A magyar középkor a Trónok harcában

…avagy tíz motívum a magyar történelemből, ami megihlethette volna George R. R. Martint is. Kanyó Ferenc arra vállalkozott, hogy bemutassa, melyek azok a magyar történelmi események, amelyek hathattak a rövidesen hetedik évadát kezdő Trónok harca sorozat alapjául szolgáló regényfolyam szerzőjére.

Kép forrása: Boatsagainstthecurrent.net

George R. R. Martin regényfolyama, A tűz és jég dala, különösen a sorozat megjelenése után, meghódította az egész világot. A figyelmes olvasók azonban már régebb óta tudhatják, hogy a készülés lassúságával, és a könyvsorozat méretével méltán eposzi jelzőt kiérdemlő művekben magyar nevek is megtalálhatóak. A leghíresebb kétségtelenül a Clegane testvérpár, Sandor és Gregor, (bár utóbbit Martin egy interjúban tévesen tartotta magyar eredetű névnek), de Janos Slynt, vagy Boros Blount nevei is alighanem magyar gyökerekről árulkodnak.

Ezektől az apróbb jelektől eltekintve a műre nem gyakorolt túl nagy befolyást történelmünk, ami érthető is, hiszen a Kárpát-medencén kívül a középkori magyar történelem beható ismeretével legfeljebb a korszakkal és a régióval hivatásszerűen foglalkozó szakemberek rendelkeznek. A mostani cikkben mégis megpróbálom összeszedni azokat a motívumokat, amelyeket Martin akár a magyarok történelméből is meríthetett. (A cikkünkben szereplő neveket a könyvek magyar fordításában közlöm). Tíz hasonlóságot szedtem össze, amely a távolabbiaktól az egészen közeli párhuzamokig tart.

1. Hódító Aegon, Árpád fejedelem meg a Névtelen Jegyző

Az szinte közhelyszámba megy a könyvek rajongói között, hogy a Hódítás korának eseményeit elsősorban az 1066-os angliai történések inspirálták. Az Angol Királyság trónján ülő Harold Godwinsonnak egyszerre két invázióval kellett szembenéznie: III. Harald norvég király és Hódító Vilmos normandiai herceg támadásával. III. Haraldot az utolsó vikingnek is nevezték, és ne felejtsük el, hogy vélhetően a vikingek voltak a vas-szigeteki kultúra ihletői Martin művében, a Hódítás idején pedig a vas-szigetekiek tartották a kezükben Westeros jelentős részét. III. Harald végül vereséget szenvedett és meghalt a Stamford Bridge-i csatában, de az ott győztes Harold Godwinson sem járt jobban, mert Hastingsnél ő került vesztes helyzetbe.

A normann hódítás azonban egy valamiben alaposan különbözik Westeros meghódításától: előbbi a döntő csatát követően meglehetősen könnyedén jutott Hódító Vilmos kezére, míg Aegonnak és testvéreinek kisebb-nagyobb ütközetek sorát kellett megvívnia azért, hogy elfoglalják csaknem egész Westerost. Ez a fajta királyságról királyságra folyó háború nem történt meg 1066-ban, ám középkori krónikákban vagy gesztákban már fellelhetünk hasonló eseménysort, többek között Anonymus Gesta Hungaroruma is egy ilyen háborút ír le.

Ebben Árpád és családja hódítja meg a későbbi Magyar Királyság területét, még pedig pontosan úgy, ahogy azt Hódító Aegon és nővérei tették Westerosszal. (Ne feledjük el, hogy a Gesta Hungarorumban szó esik például Árpád nagybátyjáról, Hülekről és unokatestvéreiről, Zoárdról és Kadocsáról). A neki meghódolóknak földet és várat adományozott, míg az ellenállókat többnyire megbüntette. Az akkor meghódított vidékeken pedig a gesztaíró idején is azok a családok vagy nemzetségek uralkodtak, akiket Árpád helyezett oda, hasonlóképpen a westerosi viszonyokhoz.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy a honfoglalás valóban úgy történt, ahogy Anonymus leírta volna, ellenben egy középkori mintának megfelelően várháborúk és földfoglalások soraként mutatja be azt, ahogy Árpádéké lett a Kárpát-medence. Ez tulajdonképpen a középkori geszták sajátossága, Angliában is született ebből a műfajból néhány, így vélhetően Martin is elsősorban az ott olvasható mintákat követte.

2. Csonka torony

Deresnek van egy tornya, az ún. Törött Torony, vagy angol nyelven Broken Tower. Ezt villámcsapás érte a Trónok harca cselekménye előtt több mint egy évszázaddal. Nem is építették újjá, az első kötetben Bran fejezetében csak annyit olvashatunk róla, hogy a varjak vertek benne fészket, és időnként ki kellett irtani belőle a patkányokat.

Budapest angol nyelvű kalauzaiban is lehet találkozni a Broken Tower névvel, ezt mi Csonka-toronyként ismerjük az egykori budai várban. Építését még Zsigmond (1387–1437) kezdte el, de sosem fejeződött be, pedig igen impozáns épület lehetett volna. Harminchat méteres oldalszélességei és négy méter vastag falai voltak a fennmaradt romok szerint. A budai királyi palota számtalan épületével együtt ez sem maradt ránk. A régészek és a művészettörténészek alaposan megküzdenek a rekonstrukcióval, ugyanis nem könnyű rajzon ábrázolni azt, ha egy épület nincs befejezve.

3. Gyilkos trón

Kegyetlen Maegor azok közé a Targaryen királyok közé tartozott, akik elsősorban erővel próbálták meg kormányozni Westerost. Az ő uralkodása alatt sikerült megtörni a Harcos Hitet, és tulajdonképpen annyira leverni a Hetet követőket, hogy többet ne jelentsenek fenyegetést a dinasztiára. Emellett azonban zsarnok volt, aki kétségbeesetten igyekezett törvényes utódot biztosítani magának, és ebből kifolyólag számtalan feleséget „fogyasztott” el. Zsarnoki uralma ellen végül annyian lázadtak fel, hogy Maegor elveszítette a józan ítélőképességét, és nem tudott mit tenni a felkelőkkel. Egy reggel a Vastrónon találták holtak, a fennmaradt visszaemlékezések szerint a trónból kiálló pengék sebezték halálra, mások viszont tudni vélik, hogy valójában gyilkosság áldozata lett. (A Vastrón egyébként másokat is megsebzett. Rhaenyra Targaryen, a Sárkányok tánca néven ismert örökösödési háború egyik vezetője rövid időre elfoglalhatta a Vastrónt, ám amikor rajta ült, a pengék őt is megvágták.)

Talán fel sem kell idézni, hogy a magyar történelemben mikor játszott hasonló szerepet egy trón. I. Béla (1060–1063) éppen az unokaöccsét, Salamont támogató német fegyveresek és honi segítőik ellen készült, amikor Dömösön a fejére szakadt a trón felépítménye. Maegorhoz hasonlóan egy trónja ellen irányuló lázadás és a támogatói ellen készült, igaz Béla túlélte az esetet, és csak néhány héttel később hunyt el. Bélát ugyanúgy a fiatalkorú unokaöccse követte a trónon, mint Kegyetlen Maegort.

4. Zúgó ostroma – Závis lefejezése

Alighanem sokat idézett jelenet a Varjak lakomájából, amikor a Frey sereg ostromolja a Robb Starkot királlyá választó felkelők tulajdonképpen utolsó erősségét Zúgót, akkor a Freyek azzal próbálják meggyőzni a várat tartó Brynden Tullyt, hogy a hűbérurát és egyben unokaöccsét, Edmure Tullyt fel fogják akasztani a szeme láttára. Ezért minden egyes napon kiállítják a foglyul ejtett Edmure-t, a nyakán a kötéllel, hogy nyomatékot adjanak a szavaiknak.

Az, hogy egy várat úgy próbálnak megszerezni, hogy a birtokosa kivégzésével fenyegetőznek, egyáltalán nem a fantázia terméke, igaz a mostani példánk inkább a cseh történelemhez tartozik, számtalan magyar kapcsolódással. Závis von Falkenstein egy cseh főúr volt, aki II. Ottokár (1253–1278) cseh király ellen szervezkedett, keresve a Habsburgok és a magyarok szövetségét. Kiderült, hogy jó lóra tett, mert Ottokár elesett a Habsburg Rudolffal (és Kun Lászlóval) vívott csatában. Ezt követően elcsábította Kunigundát, Ottokár özvegyét, aki nem mellesleg a magyar udvarban nőtt fel, mivel Rosztiszláv halicsi fejedelemnek és Macsói Annának, IV. Béla lányának volt a gyermeke.

Kunigunda halála után Závis megtartotta a királynéi birtokokat, viszont az erősödő befolyását az új cseh király, II. Vencel (1278–1305) és főleg a felesége, Habsburg Judit, Rudolf lánya, nem nézték jó szemmel. Závis szövetségeseket keresett, így Magyarországra jött, ahol elrabolta a Nyulak szigeti kolostorból IV. (Kun) László (1272–1290) nővérét, bár a fennmaradt leírások szerint ez az elrabolt Erzsébetnek sem volt ellenére. Az esküvőt mindenesetre az eset után gyorsan megülték, és az újdonsült támogatójával a háta mögött Závis magabiztosan tért vissza Csehföldre. Hamarosan megszületett a gyermekük, János, akinek a keresztelőjére három uralkodót is meg akart hívni.

Vencel azonban ragaszkodott ahhoz, hogy Závis személyesen hívja meg, így a cseh főúr elment Prágába, ahol azonban a király kérdőre vonta Kunigunda birtokai miatt, amelyeket Závis nem akart visszaadni. Végül Závist lefogták és tömlöcbe vetették. A fivérei azonban folytatták az ellenállást, így a következő évben Hluboka várához vitték, ott pedig egy vérpadot ácsoltak neki, és közölték, hogy vegye rá a védőket, köztük talán a feleségét, Erzsébetet is, a megadásra. Závis azonban nem tette meg ezt a szívességet, kitartásra buzdított, úgyhogy a Freyekkel ellentétben a cseh király emberei végrehajtották az ítéletet, és fejét vették a főúrnak.

5. A jókor jött vadkan

Akárcsak a gyilkos trónt, a felbukkanó vadkanokat sem kell komolyabban bemutatni a magyar történelem ismerőinek. A Trónok harcában Robert Baratheon egy hosszan tartó vadászat során egyedül nézett szembe egy különösen nagy vadkannal, amely azonban olyan súlyos sebet ejtett rajta, hogy a király napokkal később belehalt. Az esetre természetesen rásegített az, hogy a királyné a férje fegyverhordozójával a szokásosnál háromszor erősebb bort vitetett, így az amúgy iszákos Robert Baratheonnak a túlélési esélyei finoman szólva is lecsökkentek.

A magyar történelem több vadkan-áldozatot is ismer, a kora újkorból például Zrínyi Miklóst, de a középkori magyar történelemben Imre herceg halála rázta meg legjobban a Magyar Királyságot. 1031-ben, vélhetően a bihari Igfon erdőben történt az eset, amelynek a részleteiről nem sokat tudunk, annyit azonban egy lengyel forrás is kiemel, hogy Imre szerette a vadászatokat. (A magyar krónikák, főleg a szentté avatás okán egy teljesen más képet őriznek Imréről). A herceg halála a legrosszabbul értelemszerűen az apjának, I. (Szent) Istvánnak (997/1001–1038) jött, mivel nem volt más egyenes ági férfi leszármazottja életben. Ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy István halálát követően belháborúk sora sújtsa az országot. Imre halála azonban jól jött azoknak, akik esetleg a trónra ácsingóztak. Hogy volt-e idegen kéz a halálában, mint Robert Baratheonéban, azt az erről szóló források szűkszavúsága, illetve hiánya miatt, alighanem soha nem fogjuk megtudni.

6. Varsafa – Világfa

A könyvekben, különösen a Sárkányok táncában, elég részletes leírást kapunk a varsafákról. Ennek alapján úgy tűnik, hogy a fák gyökerei az egész világot behálózzák, egymással is összeköttetésben állnak. Mindezt Bran Starknak a szemszögéből ismerhetjük meg, aki az egymást követő könyvekben egyre profibb bőrváltóvá és még sok minden mássá is válik.

A fáknak, az alakváltásnak és a többi Martin által felhasznált motívumnak az eredete vélhetően a skandináv mitológia. Mégis az egész világot tartó és azt behálózó világfa megtalálható a magyar mondavilágban és népművészetben is. A régi magyar hitvilág szerint, akárcsak a Trónok harcában, csak egy speciális adottságokkal rendelkező ember tudja használni, vagyis egy táltos vagy sámán. Bár Bran egy jóval összetettebb fejlődésen ment és megy keresztül, e tekintetben hasonló funkciót tölt be. Ráadásul, ahogy a sámánoknál vagy a táltosoknál egy megkülönböztető külső jegy (például hatodik ujj) jelezte, hogy egy kiválasztottról van szó, az ő esetében is egy testi fogyatékosság, a deréktól lefelé való bénulás okán derülhetett fény rejtett képességeire.

7. Az alulról jött kincstárnok, Petyr Baelish – Ozorai Pipo, Ernuszt János, Szerencsés Imre

A magyar történelemben a késő középkorban már egyáltalán nem volt ritka, hogy egy alulról jött, de egyúttal ambiciózus kincstárnok később nagy hatalomra és befolyásra tett szert, ahogy Petyr Baelish a Trónok harcában. A legelső úttörője Ozorai Pipo, vagy eredeti nevén Filippo Scolari volt, aki többek között matematikai tudásának köszönhette gyors felemelkedését, állítólag kiválóan számolt fejben. Firenzéből származott, de a Kanizsaiak szolgálatába került, majd sikerrel jegyezte el az Ozorai család utolsó sarját, Borbálát, akit a király fiúsított, így a családja birtokai sem vesztek el. Bár Pipo alacsony származású volt, mint Petyr Baelish és élete végére nagybirtokosnak mondhatta magát, volt egy olyan tulajdonsága, amely meglehetősen idegen a Trónok harca említett karakterétől: a hűség. Bármilyen megrázkódtatást is kellett átélnie Zsigmond király uralmának, Ozorai Pipóra mindig számíthatott, sohasem állt az ellene szervezkedők mellé. Az uralkodó éppen ezért bízott meg benne, Pipo 1426-ban bekövetkezett haláláig.

Ernuszt János talán még lejjebbről indult, hiszen vélhetően egy bécsi származású, de kikeresztelkedett zsidó család tagja volt. Mátyás környezetébe a Szapolyaiak révén került, és a király hamar megbízott benne. Ernuszt nevéhez köthető az 1467. évi pénzügyi reform, amelynek során Ernuszt maga a kincstartói címet nyerte el. Emellett foglalkozott zálogügyletekkel is, a saját szakállára. A működése vélhetően nem volt minden kísértéstől mentes, mert az aranybányák kezelését a király 1472-ben elvette tőle. Ernuszt 1476-ban halt meg, egyik fiából, Ernuszt Zsigmondból szintén kincstartó lett.

Az utolsó példa az alacsony sorból származó pénzügyekben járatos udvari emberre, Szerencsés Imre volt. Akárcsak Ernuszt, ő is kikeresztelkedett zsidó családból származott, a szülei szefárd zsidókként az Ibériai-félszigetről menekültek el. Szerencsés (vagy ahogy említették, Fortunatus) Imre áttérésében vélhetően nemcsak egyéni ambíció, hanem szerelem is közrejátszott. Mivel keresztény nőbe lett szerelmes, ezért a házassághoz át kellett térnie, igaz ehhez ott kellett hagynia korábbi zsidó feleségét és gyermekeit. Ennek ellenére azonban a budai zsidó közösség aktív támogatója maradt egész életében.

Szerencsés Imre befolyásos pártfogókat tudhatott maga mögött, így Perényi Imre nádort, aki a keresztapja volt, valamint Szalkai László későbbi esztergomi érseket. 1520 és 1524 között az alkincstartói tisztet töltötte be. Szerencsés különösen népszerűtlen volt a korabeli köznemesi körökben, mivel az ő javaslatára kezdték el a pénzrontás (egyébként a korszakban bevett) eszközét alkalmazni, hogy a kongó kincstárat feltöltsék. Ennek az intézkedéssorozatnak az egyik kárvallottja éppen a köznemesség volt. A követelésüknek a király 1525-ben engedett, és Szerencsést a Csonka-toronyba záratta, ám onnan hamarosan kiszabadult, a királynénak köszönhetően. Szerencsés megünnepelte a szabadulását, ám a még mindig Budán tartózkodó nemesek ezt megtudták és megostromolták a házát, ő maga is csak nehezen menekült el. Később megbékült a köznemesi párttal és vezetőjével, Werbőczy Istvánnal, így már nem akarták máglyára vetni. Az alkincstartóságot nem nyerte vissza, ám mégis szerepe volt abban, hogy az általános pénzhiány ellenére Mohácsnál össze tudott gyűlni egy jelentős magyar sereg 1526-ban. (Ő maga is kölcsönzött pénzt a királynak). A vereséget azonban már nem érte meg, ugyanebben az évben, még a csata előtt elhunyt.

8. Halál az árnyékszékben

A Kardok viharának egyik sokat idézett jelenete az, amikor a halálra ítélt Tyrion Lannister, ahelyett hogy elmenekülne, egy titkos járaton át felmegy a Segítő Tornyába, és ott egy számszeríjjal megöli az apját, Tywin Lannistert.

Kevesen tudnak róla, de egy magyar király is így végezte, igaz mire a halála bekövetkezett, a magyar királyi címe tulajdonképpen még a névlegesnél is kisebb volt. Vencel (1301–1305) nem hagyott sok nyomot a magyar történelemben, a koronázása sem volt a magyar szokásjognak megfelelő. Rövid uralkodása főleg a későbbi I. Károly királlyal folytatott harcairól szólt. 1305-re azonban kicsúszott alóla a talaj, mert az egyház Károlyt támogatta, és a magyarországi főpapság újonnan széket nyert tagjai is az Anjoukat pártolták. Vencel apja, aki az a második Vencel volt, akivel fentebb már találkoztunk, nagyívű terveket szövögetett, de a fia magyar királysága miatt a Habsburgok is ellene fordultak, és emellett pedig Lengyelországban is komoly ellenfelei akadtak.

A fiatal Vencelt végül az apja vitte haza, ám II. Vencel 1305-ben meghalt, az általa felemelt Cseh Királyság befolyása pedig ismét alaposan megcsappant. A III. Vencel néven megkoronázott ifjú uralkodó lemondott a magyar királyi címéről, a koronát viszont nem Károlynak, hanem Ottónak adta át. Az ekkor tizenhat éves uralkodó belevetette magát a királysággal járó előjogok kellemesebb oldalába, és meglehetősen kicsapongó életet folytatott. A tivornyáin számos címet osztott ki a vele hasonszőrű udvariaknak, egészen addig, amíg 1306. augusztus 4-én az árnyékszékre nem ment, hogy könnyítsen magán. Ott azonban egy ismeretlen, máig sem tudjuk pontosan hogy ki és miért, leszúrta. A halála jól jött a Habsburgoknak és a lengyeleknek is, de az sem kizárt, hogy egy részeg ivócimborája végzett vele.

Van egy másik történet is, amelyik a magyarokhoz kötődik, és a történetben szerepel egy árnyékszék meg egy nyílvessző is. Anonymus jegyezte le, hogy a magyarok észak-itáliai hadjárataik során Lombardiában támadtak meg egy várat, amelyet egy bizonyos Waldo gróf birtokolt. A testvére, István a vár falánál lévő helyiséghez vonult, hogy könnyítsen magán, ám ezt a magyarok észrevették, és egy nyílvesszőt röpítettek a mit sem sejtő férfi ülepébe. A seb végzetesnek bizonyult, és István még aznap este belehalt a sérülésébe. A történet szépséghibája az, hogy az eredeti lejegyzője Regino volt, aki azonban nem a magyarokhoz kötötte ezt az esetet. Az, hogy a magyarok lőtték volna meg Istvánt, már Anonymus költése.

9. Az aversai lakoma

A Vörös Nász az egyik leggyakrabban idézett momentuma a könyvsorozatnak, amikor is a Freyek, a vendégjoggal visszaélve, bosszúból azért, amiért Robb Stark megszegte az esküjét, lemészároltatja Észak Királyát, és a neki hűséget esküdő családok jelenlévő képviselőit. Az Ikrek alatt pedig a Stark sereget hányták kardélre, felszámolva ezzel az északiak felkelését Westeroson.

George R. R. Martin egy skóciai történelmi eseményből, az 1440-ben történt Black Dinnerből merítette az ihletet a Vörös Nászhoz. Ekkor II. Jakab skót király nevében meghívták az egyik klán fejét, Douglas earljét és öccsét, ám mialatt lakomáztak, egy fekete bika fejét tálalták fel nekik. Ez a halál szimbóluma volt, a két testvért megragadták, egy gyors tárgyalást tartottak felettük, és lefejezték őket. Az ötlet aligha az akkor tízéves Jakab fejéből pattant ki, inkább valamelyik udvari embere volt a felelős érte.

Nagy Lajos a Képes Krónikában

Csakhogy mindez a magyar történelemben is megtörtént, igaz erről a honi krónikások hajlamosak voltak megfeledkezni. 1348-ban I. (Nagy) Lajos (1342–1382) a nápolyi hadjárata során sikeresen űzte el az öccse meggyilkolásáért felelősnek tartott Nápolyi Johannát. A nápolyi előkelők, közöttük Durazzói Károly és Tarantói Lajos meghódoltak a magyar királynak, aki megkérte őket, hogy a testvéreiket, Durazzói Lajost és Tarantói Fülöpöt is győzzék meg ugyanerről. Végül valamennyien Aversa várában gyűltek össze, hogy megadják magukat. Ha minden igaz, akkor Nagy Lajos lakomát rendeztetett 1348. január 22-én, ahol eleinte minden jól ment, a magyar király kedélyes volt a vendégeivel. Ám egyik pillanatról a másikra a magatartása megváltozott, és a meglepett nápolyiakra zúdította az öccse halálával kapcsolatos vádját. A nápolyiak hiába tiltakoztak, nem volt menekvés. Durazzói Károlyt a magyar király másnap lefejeztette, Durazzói Lajos és Tarantói Fülöp pedig Nagy Lajos fogságában maradtak egy jó darabig. A nápolyiak tulajdonképpen sosem bocsátották meg Lajos király árulását, így ez is hozzájárult ahhoz, hogy a magyar uralom képtelen volt Nápolyban tartósan megmaradni.

10. Cersei Lannister – Kotromanic Erzsébet

Ha van valaki, aki igazán hasonlít egy Trónok harcában szereplő karakterre, az nem más, mint Kotromanic Erzsébet. A könyvekben szereplő Cersei Lannisterhez hasonlóan évekig, sőt évtizedekig háttérbe volt szorítva, nemcsak a férje, I. (Nagy) Lajos által, hanem a magyar udvarban rendkívül fontos szerepet játszó Piast Erzsébet anyakirályné által is. További hasonlóság, hogy Erzsébetnek szintén három gyermeke élte túl a korai gyermekkort, és a sorozatban szereplő Cerseihez hasonlóan az egyik gyermeke a születés után neki is meghalt. A hatalmi helyzetük mindkettejüknek a férjük halála, és kiskorú gyermekük uralomra jutása után változott meg gyökeresen. Erzsébet az anyósa és a férje halála után megpróbálta egyben tartani Lajos királyságait, de a tevékenységében több volt az elhatározás, mint a siker. A lengyelek követelésére kénytelen volt a kisebbik lányát idegenbe küldeni, akárcsak Cersei Lannister Myrcella Baratheont, amikor az öccse tanácsára biztosítani akarták a hátukat Dorne irányába.

Erzsébet uralma, akárcsak Cersei rövid régenssége, hamar több ellenséget gyűjtött, mint ahány támogatóra tett szert, és a legnagyobb hatalmú magyar bárók egy jelentős része elfordult az anyakirálynétól. Ő és főleg a leghűségesebb pártfogója, Garai Miklós annak a megoldásnak volt a híve, hogy Máriát a francia király öccséhez, Orleans-i Lajoshoz adják feleségül. Ezzel szemben az ország bárói között voltak hívei a Luxemburgi Zsigmonddal kötendő házasságnak, a délvidékiek pedig egy másik Anjout, II. (Kis) Károlyt helyezték volna a magyar trónra.

Amikor utóbbiak megvalósították a tervüket, Erzsébet nem habozott egy gyilkosságot elrendelni, azért, hogy ismét visszaszerezze az ország kormányzását. II. Károly meggyilkolása Trónok harcához méltó jelenet, bár a források szerint az anyakirályné nem bírta a vér látványát, és a súlyosan sérült Károlyt megpillantva elveszítette az eszméletét.

Egy további feltételezett hasonlóság is van a két anyakirályné között: Erzsébetet, miután a Horvátiak elfogták, Novigrad várában pedig megfojtották. A sorozatból nem, de a könyvekből egy jóslat révén tudjuk, hogy Cersei Lannisterre alighanem ugyanez a sors vár.

Kanyó Ferenc

Felhasznált irodalom:

Anonymus – Kézai Simon. Fordította: Bollók János, Veszprémy László. Budapest, 2004. Osiris Kiadó.
Bácsatyai Dániel: Gesta eorum digna aeternitate laudis (Közös motívumok Geoffrey of Monmouth és P. mester regényes gestáiban) Századok 147 (2013) 2. szám 279-315. o.

Bertényi Iván – Szende László: Anjou-királyaink ​és Zsigmond kora. Budapest, 2011. Officina ’96.
Engel Pál: Ozorai Pipo. In: Honor, vár, ispánság. Budapest, 2003.
Györffy György: István király és műve. Budapest, 1983. Gondolat Kiadó.
Kanyó Ferenc: A boldog Erzsébet. Múlt-kor 2017. nyár. 93-97. o.
Kubinyi András: A kincstári személyzet a XV. század második felében. Tanulmányok Budapest Múltjából. 12. (1957) 25-49. o.
Kubinyi András: Mátyás király. Budapest, 2001. Vince Kiadó.
Kristó Gyula – Makk Ferenc: Árpádok. Szeged, 2003. Szukits Kiadó.
Süttő Szilárd: Anjou Magyarország alkonya. Magyarország politikai története Nagy Lajostól Zsigmondig, az 1384-1387. évi belviszályok okmánytárával. Szeged, 2003.
Wertner Mór: Az Árpádok családi története. Budapest, 1892.

Ezt olvastad?

Március 15-e több mint egy ünnep. Ezen a napon egész Magyarország az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc hőseire emlékezik, előttük tiszteleg.
Támogasson minket