Mindent elmondani, mindent elmesélni… – Prit Buttar: A penge élén. Sztálingrádtól Harkovig

A 2021-es esztendő is tartogatott újdonságokat hadtörténeti könyvek piacán. Ilyen kötetnek számít a Prit Buttar szerzőségével megjelent, A penge élén címet viselő kötet is. A mű a hadtörténeti munkák terén széleskörű választékkal rendelkező Peko Publishing gondozásában jelent meg, a kiadó Hadiakadémia sorozatának keretében. Buttar könyvét számos nyelvre – kínai, lengyel, litván, észt, finn, olasz és most már magyar – lefordították, s látható, hogy a háborús drámában résztvevő nemzetek egy része anyanyelvén is hozzáférhet a műhöz. Életrajzi adatai szerint a szerző pár évig katonaorvosként szolgált a brit hadseregben, majd továbbiakban civil orvosként praktizált tovább, amely hivatás gyakorlásától 2018-ban vonult vissza.

Prit Buttar: A penge élén. Sztálingrádtól Harkovig, 1942. november –1943 március (Hadiakadémia sorozat), 2021, Peko Publishing, Keszthely, 511 oldal.

A kötet jó minőségű papíron, szemnek könnyen befogadható és olvasható oldaltükörrel jelent meg. Az ilyen hatalmas terjedelmű (511 oldal) műnél szerencsés választás a lapalji hivatkozások használata, mivel ez a megoldás jelentően megkönnyíti a kötetben való tájékozódást. Egy-két hibától eltekintve a fordító jó munkát végzett, élvezhető magyar szöveget vehetünk a kezünkbe. A történet követését, megértést nagyban megkönnyítik mellékelt térképek, melyek segítségével a hadműveletek minden szakaszát el tudjuk helyezni a térben is.

A mű „A dráma szereplői” című fejezettel indít, ahol az események kötetben előforduló szereplőit sorolják fel. Ezek mellett rövid, egy-kétsoros életrajz igazítja el az olvasót, hogy az illető személynek az adott időszakban ( általában 1942-43 folyamán) mi volt a rendfokozata és a beosztása. Ez inkább a tájékozódást könnyíti meg, hiszen ezen adatok a műben is előfordulnak, ahhoz képest nem jelentenek információtöbbletet.

Német katonák Sztálingrád romjain (Kép forrása: Wikipedia)

Ha kézbe veszünk egy ilyen témát feldolgozó művet, rögtön meg is kérdezhetjük, mit lehet még a második világháborúról, a keleti frontról vagy éppen Sztálingrádról írni, amit eddig nem vetettek papírra? Abban talán mindenki egyetért, hogy kétségkívül a második világháború egyik fordulópontjáról van szó. Ezért ideológiai megközelítéstől, korszaktól és a közösségi emlékezetben elfoglalt helyétől függetlenül is a második világégést feldolgozó történetírás fontos fókuszpontjáról van szó.

Az 1945 óta megjelent könyvek, tanulmányok, forráskiadások tömege széleskörű betekintést enged a csata lefolyásába, a hadműveletek részleteibe, a döntések hátterébe. Egyre pontosabb adatokkal rendelkezünk a veszteségekről, s egyre tisztább képet kapunk a keleti front civil hátországának történetéről is. Ezzel együtt az is világos, hogy az új források, módszerek alkalmazásával még fennáll a lehetősége, hogy újabb megállapításokkal gazdagíthassuk a csatáról és korszakról való ismereteinket.

A tudományos megismerés újdonságai mellett legalább ennyire fontosnak véljük a tudományos kutatás talaján álló ismeretterjesztő alkotások (könyvek, cikkek, vagy akár multimédiás kiadványok) megjelentetését. Buttar valami ilyesmire vállalkozott, pontosabban szólva a könyvet olvasva az benyomásunk támad, mintha a két iránynak, a tudományos és ismeretterjesztő műfajnak valamiféle keverékét alkotta volna meg. Hatalmas szakirodalmi és levéltári bázisra építi fel könyvét, közérthetően ír, ugyanakkor a feldolgozott forrásbázis inkább csak díszlet, illusztráció, s nem valamiféle tudományos nóvum, új megállapítás alapja.

A források illusztratív jellege különösen a felhasznált visszaemlékezések tekintetében tűnik erőteljesnek a forráskritika nagyvonalú alkalmazásával. A sokszor több oldalas idézetek inkább a terjengősség benyomását keltik, a jól értesült, magukat mindenáron műveltnek mutatni akaró reneszánsz auktorok mintájára. Ez a terjengősség mutatkozik meg akkor is, mikor másfél oldalon keresztül (263-264. oldal) ír Hermann Fegelein SS-Oberführerről, majd kiderül, hogy ő igazából nem is volt jelen a csata idején…

Magyar katonasírok Alekszejevkában (Kép forrása: Fortepan – id. Konok Tamás / 43154)

Mindent elmondani, mindent elmesélni… Ez a fajta történetmesélés inkább szóbeliség stílusát jellemzi, mikor a mesélő kicsit csapong, majd visszakanyarodik a fő gondolatsorhoz. Ilyen az a rész is a könyvben, amikor a szerző egy légitámadás kapcsán nagyjából másfél oldalon keresztül mutatja be az offenzívát végrehajtó Il-2-es csatarepülőtípus történetét. Vagy beékelt, igazából kellő mélységben ki nem fejtett, a fő tematika sodorvonalába nem illeszkedő eseményekről, témákról értekezik (pl. a civilek elleni erőszakról, a partizánháborúról, a Wehrmachton belüli Hitler-ellenes ellenállásról stb.). Afféle „erről jut eszembe…” sztorik ezek, amelyek aztán elvarratlanul maradnak.

Szembeötlő ugyanakkor, hogy a hadműveletekben érintett magyar csapatok, vagyis a Donnál harcoló magyar 2. hadsereg történetét bemutatva a legfrissebb hadtörténeti szakirodalom Dálnoki Veress Lajos 1973-ban megjelent, különösen a maga korában kiemelkedő jelentőségű műve, a Magyarország honvédelme a II. világháború előtt és alatt, illetve Nemeskürty István 1982-ben kiadott, akkor szintén korszakos fontosságú könyve, a Requiem egy hadseregért. Így különösen szembetűnő, hogy a 2. hadsereg történetét feldolgozó modernebb szemléletű művek közül még az angol nyelven megjelentek sem kerültek felhasználásra (a teljesség igénye nélkül pl: Szabó Péter: Don-bend. Don-bend 1942–1943. An illustrated chronicle of the Royal Hungarian 2nd Honvéd Army. Budapest, 2013, MoD Zrínyi Nonprofit Ltd. – Zrínyi Kiadó Publishing House). S pont a magyaroknál található a forráskritika hiányának egyik legszembeötlőbb példája: a kötet 269. oldalán utal Bolacsek Istvánra, az 1. motorkerékpáros dandár katonájára. A szerző ezt az információt Nyikolaj Stikov őrnagy, a 25. gárda-lövészhadosztály tisztjének visszaemlékezéséből merítette. A probléma pusztán az, hogy nem létezett olyan magyar seregtest, mely az 1. motorkerékpáros dandár hadrendi elnevezést viselte. Ez nem tekinthető fordítási hibának, az eredeti, angol nyelvű műben is így szerepel.

Sztálingrád központja a csata után (Kép forrása: Wikipedia)

Az olvasás során egyre inkább az benyomás alakul ki, hogy sok mindet megtudunk, sok szempontot megismerünk, információk tömege zúdul ránk, de Buttar a rész- és végkövetkeztetéseket teljesen ráhagyja az olvasóra. Hatalmas művéből kimaradt a történész álláspontja: amikor végére érünk a kötetnek, akkor döbbenünk rá, hogy sok mindet megtudtunk, de mint a kis közbeékelt történeteknél, a szerző legvégén sem varrja el a szálakat. Konkrétabban szólva, nincs igazi összefoglalás, vagy kitekintés. Így az olvasás még inkább egyfajta szellemi kalanddá válik, hisz ez a komoly feladat nagyrészt az olvasóra marad.

Aki kedveli a nagy ívű, apró történetekkel színesített összefoglalókat, annak mindenképpen ajánlom ezt művet. Kétségkívül, adat- és információgazdag kötetről van szó, egy olvasott, széleskörűen tájékozott szerző tollából.

Kiss Gábor Ferenc

Ezt olvastad?

„A német hadsereg kereken hatvanötezer katonája, továbbá több ezer rendőr és tizenhatezer fős biztonsági személyzet vett részt Ausztria megszállásában. 10