Hogyan vált Amerika ”egyre nagyobbá”?

A 2025-ös új év első hetében a megválasztott amerikai elnök, Donald J. Trump újra felkavarta a világpolitika amúgy sem túl nyugodt vizét bejelentésével, miszerint az Egyesült Államok igényt tart a világ legnagyobb szigete, Grönland, illetve a lassan kínai kezekbe kerülő Panama-csatorna ellenőrzésére. Ezen fontos külpolitikai célkitűzését rövid időn belül akár gazdasági (vásárlás – lásd Louisiana vagy Alaszka esetét), avagy politikai és katonai tevékenység (területfoglalás – lásd Guam, Hawaii vagy Fülöp-szigetek esetét) révén szeretnék megvalósítani nemzetbiztonsági és kimagaslóan fontos amerikai geostratégiai szempontok és érdekek érvényesítése céljából.

„Mi egy nagy, nagyszerű nemzet vagyunk,

és igen gyorsan – mondhatnám, hogy félelmetesen – növekszünk.”

John C. Calhoun amerikai alelnök, 1818

Az alábbiakban felvázolom a látszólag bombasztikus trumpi nagyotmondásnak, illetve sokak számára irreálisnak tűnő külpolitikai igény geopolitikai, eszmei indokolását, valamint a hátterében felsejlő eszmei, gazdasági és geopolitikai mozgatórugókat. Ugyancsak bemutatásra kerül az amerikai kontinentális, majd globális terjeszkedés vázlatos története és legmeghatározóbb mozzanatai, amelyek remélhetőleg iránymutatóként segíthetnek megérteni napjaink történéseit. Georges Santayana amerikai spanyol filozófus több mint száz évvel ezelőtti bölcs mondása talán soha nem volt annyira aktuális és életszerű, mint napjainkban, miszerint: „Mindazok, akik nem ismerik a történelmet, kénytelenek lesznek megismételni azt!” Hiszen a 21. század posztmodern világban minél nagyobb az elérhető digitális információáradat, annál nagyobb az információs kognitív zűrzavar és ellentétes töltetű értelmezési keret-elbeszélések (metanarratívák) sokasága. Ez az állapot a zavaros összeesküvés-elméletekkel tovább színezve egyáltalán nem segíti a laikus érdeklődőt a történelmi tájékozódásban, a nemzetközi kapcsolatok szövevényes viszonyainak átláthatóbb észlelésében (világpolitikai percepció) valamint a bonyolult, ellentmondásosnak tűnő világpolitikai folyamatok mozgatórugóinak megértésében.

Az Egyesült Államok története során több tucatnyi alkalommal bővítette területe és befolyási érdekszférája határait, miáltal a legendás vadnyugati határvidék, a híres frontier, vagyis az elsősorban európai (angolszász) eredetű amerikai civilizációs érdekszféra immár legalább egy évszázada a teljes földgolyóra kiterjed. Sőt, 2018 óta a hatodik amerikai haderőnem, az Űr Haderő (US Space Force) létrehozásával az amerikai határvidék mondhatni kiterjed a világűrre (sőt az észak-grönlandi Thule amerikai űrbázisra is) a felettébb ambiciózus amerikai űrkutatási tervek ismeretében. Frederick Jackson Turner értekezett a 19. századvégi művében az amerikai határvidék fontosságáról, amely napjainkra jelentősen kibővített tartalommal és értelmezési keretével gyakorlatilag behálózza az amerikai szuperhatalom teljes globális érdekszféráját, vagy legalábbis a Nyugat és az észak-amerikai kontinens fontosabb nagytérségét. Ennek szerves része az amerikaiak által gyakran méltatlanul lenézett északi szomszéd, Kanada, a kulcsfontosságú kelet-nyugati óceáni átkelőhely, a Panama-csatorna, valamint a figyelem központjába került Grönland is, a világ legnagyobb szigete is és egyben az északi sarkvidék, az Arktisz kapuja. A nyilvánvaló geostratégiai érdekek mellett nem jelentéktelen a szénhidrogén tartalékok kérdése sem.

Amint az alábbiakban bemutatom, az e területek feletti amerikai dominancia igénye egyáltalán nem újkeletű, és nem is Trump elnök hirtelen felindulásból elkövetett amerikai imperializmus-igényének kinyilatkoztatása, mint ahogy sokan felületesen értelmezni vélik.

Az amerikai álom és földi megjelenítése, az Egyesült Államok a 17. századi, az angolszász lockiánus klasszikus liberalizmus és a szigorú puritán protestáns hagyomány egyvelegéből kialakította a világ egyik legsikeresebb államalakulatát, a legrégebbi írott alkotmánnyal és stabil politikai rendszerrel, amelynek egyik fő mozgató erejének a rendelkezésre álló és egyre bővülő szabad földterület bizonyult az Újvilágban. Némileg „zavaró” tényező e metanarratívában, hogy az amerikai kontinensen már évezredek óta őslakos „vad indiánok” éltek, értsd nem európai és nem keresztény emberek milliói, nyilvánvalóan egy más jellegű nagy történelmi, politikai vizsgálódás és értékelés tárgya. Az őslakos indiánok képviselőivel tartó amerikai földtulajdonvita egyik legjellemzőbb peres ügye több mint 160 éves múltra tekint vissza a dél-dakotai Fekete hegyek (Black hills) miatt, és de jure mind a mai napig nem zárult a lakota sziú törzsszövetség és az Egyesült Államok kormánya között. A pert a lakota sziúk nevében még a legendás törzsfőnökük, Ülő Bika kezdeményezte az 1868-es Fort Laramie Egyezmény amerikai megszegését követően, és az amerikai Legfelsőbb Bíróság ítélete nyomán mai áron kb. 2 milliárd dollár kárpótlás járna a sziúknak szent hegyük jogszerűtlen kisajátításáért, amennyiben elfogadnák ezt az összeget őseik földjének elkobzása fejében. A sziúk szerencsétlenégére őseik földjén az 1850-es években aranyat találtak, míg a 20. század második felében kőolajmezőkre is bukkantak. Sőt, a 21. század elején még egy 2500 kilométeres olajvezetéket is átvezettek Dakota egykori sziú szent területeken Kanadából a déli államok, mint Illinois felé, amely újabb erőszakos konfliktusokat, tiltakozásokat gerjesztett az amerikai kormányzat ellen.

Az amerikai terjeszkedés tulajdonképpen az Újvilágba érkező európai telepesek és vallási okokból üldözött csoportok (puritánok, kvékerek, többnyire protestáns csoportok) megjelenésével kezdődött a 17. században. Északon New York, majd a belőle kiváló Vermont állam határán az Angliával rivalizáló Franciaország gyarmata, Québec zárta az amerikai angolszász telepesek látóhatárát, míg délen a spanyol korona fennhatósága alá tartozó Florida, illetve a szintén francia fennhatóságú Louisiana foglalta el a Mexikó-öbölbe és a távolabbi vadnyugati határvidékhez való kijutást. Nem csoda, hogy az 1782-ben újonnan létrejött fiatal Egyesült Államok első igazán nagy és jelentős földvásárlása pont Louisianát érintette a háborúban álló, igencsak pénzszűkében lévő Bonaparte Napóleon vezette Franciaországtól. Ennek nyomán az Egyesült Államok mintegy 15 millió dollárért több mint 1,2 millió km²-nyi területhez jutott James Monroe amerikai és Talleyrand francia külügyminiszter sikeres párizsi tárgyalásai nyomán 1803. április 30-tól. Thomas Jefferson amerikai elnök azt hitte, hogy Napóleon császár majd esetleg visszakozni fog ekkora méretű amerikai gyarmati terület kvázi „elkótyavetyélése” nyomán, amely 1682 óta francia birtoknak számított. Ezért Jefferson elnök az amerikai Kongresszussal sebtében, még abban az évben október 20-n ratifikáltatta a nagyszabású tranzakciót, amely megnyitotta a kaput az amerikaiak számára a Nyugat és a kulcsfontosságú Mississippi delta felé.

Andrew Jackson vezérőrnagy, a későbbi demokrata pártalapító legendás elnök, az 1812–1815-ös brit–amerikai háború utolsó dicső mozzanatában a genti brit–amerikai békekötés után néhány héttel, többszörös angol túlerővel szemben mintegy 5 ezer emberével megszerezte New Orléans kikötővárosát 1815 januárjában, amellyel a frontier teljességgel amerikai ellenőrzés alá került és a britek megalázva visszaszorultak Kanadába a 42˚ északi szélesség körüli Oregon és Brit Kolumbia területeire.

James Monroe elnök, akit sokat idéztek az utóbbi időszakban az újragondolt és felerősödő expanziós amerikai külpolitikai érdekeltségek nyomán, valamint  tehetséges külügyminisztere Richard Rush és John Quincy Adams, a későbbi elnök, külpolitikai doktrínájukhoz híven igyekeztek az európai nagyhatalmakat kiszorítani az észak-amerikai kontinensről és az amerikai érdekszférából.

Az 1814-es genti béke után ezt a célt szolgálták a különféle kétoldalú megállapodások, mint a Nagy-tavak felosztása brit és amerikai érdekszférára mentén, egy halászati, illetve haditengerészeti megállapodás a Rush-Bagot egyezmény alapján 1817-ben. Ugyancsak hasonló célt szolgált a következő évben megkötött 1818-as egyezmény a két angolszász hatalom között a 42˚ és 54˚40’ szélességi fokok mentén megállapított határvonalról, a későbbi Oregon, Washington tagállamok és Brit Kolumbia déli nyúlványterületeinek felosztásáról.

Az 1818-as egyezményt rögtön követte 1819-ben egy másik fontos amerikai–spanyol megállapodás, a John Quincy Adams külügyminiszter és Luis de Onis washingtoni spanyol nagykövet vezetéknevét viselő Adams-Onis egyezmény megkötése, főképp miután Andrew Jackson tábornok elfoglalta a nyugat-floridai Pensacola nevű utolsó spanyol erődöt is 1818 májusában. A megállapodás Kelet- és Nyugat-Floridát is az Egyesült Államoknak juttatta, jutányos áron mintegy 5 millió dollárért 130 ezer km²-nyi területet, valamint az igencsak amerika-ellenesként ismert spanyol korona lemondott az északi oregoni területeiről, elismerve az amerikai–francia területi tranzakciókat Louisianában és az északi szélesség 42˚-a mentén kijelölt brit–amerikai határvonalat. Ezzel együtt az amerikai kormány szabad kezet kapott a lázadozó szeminol indián törzsek problémáinak kezelésében, amelyet többnyire fegyveres úton Jackson tábornok büntetőhadjáratai révén próbáltak kezelni, illetve áttelepítésekkel megoldani egészen 1858-ig, amikortól a szeminol probléma már nem jelentett többé biztonsági fenyegetést Floridában. Pensacola híres erődvárosa mentén érdemes megjegyezni egy fontos magyar vonatkozású hadtörténelmi mozzanatot, ugyanis az amerikai polgárháború idején 1863 novemberétől Nyugat-Florida (Pensacola) katonai parancsnoka nem más volt Asbóth Sándor (Alexander) egykori magyar huszár alezredes, Kossuth hű katonája, immár Lincoln unionista seregeinek vezérőrnagya, majd 1865-től az Egyesült Államok argentínai és uruguayi nagykövete.

James Monroe elnök elhíresült 1823-as „doktrínája” kijelölte az amerikai érdekszféra és érdekérvényesítés mozgásterét, irányultságát az észak-amerikai kontinens területére (Kanadától, Grönlandtól egészen le Venezueláig), amely nem sokban változott tulajdonképpen az azóta eltelt két évszázad során sem. Az amerikai és egyben a világtörténelem egyik legnagyobb biztonsági próbája, kihívása a kubai rakétaválság bizonyult 1962 októberében. A Monroe-doktrína éles tesztjeként a kommunista szuperhatalom Szovjetunió a kubai Fidel Castro erőinek hatalomátvételét követően igencsak drámai kényszerhelyzetbe hozta az Egyesült Államok védelmi rendszereit, valamint Kennedy elnök személyes kiállását az amerikai érdekszféra védelmét illetően, amely könnyen pusztító nukleáris háborúhoz vezethetett volna.

Az amerikai területi gyarapodás és egyben identitás talán legfontosabb mozzanata Texas szabadállam 1845-ös annexiója volt, amikor is közel 700 ezer km²-nyi terület került kvázi spanyol–mexikói fennhatóság alól az Egyesült Államokhoz. Texas már évtizedekkel korábban a fent említett Monroe elnök idején az 1820-as évektől elkezdett közeledni az újonnan létrejött angolszász Egyesült Államokhoz, hiszen tömegével telepedtek le amerikai telepesek a Rio Grande határfolyótól északra. A kvázi civilizációs határfolyóként funkcionáló Rio Grande napjainkban is elválasztja a túlnyomórészt spanyol, latin kultúrájú és többnyire római katolikus vallású népeket a többnyire protestáns és angolszász európai eredetű népcsoportoktól a folyótól északra. Texas és az amerikai önazonosság és szabadságharcos hősiesség egyik legfőbb történelmi példájává vált a parányi kolostorerőd, Alamo mexikói ostroma 1835. március elején, amikor Antonio Lopez de Santa Ana mexikói tábornok mintegy kétezres serege két héten keresztül ostromolta az erődöt. A mexikói túlerővel szemben mintegy 200 texasi amerikai fegyveres védelmezte az erődöt az utolsó töltényig, köztük Davy Crockett kongresszusi képviselő is, aki hősi halált halt az erőd és a texasi szabadság védelmében. Nem sokkal később Santa Ana mexikói tábornokot legyőzte Samuel Houston amerikai tábornok a San Jacinto-i csatában április 23-án és Houston tábornok lett a függetlenné váló Texas állam első elnöke. Texas csatlakozása az Egyesült Államokhoz, amit John Tyler elnök szentesített elnöki tisztségének utolsó három napjában, várható módon konfliktushoz vezetett és egy másfél éves háborúba torkollott Mexikóval. A harcot valójában Mexikó kezdeményezte 1846. április 23-án az igencsak expanzionista elveket hirdető új amerikai elnök, James Polk hivatalba lépése után nem sokkal.

Polk elnök kapcsán fontos kitérni az amerikai politikai eszmetörténet egyik leghatékonyabb eszméjének, a sorsszerű küldetéstudat avagy manifest destiny ideájának tárgyalására, hiszen közvetett módon a 19. század közepétől mondhatni napjainkig meghatározza az amerikai néplélek alakulását és a politikai elit jelentős részének gondolkodásmódját. John O’Sulllivan politikai publicista tollából született egy híres cikk 1845 júliusában a New York-i Democratic Review-ban az egyértelmű amerikai nyugati terjeszkedés szükségességét hangoztatva Kalifornia, Texas és főképp Oregon irányába, amíg az Egyesült Államok el nem éri a Csendes-óceánt és isteni küldetésében civilizálja, „betöri” a közte lévő vad területeket.

James Polk és katonai tanácsadói, mint Taylor tábornok és társai teljességgel magukévá tették ezt a küldetéstudatot, oly mértékben, hogy Polk elnökjelöltként ezzel a szlogennel kampányolt 1845-ben Nagy-Britannia és brit Kanada ellen buzdítva a választóit: „54˚40’or fight!” Vagyis gyakorlatilag harcot hirdetett a kanadai–amerikai határvidék kiterjesztéséért, amely hamarosan Kalifornia, Texas, Utah megszerzéséhez és a hatalmas oregoni terület kettéosztásához vezetett a 49˚ északi szélesség mentén az 1846 júniusában Washingtonban aláírt Oregon szerződés kitételei szerint. A fontos történelmi szerződés értelmében brit Kanada megtarthatta a Vancouver-sziget és a kulcsfontosságú mélyvízi kikötő feletti ellenőrzés jogát, míg az öböl és a szigetvilág bejáratát őrző San Juan sziget és a Haro-szoros de facto az USA-hoz került, bár megosztott katonai felügyelettel. Nem sokkal később emiatt kisebb brit–amerikai haditengerészeti összetűzéshez is vezetett az ún. Disznó-háború (The Pig war) során 1859 júniusában, amikor is a kulcsfontosságú San Juan-szigetén a brit Hudson-öböl Társaság tulajdonában lévő falánk disznó letarolta a helyi amerikai telepesek kertjeit és ezért az amerikaiak lelőtték, amiből komolyabb vita, majd tűzpárbaj kerekedett a brit helyőrség és az amerikai telepesek között. A brit hadihajókat is felvonultató konfliktus tulajdonképpen fájó tüske maradt a brit kanadai és amerikai kapcsolatrendszerben és csak évek múlva, 1872-ben sikerült megnyugtatóan lezárni a konfliktust I.Vilmos német császár közvetítésével, amikor elismerték az amerikai fennhatóságot a sziget és a Haro-tengerszoros felett Vancouver szomszédságában.

A fentiek ismeretlében nem csodálkozhatunk, hogy James Polk elnök Fehér Házba kerülése után rögtön megbízta hűséges katonáját, Zachary Taylor amerikai hadseregtábornokot, hogy készüljön fel a déli szomszéd, Mexikó és annak jól ismert elnök-tábornoka Santa Ana elleni háborúra. Taylor csapatai megindultak és viszonylag gyorsan elfoglalták Dél-Kaliforniát, Los Angelest, Monterey-t, Új Mexikót és Arizona területeit. 1847 őszén már a főváros, Mexikóváros előtt álltak, amely néhány hét alatt szeptember 13-án elesett a sokkal tapasztaltabb és jobban felszerelt amerikai csapatokkal szemben. Santa Ana elmenekült, majd a Guadalupe-Hidalgo békeszerződés 1848. március 10-i aláírását követően a megszálló amerikai csapatok is elhagyták Mexikóvárost.

Az Egyesült Államok a mexikói háborús jóvátétel ellenében még mintegy 15 millió dollárt fizetett Mexikónak a közel egymillió négyzetkilométernyi elcsatolt területért, amelyekből olyan amerikai tagállamok alakultak ki, mint Kalifornia, Utah, Arizona, Új Mexikó és Nevada. A híres amerikai földmérő mérnök, James Gadsden után csak Gadsden Beszerzéseként (Gadsden Purchase) vagy egyezményként elhíresült a Guadalupe-i békeszerződés módosítása, amely igencsak előnytelennek számított a mexikói spanyol vezetés számára. Ugyanakkor annál előnyösebbnek és stratégiai fontosságúnak bizonyult a washingtoni politikai elit számításaiban az amerikai célkitűzések érvényesítésében. Gadsden mérnök javaslata alapján Jefferson F. Davis veterán hadnagy, Demokrata párti amerikai hadügyminiszter (1861-től a Déli Államok Konföderációjának elnöke) 10 millió dollárt fizetett Mexikónak az újabb határmenti dél-kaliforniai területek átadásáért.

E bilaterális szerződéssel kialakult a napjainkban is jól ismert amerikai–mexikói határvonal, és bő félévszázad alatt az Egyesült Államok több mint 2 millió négyzetkilométernyi területtel növelte fennhatóságát Észak-Amerikában, elérve a végső nyugati kontinentális frontiert, a Csendes-óceánt. Amerika lakossága 1800-ban még csupán 5 millió főt számlált, amely a nyugati területszerzések és a jelentős európai beáramlás nyomán az 1848-as európai forradalmakat követően, 1850-ben már 23 millióra főre emelkedett, amellyel az Egyesült Államok belépett a feltörekvő ifjú középhatalmak sorába.

Az amerikai terjeszkedés civilizációs küldetéstudata nemcsak politika eszmeként, hanem geopolitikai érdekből is fakadt: a Monroe-elv mentén a két óceán jelentette védőpajzs mellett a karibi térség erőteljes spanyol, brit, francia ellenőrzését és dominanciáját is szándékukban állt felpuhítani vagy idővel megszüntetni Washingtonban. Ezt szolgálta a híres-hírhed Ostendei Nyilatkozat, amelyet 1854-ben három fontos amerikai diplomata, nevezetesen Pierre Soulé madridi nagykövet, James Buchanan londoni nagykövet és John Y. Mason párizsi nagykövet fogalmazott meg egy kis belga kikötőváros, Ostende szállodájában. Politikai manifesztumukban kinyilvánították az Egyesült Államok erőteljes és visszautasíthatatlan igényét a rabszolgatartó spanyol gyarmatsziget, Kuba megszerzése iránt, amelyet vagy pénzzel (120 millió dollár ajánlott keretösszegért) vagy akár fegyverrel is meg kell szerezni a spanyol koronától Amerikának. Franklin Pierce amerikai elnök elhatárolódott fő diplomatáinak agresszív külpolitikai manifesztumától, azonban két évvel később James Buchanan egykori nagykövetet immár amerikai elnökké választottak, nem kis mértékben köszönhetően a botrányossá vált külpolitikai nyilatkozatával járó publicitásnak is. Kuba meghódítása helyett az amerikai szövetségi állam, az Unió teljes szétforgácsolódásának megakadályozása lett a Demokrata párti Buchanan elnök fő feladata, amelyet nem sok sikerrel tudott megakadályozni, csupán némileg lelassítania.

A civilizációs határvidék és nyugati kontinentális terjeszkedés lezárulásának megkoronázása a Monroe-elv jegyében az európai nagyhatalmak Spanyolország, Franciaország, Nagy Britannia kiszorítását eredményezte az észak-amerikai kontinensről az Egyesült Államok javára. A pusztító amerikai polgárháborút követően ehhez az elgondoláshoz és tervhez kapcsolódott Alaszka megvásárlásának vitatható ötlete az erején felül túlterjeszkedő és a krími háborút követően komoly pénzügyi gondokkal, államadósággal küszködő cári Oroszországtól. 1867-ben II. Sándor cár igencsak hajlandónak tűnt eladni a távoli zord alaszkai külbirtokát, kiváltképp az európai ellensége, a Brit Birodalom ezirányú törekvései ellenében inkább a feltörekvő amerikai hatalmat, az Egyesült Államok érdeklődését részesítve előnyben. A 7,2 millió dollárt érő sikeres tranzakcióban fontos szerepet játszott egy gyulai, félig román származású magyar huszártiszt, bizonyos Pomutz György (George Pomutz), aki Amerikában dandártábornok lett, majd 1866-től kimagasló katonai szolgálatainak elismeréseképp immár amerikai konzulként képviselte új hazáját Szentpéterváron. Pomutz György főkonzul tevékenyen részt vett az Alaszka megvételét célzó diplomáciai tárgyalásokban és Szentpéterváron halt meg 1882-ben.

Washingtonban egy német származású báró, Eduard de Stoeckl orosz cári nagyköveti szerepben tárgyalta a mintegy 1.5 millió négyzetkilométernyi óriási terület adásvételének részleteit Johnson elnökkel és képviselőivel. A jelentős területbővüléssel járó tranzakció szellemi atyja amúgy William H. Seward amerikai külügyminiszter volt, aki az amerikai civilizációs küldetéstudat elkötelezett híveként Alaszka megszerzését abszolút szívügyének tekintette. Meglátása szerint Alaszka megszerzésével ezáltal kiszoríthatták az amerikai kontinensről az „utolsó” európai nagyhatalmat, a cári Oroszországot is, és Amerika szinte teljhatalmat kapott a kontinens ellenőrzése felett a távoli európai hatalmak de facto függőségében működő „gyenge” kanadai, illetve mexikói államot leszámítva. Mindazonáltal a kritikus és értetlen nagyvárosi liberális sajtó nem fogadta túl jól az őrült pénzköltésnek tűnő újabb amerikai területszerzést 1867 tavaszán, csupán „Seward miniszter és Andrew Johnson elnök őrültségének, jégkockájának és orosz rozmár parkjának” gúnyolták Alaszkát, ahol az őslakos inuit, aleut törzseken és néhány orosz halászcsaládon kívül senki sem lakott még. A nagyszabású tranzakciót követően az orosz halászfalvak is kiürültek 1870-re, hiszen az ortodox hitű orosz telepesek úgy döntöttek, hogy inkább visszaköltöznek Szibériába, mintsem washingtoni fennhatóság alatt folytassák életüket a távoli Észak-Amerikában. Amint köztudott, néhány éven belül a fagyos Alaszkában felfedezték a Klondike-i aranylelőhelyeket, amely feltette a térképre a területet és több tízezres exodust eredményezett Alaszkába. A legnagyobb kiterjedésű, de csupán másfél millió lakosú amerikai állam 1959. január 3-tól lett teljes jogú tagja az uniónak stratégiai fontosságú amerikai területként, csupán 25 kilométerre a Bering-szoros túloldalán lévő „gonosz birodalmától” a Szovjetuniótól.

Habár az észak-amerikai kontinens ellenőrzése Alaszka megszerzésével de facto lezárul, de nem jelentette az amerikai érdekszféra és a frontier globalizálódását, a csendes-óceáni nagytérség, illetve  a karibi szigetvilág irányába. 1856-ban a Kongresszus elfogadta a vitatott Guano-szigetek jogállásáról szóló törvényt (Guano Islands Act), amennyiben egy amerikai telepes vagy hajós lakatlan, de az életre és kikötésre alkalmas szigetet, szirtet vagy korallzátonyt talál és még guanó is van a területen (amely fontos műtrágya és lőpor alapanyagként is hasznosíthatónak bizonyult), akkor azt a szigetet ellenőrzés és amerikai fennhatóság alá vonhatták. Így kerültek amerikai fennhatóság alá 1857–1858-ban a csendes-óceáni Baker-, Howland- és Jarvis-szigetek, illetve a Johnston-atoll, majd a második világháborúban stratégiai fontosságúnak bizonyuló Midway-szigetek is 1867-ben.

A Csendes-óceán közepén fekvő paradicsomi szigetcsoporton, Hawaii Királyságában is egyre több amerikai halász, kereskedő, banán- és cukornád ültetvényes telepedett le, amely azt eredményezte, hogy egyre fontosabbá vált az amerikai haditengerészeti és kereskedelmi érdekek kiszolgálása érdekében. Benjamin Harrison ohiói republikánus elnök a legendás Alfred Th. Mahan admirális, flottafejlesztő stratéga rajongójaként az amerikai tengerészeti hadiipari fejlesztés és a két óceáni flotta felállításának elkötelezett hívének számított. Harrison elnök Mahan nagyhatású könyvének (The Influence of Sea Power upon History) megjelenése után csupán két évvel megpróbálta megszerezni Hawaiit, Kalkaua maori király halálát követően, valamint a trónörökös lánytestvér Lili’uokalani királynő kényszerű lemondatása után. Amerikai tengerészgyalogosok megszállták a főszigetet és Honolulu városát, majd amerikai protektorátusnak nyilvánították a szigetcsoportot. Ugyanakkor a washingtoni Szenátus demokrata többsége leszavazta az újabb expanziót és annektálást. A helyi hawaii lakosok és politikai elit sem fogadta túl nagy lelkesedéssel az annexió ötletét az egyre gyarapodó és erősödő Egyesült Államokkal annak csendes-óceáni protektorátusaként, ezért az új Demokrata párti elnök, Grover Cleveland elnök levette a politikai napirendről. Nem úgy, mint utódja, az újabb ohiói republikánus William McKinley elnök, aki már a spanyol–amerikai háború kitörése előtti évben, 1897-ben felismerte és hangsúlyozta a csendes-óceáni Hawaii-szigetek stratégiai fontosságát. 1897. június 16-án McKinley elnök aláírta a Hawaii Köztársaság annexiójáról szóló egyezményt és benyújtotta azt a Szenátusnak ratifikációra. Lili’uokalani egykori királynő vezetésével békepetíciót is eljuttattak a Kongresszusba a hawaii béke és függetlenségük megőrzése érdekében. A petíció adatai szerint a helyi lakosságnak mintegy 15%-a támogatta csak a független Hawaii Királyság lecserélését amerikai protektorátusra, és több mint 60% ellenezte még az egyre erősödő japán és brit expanziós nagyhatalmi érdeklődés árnyékában is.

A Kongresszus befogadta a hawaiiak békepetícióját, ugyanakkor időközben 1898. február 15-én hajnalban a USS Maine amerikai hadihajó rejtélyes módon felrobbant Havanna kikötőjében (valószínűsíthetően kazánbaleset következtében) és ez újabb nagyszabású tervmódosító konfliktushoz vezetett. A vérszomjas amerikai sajtó (elsősorban W. Hearst és Joseph Pulitzer sajtómágnások nyomására) bosszúért kiáltott a havannai incidens után, és e sajátos casus belli nyomán kitört a spanyol–amerikai háború, amely radikálisan megváltoztatta a szenátorok támogató hozzáállását a hawaiiak kéréséhez, többségében elutasítva azt.

A nyugati (és részben déli) irányultságú amerikai manifest destiny és a kitolódott frontier, stratégiai határvidék érdekérvényesítésének jegyében igencsak felértékelődtek a karibi- és csendes-óceáni szigetek az amerikai külpolitikai térképeken, amely nemcsak Hawaii, hanem Puerto Rico, Guam, Wake-sziget, amerikai Szamoa, sőt a Fülöp-szigetek megszerzését is jelentette a 19. század végén. A sajátos kétpárti hatalmi politikai egyensúly jegyében a demokrata szimpátiájú Alaszka államiságának elismerését követően néhány hónappal az 1950-es években inkább republikánus érzelmű polgárai miatt Hawaii is államisághoz jutott és 1959. augusztus 21-én Eisenhower elnök és a washingtoni Szenátus az Egyesült Államok 50. tagállamává nyilvánította.

A spanyol–amerikai háború időszakában az Egyesült Államok figyelme és geostratégiai prioritásai a Csendes-óceántól a karibi térségre is koncentráltak, megkísérelve minél jobban kiszorítani a térségből Spanyolországot, illetve Nagy-Britanniát vagy Franciaországot is a megmaradt gyarmati érdekeltségeikből. Ezt a cél szolgálta Puerto Rico protektorátussá tétele, illetve a Venezuela iránti amerikai érdeklődés a britek ellenében, akárcsak a francia vállalkozásként indult Panama-csatorna átvétele és megépítése a Csendes- és Atlanti-óceán összekötésével. Richard Olney tehetséges jogászból, Cleveland elnök főügyészéből külügyminiszter lett 1895-ben, aki elhatározta, hogy az amerikai manifest destiny jegyében kiterjeszti az amerikai érdekszférát és szuverenitást Venezuelára és ezáltal Dél-Amerika egyik legfontosabb államára is, amely épp határvitában állt a Brit Birodalommal Brit Guyana szomszédjaként. Olney erőteljesen hivatkozott a Monroe-elvre a britekkel folytatott diplomáciai közvetítéseiben a venezuelai–brit-guyanai határvita során, kijelentve, hogy az „Egyesült Államok az egyetlen szuverén nagyhatalom az egész kontinensen és ezt mindenkinek tudomásul kell vennie, még Nagy-Britanniának is.” Az erőteljes amerikai fellépésnek köszönhetően a britek visszavonulót fújtak a venezuelai határvitában, engedve az amerikai nyomásnak, amely alapos külpolitikai stratégiai sorvezető mintául szolgált William McKinley és főképp Theodore Roosevelt elnökök számára a problémamegoldás terén a latin-amerikai térségben az európai nagyhatalmakkal szemben.

A spanyol–amerikai háború tanulságai felértékelték a hadiflotta mozgékonyságának és tűzerejének fontosságát Mahan admirális eszméi mentén, amely ugyancsak jó tanulságul szolgált a brutális vereséget szenvedő, elavult régi technológiát használó spanyol hadiflotta számára. Ugyancsak fontossá vált a csendes-óceáni és atlanti amerikai hadiflotta számára a gyors átcsoportosítás lehetősége, amihez elengedhetetlen lett egy vízi rövidítőút megépítése a panamai földszoros kettévágásával és ezáltal mintegy 15 ezer kilométerrel való megkurtítása a San Diego és New York közötti két hónapos víziútnak. A megaprojektbe már korábban belekezdett Franciaország 1880-ban a híres Szuezi-csatorna egyik főmérnöke, Ferdinand de Lesseps vezetésével a kolumbiai Panama régióban. Lesseps francia cége csődbe ment és a mocsárláz, valamint a nehéz sziklás terep miatt nagyon lassan haladt az építkezés, majd abbamaradt, amire felfigyeltek amerikai befektetők is 1901-ben. Jó lehetőséget láttak hosszú távú befektetésként a vízi út megépítésében a két óceán közötti amerikai koncesszióban, amely 1902 nyarán létre is jött a Spooner törvény által, miután a britek, a németek és a franciák is kihátráltak a nagy veszteséges építkezési projektből. Az amerikaiak segítségével a panamai függetlenségi mozgalom is kibontakozott 1903 telén, amely rövidesen az amerikai irányítású Panama-csatorna Ügynökség (Canal Agency) és a Panamai Köztársaság létrejöttét eredményezte.  1903. november 4-én a John Hay amerikai külügyminiszter nevével fémjelzett Hay-Bunau-Varilla szerződés az Egyesült Államoknak ítélte a fontos csatornaépítési és üzemeltetési jogot egyszeri 10 millió dollár és évi 250 ezer dollár bérleti díj fejében. A csatorna megépítése több tízezer amerikai és panamai munkás életét követelte a következő tíz évben és mintegy 360 millió dollárjába került az amerikai költségvetésnek. Theodore Roosevelt republikánus elnök volt az első amerikai elnök, aki elhagyta Washingtont hivatalos külföldi útra, amikor 1906-ban meglátogatta a Panama-csatorna építési munkálatait, amely Hay külügyminisztere szerint nem más volt, mint az „amerikai civilizáció vízi útja”. 1914-re, az első világháború évére már készen is állt a több mint 80 km hosszú, 26 m szintkülönbségű és minimum 33,5 m széles zsiliprendszer a hajók fogadására, azóta is minden amerikai hadihajó max. 33 m (illetve 2007-es kiszélesítése óta immár 49 m) törzsszélességű lehet, hogy beférjen a Panama-csatorna legszűkebb zsilipcsatornájába. Az Egyesült Államok 1977-ig volt a kizárólagos fenntartója és üzemeltetője, amikor a Carter-adminisztráció átadta a felügyelet jogát Panamának, majd a vegyes összetételű Csatorna ügynökség is 1999-től teljességgel a panamai kormányzat fennhatósága alá került.

Visszás módon a bilaterális biztonsági kitételek ellenében a labilis panamai kormányzat a 21. század elején gazdasági tárgyalásokba kezdett az expanziós gazdasági külpolitikát folytató Kínával a csatorna korszerűsítése és fenntartása ügyében, amely nem kevésbé direkt módon kiváltotta az egykori hegemón Egyesült Államok neheztelését és ellenkezését, amint a hírekben is olvasható volt 2025 elején. Amerika nyilvánvalóan nem engedheti meg stratégiai szempontból, hogy egy rivális nagyhatalom bármilyen módon is befolyásolja az észak-amerikai kontinens kereskedelmi és geopolitikai stabilitását, valamint a két óceáni átkelés biztonságát, különösképpen a Monroe-doktrína jegyében.

Panama biztonságpolitikai dilemmája mellett, Trump elnök sokat visszhangzott grönlandi annektálási ötlete előtt valószínűleg ugyanez a nagyhatalmi logika és előrelátó geostratégiai érdek vezette Seward külügyminisztert a 19. század végén, majd Truman elnököt a hidegháború küszöbén 1946-ban, amikor kísérletet tettek a világ legnagyobb szigetének a szomszédos Grönland megvásárlására a Dán Királyságtól több tízmillió dollárért és átfogó katonai biztonságért cserébe.

A sokat emlegetett frontier és amerikai küldetéstudat érdekszférájának belső köre az észak-amerikai kontinensről mára kiterjedt kvázi az egész bolygóra, beleértve a világűrt is. Az ellenfél sem sokat változott a 19. század óta, tulajdonképpen az észak-amerikai kontinensen kívüli feltörekvő nagyhatalom árnya immár Grönlandtól Panamáig nem más, mint a posztszovjet militáns expanziós célkitűzéseket folytató Oroszország, vagy az egyre nagyobb befolyásra és hatalmi érdekérvényesítésre képes Kína, amelyet az Egyesült Államok semmiféleképp nem hanyagolhat el a máig érvényesnek ható 19. századi geopolitikai gondolkodásmód mentén a 21. század világhatalmi játszmáiban.

Csutak Zsolt

Felhasznált források:

Csutak Zsolt: „Amerikai magyar katonahősök” In Amerikai magyarok – Magyar amerikaiak. Eger: EKE-Lyceum Kiadó, 2019

Dams, Ties; van Schaik, Louise; Stoetman, Adaja: Presence before power. China’s Arctic strategy in Iceland and Greenland. The Hague: Clingendael-NIIR, 2020.

Élassar, Alaa: „The fight for the sacred Black Hills of South Dakota: ’Lakota nation vs. United States’” In CNN. July 23, 2023

Johnson, Paul: Az amerikai nép története. Budapest: Akadémiai, 1990

Magyarics Tamás: Az amerikai külpolitika története. Budapest: AJTK, 2015

Native Knowledge 360: Treaties Still Matter: The Dakota Access Pipeline. 2018

Neisheiwat, Julia: Why the Arctic matters . Atlantic Council. June 17, 2021

Pratt, julius W.: „The origin of Manifest Destiny” The American Historical Review  (July 1927)

Shamin, Sarah: Behind Trump’s threat: why is Greenland so strategically important ? AlJazeera (2024.01.09)

Turner, Frederick Jackson: The Significance of the Frontier in American History. American Historical Association (2024.01.08)

Land Grab: the History of Annexiations. History.co.uk (2024.01.10)

Ezt olvastad?

Államelmélet és nemzetiségi koncepció Eötvös József politikai gondolkodásában

Báró Eötvös József (1813-1871) jogász, író, politikus, állambölcselő, a reformkor és a kiegyezés korának egyik legsokoldalúbb, európai látókorú egyénisége volt.

X