Államelmélet és nemzetiségi koncepció Eötvös József politikai gondolkodásában

Báró Eötvös József (1813-1871) jogász, író, politikus, állambölcselő, a reformkor és a kiegyezés korának egyik legsokoldalúbb, európai látókorú egyénisége volt. Az 1849 utáni rövid emigrációs időszakában született A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra című monumentális politikai-filozófiai műve, amelyben azt elemzi, miként formálják a kor uralkodó eszméi az államot és a társadalmat. Három eszmét tart igazán meghatározónak a saját korában: „Európában, Oroszország és Anglia kivételével, hol a polgári szabadság utáni törekvés még kezdetét sem vette, vagy már régen kielégíttetett, mindenütt három eszmével találkozunk, mely (…) irányt ad a nyilvános életnek. Ezen eszmék: a szabadság, az egyenlőség, a nemzetiség eszméi.” (Eötvös I. kötet 1902:35.) Írásomban azt kívánom bemutatni, hogyan próbálta Eötvös – történet- és állambölcseleti igénnyel – újragondolni e három eszme egymáshoz fűződő viszonyát. Továbbá röviden áttekintem, miként igyekezett a kor uralkodó eszméiből fakadó ellentmondásokat feloldani úgy, hogy közben az egyén szabadságát erősítse a centralizált állammal szemben. Elsősorban saját elemzéseimre támaszkodok, amelyeket az Eötvös-szövegből vett idézetekkel próbálok igazolni, de több helyen felhasználom a témához kapcsolódó feldolgozások – elsősorban Deák Ágnes, Gángó Gábor és Takács József tanulmányainak – megállapításait is.

Eötvös politikai nézetei 1848-ig

Az arisztokrata származású Eötvös jogi tanulmányait befejezve – több kortársához hasonlóan – vármegyei keretek között kezdte el közéleti tevékenységét. A hivatali munkában való kiteljesedés helyett érdeklődése nagyon korán a politikaelmélet irányába fordult. A nagy koreszmékre az 1830-as párizsi, illetve belgiumi forradalmak irányították a figyelmét, azok társadalmi következményeit nyugat-európai utazásai során közvetlenül is tapasztalta. , Az 1830-as években a német területeken kívül Svájcban, Hollandiában, Franciaországban és Angliában is járt. Utazásai döntő szerepet játszottak látókörének kiszélesedésében. Hazatérve, 1837–1838 táján szánta el magát politikai programadásra. 1837 decemberében írt levelében Széchenyi mintáját követve kijelenti: „Eljött az idő hol végre, a nemzetnek, mely multja hibáirul meggyőzödött, irányt kell adnunk, s ez leend életem iparkodása”. (Veliky 2013:1566)

Eleinte a liberális reformellenzék általánosan hangoztatott elveihez állt közel a liberális nacionalizmus híveként. 1843-44-re tehető az ellenzéken belüli sajátos elképzeléseinek kiformálódása. Számos kérdésben ezután is a liberálisok többségének véleményét képviselte, ugyanakkor a reformfolyamatot a birodalmi kormánnyal együtt képzelte el. Ennek előzménye: 1843-44-es országgyűlésen a közteherviselés első lépéseként bevezetendő háziadó már a vármegye közgyűléseken elbukott. Megítélése szerint a reformok elakadnak a létező rendi intézmények zsákutcáiban, ezért korlátozni kell a vármegyék szerepét, növelni a kormányzat súlyát:

„Magyarországon a reform csak a kormánytól kiindulva lehet sikeres. A haladás feltétele a törvényes kormányzó hatalom bővítése lehet.” (Veliky 1998:15-16.)

A megyéket a modern alkotmányteremtő szerepkör betöltésére sem tartotta alkalmasnak: a felelősség eszménye a legfontosabb: „Alkotmányuk fő biztosítéka nem a megyei szerkezetben, hanem a törvényhozásban fekszik.” – írja 1845-ben. (Veliky 1998:15-16.) Eötvös államközpontú liberális gondolkodás alapján egyik oldalon bírálat alá vette a korábbi alkotmányos keretek történeti jogfolytonosságát; másrészt pedig a haladás irányítását egy erős, alkotmányos, kontroll nélküli kormány kezébe adta volna. A centralistáknak nevezett csoport élén – melynek tagjai között olyan neves államtudománnyal és politikaelmélettel foglalkozó személyiségek voltak, mint Szalay László, Trefort Ágoston, Lukács Móric vagy Csengery Antal – 1846-ban a Pesti Hírlapban publikálta  Reform című művét, melyben az „államszervezet, a politikai intézményrendszer gyökeres polgári átalakulását, a polgári parlamentarizmus, a felelős kormány, a népképviseleten alapuló törvényhozás által ellenőrzött végrehajtó hatalom, a valódi helyhatósági önkormányzatok és a civil társadalom önszerveződésének követelményét taglalta”. (Katus 2012:212.) Az itt kifejtett gondolatok szervesen hozzájárultak ahhoz a polgári állameszméhez, melyet Eötvös államelméleti művében később felvázolt.

1848-ban a Batthyány-kormány tagjaként elfogadhatatlannak tartott minden olyan megoldást, amely a dinasztia nélkül vagy ellenére jött volna létre. Miután 1848 augusztus végétől a dinasztiával való együttműködés keretében megvalósuló alkotmányos fordulat lehetősége megszűnt, kivált a kormányból, és Bécsbe, majd Münchenbe távozott. Az Augsburger Allgemaine Zeitungban 1848. decemberében kelt írásában továbbra is azon az állásponton van, hogy a Birodalom és Magyarország viszonyának rendezésére volna szükség, s Kossuthéknak itthon ebbe az irányba kellene a folyamatokat alakítani. Ezt a reményét a trónfosztás, illetve a szabadságharc veresége szétoszlatta. (Ferenczi 1903)

Az Uralkodó eszmék történelemfilozófiai alapelvei

Eötvös József a szabadságharc leverése utáni emigrációjában írja politikai és jogfilozófiai főművét, A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra címmel (továbbiakban: Uralkodó eszmék), melynek első kötetét – még hazatérése előtt – 1851-ben, Bécsben adatja ki. Eötvös művét Deák Ágnes a 19. századi európai politikai gondolkodás egyik legjelentősebb szintéziskísérleteként értelmezi. A szerző hangsúlyozza, hogy Eötvös nem aktuálpolitikai pamfletet írt, hanem történet- és állambölcseleti igénnyel kívánta újragondolni kora uralkodó eszméit, mindenekelőtt a szabadság és az egyenlőség fogalmát, valamint a nemzetek egymáshoz való viszonyáról alkotott felfogását. Az Uralkodó eszméket Eötvös maga is élete fő művének tekintette, melynek megírására 1837 óta módszeresen készült. Nem kisebb célt tűzött ki maga elé, mint hogy az európai civilizációra ható legfontosabb társadalomfilozófiai irányzatok, államtudományi munkák összefoglalása mellett felvázolja az általa ideálisnak tartott polgári jogrendszer alapelveit. (Deák 1994)

Eötvös történelemszemléletének kiindulópontja, hogy az emberiség története egymást követő polgárosodási egységekre tagolódik. Az európai történelemben két nagy polgárosodási egységet különít el, a görög-római és a keresztény kultúrát:

„a mienknek alapjául szolgáló polgárisodás (a görög-rómainak) fejlődését és felbomlását és a keresztyén társadalom alakulását napjainkig kísérhetjük, tárva fekszik előttünk; s ezen tapasztalatok helyes felfogására és megítélésére saját érzelmünkben bírjuk a kulcsot, olyat, minő semmi más tudományban nem áll rendelkezésünkre”. (Eötvös I. kötet 1902:22)

Eötvös szerint az egyes korszakokat a történelem során mindig egy-egy uralkodó eszme szervezi egységbe. Ezek az eszmék egyszerre határozzák meg az állami intézményeket, a társadalmi viszonyokat és az egyéni cselekvési mintákat. A történeti fejlődés akkor zavartalan, ha az eszmék, az állam és a társadalom összhangban állnak; válság akkor keletkezik, amikor ez az összhang megbomlik. Saját korára – a 19. század első felére – vonatkoztatva megállapítja, hogy a politikai, társadalmi és ideológiai elemek egysége az európai kultúrában felbomlott; ez a folyamat a keresztény polgárosodás egészének széthullásához vezethet. Mivel a modern polgárosodás eszmerendszerének alapjai – Eötvös szerint – a keresztény civilizáció hagyományaiban keresendők, a keresztény polgári értékek széthullása katasztrófaként fenyegeti az egész a 19. századi Európát.

„Miután azon veszedelmek, melyekkel a fennálló viszonyok ellen irányzott törekvések a közbékét fenyegetik, közösek Nyugateurópa valamennyi államában, ezeknek alapokát is oly valamiben kell keresnünk, mi szintén közös mindezen államokban s ez nem más, mint korunknak vezéreszméi és azon ellentét, melyben az állam szervezete mindenütt ezen eszmékkel áll.” Ha tehát segíteni akarunk a létező bajokon, megoldásként „vagy oly kép kell szervezni az államot, hogy az az uralkodó eszméknek megfeleljen, vagy pedig ezen eszméket kell módosítanunk.” (Eötvös I. kötet 1902:22-23)

Eötvös szerint az államtudománynak ezért arra kell törekednie, hogy részben átvegye a meggyengült keresztény egyház korábbi integráló szerepét, s elméleti síkon újraegyesítse a polgáriasodás megbomlott egységének elemeit. E folyamat célja olyan ideológia megalkotása, amely az egyének cselekvéseit irányítva ismét megteremti az európai kultúra lassú, organikus továbbfejlődésének feltételeit. Az ideológiateremtés kiindulópontját a korszak uralkodó eszméinek – a szabadság, az egyenlőség és a nemzetiség fogalmának – újraértelmezése, valamint e fogalmak egymáshoz való viszonyának meghatározása jelenti.

A szabadság és egyenlőség szembeállítása Eötvös gondolatrendszerében

Eötvös szabadságfogalma nem pusztán politikai, hanem alapvetően természet- és történetfilozófiai kategória. Meghatározása szerint a szabadság „azon állapot, melyben az ember mind saját tehetségeit, mind az őt környező természet erőit a lehetőség határai között, maga által választott célok elérésére használja”. (Eötvös I.  kötet 1902:35) A szabadság Eötvösnél az emberi haladás egyetlen forrása: „minden való haladást minden időben csak az egyéni szabadságnak köszönhetjük” – írja. (Eötvös I. kötet 1902:139) A haladás feltétele tehát az egyén képességeinek kibontakoztatása és érdekeinek, törekvéseinek másokéval való ütköztetésének szabadsága. Eötvös gondolkodásában ezért a szabadság az abszolút érték, amely minden más érték mércéje, s így minden más politikai cél – az egyenlőség is –, csak ehhez viszonyítva nyerhet értelmet.

Eötvös a szabadság újkori történetében két eltérő fejlődési utat különböztet meg. Az angolszász világban az „alkotmányos szabadság a középkor intézményei alapján, a fejlődés természetes folyamata szerint keletkezett”. (Eötvös I. kötet 1902:56) Itt a politikai egyenlőség a szabadság kiegészítőjévé vált, és az államhatalom korlátozása biztosította az egyéni autonómia fennmaradását. Ezzel szemben Franciaországban a szabadság fogalma az abszolutista állam keretei között fejlődött ki. A nagy francia forradalom során a szabadság jogi-politikai konstrukcióvá szűkült, és az államhatalomban való részesedés elvévé vált. A népszuverenitás eszméje így egy korlátlan hatalommal rendelkező államot legitimált, amely végső soron felszámolta az egyéni szabadságot, s lényegében ugyanoda vezetett vissza, mint a korábbi abszolutista rendszer. Az abszolút monarchiák és a forradalmak utáni Franciaország között Eötvös szerint „csupán annyi a különbség, hogy a korlátlan hatalom, melynek az egyéni szabadság föltétlenül alá van vetve, ott egyes főnököt illet öröködés szerint, s itt pedig egy választott gyülekezetre van átruházva.” (Eötvös I. kötet 1902:40)

A szabadsággal ellentétben az egyenlőség nem természet- és történetfilozófiai, hanem kizárólag politikai fogalom Eötvös gondolatrendszerében:

„Az egyenlőség eszméje talán postulatuma az észnek, vagy inkább az érzelemnek; de annyi bizonyos, hogy nem tény, mellyel a természetben találkoznánk.” (Eötvös I. kötet 1902:42)

Az egyenlőség kiterjesztése a társadalom egészére szükségképpen a szabadság korlátozásához vezet: „Létesítése csak a polgári társaságban és csak a szabadság tetemes megszorítása által eszközölhető, az által, hogy a képességek között létező különbségek kiegyenlítése végett az egyesek tevékenységének korlátokat állítunk.” (Eötvös I. kötet 1902:42) Eötvös gondolatmenetéből az a következtetés vonható le, hogy a politikai egyenlőség előtérbe tolása a liberális szabadságeszmény hibás fejlődéséhez vezet azzal, hogy a szabadság politikai értelmezést kapva az állam intézményi kereteibe szorul. Utal is arra, hogy a politikai szabadságjogok önmagukban nem jelenthetnek biztosítékot az egyéni szabadság számára, mivel a politika, az állam szférája alapvetően a centralizáció szférája, amelyben az egyénnek csak korlátozott lehetőségei lehetnek. Kifejti, hogy a politikai egyenlőség programja összekapcsolódhat az állam újra abszolút hatalommá válásával, hiszen az előbbi csak logikai továbbfejlesztése az utóbbinak, de külön-külön is ugyanazt eredményezik: az egyéniség és az egyén szabadságának megsemmisítését. Ezért hordozza magában mindkét tendencia a keresztény polgáriasodás teljes felbomlásának veszélyét.

A szabadság és a nemzeti eszme szembeállítása Eötvös gondolatrendszerében

Eötvös az Uralkodó eszmék első kötetében megállapítja, hogy nem csupán szabadság és egyenlőség állnak szemben egymással a francia forradalom óta, hanem a szabadság és nemzetiség eszméi is. Ez utóbbi egy teljesen új eszme szerinte, hiszen „sem a bomlásnak induló római birodalomban, sem a győzedelmes barbároknál, sem a keresztény egyházban, sem a középkor álladalmaiban nem találkozunk nemzetiségi fogalmakkal”. (Eötvös I. kötet 1902:98) A nemzetiség eszméjét Eötvös a francia forradalom által képviselt népfelség elve szerint határozza meg, kritikáját erre az értelmezésre irányítja. A szabadság mint „fogalom” és a nemzetiség mint „elv” – legalábbis abban az értelmezésben, amely a forradalom idején, majd azt követően Európa-szerte elterjedt – egymást kölcsönösen kizáró elgondolásokként jelennek meg, ugyanis a nemzetiségi elv érvényesítése a polgári szabadság feladásával jár. A korszakban uralkodó értelmezések alapján e két véglet között szerinte nincs harmadik út. Ebből a dilemmából következik, hogy a szabadság és a nemzetiségi elv – a forradalom nyomán kialakult jelentésük szerint – nem intézményesíthetők együttesen, így minden erre irányuló kísérlet óhatatlanul vagy a politikai szabadságot, vagy a nemzeti elvet áldozza fel.

Eötvös szerint a nemzetiségi törekvések a nyelvi egyformaság elve alapján újfajta abszolutista államot létesítenek, ami ellentétben áll az egyéni szabadságjogokkal:

„Mindenütt az a szándék, hogy az egyenjogúság eszméjével a nemzeti antagonismus szelleme is terjesztessék; és bármi szűk körök közé legyen szoritva az egyenjogúság — az iskolákban, a községben — mindenütt eszközül használtatik a saját felsőbbségnek mások rovására szilárdítására.” (Eötvös I. kötet 1902:66)

Gondolatmenetét igazolva a francia forradalom utáni gyakorlatából hozza a példát: az elfoglalt területek népeinek – például a belgáknak vagy a hollandoknak – mielőbb „franciává kellett válniuk”, mintegy áldozatként a köztársasági államrend érdekében.  Ez a törekvés pedig nem csak az egyén szabadságát szűkíti – ti. hogy az egyénnek igazodnia kell ahhoz a nyelvhez, amely nem az övé – hanem támadja az európai államok legitimitását is, mivel az államok nem a nemzetiségi elvre, hanem a történeti jogra, a történetileg kialakult államiságra alapozzák politikai rendszerüket.  A nyelvi alapú nemzetiségi törekvés „ha czélját éri, azonegy fogott volna lenni, t.i. a létező állodalmak felbomlása… Jelenleg egy álladalom sem létezik Európában, melly mostani határait megtarthatná, ha ezek a nyelv szempontjából volnának vonandók.” – olvasható az Uralkodó eszmékben. (Eötvös I. kötet 1902:100-101)

Eötvös megoldási javaslata: az önkormányzatiság elve

Az Uralkodó eszmék második kötetében Eötvös részletesen kifejti, hogy a politikai szabadságjogok önmagukban nem jelenthetnek biztosítékot az egyéni szabadság számára, mivel a politika, az állam szférája alapvetően a centralizáció szférája, amelyben az egyénnek csak korlátozott lehetőségei lehetnek:

„Mint az államot csupán a központosítás elve által tarthatni fönn: úgy az egyes jóléte az egyéni szabadság elvén alapszik. Mindkét elvet a legszigorúbb következetességgel, de mindeniket csak bizonyos körben kell követni.” (Eötvös II. kötet 1902:513)

Ebből következik szerinte, hogy az egyéni szabadság biztosítékait más tevékenységi szférában kell keresni. A második kötetben ezt a szférát igyekszik bemutatni, megoldási javaslatot adva az első kötetben talált ellentmondások – a szabadság és egyenlőség, illetve a szabadság és nemzetiségi elv – feloldására, amelyek ha fennmaradnának, a centralizált államot erősítenék az egyéni szabadság ellenében. Eötvös alapkérdése a második kötetben: hogyan rendezhető be az államhatalom az egyéni szabadság teljes visszaszorítása nélkül. „A szabadság gyakorlatilag csak az önkormányzás elve által valósítható meg.” – írja, válaszként az alapkérdésre. (Eötvös II. kötet 1902:434) Az alábbiakban röviden felvázolnám, hogy Eötvös szerint ez az elv miként lenne megvalósítható.

Az Uralkodó eszmékben kifejtett álláspont szerint a politikai szabadságjogok csak akkor lehetnek tényezők az államhatalom ellenében, ha az önkormányzati szabadságra épülnek, hiszen az önkormányzati szabadság az egyén érvényesítésének legfontosabb területe, amely az egyént az állammal összeköti, de nem rendeli neki alá. Az Eötvös által felvázolt közösségi önkormányzatok – amelyekre a közigazgatás is épülne – inkább társadalmi, mintsem politikai szövetkezések lennének.  A közigazgatás ily módon elkülönülne a politikai szférától: miközben kapcsolódna az államhoz, megőrizné intézményi önállóságát. Kettős funkcióval rendelkezne: egyrészt az alsóbb szintű közigazgatási hatóság az állam végrehajtó hatalmának részeként egy központosított szervezetbe illeszkedne; másrészt azonban a közigazgatási központosítás nem növelné az állam erejét, hanem éppen ellenkezőleg, szétforgácsolná azt. Ennek megfelelően hatáskörét a törvények tiszteletben tartásának biztosítására kellene korlátozni. Másrészt a közigazgatás feladata az egyes községek ügyeinek intézése is, valamint érdekeik képviselete más községekkel, sőt akár az állammal szemben is, a községi önkormányzat rendelkezésére álló eszközökkel. A községi önkormányzatok hálózata nem bontja meg a centralizált államhatalom stabilitását, ellenkezőleg: erősíti azt azáltal, hogy az érdekkonfliktusokat helyi szinten, keletkezésük természetes közegében kezeli, és nem engedi azok politikai konfliktusokká válását. „Az emberek többnyire a község által remélik elérhetni vágyaik kielégítését, s nem kell hogy célhoz jussanak, az egész államot megingatniok.” – írja Eötvös. (Eötvös II. kötet 1902:272) Ezáltal az államhatalom megszűnik az egyén számára minden rossz – és természetesen minden jó – kizárólagos forrásának lenni. A társadalom öntevékenységének gyakorlata nemcsak az államhatalom egyes emberekre gyakorolt befolyásának körét szűkíti, hanem egyúttal gátat vet az egyének és társadalmi csoportok közötti érdekellentétek politikai, illetve állami szférába történő átterelődésének is, ezáltal erősítve az államhatalom stabilitását.

Az önkormányzatiság elve Eötvös szerint megoldást kínálhat a szabadság és a nemzetiségi elv közötti ellentét feloldására is. Az államhatalom nemzetiségi elv szerinti átszervezése korlátozná az egyén szabadságát – erre utal Eötvös az első kötetben is –, hiszen a népfelség elve alapján érvényesülő többség uralma magában foglalná a többségi nemzet uralmát is a többi fölött. A nemzetiségi eszme „depolitizálására” szintén a centralizált államhatalomtól független helyi közigazgatási autonómiát javasolja:

„Miután az önkormányzás elve nem egyéb az egyéni szabadság elvének erkölcsi egyéniségekre alkalmazásánál: az egyes nemzetiségek igényeinek is csak ez elv alkalmazása által felelhetni meg, s a különböző nemzetiségek létezése az államban mindig csak azon mértékben veszélyes az állam fennállására nézve, amennyiben eltérnek ez elvtől.” (Eötvös II. kötet 1902:552)

Az önkormányzatiság egy köztes megoldás szerinte, amely lehetővé tenné mind a történeti jog és a szabadság érvényesítését, mind pedig a „nyelvkülönbségből” származó igények részleges kielégítését. Értelmezése szerint a helyi önkormányzatokon belül lehetőség nyílik nemzetiségieknek mint egyéneknek a nyelvhasználat, az oktatás, az egyesülés és a vallásgyakorlás szabadságára is. Ebben a felfogásban a nemzetiség szférája nem a politika vagy az állam keretei közé tartozik, hanem a centralizált államhatalomtól független, helyi közigazgatási autonómia világába. Eötvös szerint egy ilyen államberendezkedésben a nemzetiségi érzelmek és törekvések nem gyengítő tényezőként jelennek meg, hanem az állami túlhatalom hasznos ellensúlyát képezik.

„Mindkét nemű igények [itt a többnemzetiségű állam, illetve a nemzetiségek igényeire utal Eötvös] kielégítése végett szükség” – írja –, „hogy az egyes tartományoknak adott föltételes önállósággal tért nyissunk azon igényeknek, melyek történeti jogon alapulnak, s a községek önállósága által bizonyos körön belül azon igényeknek engedjünk tért, hogy maguknak érvényt szerezzenek, melyek a nyelvkülönbségből származnak. Amely mértékben követik az önkormányzás elvét, annál kevésbé kell veszélyesnek lennie az államra nézve a nemzetiség elvének.” (Eötvös II. kötet 1902:551-552)

Összegzés

Eötvös József Uralkodó eszmék című műve – ahogyan Deák Ágnes értékeli – „a 19. századi liberalizmus egyik legmélyebb önreflexiója”. (Deák 1989:1008) Ebben a nagyszabású államelméleti munkában lényegében az a korabeli politikai-eszmetörténeti koncepció jelenik meg, amelynek Alexis de Tocqueville volt a legismertebb európai képviselője.

Eötvös felismeri, hogy a szabadság és egyenlőség jelszavainak felszínes azonosítása az állam mindenhatóságához vezethet, és ezért a szabadság elsőbbségének elvi védelmével próbálja megőrizni az európai polgári civilizáció alapjait. Egyértelmű hierarchiát felállítva az egyenlőség fogalmát a szabadság alá rendeli, ezzel kívánja megakadályozni, hogy az egyenlőség a szabadságot veszélyeztető ideológiai programmá váljon. Ezt a felfogást tekinthetjük egyben a 19. századi szocialista és kommunista irányzatokkal szembeni elméleti állásfoglalásként is. Következetes kritikát fejt ki az állami centralizmussal, valamint a kollektív nyelvi nacionalizmussal szemben. Mindkettőt, mint az európai szabadság értékeinek veszélyforrását bírálja. E veszélyek elhárítása szerinte csak oly módon lehetséges, hogy az állam hatáskörét és hatalmát lényegesen korlátozza, ezzel biztosítékot nyújt az állampolgár szabadságának és önállóságának megvalósítására, amely biztosíték az államhatalomtól független önkormányzatiságban jelenik meg.

Molnár Zsolt

Forrás:

Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra. I. kötet. Révai Testvérek, Bp., 1902. (Eötvös I. kötet 1902)

Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra. II. kötet. Révai Testvérek, Bp., 1902. (Eötvös II. kötet 1902)

Szakirodalmi feldolgozások:

Deák Ágnes: Eötvös József gondolkodói életművéről. Magyar Tudomány, 1989. 12. szám. 1007-1009. (Deák 1989)

Deák Ágnes: Eötvös József és Lord Acton: Találkozás a liberalizmus és a nacionalizmuskritika metszéspontján. Holmi VI. évf. 1. szám, 1994. január. 25-26. (Deák 1994)

Ferenczi Zoltán: Báró Eötvös József. Magyar Történelmi Társulat kiadása, 1903. https://mek.oszk.hu/05700/05708/html/ Letöltés: 2026. január 10. (Ferenczi 1903)

Gángó Gábor: Eötvös József uralkodó eszméi: Kontextus és kritika. Argumentum, Bp., 2006.

Katus László: A modern Magyarország születése, Magyarország története 1711–1914, Pécsi Történettudományért Kulturális Egyesület, Kronosz Kiadó, Pécs, 2012. (Katus 2012)

Szabadság és/vagy egyenlőség. Tocqueville-tanulmányok; szerk. Fülöp Endre, Ocskay Gyula, Pogonyi Szabolcs; Politikai Filozófia Közhasznú Alapítvány, Pilismarót, 2006.

Takáts József: Modern magyar politikai eszmetörténet. Osiris Kiadó, Bp., 2007.

Veliky János: Eötvös József koreszméi. Holmi 25. évf. 12. szám, 2013. december. 1566. (Veliky 2013)

Veliky János: Eötvös József. Új Mandátum Könyvkiadó, Bp., 1998. (Veliky 1998)

Ezt olvastad?

A katonatiszt és a polgár ellentétének ábrázolása a Katonazene című filmben

A 19. századi magyar történelem igen hálás téma volt a mozgókép számára a Kádár-korszakban: hiszen a „régi” és az „új”

X