Három császár, egy csata – 1805 Austerlitz

Ha a hadtörténetírás által rendkívülinek tartott hadiesemények képzeletbeli vagy akár valóságos listáit böngésszük, nagy bizonyossággal megtaláljuk rajta az 1805-ben vívott austerlitzi csatát. S nem véletlenül. Katonai, politikai és a korabeli hatalmi viszonyok szempontjából is korszakos jelentőségű összecsapásról van szó. Ennek megfelelően a csata és körülményeinek leírása, tárgyalása és elemzése állandó tárgya a napóleoni korszakkal foglalkozó hadtörténészek munkáinak. De a téma nemcsak a hadtörténetírásban jelent meg, hanem korszakos jelentősége miatt összegző történelmi művek sem kerülhetik meg. Robert Goetz 1805 Austerlitz című könyve is a 19. század szárazföldi háborúinak talán az egyik legfontosabb és legizgalmasabb csatáját veszi górcső alá. A címből is kiolvasható, hogy nem puszta hadtörténeti alkotásról van szó, hanem a csatát szélesebb kontextusba helyező elemzésről. Ugyanakkor a szélesebb kontextus nem vonja el a figyelmet a fő témáról, inkább megfelelő keretezést ad neki. 

A keret első vonásai a bevezetésben kerülnek felrajzolásra: „A 19. század egész történetére rávetül I. Napóleon császár árnyéka. Hatása annyira mélyreható volt, hogy közvetlenül változtatta meg az európai történelmet a század első tizenöt évében, s még évtizedekkel száműzetése után is jelentős befolyást gyakorolt.”  A császár történelmi jelentősége mellett az 1805-ös esztendő is a helyére kerül: „az 1805-ös hadjárat és bámulatos austerlitzi győzelem a kezdete annak a történetnek, amely során Napóleon beírta magát a történelembe, a Grande Armée pedig legendává vált.” Ezt a hadjáratot „joggal tartják számon a Francia Birodalom „dicsőséges éveinek” kezdeteként.”

A szerző tehát Austerlitzet valós hatása és szimbolikus jellege miatt tartja kiemelkedő eseménynek, amely egy személyes karriernek is egyik fontos állomása. Fontos kérdés, hogy a csatáról szóló tengernyi szakirodalom, elemzés közül miért érdemes Goetz művét elolvasni. Erre a bevezetőben kapunk választ; ezúttal ugyanis nem a győzelmes francia hadsereg és tevékenysége került a fókuszpontba, hanem a forrásadottságoknak megfelelően a szövetséges osztrák és orosz csapatok tevékenysége is komolyabb fókuszt kap, így egyszerre két páholyból nézhetjük végig az összecsapást. Egyfajta más perspektíva, amikor a nemcsak győzelemről szól a krónika, hanem a vereségen keresztül is láthatjuk a csatát.

A bevezető után következő 1. fejezet a háború nemzetközi hátterének és nyitó szakaszának leírásával foglalkozik. Ez lényegében a harmadik koalíció megalakulását és a koalíció elleni francia lépéseket jelenti. Itt ismerjük meg a szembenálló felek haditerveit, elképzeléseit a hadjárat megvívásáról és az erre bevetett hadseregeiket. Ennek megfelelően más események, hadszínterek csak a minimálisan szükséges módon jelennek meg, mint például a trafalgari tengeri csata.  A haderők esetében hadrend, létszám, diszlokáció és minőségi adatok segítik a tájékozódást.  Ennek a résznek végpontjául az osztrák hadsereg ulmi bekerítése és kapitulációja szolgál, melynek jelentőségét így ecseteli Rédvay István 1943-ban: „Az ulmi győzelem sorsdöntő jelentőségű volt. Amellett, hogy az osztrák fegyverekre súlyos és megalázó csapást jelentett, hadászatilag is fontos következményekkel jár.” … „Napóleon az ulmi győzelemmel olyan erkölcsi fölényre tett szert, hogy az oroszok, Bécs felé vonuló serege előtt, az osztrák császárváros falai közelében sem álltak meg, hanem átkeltek a Dunán és Morvaországba húzódtak vissza.” (Rédvay 1943. 96–97.) Ulmról 64 évvel később Tolsztoj Háború és béke című monumentális korrajzában is úgy ír, mint Ausztria megszégyenülése. (Tolsztoj 1967. 163.) Goetz kötetét olvasva egyfajta tételmondatként is leszögezhetjük Ulm szövetségesekre gyakorolt negatív erkölcsi hatását, valamint azt, hogy sok szempontból megágyazott Austerlitznek.

Az ulmi bekerítés után következő ausztriai és morvaországi hadjárat a 2. és 3. fejezet témája. A szövetségesek kárára megváltozott katonai helyzet következtében továbbra is a franciák kezében maradt kezdeményezés, s hatékonyan manőverezve megszerezték Ausztriát és Bécset, majd tovább nyomultak Morvaországba. Magával a csatával három fejezet foglalkozik, a csata egyes szakaszainak megfelelően. Az összecsapások kavalkádját úgy mutatja be a szerző, hogy a harc káoszából sikerül egyértelmű képet kibontani. Az egyes alakulatok, seregtestek mozgása mind szövegileg, mind pedig vizuálisan jól ábrázolt. A szövegközbeni térképek világosan követik a hadműveletek egyes szakaszait, nem kell lapozgatni, keresni őket, hanem közvetlenül támogatják a szóbeli leírást és elemzést. A kötet alapvető szervezőelve, s ez különösen a csataleírásoknál jól kitapintható, a tér és az idő. Az események menetét alapvetően kronológiai sorrendben követhetjük, s erre az időrendi tengelyre került felfűzésre a szembenálló felek által dominált tér, vagyis, hogy az adott pillanatban mi zajlott a csatatér egyes pontjain. A tér szervezőelve pedig az egyes egységek adott pillanatbeli diszlokációja.

A csata végső szakasza, a visszavonulás és az üldözés az utolsó két fejezetet kapta, jól érzékeltetve ennek fontosságát. És ez miért lényeges? Annak ellenére, hogy eddigre a csata egyértelműen eldőlt, a további események szempontjából kulcsfontosságú momentum, hogy a visszavonuló szövetséges csapatok maradékából mennyit sikerült megmenteni, mennyire tudták megőrizni harckészségüket és moráljukat. A francia erők azonban az üldözést nem tudták olyan mértékben sikeresen megvalósítani, mint magát a csatát. Itt kapott helyett a csata elemzése és jelentőségének tárgyalása. Nézetünk szerint minden történeti munkában az események rekonstruálása és azok elemzése, értékelése elengedhetetlen követelmény. Itt megtaláljuk mindkét elemet. Goetz csataleírás érthető, világos, követhető. A szakkifejezéseket pár apró fordítási hibáról eltekintve, pontosan használja. Mindez tényalapot képez az elemzéshez, amely, mint az alcímből is kiderül, a győzelem és a vereség okait kutatja. Széles kitekintéssel keresi a magyarázatot, olvashatunk morálról, harcászati és hadműveleti elvekről, stratégiáról, harcvezetésről, a terepadottságok kihasználásáról. Az érvelést jól alátámasztja és egyértelműsíti, hogy ezek a tényezők szerepet kapnak a csata bemutatásában, mind a taktikai, mind a hadműveleti és stratégiai szint jól összedolgozott megjelenítésével.

„Napóleon austerlitzi hadműveletei során két „tankönyvi” alapelvet mintaszerűen alkalmazott: az erők gazdaságos alkalmazását és a helyi számbeli fölény kialakítását.” – írja a szerző művének 289. oldalán. És ha olvassuk Napóleon saját maga által is vallott elveit a háborúról, akkor érzékelhető igazán, mennyire mintaszerű volt ez a csata: „A hadművészet lényege a csapatok elhelyezésének mikéntje”, valamint: „Kevés kivételtől eltekintve mindig a nagyobb hadseregé lesz a győzelem. A hadművészet lényege tehát az, hogy túlerőben legyünk azon a ponton, megvívjuk a csatát” (Napóleon 2015, 30. és 42.) Nemcsak a véletlenek összjátéka alakította az eseményeket, hanem egyértelműen egy katonai zseni kéznyomát látjuk benne: „Mindent összevetve, az austerlitzi csata elejétől végig Napóleon és derék alvezéreinek és csapatainak dicsőségét hirdeti.” Bánlaky

Olvasóként nem értékelhetjük eléggé a mellékleteket. Informatívak, precízek, tartalmuk valóban kapcsolódik a főszöveghez. Az első melléklet a létszámadatok pontosságával kapcsolatban nyújt támpontot, a második a legfontosabb szereplők rövid életrajzát közli, majd a szembenálló hadseregek hadrendjei következnek. Az irodalomjegyzék természetes része egy szakmunkának, itt is így van, és igazolja a szerző elmélyült kutatómunkáját. A táblázatok és térképek jegyzéke is lényeges kutatói és olvasói igényt szolgál ki. Az illusztrációk külön mellékletbe szedve jó minőségben arcot adnak a legfontosabb szereplőknek és életrekeltik a csatateret.

Természetesen egy tudományos igénnyel készült monográfia esetében a tartalmi elemeknek van prioritása, de az olvashatóság és a befogadás szempontjából érdemes kitérni a mű fizikai megvalósítására is. A kötet keményborítással, tetszetős kivitelben jelent meg. A fedlapon a királyok festőjének is titulált François Gerard Az austerlitzi csata című festményének egy részlete látható, melyen Rapp tábornok átadja Napóleonnak a zsákmányolt zászlókat. A belső oldalak kényelmesen olvashatóak, az illusztrációk és térképek kivitelezése sem hagy kívánnivalót maga után, sőt, nemcsak tartalmukkal, hanem nyomdai kivitelezésükkel is emelik a kötet színvonalát.

Mindenképpen olvasásra javasoljuk az érdeklődő közönség és történészszakma számára Göetz feldolgozását, nemcsak színvonala miatt, hanem mert csatában harcoló magyar csapatok is csak öregbítették a magyar katona hírét: „Auersperg haderejében a 6. osztrák zászlóaljakban ugyan jelentős számban voltak újoncok, ám itt voltak a legkeményebb határőralakulatok közé számító székely gyalogosok és huszárok is Erdély vad vidékeiről.”

Kiss Gábor Ferenc

Irodalom:

Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme. XX. kötet. A francia háborúk időszaka.

Napóleon (2015): Az uralkodás művészete. Szerk., bev.: Takács M. József. Budapest, Helikon Kiadó.

97. Rédvay István (1943): Ulm. In Lukinich Imre – Markó Árpád (szerk.): Sorsdöntő csaták. II. Budapest, Franklin Társulat. 87–97.

Tolsztoj, Lev (1967): Háború és béke. I.  Budapest – Uzsgorod, 1967, Európa Könyvkiadó – Kárpáti Kiadó.

Ezt olvastad?

Így lett Napóleonból legenda – a császár védekező háborúja

A Peko Publishing ebben az évben jelenttette meg magyarra fordítva a neves brit hadtörténész, Andrew Uffindell grandiózus munkáját, amelyben a

X