/1984/10/29/la-generation-muette_3006476_1819218.html

Rempe, M. (2011). Decolonization by Europeanization? : the early EEC and the transformation of French-African relations. RePEc: Research Papers in Economics, 27, 3–20.

Reuters. (2012, October 17). France’s Hollande acknowledges 1961 massacre of Algerians. Reuters. https://www.reuters.com/article/idUSBRE89G1NB/

Schmale, W. (2011). Before Self- Reflexivity: Imperialism and Colonialism in the Early Discourses of European Integration. In European Identity and the Second World War (p. 186). Palgrave Macmillan.

SeungLee, J. (2004). The French Road to European Community – From the ECSC to the EEC(1945-1957). The Journal of International and Area Studies, 11(2), 107–123.

Shaev, B. (2018). The Algerian War, European Integration, and the Decolonization of French Socialism. French Historical Studies, 41(1), 63–94.

Stora, B. (2004). Algeria, 1830-2000 : A short history (pp. 33–69). Cornell University Press.

Talbott, J. (1975). French Public Opinion and the Algerian War: A Research Note. French Historical Studies, 9(2), 354–361. https://doi.org/10.2307/286132

Tekin, B. Ç. (2008). France and European Integration: An Uneasy Relationship. İstanbul Ticaret Üniversitesi Sosyal Bilimler Dergisi, 7(13), 131–146.

The Fall of the French Fourth Republic. (1958). Current History, 35(204), 114–118.

Treaty of Paris, Article 79 (1951).

Treaty of Rome, Article 227 (1957).

Trybus, M. (2007). The Legacy of the European Defence Community and the Future of European Defence and Security Integration. In European Security Law. Oxford University Press.

World Peace Foundation. (2015). Algeria: War of Independence | Mass Atrocity Endings. Tufts.edu. https://sites.tufts.edu/atrocityendings/2015/08/07/algeria-war-of-independence/

Ezt olvastad?

A második Szidra-öböl feletti incidens

1989. január 4-en két amerikai F-14 Tomcat vadászrepülőgép lelőtt két líbiai MiG-23 Flogger vadászrepülőgépet. Az esemény diplomáciai és sajtóbotrányt kavart,

X