A globális piacok kijegecesedésének korabeli “sava-borsa”? – Crowley Fűszer című könyvéről

“Tengeren túli birodalmat készültek alapítani, és a kereskedelemből végtelen vagyonra akartak szert tenni.” – mondja a múlt idők embereiről egy bizonyos Marlow a fedélezeten a hallgatóságának Joseph Conrad A sötétség mélyén című világhírű regényében (16). Ezen idézet azt hivatott megragadni, hogy a merkantilizmus, illetve a mögöttes gazdasági ösztönzők szerepe nem korántsem ismeretlen a történelmi emlékezetben. Sőt: voltaképp, mint majd látni fogjuk, a szellemi élet ezen összefüggéseket mégcsak nem is feltétlenül a kora újkor kapcsán tapintotta ki ezidáig. Alább azt kívánjuk bemutatni, hogy mennyire és miben újszerű Roger Crowley könyve, Fűszer – a 16. századi versengés, amelyből modern világunk született (Park, 2024) című műve, amely összességében egy, a köztudatban kevéssé jelenlévő térségre összpontosítva gazdagítja a forrásainkat.

Crowley főbb elgondolásai a következők: „Fajai lélegzetelállító sokszínűségének köszönhető, hogy a Molukka-szigetek bevonultak a történelembe. Szegfűszegfák ugyanis széles e világon nem nőttek sehol másutt” (2024: 19), ezzel a “térképre helyezi” e kelet-indonéziai fekvésű területet, szintén megjelölve előbbi fűszertermő kvalitásait. Utóvégre, a szerző nyomán mondhatnánk, olyan fűszerekről van szó, “melyekért az európaiak az egész világon keresztülvitorláztak” (216).

Fontos tudni azonban, hogy e szóban forgó termőhely titkát már a középkorban gyanították: már a Jáván megfordult Pordenonei Odorik misszionárius is úgy vélte, a “titokzatos” szegfűszeg „keletebbről” származik. Sőt, Ludovico di Varthema itáliai utazó 1505 körül már „a Banda- és a Molukka-szigeteken” írta le a termesztést. Már ez is előrevetíti, hogy  – a szerző sommás megállapítása szerint -, „az európai felfedezések mozgatórúgójául […] a fűszer utáni sóvárgás szolgált”. Tudjuk, hogy Kolumbusz az „Indiákat” kereste, Vasco da Gama India felé hajózott, és 1511-ben a portugálok elérték Malakkát (20–21). Vagyis Velence nem véletlenül tarthatott attól, hogy kereskedelme „lehanyatlik”, Genova pedig attól, hogy a portugálok idővel „a saját kezükbe veszik a fűszerszámok kereskedelmét” (228).

Itt jegyeznénk meg Göcsei Imre nyomán, hogy e vállalkozások szellemi elődje, példaképe Tengerész Henrik lehetett, aki “felnevelt egy tengerésznemzedéket, amely végül […] eljutott Indiába és a Fűszer-szigetekre” (1990: 25). 

Egy hajótörés során elveszett térkép töredéke, amely Albuquerque kormányzó birtokába került, és mely “földabroszdarabot” előbbi eljuttat I. Mánuel királyhoz bizonyult annak, amely “évszázadok hasztalan spekulációi után kulcsot adott a navigátorok kezében, hogy eljussanak végre a fűszer-szigetekre, ami az európai felfedezők végső célja volt, és azzal a szédítő kilátással szolgált, hogy a hajósok közvetlen kapcsolatot létesíthetnek Kínával, mely Marco Polo úti beszámolója óta mesebeli birodalomként élt az európai emberek képzeletében” (25-26).

Tengerész Henrik „leszármazottai”, visszatérve az idővonalunk konkrétumaihoz, 1511-ben továbbindultak Malaccából, felkutatni a fűszer forrását (22). A szigetek legnagyobbikára, Lontarra érve, ahol is „a szerecsendiófák smaragdzöld színben pompáztak”, a portugálok joggal érezhették úgy: “leghűbb álmaik váltak valóra” (29). Nem meglepően “okvetlenül monopolhelyzetre” törekedtek az Indiai-óceánon. Előbb „királyi fűszerszállító hajók” közlekedtek, majd a magánkereskedelem is „engedélyezettnek minősült” (165). „Mihelyt a portugálokat megcsapta a szegfűszeg illata” – hangoztatta a Molukka-szigetek könyvben idézett hetedik portugál főkapitánya, António Galvão, a parancsnok többé „nem volt képes kordában tartani őket” (215). A Miller-féle atlasz a maga ködösítő, spanyolokat tudatosan félrevezetni igyekvő “geopolitikai machinációival” együtt szintén nem véletlenül tünteti fel „aranyként” e szigeteket (36).

E ponton a fűszerek a 16. századi hatalmi versengés középpontjába kerülnek, még a korábbiaknál is fokozottabb történelmi tétekkel. Crowley nyelvén szólva, „a Molukka-szigeteknek az volt a sorsuk, hogy ama politikai játszma célpontjává váljanak, mely a szó szoros értelmében átformálta világunkat”; s e hat évtized alatt Európa „mellékszereplőből főhőssé lépett elő”, Spanyolország pedig „valódi világhatalommá” emelkedett (21).

Hiszen a tordesillasi szerződés miatt a spanyoloknak „egyetlen lehetőségük” volt: „nyugat felé vitorlázni” (40); V. Károly Magellánnak oltalmazói megbízást adott „gazdag fűszertermő helyek” felkutatására (48).

Arra, hogy a spanyolok számára is igencsak kitágulnak a szemhatárok, illetve kimondottan foglalkoztatta őket e szigetcsoport, II. Fülöp kozmográfusa, Lopez de Velasco nyomán is alátámasztást nyer: „A Nyugat-Indiák mindazon szigeteket és szárazföldeket jelentik, amelyek Kasztília királyságának határain belül fekszenek, egészen a legnyugatibb pontig, amelynek határai […] a világ túlsó feléig terjednek, egészen Malacca városáig. Innen kelet felé, Új-Spanyolország irányába egy hatalmas öböl tárul fel, számos kisebb és nagyobb szigettel, hosszú partvonalakkal és kiterjedt szárazföldi területekkel, amelyek együtt alkotják a Fűszer-szigeteket (más néven a Molukka-szigeteket), továbbá a Fülöp-szigeteket, Kína partvidékét, a Lequia- és Japán-szigeteket, Új-Guinea partját, valamint a Salamon- és a Tolvaj-szigeteket” (Mignolo 2011: 285).

A többek között a tenger szeszélyeinek, a riválisoknak, nélkülözéseknek, egyéb fedélzeti megpróbáltatásoknak, mint a tetvek vagy a skorbut, a változatos hozzáállású helyieknek való kiszolgáltatottság érzékeltetése mindenképp megemlítendő érdemei a könyvnek. Beszédes, hogy a már-már vég nélküli hányattatások között sodródó Victoria-expedíció zászlóshajójájank fűszerrakománya végül „alig fedezte az expedíció költségeit” (115). Ebben az elvonatkoztatásban, miként például William H. Prescott művei Latin-Amerika meghódításáról, valamelyest az európai imperializmus emberi oldalát is megvilágítja, anélkül, hogy előbbi árnyoldaláról (munkatáborok, kegyetlenségek, túlkapások, tortúrák) hallgatna a szerző. A fáradozások, sőt, szenvedések eredményeként az egyébként portugál származású Magellán “krónikása”, Pigafetta „behatóan tanulmányozta” már magát a termesztést is behatóan tudja tanulmányozni (107).

Az események tovább gyorsulnak, az angol Kelet-indiai Társaság 1600-ban is már kifejezetten „különös érdekeltséggel” alakult meg a fűszer-kereskedelemben (252), ahogyan a kínai birodalmi udvarban is nagy kereslet mutatkozott (256).

Manila 1571-ben olyan csomóponttá vált, amely „összekötötte” a térség útvonalait (291). Kínába ezüst áramlott, onnan pedig “cserébe” porcelán előbb Európa, majd a világ minden tájára. Érzékletes képpel illusztrálja Crowley mindezt: a marokkói szegfűszeg Ternatéról származott (321). „A 16. századi kalmárok képzeletét először a fűszerek hatalmas haszonkulcsa gyújtotta fel” (322). „S ami az egész folyamatot beindította […] az nem volt más, mint a Maluko partjairól áradó fűszerillat” (325).

Előre ugorva az idővonalon napjainkig, az angol szerző a következőképp vezeti le a jelen tapasztalait azok fentebb ismertetett gyökereitól: “Ez volt az első világkereskedelmi árucikk, és eszményi tulajdonságokkal rendelkezett. A szárított fűszerfélék könnyű, felettébb értékes és ésszerű mértékig eltartható termékek, melyekből rengeteg berakodható egy hajó gyomrába a hosszú tengeri útra. A nyereségük pedig csillagászati. 1515-ben egy-egy Lisszabonba beérkezett szállítmány után nem kevesebb mint 700 százalékos hasznot söpörtek be. A modern világban a fűszertermelés világméretekben kibontakozott. A szegfűszeg és a szerecsendió — az evolúció biológia szeszélyeinek engedelmeskedve — többé nem csupán a maláj szigetvilág néhány apró vulkanikus szigetén terem meg. Mindkét fűszert nagy mennyiségben, ültetvényeken termesztik szerte Indonéziában és másutt. A trópusi égöv más országaiban is számos messziről bevitt haszonnövényfajt honosítottak meg; a folyamat még Kolumbusszal és Magellánnal vette kezdetét. Indiában és Guatemalában manapság több szerecsendiót termesztnek, mint Indonéziában. Srí Lanka, Madagaszkár, Tanzánia, Vietnam és Kína szintén jókora mennyiségben exportálja a konyhánk polcain sorakozó fűszernövények jó részét” (325).

E terjedelmes korszak-összefoglalásban Rowley kiegyensúlyozott és részletgazdag képet nyújt a fűszeráruház-lánc korai világkereskedelmi integrációjáról. A könyv érdeme olyan kora újkori “metropoliszok,” mint Potosí vagy Manila felemelkedésének, mindennapjainak részletezett bemutatása. Szót ejt továbbá a korabeli globalizáció olyan összefüggéseiről is, mint a tömegkommunikáció, avagy a nyomdászat fejlődése, a világpiacok kereskedelmi egymásra utaltsága, az innovációk. Mindeközben a Walter Mignolo argentin szemiotikus szerző fogalomhasználatával élve, a nyugati modernitás “sötét oldaláról” sem feledkezik meg, leírva a dél-amerikai, illetve fülöp-szigeteki vérengzéseket, kizsákmányolásokat (pl. Cerro Rico, vagyis Potosí “emberevő hegye” és   “hárommillió rabszolgasorba döntött kecsua” sorsa- 337), csakúgy, mint az európaiak kicsinyes harcait egymással a hatalomgyakorlásért.

Természetesen az itt megjelenő európai önkritika egyáltalán nem újkeletű. A cseh szerzőpáros Zikmund-Hanzelka ennek egy másik földrész vonatkozásában a következőképp ad hangot: “A XVI. Század második felében csak a perui Trujillo melletti Chan Chan romjai közt mai pénzben 15 millió dollár értikű aranyat és ezüstöt zsákmányoltak,” illetve az “írástudatlan” és “esküszegő” Pizarro hódítóinak agyát “gyötörték, álmukat elvették az El Dorado indián királyról szóló mesék (1964: 17; 20)

William H. Prescott nyomán Ivan Olbracht szintén érzékelteti a felfedezések sötétebb oldalát: „A vitorlások árbócain, a fedélzeten és a fedélzet alatt néhány száz kalandor búcsúzott a szárazföldtől; ismeretlen országba hajózott, hogy ott hatalmat, becsületet és zsákmányt szerezzen, vagyis – a tágabb történelmi valóság nyelvén szólva – az európai gazdasági rend körzetébe vonja az Újvilág közepét” (1959: 29).

Fontos, hogy utóbbiak részletezésekor Crowley azért kiemel egyes, előbbi tendenciákkal szemben szavukat felemelt korabeli gondolkodókat is, mint az Ágoston-rendi szerzetes Martin de Rada, vagy a domonkos Bartolomé de las Casas (331-2), tovább árnyalva e kérdésköröket és a korszak megítélését.  

Mérlegre téve Crowley főbb vonalának megállapításait, elmondhatjuk, hogy a keleti eredetű áruk – mindenekelőtt a fűszerek – előkelő helyet foglaltak el már az ókori kereskedelemben is, amit nemcsak antik források, hanem a modern szépirodalom is érzékletesen megjelenít: „Egy másik gálya, mely Alexandriából lenszövetet, arábiai fűszert szállított, fáklyák fényénél rakodott ki. Mindenféle keletiek jöttek, kik nézték az előttük elterülő várost és a parton tolmácsok útján igyekeztek magukat megértetni a rómaiakkal” (Kosztolányi, Nero a véres költő, 1968, 233). Amint azt a gazdaságtörténeti szakirodalom is feltárta, a keleti fűszerek és nyersanyagok nem csupán luxuscikkeket jelentettek, hanem olyan nagyhatású „globális árucikkekként” működtek, amelyek egész térségeket, kikötőket és politikai érdekszférákat kötöttek össze.

Crowley maga is előre bocsátja mindezt: “A fűszerek varázsa ősidők óta megigézi az emberiséget. Az Eufrátesz partvidékeinek városaiból az ásatások során négyezer éves szegfűszeg bimbó kerültek elő. A Királyok Völgyében pedig vésett domborművek örökítik meg az egyiptomi fűszerflottákat. A Han-dinasztia császárai megkövetelték udvaroncaiktól, hogy szegfűszeggel illatosítsák a leheletüket, mielőtt színük elé járulnak, a rómaiak pedig az istenekhez vezető szaglószervi kapuknak tekintették a fűszerszámokat” (2024: 19).

Nemcsak a fűszerek szerepe, hanem egy bizonyos „Fűszerút” is ismerősen cseng a kereskedelmi világ­történetben: Irene M. Franck (1986) mindezt az ókortól a középkorig kíséri végig. Eszerint már a mezopotámiai városokból a Perzsa-öböl kikötői felé irányuló tengeri kereskedelem bekapcsolódott azon útvonalakba, amelyek Indiától és Délkelet-Ázsiától Arábián át a Földközi-tenger pereméig szállították a fűszereket. A hellenisztikus korban Petra és az Akabai-öböl kikötői révén épült tovább a hálózat, Nagy Sándor idején pedig arab fűszerek, indiai áruk és keleti luxuscikkek jelentek meg rajta. A szeleukida és ptolemaioszi időszakban a tengeri szakasz nyugati végpontjai egyre inkább Egyiptomhoz kötődtek, ami a római korban tovább erősödött: a birodalom kereskedői közvetlenül Indiáig hajóztak, és a keleti áruk nagy hányada tengeri úton jutott el a mediterrán piacokra. A késő antikvitástól a középkor elejéig a perzsák, majd az arabok tartották kézben az Indiai-óceán medencéjének hosszú távú tengeri kereskedelmét egészen Dél-Kínáig, míg a középkor végén Marco Polo is ezen útvonal mentén jutott el Perzsia kikötőibe, majd tovább a szárazföld belseje felé.

Már a nyugati modern empirikus történetírás atyja, a lutheránus Leopold von Ranke is hangsúlyozta a múlt-múlt században, hogy a „világ felfedezésének gondolatát” egyebek mellett „az indiai fűszerek, az amerikai arany, az ismeretlen tengerek gyöngyszemei és a kereskedelem érdeke ösztönözte és táplálta” (Ranke 1874: xxx), amelynek során „a gyarmatok előbb az asztúriai domboktól Andalúziába és Afrikába, majd idővel az Atlanti-óceán túlsó partjaira tevődtek át”.

Erdődy János (1986: 22) XX. századi történelmi regényíró rámutat, hogy a középkori, tehát jóval a portugál expedíciók előtt kibontakozó, keresztes hadjáratok egyik háttérmotívuma az volt, hogy “a drága keleti fűszerek, kelmék, damaszkuszi acélpengék és egyéb értékek szállítása nehézzé, csaknem lehetetlenné vált”, amit tágabb összefüggésben Zombori István egyháztörténész (1988: 20) is megerősít, feljegyezve a gazdasági indítékok hajtóerejét.

Szintén tudomást szerezhetünk e premodern kereskedelem fűszereket illető összefüggéseiről Marco Polo nyomán is, aki beszámol arról, hogy Hormuz kereskedői “az Indiából származó fűszereket, drágaköveket, gyöngyöket, selyem, aranybrokát szöveteket felvásárolják és az egész világra szétszállítják” (Göcsei 1990: 15).  

Pusztán érdekességképp jegyezzük meg e releváns időszak itthoni áthallásait tárgyalva, hogy Szentmihályi Szabó Péter A látó és a vak című történelmi regényében a kínálati bőséget megeleveníti az, hogy a pécsváradi vásárban egy izmaelita kereskedő nemigen tudott értékesíteni semmit, mivel “a hajlékony pengéjű tőrök, a sodronyingek éppoly megfizethetetlenül drágák voltak, mint a selyemkendők és sohasem hallott nevű fűszerszámok” (1983: 242).

Az érdekes mód a magyar történelemből is ismert Frangepánokig a származását visszavezető brit történész Peter Frankopan (2017: 222–223) nemkülönben beszámol róla A selyemút című könyvében, hogy a legfontosabb európai importcikkek – mennyiségben és kívánatosságban egyaránt – az újkor hajnalán messze a fűszerek voltak. A bors, a szerecsendió, a szegfűszeg, a tömjén, a gyömbér, a szantálfa, a kardamom és a kurkuma már a római kortól igen nagy becsben álltak Európában, mivel egyrészt jelentősen javították a jellegtelen ételek ízét, másrészt gyógyhatásuk miatt értékelték őket.

Vagyis, mint láthattuk fentebb a Selyem- és Fűszerutak kapcsán, távolról sem európai “találmány” a nagy hatótávolságú kereskedelem. Csakhogy a lépték, illetve mérték egészen bizonyosan megváltozik az “öreg” kontinens nyomán a 15. század végén. Hiszen ugyancsak Ranke (1874: 219–228) számol be arról, hogy előzőleg a „mórok” Zanzibártól Mozambikig, az indiai-félszigettől egészen Kínáig terjedő kereskedelmi érdekeltségei – melyek a „távoli indiai” (ti. malakkai) térségbe is kiterjedtek – versengtek a velencei hálózatokkal. Mindez arra utal, hogy a luxusfogyasztás fogalma mögött olyan áru- és információáramlási rendszerek állhattak, amelyek már jóval az európai expedíciók előtt “globális” léptéket öltöttek.

Mindeközben természetesen a mediterrán európai hatalmak merkantilizmusa az egyik legjobban feltárt jelenség a történettudomány és a nemzetközi politikai gazdaságtan számára, amire a könyvtárnyi irodalomban a magyar származású történész John Lukacs (2006: 289–90) is emlékeztet. A tizenötödik század végén Kolumbusz felfedezte Amerikát, és Vasco da Gama Afrikát körbehajózva immár Indiában is megvettette a portugál befolyás lábát. Lukacs szerint „ötezer esztendőn át a Földközi-tenger térsége volt a történelem fő színtere”, ám a 15. század végére „a világtörténelem fő színtere az atlanti térség lett”.

E váltás geopolitikai következményeire Tim Marshall brit újságíró is rámutat, amikor leírja, miként „hajózott bele ebbe a helyzetbe” Kolumbusz, és hogyan tették a latin-amerikai arany- és ezüstvagyonok Spanyolországot „a világ leggazdagabb államává”. Az Atlanti-térség kialakuló hatalmi versengése pedig a tordesillasi szerződésben intézményesült, amikor VI. Sándor pápa „képzeletbeli észak–déli választóvonalat” húzott, amely nyugaton Spanyolországnak, keleten Portugáliának juttatta a „frissen felfedezett” területeket, és ezzel — Marshall szavaival — évszázados háborúk és birodalmi rivalizálások sorát indította el. (2022: 335).

A fentebb nevezett fűszerekhez hasonlóan más „világtörténeti árucikkek” esetében is ismert, hogy azok geopolitikai, ipari vagy hadigazdasági jelentősége messze túlmutatott önmagán, és nem is kell egyből a drágakövekre, vagy napjainkban egyéb nyersanyagokra, így a ritkaföldfémekre vagy a kőolajra gondolni. Ismert akár a gyapot tétje is, részint az angol ipari forradalom szövetének egyik fő szálaként, részint annak amerikai polgárháborús hordereje miatt: „a polgárháború egyik nagy problémáját az okozta, hogy a déliek gyapotot exportáltak Britanniába, és nem engedhettek meg maguknak egy vámháborút. Észak ekkor kezdett el iparosodni, és védelmet akart a külföldi vetélytársakkal szemben. A polgárháború után a délieket megtörték, a háború pedig erőteljes lökést adott az iparosodásnak” – állapítja meg a Lukacshoz hasonlóan magyar születésű George Friedman (2022: 168).

Végeredményben tehát sem a történet nem teljesen új, amit a gyarmatosításra, és annak gazdasági motivációira irányuló számos egyéb vizsgálódás is tükröz. Amiben újszerű, az a fűszer középpontba állítása és ennek a spanyol-portugál hatalmi vetélkedésbe való alapos beágyazása.

Zárásképp átadva a szót ismét Crowleynak, a fűszerek révén „kereskedelmi útvonalak” létesültek, „városok nőttek ki a földből”, „vallások terjedtek el”, és a fűszer „az első olyan árucikké” vált, amely „szerte a világon keresletre talált”; „aranyban mért súlyánál is többet fizettek érte”, sőt „önálló fizetőeszközzé vált […] A hőseposzokba illőutazásokból a különböző népek és kultúrák összeütközéseiből rendkívüli történetek születtek, amelyek egyaránt szóltak a felfedezők állhatatosságáról, vakmerőségéről és szenvedéseiről, valamint az őslakos népek ellen elkövetett vérlázító kegyetlenkedésekről és a népírtásokról. A könyvnyomtatás fejlődésének köszönhetően az európaiak az információk új korszakát hozták el a világnak, és kiépítették az egész bolygót behálózók kereskedelmi rendszereiket. E bonyolult rendszerek hajtómotorjául az ezüst mint általános csereeszköz világméretű áramlása, kiindulási pontjukként pedig a fűszerek ellenállhatatlan varázsa szolgált. Mindez pedig erőt teljesen befolyásolt a modern világunk politikai, kereskedelmi, kulturális és gazdasági szerkezetének kialakulását.” (20-22).

Iványi Márton

Irodalom:
Ranke, Leopold von: Geschichten der romanischen und germanischen Völker von 1494 bis 1514. Lipcsei: Duncker & Humboldt, 1874.
Conrad, Joseph: A sötétség mélyén. Alinea, 2011
Erdődy János: Keresztes lobogók alatt. 1986.
Franck, Irene M. The Silk Road: a History. Facts on File Publications, 1986.
Frankopan, Peter: The Silk Road. Vintage Books, 2017.
Friedman, George: Vihar a csönd előtt. AJTK, 2022.
Göcsei Imre: Az ismeretlen vándorai. Fejezetek a föld felfedezésének történetéből. Tankönyvkiadó, 1990.
Lukacs, John: A XX. század és az újkor vége. Európa, 2006.
Marshall, Tim: A földrajz hatalmában. Park, 2022.
Mignolo, Walter: The Darker Side of Western Modernity. Global Futures, Decolonial Options. Duke University Press, 2011.
Olbracht, Ivan: A hódító. Kossuth, 1959.
Szentmihályi Szabó, Péter: A látó és a vak. Szépirodalmi, 1983.
Zikmund, Miroislav – Hanzelka, Jiři: A fejvadászok földjén. Gondolat, 1964.
Zombori István: Lovagok és lovagrendek. Madách. 1988.

Ezt olvastad?

Aki Waterloo után szögre akasztotta az egyenruhát – Sir Arthur Wellesley, Napóleon méltó riválisa

1852. szeptember 14-én, az angliai Kent grófságban található Walmer-kastélyban, 83 éves korában hunyt el Sir Arthur Wellesley angol-ír tábornok, politikus,

X