Zavargások a Smaragd-szigeten

A modernkori Európa történelmének hazánkban kevésbé ismert időszaka a „Zavargások/Bajok” (angolul: The Troubles, írül: Na Trioblóidí) néven elhíresült, közel három évtizedes (1969–1998) konfliktus volt. Annak ellenére, hogy az eseménysorozat a 20. század második felében zajlott, prológusa már nyolcszáz évvel korábban, 1169-ben megkezdődött az addig törzsi alapon szerveződött klán államok által uralt anglo–normann inváziójával. Az angol király a Smaragd-szigetnek nevezett Ír-sziget keleti részén szakított ki magának jelentős területeket, majd telepeseket hozatott, akik egyre nagyobb számban érkeztek. Leszármazottjaik egyre nagyobb területeket hódítottak meg maguknak, és létrehoztak egy saját, gyakran változó területű feudális királyságot, aminek vezetői címét az angol uralkodónak adták, ezzel gyakorlatilag a szövetség perszonálunióban állt Angliával. A normann telepesek többsége asszimilálódott az ír lakosságba.

Moher-sziklák (a szerző saját képe)

A londoni befolyás az Ír-szigeten már korábban is magas volt, de csak 1653-ban teljesedett ki. A protestáns angol parlament a római katolikusság elnyomásán dolgozott, mind otthon, mind pedig a meghódított területeken. Ezt megelégelve kirobbant az 1641-es ír lázadás, és létrejött az Ír Konföderáció. Az angol polgárháborúból (1648–1650) a katolikus állam sem maradt ki, az utolsó években a vesztes királypártiak oldalára állt. Miután Oliver Cromwell győzelmet aratott, a felállított elit seregével döntő vereséget mért a kevesebb mint tizenöt éve létező országra. A háború és az abból eredő járvány hatására az ír lakosság 15–83%-kal csökkent. Ezután mind az etnikai, mind a vallási elnyomás drasztikusan felerősödött: a katolikus íreknek el kellett költözniük, ezen kívül több tízezer embert deportáltak és munkára fogtak az anyaországban, valamint a gyarmatokon is. Fontos megjegyezni, hogy ez már korábban, I. Károly (1625–1649) alatt megkezdődött. Számos újabb katolikus- és írellenes törvény született, és fellendült az angol és skót telepesek, ültetvényesek betelepítése, elsősorban Ulsterbe, ami a sziget legészakibb részén található. A Stuart-házi katolikus II. (VII.) Jakab (1685–1688) uralkodása során próbálta csökkenteni a vallási egyenlőtlenséget, de a Williamita háború (1689–1691) után, a francia segítség ellenére, végleg távoznia kellett. A de jure teljhatalom 1800-ban jött létre, amikor is az Ír Királyság megszűnt perszonálunióban lenni, és beolvadt az Egyesült Királyságba. Az elnyomás minden formájának ellenére a lakosság többsége katolikus és ír maradt, kivéve az északi részeket, ahol jelentős protestáns és nem-ír élt. Az előbbi csoportnál a vallási az etnikai hovatartozás, még az utóbbiaknál a hittel a koronához való hűség forrt össze.

1916 áprilisában zajlott a húsvéti felkelés, ami a Troubles közvetlen előzményének tekinthető. A szabadságharc hat nap alatt elbukott és vezetői közül tizenhatot kivégeztek, akik mártírrá váltak. A nacionalizmust felélénkítő felkelést az Ír Köztársasági Testvériség (Irish Republican Brotherhood) szervezte. Ezután újra az elnyomás, a „Black and Tans” időszaka következett. Olyan, zömében első világháborús veteránokról van szó, akiket a Királyi Ír Rendőrségbe vettek fel a rend fenntartására, de akik a valóságban megtorló gyilkosságokkal és emberrablásokkal tartották terrorban a lakosságot. Embertelenségük ellen többek között felszólalt az akkor még konzervatív parlamenti képviselő Oswald Mosley és az akkoriban populárissá váló Mahátma Gandhi is. Érdekesség, hogy a rendőrség tagjainak jelentős része ír katolikus volt.

3. Tipperary Dandár (forrás: irishtimes.com)

A bánásmódot és a királypárti kormányt megelégelve a Sinn Féin republikánus párt 1919. január 21-én összehívta az Első Dáilt, azaz parlamentet, és kikiáltotta Írország függetlenségét. Az eredetileg az Osztrák-Magyar Monarchiához hasonló dualista koncepciót támogató politikai szervezet népszerűsége 1905-ös alapítása óta folyamatosan nőtt, befolyása és népszerűsége az egész szigetre kiterjedt, ennek köszönhetően az 1918-as ír általános választásokon 105 székből 73-at szerzett meg (69,5%).

Ugyanazon a napon, amikor a parlament kimondta a felszabadulást az angol uralom alól, ír önkéntesek parancs nélkül rajtaütöttek egy robbanóanyag-szállítmányon, megölve két rendőrt. Ezzel kezdetét vette az angol–ír háború. Az első évben megalakult az Ír Köztársasági Hadsereg, vagy eredeti nevén az Irish Republican Army (IRA), és fokozatosan széthullott a brit adminisztráció a Smaragd-szigeten, ami 1920-ban a brit hadsereg megjelenéséhez és statáriumhoz vezetett. Ahogy a fegyveres harc fokozódott, úgy növekedett a vallási ellentét is a katolikus és protestáns lakosság között, ami Ulster vegyes részein okozta a legtöbb nehézséget. A háború leghevesebb időszaka 1920. december és 1921. július között zajlott, és ezer áldozatot követelt (a teljes áldozatok 43,5%-a). Júliusban tűzszünet lépett életbe, amit december 6-án az angol–ír szerződés zárt a háborúval együtt. Írország elnyerte függetlenségét, de csak részlegesen: a protestáns és lojalista többségű Észak-Írország Nagy-Britannia része maradt, és Írország is csak a domínium státuszig jutott, hasonlóan Kanadához.

„Black and Tan”-ek (forrás: irishtimes.com)

Ezután az IRA kettészakadt, és polgárháború tört ki az egyezményt elfogadó és elutasító felek között. Az 1922 és 1923 között zajló konfliktus után a győztes kiegyező fél IRA-ja lett a hivatalos hadsereg, még az ellenző kvázi politikai mozgalom és milíciaként operált. A déli területek függetlenedésének következő lépése a király megkérdezése nélkül kiadott 1937-es alkotmány volt, majd a teljes autonómiát a háború után, 1948-ban nyerte el a terület, amikor is megszűnt a, de jure függés is Londontól.

Északon a protestáns lakosság identitása egyre komplexebbé vált, és az ehhez a vallási csoporthoz tartozók elsődlegesen britnek vallották magukat, amit az egyesek által radikálisnak tartott Orániai Rend (Orange Order) büszkén hirdetett, ezzel is fokozva az ellentétet. A két csoport egyre kevésbé keveredett az élet különböző területein.

Az 1960-as években elindult egy emberjogi mozgalom Észak-Írországban, melynek célja a katolikus lakosság elnyomásának megszűntetése és az egyenlőség megteremtése volt. 1969 augusztusában került sor a híres bogside-i csatára, miután a nacionalista többségű Derry városában egy protestáns testvéri társaság díszmenetet tartott. A katolikus Bogside környékére érve a helyiek megtámadták a menet tagjait, és három napig tartó csatározás vette kezdetét. A lázongó tömeg ellen a rendőrség harcba szállt, és nagymennyiségű könnygázt is bevetett, ami tovább szította a feszültséget. Az IRA, habár kettészakadt az OIRA-ra (Official IRA) és a PIRA-ra (Provisional IRA), mindkét oldal beállt „Szabad Derry” lakosai mögé és toborzásba kezdett az ad hoc katolikus milíciák felállításához, hogy őrizzék az utcákat. A következő hónapokban kisebb-nagyobb csatározások folytak, melyekbe a kezdetben mindkét fél által üdvözölt brit hadsereg is fokozatosan egyre jobban becsatlakozott. 1971-ben tett sikeres kísérletet a Brit Hadsereg az ulsteri rendőrséggel közreműködve a barikádok felszámolására és a lázadók internálására. Augusztus 9-én hajnalban a Demetrius hadművelet keretében rajtaütéseket hajtottak végre a nacionalistákon, ami több napos, 24 áldozatot követelő erőszakhullámot váltott ki, melynek során protestáns milíciák is tevékenykedtek. Több elfogott is kínzásról számolt be. Ezzel jelentősen megcsappant a katonák reputációja a nacionalisták szemében, így áttértek rendőri feladatok ellátására. A következő év januárjában egy internálás-ellenes menet során a brit ejtőernyősöket kövekkel kezdték el dobálni, annak okán, hogy a Demetrius hadművelet során tizenegy ember haláláért voltak felelősek. A provokálás hatására tüzet nyitottak, a több mint tizenöt sérült mellett a véres vasárnapként is ismert esemény tizennégy halálos áldozatot követelt, akiknek közel fele kiskorú volt.

A híres „Free Derry” utcasarok (forrás: bbc.com)

Nem meglepő, hogy a politikailag mérsékelt oldal szinte eltűnt, jelentősen megnövekedett az IRA iránti szimpátia és annak ereje is. 1972 volt a konfliktus legvéresebb éve: az IRA megtorlásul huszonkét, összesen kilenc áldozatot követelő autóbomba robbantást hajtott végre, melyekre a hadsereg rajtaütésekkel és további letartóztatásokkal felelt. Emellett a lojalisták is elkezdték a saját ellenőrzőpontjaikat felállítani, így mindkét oldalon szaporodtak a no-go zónák. Londonnak kicsit sem tetszettek az efféle önkényesen kinyilvánított autonóm területek, és válaszul elindította a Motorman hadműveletet, melynek keretében bevetésre került huszonhétezer katona és rendőr, számos páncélozott jármű és még egy Centurion típusú harckocsi is. A művelet sikeresnek volt mondható, hiszen a cél is megvalósult, a barikádokat megtörték, a no-go zónákat pedig felszámoltak, és csupán két halálos áldozattal járt.

1973-ban egy IRA autóbomba megölt egy, és megsebesített több száz járókelőt a brit fővárosban, megrázva a parlamentet és az angol–ír kapcsolatokat. Megoldási lehetőségként az 1974-es Sunninndale-i egyezményt próbálta a két ország kormánya tető alá hozni, melynek hatására Írország tanácsadó szerepet kapott volna Észak-Írországban. A parlamentet feloszlatták és átalakították volna, megosztva a hatalmat a nacionalisták és lojalisták között. Az egyezmény összeomlott, és nem valósulhatott meg, miután az ulsteri lojalista félkatonai szervezetek, összefogva a politikával általános sztrájkot hirdetettek. Emellett erőszak alkalmazásával tettek arról, hogy az sem ment munkába, aki egyébként akart volna, így az ipar teljesen leállt. Ezt követően Írországban is bombatámadásokat intéztek a korona hívei. A terror által elért győzelemre az IRA újbóli Anglia ellen intézett támadásokkal reagált, melynek hatására az ír-ellenesség felerősödött, a jogtalan letartóztatások mellett a bosszúgyilkosságok is elharapóztak.

IRA-harcos (forrás: Colman Doyle Collection/National Library of Ireland)

1974 végén a radikális republikánusok tűzszünetet kötöttek a brit kormánnyal, de a következő év utolsó hónapjaiban tovább folytatódott az erőszak. Az enyhüléstől félő lojalisták provokálás céljából meggyilkolták két katolikus család hat tagját, melyre az IRA megtorló válasza a kingsmilli mészárlás volt: egy furgon tíz utasát lelőtték, de a velük utazó katolikust életben hagyták, ezután rövid időre leálltak a gyilkosság-sorozatok. Ebből a mészárlásból is látható, hogy a vallási oldala volt az egyik, ha nem a legfontosabb eleme a konfliktusnak.

Az internálásban lévők száma egyre csak nőtt, de különleges, megkülönböztetett hadifoglyokéhoz hasonló státuszban voltak, amihez speciális privilégiumok is jártak. Amikor azonban 1976-ban „lefokozták” őket szimpla bűnözők szintjére, eluralkodott közöttük az általános felháborodás és több ízben tüntettek a státuszuk visszaállításáért.

1979-re a Brit Hadsereg egyre jobban kiismerte az IRA-t, de ez sem akadályozta meg a félkatonai szervet abban, hogy rajtaütéseket hajtson végre. A legismertebb ezek közül Warrenpointnál történt. Ez arra késztette a briteket, hogy átalakítsák az ulsteri jelenlétük struktúráját egy elsősorban szárazföldiről, helikopterekkel megvalósított légire. Így történhetett meg az, hogy a radikálisok a katolikus többségű Dél-Armagh megyét rendesen kiépíthették bázisterületnek. A republikánusok még magától Kadhafitól is kaptak támogatást.

Miután a rabok elégedetlensége tovább eszkalálódott, 1980-ban éhségsztrájkot hirdettek. Úgy látván, hogy a kormány kész engedni, leálltak a tiltakozással, ám London mégsem állította vissza a státuszokat, így a következő évben újabb éhségsztrájk tört ki, ami alatt Bobby Sands nacionalista mártírrá vált. A börtönben ülő és éhező Sands sikeresen képviselői címet szerzett a Brit Parlamentben, sokaknak reményt adva. Margaret Thatcher viszont megrögzötten ragaszkodott álláspontjához. Bobby Sands a tiltakozás hatvanhatodik napján halt meg, az akció másik kilenc társának követelte még az életét, republikánus hullámot elindítva. A legnagyobb ilyen párt, a Sinn Féin támogatóbázisa megugrott, ahogy az IRA-é is. A párt Gerry Adams vezetésével a történelemben először székeket szerzett az Észak-Ír Közgyűlésben (Northern Ireland Assembly).

A Grand Brighton Hotelben, 1984-ben elkövetett robbantás új korszakot nyitott meg az IRA történetében. A Thatcher ellen sikertelenül elkövetett, öt életet követelő merényletkísérlet hatására a csoport megítélése megváltozott, és a britek egyre inkább egy terrorszervezetnek tekintették, mintsem félkatonai formációnak.

Több évtized viszálya után, 1985-ben megszületett az angol–ír egyezmény Margaret Thatcher brit miniszterelnök, valamint Garret FitzGerald állam- és kormányfője között. Az egyezmény Írországnak tanácsadó szerepet adott és határon átívelő kooperációra ösztökélt. Meglepő módon mind a lojalisták, mind a nacionalisták ellenezték, mivel az előbbi szerint túl sokat, míg az utóbbi szerint túl keveset engedett. Az IRA kampánya nem állt le, tovább folytatta akciósorozatait a protestáns lojalisták, valamint a rendvédelem és hadsereg tagjai ellen, akiknek a morálját nagymértékben megingatták a laktanyák elleni támadások. A fordulat 1987-ben egy sikeres IRA-ellenes rajtaütés – amely nyolc tag megöléséhez vezetett –, és egy, a megítélésüket aláásó republikánus robbantás hatására következett be. A fegyverszünet napján elkövetett támadásban a tizenkét halott és a több tucat sérült többsége nyugdíjas volt, ami teljesen megrázta a szervezetet. A lakosság válasza nem volt meglepő, a Sinn Féin szavazóbázisa jelentősen megcsappant tizennégy évre, és a radikális protestáns-lojalista milíciák megtorolták az esetet, amikor csak tudták.

A fegyverszünet napi robbantás helyszíne (forrás: Rex Features)

Ennek ellenére az IRA tovább folytatta harcát a Brit Hadsereg ellen, kisebb-nagyobb sikereket elérve. 1991-ben a szervezet újabb támadást intézett a brit miniszterelnök ellen, aki ekkor John Major volt. London városában házilag összeeszkábált mozsarakkal támadtak a nacionalisták a kormányfői rezidencia ellen (10 Downing Street), négy ember megsebesült, de a célpont sértetlen maradt. A kormányellenesség felerősödése mellett bevett szokássá váltak a lojalisták ellen elkövetett merényletek, melyek csúcspontja a kudarcnak mondható 1993-as Shankill road-i robbantás volt, amiben egy lojalista, egy robbantó, és nyolc civil halt meg, ráadásul az esemény csak növelte a katolikusok ellen elkövetett mészárlások számát.

1994 és 1996 eleje között újabb tűzszünetre került sor, de a konzervatív kormány nem tett semmit az enyhülés érdekében, mert szavazóbázisának szerves része volt a lojalisták tábora. A csendet a februárban, Londonban elkövetett dokkrobbantás törte meg. Ennek jelentősége elsősorban gazdasági volt, akárcsak a Manchester belvárosában elkövetett robbantásé. Habár nem öltek meg senkit, de a hetvenötezer ember kitelepítése és a helyreállítás költséges volt. Az esemény a konzervatív párt vereségéhez vezetett a következő parlamenti választásokon.

A londoni dokkrobbantás következményei (forrás: bbc.com)

A további ellentétek és lázongások ellenére 1998-ban megszületett a hatalommegosztáson alapuló, és az előítéletesség felszámolására fókuszáló nagypénteki egyezmény. Ennek a népszavazással szentesített megállapodásnak a legfontosabb pontja az, hogy abban az esetben, ha Észak-Írország lakosságának többsége bármikor az egyesülés mellett szavaz, azt a britek tiszteletben tartják.

Három évtized és több mint háromezer-ötszáz áldozat után mindkét Írország fellélegezhetett. A félkatonai csoportok többsége leadta fegyvereit, és néhány elszigetelt esetet kivéve leálltak a támadások és a vérbosszúk. 2007-ben nem várt koalíció született a politika terén, miután a radikális lojalista Ian Paisley északír első miniszter helyettesének a második legnagyobb párt, a Sinn Féin vezetőjét, Martin McGuinnesst választotta, aki korábban aktív IRA tag volt. A lojalista és republikánus ellentét a közelmúltban felerősödött, elsősorban a Brexit hatására, valamint a Londontól való gazdasági eltávolodás miatt. A 2022-es észak-ír választás sorsdöntő szereppel bírhat a Smaragd-sziget és lakói számára.

Smaragd
Derry-ben található emlékmű a konfliktus lezárásáról (forrás: cain.ulster.ac.uk)

A zavargások évtizedei nem csak a 20. század, de a modern Európa történetének egyik legvéresebb és legjellegzetesebb – többek között – vallási alapú konfliktusa volt, amely jelentősen meghatározta az Ír-sziget politikáját, kultúráját, és rávilágított arra, hogy a keresztény világon belül is milyen szörnyűségek történhetnek a világháborúk után. Reménnyel tölt el, hogy egy ilyen konfliktust is békésen, megegyezéses alapon le lehetett zárni.

Fülöp Bence

Irodalomjegyzék:

David McKittrick, David McVea: Making Sense of the Trouble: The Story of the Conflict in Northern Ireland. Amsterdam, New Amsterdam Book, 2002.

John Patrick Prendergast: The Cromwellian settlement of Ireland. P. M. Haverty, 1868.

Padraig Lenihan: Confederate Catholics at war, 1641-1649. Cork, Cork University, 2003.

Brian Freeney: Sinn Féin: a Hundred Turbulent Years. Dublin, The O’Brien Press, 2002.

Richard English: Armed Struggle: The History of the IRA. Oxford, Oxford University Press, 2003.

Steven Taylor: Air War Northern Ireland: Britain’s Air Arms and the ‚Bandit Country‘ of South Armagh, Operation Banner 1969 – 2007. Barnsley, Pen and Sword Aviation, 2018.

Toby Harnden: Bandit Country: The IRA & South Armagh. London, Hodder and Stoughton, 2000.

A cikk az Újkor.hu és a Magyar Hadtudományi Társaság Dél-Dunántúli Tagozata közötti együttműködés keretében született.

Ezt olvastad?

2022. május 31-én egyszerre megtekinthetővé vált a hat részből álló Pistol című minisorozat valamennyi része az FX hálózaton. Az idáig