Az Egyesült Államok és iraki-iráni háború

Az 1988-ban lezárult iraki-iráni háború kirobbanása mögött ugyan álltak regionális okok, de az ezekben rejlő konfliktus önmagukban nem feltétlenül vezettek volna háborúhoz.Mindehhez a hidegháborús szembenállás során az Egyesült Államok mint a korszakot meghatározó két pólus egyike szuperhatalomként nagymértékben hozzájárult a háború kitöréséhez és kimeneteléhez.

Regionális kérdések

Az iszlám forradalom 1979-es győzelme Iránban megváltoztatta a Közel-Kelet geopolitikai viszonyait. Khomeini ajatollah meghirdette a forradalom exportját, ami miatt az arab országok veszélyeztetve érezhették magukat. A dominóelmélet és az offenzív realista elméletek bemutatásával kiderül, hogy a regionális kérdések hogyan váltak globális kérdéssé a hidegháborús környezetben.A dominóelmélet, amit a hidegháború alatt a kommunizmus terjedésére vonatkoztattak, az iszlám forradalom eszméjének terjedésére is alkalmazható. Ha megjelenik egy térségen belül egy rendszer, legyen az kommunizmus vagy „iszlám” típusú államrendszer, az hatással lesz a környezetében levő államokra. Khomeini iszlám rendszerével kapcsolatban valós volt a veszély, hogy dominó módjára kerülnek majd az államok Khomeini államelképzelésének a befolyása alá. Ennek a megvalósulása az Egyesült Államok szempontjából is baljósnakbizonyult volna, ugyanis az amerikai fél érdekeltségeket tartott fent a Perzsa-öbölben.

Az offenzív realista elméletek azon alapulnak, hogy az államok önérdekkövető magatartást tanúsítanak egy olyan anarchikus rendszerben, ahol az államok csak magukra számíthatnak, mivel a tét az adott állam fennmaradása. Az államok a hatalmuk maximálása révén próbálják megvédeni magukat a lehetséges biztonsági fenyegetésektől. Minél több hatalommal rendelkezik egy entitás, annál nagyobb biztonságban van. A hatalommaximalizáció elkerülhetetlenül konfliktussal jár együtt, aminek alapja az lehet, hogy Irak – élén Szaddám Huszeinnel – Iránt és az ideológiáját revizionistaként értelmezte, ami azzal járt együtt, hogy Huszein szemszögéből az elrettentés maradt az egyetlen lehetőség az Iránnak szemben. A regionális konfliktusból így törhetett ki a háború.

Mivel Irán retorikája fenyegetést jelentett Irak számára – noha Irán nem foganatosított konkrét háborús előkészületeket –, Huszein elhatározta, hogy megakadályozza az iszlám forradalom exportját. Ebben maga mögött tudhatta Szaúd-Arábia és más régióban található országok anyagi támogatását. Az elhatározás gyakorlatban való megvalósulásának egyik fontosabb állomása volt, hogy Szaddám 1980. szeptember 17-én széttépte az iraki tévé műsorában az algíri szerződést, és kihangsúlyozta, hogy a Shatt-al Arab folyót Irakhoz tartozónak tekinti. A szerződés értelmében a két állam közötti határ a Shatt-al Arab folyó sodorvonala lett, melyet Irak Szaddám teátrális tévés fellépésével megkérdőjelezett. A folyó hovatartozása komoly vitaforrást jelentett, hiszen gazdasági szempontból fontos vízi útnak minősül a folyó, ugyanis összeköti az olajkikötőket a Perzsa-öböllel, továbbá ez jelenti az egyetlen tengeri kijáratot Irak számára.

1971-ben Irán jogtalanul szállta meg a Perzsa-öbölben elhelyezkedő Abú Músza, Kis Tunb és Nagy Tunb szigeteket, amelyek az Egyesült Arab Emirátusokhoz tartoznak. Irak ultimátumot intézett Irán, melyben több feltételt is meghatározott. E feltételek közé tartozott a Perzsa-öbölben megtalálható szigetekről való iráni kivonulás, az algíri szerződés felülvizsgálata. További feltételként kötötte ki Irak az iráni Khuzisztán tartományban élő arabok autonómiájának Irán általi garantálását, valamint az arab országok belügyeibe való be nem avatkozási politikát. Az ultimátumot az iráni vezetőség elutasította, amit a tévében elhangzott szerződésfelmondás követett, melynek közvetlen következménye volt a szeptember 22-én Irak által megindított támadás Irán ellen.

Pahlavi, a megbuktatott iráni sah (Forrás: wikimedia.org)

Az Egyesült Államok és Irán kapcsolatának megromlása

Az Egyesült Államok a teheráni túszdráma és az iráni iszlám forradalom után,az egyik legfőbb közel-keleti partnerére, Iránra többé nem tekinthetett szövetségeskén. Khomeini elképzelése az ideális iráni politikáról, amit a „sem Kelet, sem Nyugat” és a harmadikutasság kifejezésekkel lehet leírni, még inkább eltaszította az Egyesült Államokat Irántól. Ez a koncepció a két szuperhatalomtól, az Egyesült Államoktól és a Szovjetuniótól való elhatárolódást jelentette, habár a külpolitikai retorikában az előbbi hamarosan megkapta a „nagy Sátán” jelzőt.

Az amerikai-iráni kapcsolat megromlásának egyik központi eleme Mohammed Reza Pahlavi korábbi sah kiadásának kérdése volt. Az uralmát megbuktató iszlám forradalmat követően a sah elhagyta az Iránt, s az Egyesült Államokban kapott menedékjogot. Az új iráni rezsim követelésével kapcsolatban Washington elképzelhetetlennek tartotta, hogy kiadja Reza Pahlavi-t. A sah uralmának megbuktatásban óriási szerepet játszott az Egyesült Államoknak való vélt vagy valós alárendelődés, ugyanis és az amerikai érdekeknek kedvező olajpolitika és a sah önkényuralmával szembeni elégedetlenség vezetett forradalomban. Az új iráni vezetés jövőjével kapcsolatos téves amerikai feltételezések is hozzájárultak az Amerikaellenesség kialakulásához és fokozódásához. Washington kérészéletűnek gondolta Khomeini uralmát, így inkább Khomeini ellenzéknek, a liberális polgárirétegnek nyújtott támogatást. Ezt Teherán úgy értelmezte, hogy az amerikai fél alá kívánja ásni az iszlám forradalommal életre hívott iráni rendszert, ami még inkább megerősítette az iráni vezetőség Amerikaellenességet, amely a teheráni túszdrámában csúcsosodott ki.

1979. november 4-én a Pahlavi-dinasztia megdöntésében közreműködő iráni egyetemisták elfoglalták a teheráni amerikai nagykövetséget, ahol túszul ejtettek az ott dolgozók közül ötvenkettőt. A túszejtők a követelések között fogalmazták meg Pahlavi kiadatását, az amerikai politika Irán belügyeitől való távolmaradását, és az amerikai bankokban fellelhető iráni pénzeszközök felszabadítását. Az Egyesült Államok azonban ekkor még elutasította az iráni követelések teljesítését. A nagykövetségen végrehajtott túszejtő akció diplomáciai és gazdasági következményekkel is járt Iránra nézve. A Carter-kormányzat a szerződéses kötelezettségek be nem tartásával vádolta az iráni felet. Az iráni hatóságok elmulasztották garantálni a védelmet az amerikai nagykövetségnek, és így az áldozatul esett az egyetemisták támadásának. Carter elnök két gazdasági jellegű lépésre is elszánta magát: 1979-ben leállításra került az iráni olajimport, illetve az Egyesült Államokban lévő, nyolcmilliárd dollárt kitevő iráni vagyon befagyasztásra került. De ezek diplomáciai és gazdasági eszközök eredménytelenek bizonyultak, ugyanis nem került sor a túszok szabadon engedésére. Az amerikai-iráni kapcsolatok további mélypontját jelentette az 1980 áprilisában a túszok kiszabadítására megindított és kudarcot való amerikai mentőakció. Egyesek úgy vélték, hogy a mentőakció hátterében a valódi cél a „forradalmi rendszert elsöprő fegyveres ellenforradalom egyfajta megismétlése lett volna”. A mentőakció sikertelensége Jimmy Carter elnök vereségéhez vezetett az 1980-as amerikai elnökválasztáson Ronald Reagan-nel szemben.

1980 ősze változást hozott a túszok kiszabadításának ügyében, ekkortól fogva indultak meg a tárgyalások Washington és Teherán között. Az iraki-iráni háború pozitív hatással bírt a túszok szabadon engedésére, felgyorsította a folyamatot. Ronald Reagan beiktatásának napján került sor az algíri szerződés aláírására, melynek értelmében a teheri fogságból kiszabadultak a túszok, cserébe az Egyesült Államok garantálta az iráni egyesült államokbeli pénzösszegek felszabadítását és az iráni belügyekbe való be nem avatkozást. Az iráni túszdráma jelentősen megnövelte Khomeini ajatollah tekintélyét és befolyását a muzulmán világban is, továbbá kiteljesítette és összetartó erővé formálta az Amerikaellenességet az országban.

Az iraki-amerikai kapcsolatok a hidegháború tükrében

A kétpólusú világrendszer kereteiben Irán stratégiai elhelyezkedése és a szovjet az afganisztáni beavatkozása miatt az Egyesült Államokban fokozódott a szovjet terjeszkedéstől való félelem. A Perzsa-öböl biztonságának szavatolását – ahogy azt a Carter-doktrína is megfogalmazta – az Egyesült Államok az elsődleges külpolitikai érdekek közé emelte. Az 1981 után megnőtt az Irak és Irán által végrehajtott hajótámadások száma a Perzsa-öbölben, ami az olajszállításokat is fenyegették, s súlyos diplomáciai és gazdasági következményekkel járhattak. Az Egyesült Államok különösen Szaúd-Arábiát féltette a háború átterjedése miatt, ugyanis ez az ország rendelkezett a világ legnagyobb olajkészletével. Az olajkérdés és az érdekszféra megvédése miatt Washington katonai védelmet biztosított azon hajóknak, amelyek semleges államok tulajdonában voltak vagy amerikai felségjelzéssel közlekedtek a Perzsa-öbölben.

Az Egyesült Államok hivatalosan semleges külpolitikát képviselt az iraki-iráni háborúban, azonban ez a valóságban Irak és ezzel együtt Szaddám ambícióinak támogatását jelentette, hiszen mindkét félnek érdekében állt az iráni rezsim megbuktatása. Irak ennek következtében lekerült a terrorizmust pártoló országok listájáról, s az amerikai-iraki kapcsolatokban enyhülés időszaka következett be. Az Egyesült Államok a háborúhoz való hozzájárulásának kiemelt terepe volt az Irakkal folytatott fegyverkereskedelem. A háború időszakában Irak a világ fegyverkereskedelmének tíz százalékát bonyolította le, amivel a Szaddám vezette közel-keleti ország a világ legjelentősebb fegyvervásárlójává lépett elő. Emiatt a regionális hatalmi egyensúly Irak javára tolódott el, amelyhez Washington több száz millió dollár értékű fegyvereladással járult hozzá. Regan támogatása logisztikai segítségnyújtásban – az iráni csapatok mozgásának a felderítésében – is tetten érhető volt. Irak az 1980-as években vegyi fegyverekre és azok alapanyagára is szert tett, amelyek Iránnal szemben kerültek bevetésre 1984-ben és 1985-ben. Mindezekhez elsősorban a nyugati országok révén – Egyesült Államok tudtával – tett szert.

A valóságban auonban az Egyesült Államok nemcsak Irak számára kínált fegyvervásárlási lehetőséget, hanem Irán számára is. A Kongresszus tilalmát be nem tartva, a Reagan-kormányzat az 1980-as évek közepétől kezdve eleinte Izraelen keresztül, majd közvetlenül is értékesített fegyvert Irán számára. A fegyverértékesítés ellent mondott a meghirdetett amerikai külpolitikának, pontosabban annak, hogy az Egyesült Államok nem tárgyal terroristákkal és nem biztosít semmilyen segítségét Iránnak az iraki-iráni háborúban. A történteket súlyosbította, hogy a kormányzat a fegyveradásból befolyt összegből 48 millió dollárt a nicaraguai kontrák támogatására fordított. A törvénytelen akcióra 1986-ban fény derült, mely belpolitikai válsághoz és az Egyesült Államok nemzetközi imázsának, megbízhatóságába és a terrorizmussal szembeni élharcos voltának meggyengüléséhez vezetett. Az eset érthetően óriási felháborodást váltott ki, s iráni kontra ügy vagy Irangate néven vonult be a történelembe.

A fegyvereladástól függetlenül az iráni és amerikai fél közötti viszony elmérgesedése lépésről lépésre zajlott le, aminek részét képezte, hogy az Egyesült Államok gazdasági blokádot és embargót hirdetett Iránnal szemben. 1988. július 3-án a USS Vincennes nevű hadihajó elsüllyesztette Irán egyik utasszállítóját, ami 290 polgár halálával járt együtt. Egyes szakértők szerint a tragédia az Egyesült Államok rosszul kialakított perzsa-öbölbeli külpolitikájának következménye volt. Az Egyesült Államokkal szembeni teljesen elutasító magatartás a háborúban végig, sőt Khomeini haláláig erőteljes maradt, de még azt követően is csak kis mértékben enyhült. A gyakorlatban a teoretikus iráni vezetés – mint rendszermeghatározó tényezőt – a napjainkban is megőrizte az Amerikaellenes vonalát.

Az iraki-iráni háború lezárulása és következményei

Az első öböl-háború alapvetően több szempontból is külpolitikailag kiváló helyzetet teremtett az amerikai fél számára. A konfliktus meggyengítette a háborúban résztvevő feleket, miközben az Egyesült Államok megnövelhette a katonai jelenlétét, de a regionális ellentét akadályozta egy Izraellel szembeni újabb szövetség kialakulását. Mindezek ellenére Washington nem tudta elérni Khomeini-rezsim bukását, sőt Khomeini uralma és hatalma, valamint a rendszerben fellelhető Amerikaellenesség csak erősödött a háború folyamán és azt követően is. Az iraki-iráni háború 1988 augusztusában zárult le, amikor mindkét fél elfogadta az ENSZ Biztonsági Tanácsának 598. számú tűzszüneti határozatát. A folyó hovatartozásának kérdését továbbra sem tisztázták, illetve a szerződés a háború előtti állapotot állította vissza azzal, hogy az eredeti határvonal mögé való visszavonulásra szólította fel a feleket. Mindezek ellenére a két állam, Irak és Irán közül az előbbi javára billent ki a regionális erőviszony, ami a második öbölháború 1991-es kitöréséhez vezetett el.

Irán az iraki-iráni háború után is kitartott a „se nem Kelet, se nem Nyugat” elv mellett annak ellenére, hogy Teherán elszigeteltségéből számos problémája adódott. A rossz gazdaság helyzet és a romló életkörülmények hazai visszhangja körvonalazódni látszott egy kitörési kísérlet az izolációból, amely azon alapult, hogy „Mohammed próféta is létesített kapcsolatot más országokkal”, de azon országok közé nem tartozott az Egyesült Államok. Az iraki-iráni háborúnak regionális okai mellett és globális előzményei is voltak, ugyanis a kétpólusú nemzetközi rendszerben, a hidegháborús vetélkedésben az amerikai-iráni kapcsolatok megromlása hozzájárult az Irán és Iraki közötti konfliktus háborús végkifejletéhez. Washington és Teherán viszonyának elmérgesedése a gyakorlatban is befolyásolta a háború kimenetelét, ami megmutatkozott Szaddám Huszein rezsimjének a támogatásában, a Perzsa-öböl védelmében is. A háború azonban katonailag felemelte Irakot, amely – Iránnal ellentétben – végül valóban az öbölbeli status quo megbontására törekedett.

Horváth Zina

Felhasznált szakirodalom:

Ablaka Gergely: Az iráni iszlám köztársaság és az Amerikai Egyesült Államok kapcsolata a XX. század utolsó harmadában, 2017.12.03

Boyle, Francis A.: US Foreign Policy and the Iran-Iraq War, 2017.11.07

Horváth Jenő-Paragi Beáta- Csicsmann László: Nemzetközi kapcsolatok története 1941-1991. Budapest, Antall József Tudásközpont, 2014. 280. o.

Nader, Alireza: Iran After the Bomb: How Would a Nuclear-Armed Tehran Behave?. Santa Monica, RAND Corporation. 2013.

Wise, Krysta: Islamic Revolution of 1979: The Downfall of American-Iranian Relations, 2017.12.04.

Ezt olvastad?

2024. február 27-én a Magyar Nemzeti Múzeumban mutatták be a HUN-REN BTK Történettudományi Intézet Magyarország történeti atlasza 1526–1711 és A
Támogasson minket