Az anglo-indiai mint a történelem első, tervezett interkulturális közössége

2022. augusztus 15-én lesz 75 éve, hogy India a Brit Nemzetközösség keretében köztársasággá alakult és függetlenné vált Nagy-Britanniától. A napjainkban 1,4 milliárd főt számláló szubkontinens új- és legújabb kori történelmének egy-egy szeletét sokféleképpen meg lehet írni. Az indiai nemzetet alkotó 4635 közösség egyikének nyomon követése révén is. Jelen írásomban a brit és indiai vegyes örökségű anglo-indiai (Anglo-Indian) közösséget szeretném közelebb hozni az olvasóhoz, akik számarányuknál jóval nagyobb mértékben járultak hozzá India modern kori arculatának kialakításához. Az iniciatívát a cikk megírásához az adta, hogy e sorok szerzője is részlegesen ebből a Közösségből származik.

A globális diaszpórával együtt fél millió fős Közösségről első nekifutásra elég lenne a gasztronómia nyelvén szólni, amelyről Jenny Mallin és Bridget White-Kumar publikált is egy-egy remek könyvet a közelmúltban. Van azonban öt identitás típus – a történelmi, a nyelvi, a kulturális, a vallási és a politikai –, amelyek megkülönböztető mozzanatain keresztül árnyaltabb kép rajzolható erről a több mint háromszáz éve létező, de „anglo-indiaiként” csak a huszadik században elismert entitásról. 

Bridget White-Kumar receptje szerint készült Országkapitány curry sárga kókuszrizzsel, ördög chutney-vel és aludttejes salátával (Cupcakeree)

Az anglo-indiai az egyetlen közösség Indiában, amelyet a társadalmi valóság szerint az alkotmány határozott meg (The Constitution Of India 1949, 366/2.). A 366/2. törvénycikk az 1919-es és az 1935-ös indiai kormány törvényből átemelte azokat az elemeket, amelyek az indiai nemzetképbe illeszthetők: európai (elsősorban brit) apaági leszármazási vonal, indiai születési hely és állandó lakhely. Három lényegi identitás elemre azonban nem tér ki: az Indiában mindent meghatározó vallási hovatartozásra, a kulturális háttérre és az angol anyanyelvre (erre utal az „anglo” megnevezés). A Közösség egykori kiemelkedő és előrelátó vezetője, a jogász Frank Anthony ezeket a megkülönböztető jegyeket emelte ki:

Az anglo-indiai olyan személy, akinek anyanyelve az angol, aki keresztény, és aki elfogadja a nyugati életmódot (ételeket, ruházatot, társadalmi viselkedést).”     

Egy olyan ősi civilizáció esetében, mint az Ind, amelynek elsődleges vonatkoztatási pontja – eltérően a nyugati időszemlélettől (ahol a jelent, de egyben a múlt folyamatos átértékelését is a jövő alakítja) – mindig a múlt, ami meghatározza a jelent és a jövőt. A Közösség cseppfolyós keletkezéstörténete valahol ott kezdődik, amikor a kizárólagos monopóliummal rendelkező Brit Kelet-indiai Társaság (British East India Company, 1600–1858; továbbiakban: Társaság) a Mogul Birodalom uralkodójától, Jahangirtól 1612-ben megszerezte a kereskedelmi jogokat. A Korona érdekeivel összekapcsolt korlátolt felelőségű Társaság mint India új hatalmi szereplője, erőszakos birodalomépítő tevékenységet folytatva, az Allahabad-i Szerződésben (1765) Delhi szultánjától, II. Shah ʿĀlam-tól már a dīvāni jogokat csikarta ki Bengália, Bihar és Orisza felett. 1858-ig az indiai brit kormányzatot is ellátó „Társaságállam” idővel szükségesnek ítélte, hogy megnövekedett közigazgatási feladatainak ellátásához, olyan személyeket alkalmazzon, akiknek lojalitására számíthat. 

Mi voltunk a legnagyobb, legérdekesebb genetikai kísérlet a Kelet és a Nyugat között.” (Sylvia Staub)

A “fishing fleet”-ek (férjvadász hajók) ellenére, amelyeket a Társaság indított az 1600-as évek végétől a Szuezi-csatorna megépüléséig (1869), nagyon kevés angol nő élt Indiában. Az eredetmítosz szerint a Társaság a támogatásukkal Indiában szolgáló vagy letelepedni szándékozó nőtlen angol férfiaknak szorgalmazta, hogy házasodjanak helybéli nőkkel (más vélemény szerint kifejezetten tiltotta). Az alapötletet a különböző trópusi betegségekben szenvedő angolok és az őket ápoló indiai nők között szövődő szerelmi kapcsolatok és „házasságok” adták. Azonban a Társaság bíróságain (Mayor’s court) alkalmazott angol házassági jog szerint – a Special Marriages Act-ot (1872) megelőzően – nem lehetett különböző vallású, illetve a kereszténységen belül a különböző felekezetű házasságkötéseket törvényesíteni. Ettől függetlenül a Társaság az ezen kapcsolatokból született minden gyermek után nagyvonalúan tizenhét ezüst rúpiát fizetett. A kiagyalt társadalmi modellkísérlet hátterében az a jól felépített koncepció húzódott, hogy az utódok afféle kulturális híd szerepét töltsék majd be a britek és az indiaiak között.

Egy Beebee reliefje Chennai (korábban: Madras) egyik legrégibb keresztény templomában, az anglikán St. Maryben (andrewwhitehead.net)

 A Kolkata-i Legfelsőbb Bíróságon ezerszámra tárolt 18. századi végrendeletekben használt, „házvezetőnő”, „női barát”, „gyermekeim anyja”, „úrnő” kifejezések szinte mindig egy hindu Beebee-t (asszonyt, hölgyet), vagy angol megnevezésben Lady wife-ot (hölgyfeleséget) rejtenek. Az ilyen bocsánatkérően nyitott kapcsolatokból született törvénytelen gyermekeket ferde elismerés övezte mindkét kultúrkör részéről. Az apákat, akik a szokásos húsz szolgálati év leteltével haza hajóztak Angliába, kényelmes otthont teremtve maguknak, odahaza csak „anglo-indiaiaknak” hívták. Az utódok is ezt a megnevezést vették fel maguknak, hogy nevet találjanak a lekicsinylő „eurázsiai” helyett. Mivel a hindu házassági szabály a férfi családjához köti a nőt, a magára maradt anyákat közösségük és családjuk már nem fogadta vissza egy mlechcha-val (tisztátalan idegennel) történt együttélés után. A hátrahagyott „Mrs-ek” és „native-ok”, ahogy a fennmaradt dokumentumokban jelölték ezeket az anyákat, kiszolgáltatott helyzetükből kifolyólag nem tudtak gondoskodni gyermekeik létfenntartásáról, ezért a keresztény missziók, illetve a Társaság által fenntartott árvaházakba adták őket. A kapcsolati-árvák életterheit könnyítendő, a Társaság gondoskodott oktatásukról, felnőve pedig alkalmazásába kerültek.

Az anglo-indiai közösségi szerveződés 17-18. századi helyszínei Bengáliában (CEPT Portfolio)

Egészen egy 1791-es Igazgatósági rendelkezésig, amikortól a Társaság korlátozásokat vezetett be a vegyes hátterű alkalmazottjaival szemben. E megszorítások nyomán kivonták őket előbb a katonai, majd a hivatali szolgálatból (a rendelkezés hátterében egy Haitin kitört rabszolgafelkelés állt, amelyet félvérek vezettek a francia kormányzat ellen). Hamarosan a Társaság az oktatást is megvonta pártfogoltjaitól, mivel jövőbeni terveiben a „híd” szerepet az utilitarista filozófus, James Mill víziójából kreált, brit elköteleződésű, művelt indiai elitnek, az ún. „barna szahiboknak” szánta, akikre az igent Thomas B. Macaulay memoranduma, a Minute on Education (1835) mondta ki. A Közösség 1830-ban drasztikus közéleti visszaszorítása miatt, egy jogsérelmeiket tartalmazó petíciót jutatott el a londoni parlamenthez. A Parlament az „igazságosság, a méltányosság és a jó lelkiismeret” nevében felkarolta ügyüket.

“A vasutak egy gigantikus koloniális átverés volt” (Shashi Tharoor)

A minden vonatkozásban cezúrának számító 1857-es függetlenségi harc kirobbanásáért a Korona mindenben a Társaságot tette felelőssé, majd 1858-ban megvonta tőle bizalmát és indiai szerzeményeit átvette. Megszületett Brit India, a Raj (1858–1947). A függetlenségi harc egyben egy különleges kapcsolat kezdetét is jelentette az anglo-indiaiak és a britek között, akik nem felejtették el nekik, hogy szorult helyzetükben kiálltak mellettük. Az indirekt brit kormányzás a Raj tartományaiban nagyon jelentős mértékben támaszkodott az együttműködni képes és hajlandó Közösségre. A gazdasági és katonai szempontból kulcsfontoságú, hatalmas – az indiai adófizető kisemberek pénzéből 8-szoros áron épített – nyereséges vasúthálózat üzemeltetését, ahogy mondani szokták „a negyedik formától a peronig” rájuk bízta. Képzésükre vasúti iskolákat alapított, és a hadsereg városok (Military Cantonment) mintájára szerte a szubkontinensen, ahová csak a vasút eljutott, a csomópontokban (Junction), ún. „vasúti kolóniákat” (Railway Colony) létesített, amik idővel az anglo-indiai kultúra bölcsőjévé váltak.

Brit India vasúthálózata 1909-ben (FIBIS)

A vasút bizonyos mértékig életmentő is volt a Közösség fennmaradása szempontjából, mivel szakképzett munkát, megélhetést és lakhatást biztosított. A kormányzat a vasúton kívül is számos, ún. „fenntartott” kormányzati állást biztosított számukra: kormányzati nyomda, posta, vám, rendőrség, bíróság (gyorsírók), távírószolgálat, egészségügy, angol nyelvű iskolai oktatás. A Montague Chelmsford reformok (1919) az anglo-indiai ön-képviseletben két nagyon lényeges előrelépést hoztak: megkapták a „közösség” státust (azért közösség és nem kisebbség, mint például a jogi és vallási autonómiával rendelkező muszlimok és párszik, mert az anglo-indiai nem vallás, hanem egy kisebbségi valláson, a kereszténységen belül egy közösség), valamint a számarányukhoz képest „felül méretezett” két képviselői helyet az indiai parlamentben. 

McCluskieganj mai lakói Mr Dennis Meredith és lánya, Karen házuk elött (Hindustan Times)

Az 1930-as években Gandhi erőszakmentes mozgalma a függetlenségért számos kérdőjelet ültetett el az anglo-indiaiak fejében. Az első világháborút követően érezhetővé vált, hogy a britek helyzete meggyengült a világban és Indiában is. Az anglo-indiaiak garanciákat kerestek fennmaradásukhoz, kiváltságos helyzetük megőrzésével egyetemben. Egy önálló állam, egy saját Mooluk (Haza) vágyálom volt. Egy 10.000 hektáros földterület bérlése, ami összekapcsolja őket indiai szülőföldjükkel pedig a realitás, mely meg is valósult. Az alapítóról McCluskieganj-nak nevezték el, afféle Mini Anglia volt, 400 családdal a Chota Nagpur fennsíkon. De az otthonteremtésnek ez az alternatívája a mezőgazdasági környezetben, távol a nagy gazdasági csomópontoktól, munkalehetőségektől idővel életképtelennek bizonyult, ezért a többség az elvándorlás mellett döntött. Az anglo-indiaiaknak az igazi otthon a vasút volt, és maradt. A szétszórtan létező közösségek összefogására 1926-ban életre hívták az All-India Anglo-Indian Association (AIAIA) szervezetét.

Pandit Jawaharlal Nehru és Mahatma Gandhi, 1946 (Wikipedia)

A második világháború idején a kettős hovatartozás jegyében a férfiak Nagy-Britanniáért harcoltak az angliai légi csatában, a Közel- és Távol-Kelet hadszínterein; a fiatal nők pedig Lady Monkton hívó szavára a Női Segédhadtestben [WAC (I)], vagy távol otthonuktól valamelyik dzsungel kórházban szolgáltak mint ápolónők, gépírók. 1942-ben, a háború kritikus szakaszában útjára indult a Quit India Movement, amely egyre hangosabban követelve a britek mielőbbi távozását. Ez volt az a félelem, ami az anglo-indiaiakat kísértette, amióta csak a Közösség fáradhatatlan vezetője, Sir Henry Gidney Sir Stafford Cripps-szel egyeztető tárgyalásokba kezdett Simla-ban, Brit India nyári fővárosában. Az együttműködés eredménye kérdéses volt, és a háború utáni, várakozással terhes évek igazolták is ezt. Lord Louis Mountbatten és Pandit Nehru teázgatásai a hatalom átadásának folyamatáról, a 600 hercegi állam integrálásáról, a brit csapatok távozásának mikéntjéről, a több generációs Indiában született angolok, a „gora indiaiak” állampolgársági kérelmeiről szóltak. Az anglo-indiaiak mindössze egy szaggatott vonal fölött aláírt tétel voltak a lista végén. 1947. augusztus 15-én éjfélkor India függetlenné vált.

Jelenet a Bhowani Junction (r.: George Cukor,1956) c. filmből, amely egy lehetséges „nyomtávot” érintett az indiai nemzethez: az asszimilációt (Classic Movie Favorites)

Azon a visszafogott lélegzetű napon, 1948. február 2-án, amikor az utolsó brit katona is elhagyta Indiát, az anglo-indiaik a történelem örvényébe kerültek, kiváltságos világuk a Függetlenséggel összeomlott. A Nehru-i évek (1947–1964) nemzeti identitás programja elidegenítő hatással volt az egyre inkább marginalizálódó 300.000 fős Közösségre. Az otthontalanság érzését csak fokozta, hogy sokan beleragadtak az 1947 előtti állapotokba. Bezárkóztak. Az „éjfél árváinak” (Glenn D’Cruz) döntő többsége kapcsolatát a szülőfölddel fájdalmas állapotként élte meg. Az angol nyelvű indiai írók ezeket az összetett identitáskérdéseket feszegették, élték és írták tovább, ki-ki a maga sajátos hangvételével és látásmódjában Manohar Malgonkaron át Ruskin Bondig.

Légiutas-kisérő anglo-indiai lányok (balra), légiutas-kisérő tanulók Miss Genell Moots, a TWA tanácsadójának társaságában Bombayban, 1946. (Vogue, The Michigan Daily Digital Archives)

A Függetlenséget követő években finom, de fontos változások történtek. Bevezették az iskolákban a hindit (1948) és elkezdődött a „fenntartott” munkahelyek fokozatos megszüntetése. Akik az ilyen biztos foglalkoztatottságtól függtek, egyéb szakképzettség hiányában nem voltak versenyképesek más közösségek munkavállalóival szemben. Az egyetlen zöldutas terület, amely kifejezetten a csinos anglo-indiai nőkre épült, az 1946-tól meginduló Air-India légi utaskísérő szolgálata volt. Alapjaiban ez az egzisztenciális bizonytalanság indította el az 1948 utáni első kivándorlási hullámot, amit a második követett 1959–1963 között. Az 1948-as brit állampolgársági törvény (British Nationality Act 1948., BNA) mentőöv volt azoknak, akik hivatalos dokumentummal tudták igazolni a származási kapcsolatot az Egyesült Királysággal (pl. az ún. „grandfather clause”). Azoknak a kérelmezőknek, akiknek ez nem állt módjában, az Attlee-kabinet (1945–1951) a korlátozottabb jogosultságot adó Egyesült Királyság és a Gyarmatok (United Kingdom and Colonies, UKC) állampolgársági státusát tudta felajánlani.

A Doyle család nemsokkal Angliába érkezésük után 1963-ban (Anglo Indians)

Az áttelepülők tízezreinek a „Hazaérkezés” nem a vártak szerint alakult, durva sokk volt. Egy elképzelt Anglia és a valóságos között a hidegség feszült. Klimatikusan és a személyes érintkezések szintjén egyaránt. Az alom „fekete kiskutyáinak” számítottak, akik a hűvös, antiszeptikus külvárosok előszoba-szentélyeinek küszöbén túlra soha nem juthattak. Az elutasításból kifolyólag sokan az Egyesült Királyságban fedezték fel újra indiai énjüket, és igazi lelki otthonuk családias zöld fáival, barna arcával a jázmin illatú, napfényes India maradt. Mások a különleges kapcsolatú országokat választották új otthonuknak. Egy közös pont azonban mindenhol megfigyelhető: a kulturális periférián létrehoztak egy újabb hibrid identitást, a brit, az ausztrál, az új-zélandi és a kanadai anglo-indiait. Talán ez lehet az egyik magyarázat a diaszpórában élő anglo-indiaiak „láthatatlanságára”. Az International Journal of Anglo-Indian Studies (IJAIS) folyóiratot 1996-ban létrehozó Dr. Adrian Gilbert kutatásaiból az derül ki, hogy az anglo-indiaiak társadalmi betagozódás tekintetében Kanadában, Ausztráliában és Új-Zélandon nagyon sikeresek, ellentétben a nemzetállam Egyesült Királysággal. Bár ez utóbbiban is mint Indiában született britek integrálódtak, azaz a lakosság 80,5%-hoz hasonlóan fehér britnek vallják magukat.

Anglo-indiai származású hírességek: Vivien Leigh, Charli XCX és Alistain McGowan (Six Impossible Things, Billboard, Daily Express)

A növekvő migráció tovább bonyolította a már meglévő problematikus identitás képzeteket. A szülőföldjükön élő anglo-indiaiak körében manapság megfogalmazódnak olyan, a hivatalos álláspontot tükröző vélemények is, miszerint a diaszpórában élőket nem lehet anglo-indiaiknak tekinteni, mivel nem indiaiságukra helyezik a hangsúlyt, és állandó lakóhelyük sem Indiában van, hanem abban az országban, aminek az állampolgárai. Márpedig – mondják – az anglo-indiaiakat az indiai alkotmány határozza meg; nem a brit, az ausztrál, az új-zélandi vagy bármely más. Következésképpen, amikor az elvándorlást választók elfogadták bármely más ország állampolgárságát, megszűntek anglo-indiaiaknak lenni. Ez az érvelés abból indul ki, hogy a britek érdekből elhitették a vegyes kultúrájú Közösséggel, hogy ők is „valahol” britek. Egy ambivalens örökség-képben ez is benne van.

Indiának dicsőséges holnapja van; ennek a holnapnak kell, hogy részese legyen az anglo-indiai közösség.” (Neil O’Brien)

Az 1970-es évek nagy vízválasztónak bizonyultak a Közösség életében. Ekkor zárult le a szociológusok által „családegyesítési hullámnak” nevezett tömeges elvándorlás utolsó szakasza. A Közösség Indiában a felére csökkent. A hindu kultúrájú indiai keresztényekkel kötött vegyes házasságok egyre gyakoribbá váltak, és mint minden kultúra, az anglo-indiai is a házasságon keresztül hígult. Az évtized végére nagyon úgy látszott, hogy a Közösség története a végpontjához érkezett. A történelmi meglepetést az a fordulatot hozta meg, amikor a politika felismerte, hogy az a nyelv, amelyen eredetileg Patel, Nehru, Ambedkar és még sokan mások megfogalmazták az alkotmányt, nemzetstratégiailag megkerülhetetlen, amennyiben India el akarja foglalni méltó helyét a szuperhatalmak egyikeként az eljövendő világában.

Sridevi, az English Vinglish – Nyelves-Lecke (r.: Gauri Sinde, 2012) c. vígjátékban (indiatvnews)

A Függetlenség évében közel 300 anglo-indiai iskola működött Indiában. Az 1961-es alkotmány módosítás megszűntette az anglo-indiai iskolák állami finanszírozását. Végül az indianizáció az 1980-as évek félresiklott oktatáspolitikájában csúcsosodott ki, amikor még az angol-indiai iskolákban is igyekeztek lecserélni a biztos tudású anyanyelvi tanárokat, angolul beszélő tanárokra (Aparna Sen: 36 Chowringhee Lane (1981) c. alkotása valójában erről szól). A nemzetközi kultúra megosztóiként a társult hivatalos nyelv, az angol, iskolai oktatása lett az a „kovász”, amely által az anglo-indiaiak a legnagyobb és talán legkülönlegesebb hozzájárulásukat adták az indiai nemzet egészéhez.

Az „angolul gondolkodás” szerepet játszik az angol nyelv hangsúlyait, kiejtését hordozó nyugati zenei stílusok és táncok elfogadásában egyedüliként Indiában (The All-India Anglo-Indian Association, Bangalore Branch)

Végezetül szólni kell a jelen állapotokról. A varnashrama-dharma bonyolult mátrixa több tízezer szálon szabályozza a mindennapokat. Az állás- és párkereső portálok kérik a felhasználó jāti-ját, vallási vagy kulturális hátterét feltáró adatait (pl. vezetéknév, ami viselője „kasztpozícióját” jelzi). Az anglo-indiaiakat, mivel keresztények – tehát a varna-rendszeren kívüliek – a társadalmi funkció megosztásban az „elmaradott kasztok” közé sorolták mint „tervezett” közösséget, amire hivatalosan a Scheduled Castes (SCs) and Tribes (STs) and Anglo-Indian community jelölést használják. Az indiai kormány speciális rendszerei (338. tc.) ugyan lehetővé teszik a lehetőségekhez való hozzáférést (oktatási ösztöndíjak, készségfejlesztések, különleges bíróságok az atrocitások kezelésére), de a szabad érvényesülés a már említett funkció megosztáshoz igazodik. Ennek ellenére az anglo-indiaiak, főleg a fiatalabb generáció – aki már beszéli a hindit vagy más regionális indiai nyelvet – igyekeznek maximálisan kihasználni ezeket a lehetőségeket, elsősorban a felsőoktatásban (bár felvételinél is kérik jāti feltüntetését). Tisztában vannak vele, hogy a magasabb képzettség és az elért eredmény nemcsak egyéni siker, hanem a Közösség jövőbeli sikereinek a kulcsa is. A beilleszkedés az indiai mainstreambe egyben magába hordozza az új generáció asszimilációjának veszélyét is. Ezért helyeződik nagy hangsúly a lokális, illetve a világ különböző részein évente tartott nemzetközi anglo-indiai összejövetelekre, ahol a Közösség múltjával, jelenével és jövőjével kapcsolatos témák sokféleségében tárulkozik fel az anglo-indiai örökség. Belső viták az identitás és az összetartozás természetéről vannak, de a közös nevezők keresése manapság fontosabb.

Ernakulam Goods egykori vasútállomása 2014-ben. A Southern Railway vezetősége fontolgatja a felújítását (IRFCA)

A British Association for Cemeteries in South Asia (BACSA) felmérése alapján több mint 2 millió brit nyugszik India földjében, nagyobbrészt férfiak, egy részük közvetlen őse a Közösség ma élő tagjainak. A retradicionalizáció útján járó India évezredes nyugalmával csendben kivár, a brit időszak építményei lassan elenyésznek földjében, és eltűnnek látómezőjéből. A tudományos érdeklődés az interkulturális jelenségek iránt pedig egyre csak élénkül. A kutatók élettörténet-gyűjtése, a szaporodó életírások, a számos workshop, kiegészülve a nemzetközi konferenciákkal bíztató, de mindezek ellenére kérdésként merül fel: mikor is szokás ilyen témákkal foglalkozni? Legtöbbször akkor, amikor egy közösséget az asszimiláció fenyeget. Az anglo-indiaiak a Raj alatt nem tudtak vágybeteljesítő módon angolokká válni, mert félig indiaiak voltak. A Függetlenséget követően még ha akartak volna, sem lehettek indiaiak, mert félig angolok voltak. Úgy tűnik, hogy utazzanak akár az idő hátán is, árnyszerűségüket egészen soha nem tudják majd elhagyni. Vagy lehet, hogy mégis csak a jövő alakítja a múltat?

Anglo-indiai zászló: indiai színek – brit geometria (Wikimedia Commons)

Penyaskó Tamás

Irodalomjegyzék

Alison Blunt: Domicile and Diaspora: Anglo-Indian Women and the Spatial Politics of Home1. Blackwell Publishing, 2005.

Brian Carr – Indira Mahalingam: Companion Encyclopedia of Asian Philosophy. Routledge1,2000.

Frank Anthony: Britain’s Betrayal in India: The Story of the Anglo Indian Community. (1969).

Jany János: Jogi kultúrák Ázsiában. Kultúrtörténet, jogtudomány, mindennapok. Typotex/Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Budapest, 2016.

Lionel Caplan: Children of Colonialism Anglo-Indians in a Postcolonial World. Oxford, Berg Editorial, 20011.

William A. Pettigrew – Mahesh Gopalan: The East India Company, 1600-1857: Essays on Anglo-Indian connection. Routledge India1, 2016.

Noel Pitts Gist: Marginality and identity: Anglo-Indians as a racially-mixed minority in India. E. J. Brill

Robyn Andrews – Merin Simi Raj: Anglo-Indian Identity. Past and Present, in India and the Diaspora. Palgrave Macmillan, London 2021.

Rochelle Almeida: Britain’s Anglo-Indians. The Invisibility of Assimilation. Lexington Books, 2017.

Hugh & Colleen Gantzer: The Year Before Sunset. Penguin Books, 2005.

Ruskin Bond: A Flight of Pigeons. India Penguin, 2007.

Ezt olvastad?

A II. Vatikáni Zsinatot lezáró és a reformokat életbe léptető pápaként vonult be a katolikus Egyház történetébe VI. Pál pápa,