A katonatiszt és a polgár ellentétének ábrázolása a Katonazene című filmben

A 19. századi magyar történelem igen hálás téma volt a mozgókép számára a Kádár-korszakban: hiszen a „régi” és az „új” világ, a polgárosodás és a nemesség értékőrzésének kettőse, a reformkor és 1848-49 képei, majd a kiegyezés utáni modernizáció és a mind avíttabb közjogi ellenállás párhuzamossága jó alapanyagot nyújtott a filmeseknek. A Rákosi-korszak afféle elő-kommunista előképeket faragott Petőfi Sándorból és Táncsics Mihályból, és a Bán Frigyes által rendezett Föltámadott a tenger (1953) internacionalista keretben értelmezte a szabadságharcot (mindez nem volt hungarikum, hiszen a Szovjetunióban Szyepan Razin, Pugacsov, sőt Bogdan Hmelnyickij, Csehszlovákiában Jan Žižka és huszita serege, az NDK-ban az 1525-ös német parasztháború, Münzer Tamás és Geyer Flórián értelmeződött egyfajta elő-kommunista üdvtörténeti keretben). A Kádár-rendszerben egy sajátos egyensúlyi helyzet következett be: miközben a rendszer az 1956-os forradalom 48-as utalásai – például a diákság pontokba szedett követelései, a házfalakon, tankokon feltűnt Kossuth-címer, a 48-as cári és az 56-os szovjet intervenció nyilvánvaló párhuzama – miatt nem kedvelte 48-at, nem is tagadhatta meg nyíltan. Az egyik megoldást a korszak romantizálása jelentette, és a nemzeti célok feloldása egy általánosabb értékrendben, a polgárosodásban. Árulkodó, hogy a Várkonyi Zoltán-féle Jókai-adaptációk nem a nemzeti küzdelmet, hanem a polgári átalakulást helyezték előtérbe, és egy lassú elmozdulás kezdődött a közéletben, rehabilitálva a korábban félreszorított Széchenyit.

A kiegyezés utáni rendszer ábrázolása még problematikusabb volt, mint a reformkoré vagy 48-é. Elvégre, bár erre az időre tehető a munkásmozgalom kialakulása, a rendszer számára az 1867-1918 közötti időszak kevésbé volt érdekes, mint a Horthy-korszak, amely megfogható, átélhető ellenségképet jelentett, míg a dualizmus előbb „közelmúlttá”, majd az évtizedek múlásával „régmúlttá” vált. Így alakult ki az a helyzet, hogy a Kádár-korban kevés film utalt a dualizmus politikájára. Ha mégis, akkor a szatirikus hang dominált (például az 1960-as Noszty fiú esete Tóth Marival főispánbeiktatás-jelenetében). A társadalmi elkülönültségek jelensége az Erdei Ferenc-féle „kettős társadalom” elmélete jegyében azonban jól elemezhető volt a dualizmus kori történeteken keresztül. Mikszáth Kálmán, Móricz Zsigmond és nem utolsósorban Bródy Sándor művei plasztikusan ábrázolták, hogy ez a korszak az „urak” és „nem urak” világára oszlott. A társadalmi elkülönülést mi sem reprezentálta jobban, mint a régi, nemesi eredetű előjogok tovább élése, sőt idővel tisztelendő értékrenddé válásra, ami a párbajozás divatjában, vagy éppen a nagypolgárság arisztokráciát utánzó kastélyépíttetésében nyilvánult meg. Mindez azonban általános volt, korántsem korlátozódott Magyarországra vagy a Monarchiára (a párbaj még elterjedtebb volt Németországban és Franciaországban, és amerikai milliomosok szintén ambicionálták a kastélyépítést).

(Forrás: imdb.com)

Volt egy olyan része a dualizmus kori társadalomnak, amely cseppben a tengerként mutatta fel a korszak minden dilemmáját és problémáját: a császári és királyi (kaiserlich und königlich, k. u. k.) hadsereg, amely a legfelsőbb hadúr, azaz Ferenc József alá tartozott. A magyar ellenzék a dualizmus egészében kampányolt a magyar vezényleti nyelv és a magyar katonai szimbólumok bevezetéséért, amely éles ellentétben állt a hadsereg nemzetek feletti, birodalmi jellegével. Az 1888-89-es véderővita vezetett végső soron Tisza Kálmán miniszterelnök bukásához. A közös hadsereg tisztikaráról az a kép alakult ki a magyar sajtó és irodalom demokrata részében, hogy nem eléggé hazafias, mert elidegenedett a nemzeti érzéstől, 1848 liberális szelleméről nem is szólva. A közös hadseregbeli tisztikart úgy tekintették, mint az antidemokratikus, ultrakonzervatív, mindvégig császárhű érzelmek hordozóját, és nem felejtették el érzékeltetni, hogy ez a közös hadsereg adta az 1919-es különítményesek egy részét. Mindezek ahhoz vezettek, hogy a tisztikaron keresztül lehetett legjobban bemutatni és érzékeltetni a dualizmus – Horthy-korra is áthúzódó – árnyoldalait.

(Forrás: imdb.com)

Talán nem véletlen, hogy éppen 1961-ben, azaz a forradalom után öt évvel készült egy olyan film, amely éles ellentétben állt a 19. század végi és két háború közötti, főleg Herczeg Ferenc Gyurkovics fiújai által népszerűsített huszárkultusszal. A Katonazene forgatókönyve Bródy Sándor (1863-1924) Kaal Samu című novelláján alapul, de csak az alaptörténetet tartotta meg, és a novellából egy Dumas-hangú szerelmi és bosszúdrámát bontott ki. Bródy Sándor egyszerre állt a romantika és a naturalizmus határán: Jókait és Zolát igyekezett ötvözni a társadalmi konfliktusokban, akár a vidékről falura került cselédlány (A dada), akár a fordított utat bejáró, pesti tanítóképzőből falura került tanítónő (A tanítónő) sorsán keresztül érzékeltette a dualizmus viszonyait. Maga a novella meglehetősen sovány: egy falusi táborozás alkalmával a kikapós huszárkapitány, Brandel báró szerenádot húzat a szép orvosné ablaka alatt. Az orvos megleckézteti a tisztet, mire az párbajra hívja az orvost, majd orvul megöleti matyó származású tisztiszolgájával, Kaal Samuval. A nemzetiségi ellentét hangsúlyos: a tiszt osztrák, míg a baka magyar. A fegyelemre szoktatott katona vállalja a gyilkosságot, annak reményében, hogy a báró megmenti. Noha több alkalommal meginog hitében, végül odaáll a kivégzőosztag elé, reménykedve a báró ígéretében. Ám Brandel kapitány hagyja meghalni a tisztiszolgát.

(Forrás: imdb.com)

Hintsch György és Marton Endre filmje megváltoztatta a helyszínt és a neveket, utóbbival eltolva a nemzetiségi ellentét felől a hangsúlyt a társadalmi – egyfelől tiszt–civil, tiszt–közkatona – konfliktusra. Maga a történet magja – a civil/értelmiségi és a katonatiszt/arisztokrata ellentét, a családi élet szentsége és az úri-katonai önkény konfliktusa – bárhol elképzelhető lenne a 19. század viszonyai között, az Ibériai-félszigettől Oroszországig, Norvégiától Szicíliáig. A történet rendelkezik egy általános olvasattal, mint a polgári férj és az érzéki önkényúr viszálykodása, amely visszatérő toposz az irodalomban: Lessing Emma Galotti című drámájában Hettore Gonzaga, Guastalla hercege az id. Alexandre Dumas Luisa San Felice című regényében a nápolyi Molisa grófja kívánja meg a polgári erényekben nevelkedett, házastársi hűséggel ékes férjes fiatalasszonyt. A film ügyesen nem konkretizálja a történet helyszínét, csak utalásokból tudjuk, hogy a mese hangsúlyosan egy magyar kisvárosban játszódik, és a kezdő képsor nem hagy kétséget az esztendő felől (1894-ben járunk). Az utcajelenetek, az erősen polgári közeg, a jól öltözött, szőke statiszták tömege valószínűsíti, hogy a történet egy német-szlovák-magyar vagy magyar-német lakta városban történik, valószínűleg a Felvidéken vagy a Dunántúlon. Nyilvánvaló, hogy nem a kisváros lokalizációja a lényeges (egyébként maga a forgatás Székesfehérvárott zajlott), mert maga az alapkonfliktus a világban és Magyarországon belül is bárhol elképzelhető lenne.

A film története szerint az arisztokrata származású léha huszár főhadnagy, Ferdinándy Tamás báró (Kállai Ferenc) megkívánja a kisváros közrendű, ám tekintélyes orvosának, Barlay Miklósnak (Básti Lajos) a feleségét, Annát (Bara Margit) aki jóval idősebb férjénél, ugyanakkor boldog házasságban él a férfival. Amikor az orvos megleckézteti a tolakodó, a feleség ablaka alatt szerenádozó főhadnagyot – felpofozza, ráadásul a tisztiszolgája és a cigányzenészek jelenlétében –, a feldühödött Ferdinandy párbajra hívja Barlay-t. A tisztiszolga, Kaal Samu (Szirtes Ádám), aki valósággal istenként tekint a főhadnagyra, le akarja beszélni a párbajról, mert tanúja volt a doktor kiváló lövésztudományának a vásári céllövöldében. Az úri és katonai becsület azonban köti Ferdinandy bárót, akit egyébként is fűt a bosszú. Bár a film igyekszik rejtélyes maradni, de sok utalás történik arra, hogy Ferdinandy meggyilkoltatja Barlay doktort, és ráveszi a kissé naiv tisztiszolgát, hogy vállalja el az emberölés bűnét, mert úgysem esik bántódása, ő majd az utolsó percben megmenti az életét. Természetesen ez nem következik be, a derék paraszti tisztiszolga meghal ura bűne miatt. Az ezredes (Páger Antal) tisztában van az igazsággal, de fedezi Ferdinandy-t, azzal a feltétellel, hogy megoldja mihamarabb a problémáját, és ebből a hadseregnek nem származhat kára. A film utalt a katonatisztek közötti összetartáson keresztül arra, hogy a hatalmasok lelkiismeret nélkül áldozzák fel az egyszerű, uraikhoz hűséges parasztbakákat. Az egyetlen becsületes katonatiszt (Őze Lajos) inkább kilép a hadseregből, hogy feleségül vehesse anyagilag tönkrement szerelmét.

(Forrás: imdb.com)

A film csak egy szeletét ábrázolja a korabeli magyar társadalomnak, azaz nem kíván abban az értelemben hiteles lenni, hogy körképszerűen felvázolja a teljes dualizmus kori társadalmat, amely egyébként szét is feszítette volna a cselekményt. A hitelesség abban áll, hogy felvillantja a közös hadsereg katonáinak életét. Hiteles például a nyelvhasználat: a tisztek és a közkatonák egyaránt a közös hadsereg rossz német nyelvezetét használják, a tisztek németül tesznek jelentést az ezredesnek. Mindez több, mint egyszerű tájfestés, világos a szerepe: érzékelteti, hogy a hadsereg tisztikara hivatalból nemzetek feletti képződmény, és az uralkodóhoz lojális. Ami a külsőségeken túl, a mentalitást illeti, a film megmutatja, hogy alkotmányosság ide vagy oda, milyen, mai szemmel nézve elképesztő hatalma volt a közös hadsereg tisztikarának, és maga a hadsereg mennyire támadhatatlan volt a korszakban.

(Forrás: imdb.com)

Emellett a film rávilágít arra, hogy a párbajozás, mint az úriemberség kelléke zenitjén volt a dualizmus idején. A katonatisztektől elvárták, hogy álljanak készen a maguk és a hadsereg becsületének védelmére. Több példát találhatunk a tisztikarnak a civilek fölötti kontrolljára. Hírhedt volt Bartha Miklós kolozsvári lapszerkesztő esete. 1880-ban megírta, hogy a tisztek „magyar kutyáknak” becsmérlik a magyar nemzetiségű bakákat. Két tiszt felkereste Barthát, és párbajra akarták kényszeríteni. Szó szót követett, és a tiszti becsület értelmében összevagdalták a szerkesztőt. Az elkövetők megúszták tettüket harminc napi szobafogsággal. A későbbi írófejedelemnek nevezett írót két katonatiszttel vívott párbaja, és a tiltott párbajért, illetve egyikük megöléséért kapott fogházbüntetés indította el az irodalmi babért hozó karrier útján. Herczeg női becsület védelmében párbajozott, és bár előző nap tanult vívni, lendületből keresztüldöfte Siposs László tiszthelyettest, aki a helyszínen belehalt sebébe, mire F.F. hadnagy, látva milyen „profival” van dolga, nem mert kiállni, és így, elveszítvén a becsületét, lemondott a rangjáról.

Mindezen esetek fényében egyáltalán nem tűnik túlzásnak az úri és tiszti becsületre hivatkozó Ferdinandy és a polgár Barlay ellentéte. Az általános, kortól független emberi olvasat mellett a film megmutatta a 19. század végének kettős lelkűségét: a modernizáció koraként hivatkozunk ezen évekre, miközben a polgárosodás alatt, a polgári mentalitás együtt élt az utórendies magatartásformákkal, és a katonatiszti kar, valamint az arisztokrácia továbbra is őrizte társadalmi státuszát. Barlay doktort a férji és polgári becsület-eszmény mozgatja, de ő maga is kétértelműen viselkedik: miközben polgár, elfogadja az úri becsület-eszmény jegyében a párbajt, mint az úriemberség és a sérelem megtorlásának szimbólumát. Ez jól mutatja, hogy a polgárosodás ellenére a régi, utórendies gesztusok és magatartásformák tovább éltek eszményként a társadalomban, és a mentalitás lassabban változott a 19. században, mint a tárgyi modernizáció.

Paár Ádám

Ezt olvastad?

Államelmélet és nemzetiségi koncepció Eötvös József politikai gondolkodásában

Báró Eötvös József (1813-1871) jogász, író, politikus, állambölcselő, a reformkor és a kiegyezés korának egyik legsokoldalúbb, európai látókorú egyénisége volt.

X