Az Árpádok és a Pettauiak

A Stájer Hercegségben birtokkal rendelkező híresebb miniszteriálisok között dobogós helyet foglalnak el a salzburgi érsek szolgálatában álló Pettauiak, akik a mai Ptuj egyszerű várgrófjaiból a 15. századra Stájerország második leghatalmasabb nemesi családjává nőtték ki magukat. Birtokaik határmenti volta és kiemelkedő politikai szerepük szinte predesztinálta őket arra, hogy számos alkalommal kapcsolatba kerüljenek a Magyar Királysággal. Cikkemben az Árpád-kor vonatkozásában járom körbe, hogy mely események adtak erre alkalmat, és pontosan milyen kapcsolatokról volt is szó.

A szerző a miniszteriális nemesekről már egy korábbi cikkében írt, ajánljuk olvassóink figyelmébe:

A Magyar Királyság és a szomszédos miniszteriálisok az Árpád-korban

A Salzburgi Érsekség a középkorban

A középkori Salzburgi Érsekség – a Német-római Birodalom többi egyházi fejedelemségéhez hasonlóan – a zömében egy tömbben elhelyezkedő törzsterülete mellett komolyabb birtokállománnyal rendelkezett a Karintiai és a Stájer Hercegségekben, de a Bajor és az Osztrák Hercegség területén is.. A törzsterülettől távol elhelyezkedő birtokok igazgatását és főleg védelmét képtelen volt ellátni az érsek maga, így már a korai időszakban hűséges miniszteriálisaira bízta eme kényes feladatot. Utóbbiak ezt az adott terület központjának számító vár várgrófjaiként végezték el: védelmezték az érseki birtokállományt a külső támadásokkal szemben, valamint gondoskodtak az érseknek járó jövedelmek beszedéséről is. Ezt a felállást figyelhetjük meg a salzburgi érsek stájerországi birtokainak tekintetében is.

Mivel ezen birtokok a stájer–magyar határ közvetlen közelében helyezkedtek el, ezért a kalandozások korától kezdve szinte folyamatos magyar támadásoknak voltak kitéve, így hatékony védelmük megszervezése legalább a 12. század elejére elsődleges fontosságúvá vált. Ennek első lépése a régió korábbi központi várának, az ókori római gyökerekre visszamenő és éppen egy magyar kalandozóhadjárat következtében megsemmisült Pettaunak (ma Ptuj, Szlovénia) az újjáépítése volt. I. Konrád salzburgi érsek (1106–1147) jó érzékkel ismerte fel az egykori vár stratégiai fekvését, amely a Borostyánút mentén helyezkedett el, vagyis az Itália felé vezető fontos kereskedelmi út közelsége gazdasági haszonnal is kecsegtette az erősség és a körülötte majdan kiépülő település birtokosát.

Pettau újjáépítése

Konrád érsek életrajzából tudjuk, hogy a főpap és II. István magyar király (1116–1132) egymás több évtizednyi, mindkét terület lakói számára igencsak terhes és már lassan elviselhetetlen zaklatása után végre békét kötött, minek következtében átmenetileg nyugalom honolt a határvidéken. Mivel II. István gazdagon megadományozta az 1127. május 5-én leégett salzburgi székesegyházat, nagy valószínűséggel 1127-re vagy kicsivel az előttre helyezhető az említett békekötés. Ennek ellenére, a korábbi viharos salzburgi–magyar kapcsolatok ismeretében Konrád nem elégedett meg ennyivel, és több vár felépítésére adott parancsot. Leibnitz és a Száva partján fekvő Reichenburg mellett ekkoriban kezdtek neki Pettau újjáépítésének is. Az érsek előrelátását mutatja, hogy nem sokkal később – miként azt az említett életrajzból megtudhatjuk – egy újabb magyar betörésre került sor, a betolakodók pedig a korábbi gyakorlatnak megfelelően a zsákmányon túl foglyokat is magukkal hurcoltak. Utóbbiak kiszabadítására és visszaváltására az érsek egyik bizalmasát, életrajzának későbbi íróját küldte el Magyarországra. Utóbbi sikeres tárgyalást folytatott a frissen trónra lépett II. (Vak) Bélával (1131–1141) 1131 nyarán, amelyet a béke megújításaként is értelmezhetünk. Az erősség azonban ettől függetlenülmár valószínűleg felépült ekkorra, 1132-ben feltűnik ugyanis az érsek egy oklevelében a magát már Pettauról nevező I. Frigyes, aki korábban Stein bei St. Paul várgrófjaként szolgálta az érseket, innentől kezdve azonban őt és utódait a család 1438. évi kihalásáig Pettau élén találjuk.

A salzburgi miniszteriálisok

Mivel a Pettauiak salzburgi miniszteriálisként kezdték pályafutásukat, érdemes röviden kitérni ezen Magyarországon nem létező társadalmi réteg mibenlétére és fontosabb jellemzőire. A miniszteriálisok a 11. században a birodalmi és a lokális hierarchiában is megjelenő, függő státuszú, azaz személyükben nem szabad népelemek voltak. Uruknak legtöbbször katonai vagy igazgatási szolgálattal tartoztak, esetleg udvari tisztségeket viseltek. Eltérő jogállásuk és szolgálati hűbérbirtokuk (Dienstlehen) miatt sajátos jogrend (Dienstrecht) vonatkozott rájuk. Helyzetük kezdetben a szolgákéhoz hasonlított, hiszen uruk szabadon elajándékozhatta, eladhatta és örökíthette őket, valamint jogügyletre is csak beleegyezésével léphettek. Uruk famíliáján kívül csak engedéllyel köthettek házasságot, utódaik sorsáról pedig szintén nem dönthettek szabadon.

Helyzetük mindazonáltal nem volt kilátástalan. Hadi és igazgatási szolgálataiknak köszönhetően, valamint a politikai változások ügyes kihasználása révén lehetőségük nyílt a felemelkedésre. A 13. századtól már egyre többször tekintették őket nemesnek, személyükben azonban továbbra sem voltak szabadok. Ennek ellenére a század második felére az ún. nagyobb miniszteriálisok (ministeriales maiores), tehát azok, akik saját vazallusokkal rendelkeztek, a Német-római Birodalom számos területén szinte teljesen beolvadtak a nemességbe.

A salzburgi miniszteriálisok helyzete némiképp különleges volt. Jobb bánásmódban részesültek, mint a világi fejedelmek miniszteriálisai, ugyanis hivatalosan nem a mindenkori főpapnak, hanem az érsekségnek mint intézménynek (és ezen keresztül természetesen az aktuális érseknek) tartoztak hűséggel, így a korabeli felfogás szerint a védőszent, azaz Szent Rupert védelme alatt álltak. Az érsektől hűbérbirtokokat és egyre többször várépítési jogot is kaptak, minek következtében vagyoni helyzetük és politikai súlyuk a terület bajor eredetű nemességééhez kezdett hasonlítani. Ezen régi nemesség kihalása és fokozatos lesüllyedése következtében a 13. században a nagyobb miniszteriálisok – akik közé a tanúsorokban elfoglalt kiemelt pozíciójuk és vazallusaik alapján a Pettauiak is tartoztak – alkották az egyházi fejedelemség társadalmának felső rétegét. Kiemelt pozíciójuk abban is megnyilvánult, hogy a székeskáptalan mellett ők is beleszólást kaptak az érsek megválasztásába, ami a Német-római Birodalmon belül példátlan, ráadásul kánonjogilag is teljesen szabálytalan volt. A réteg felemelkedését jól mutatja, hogy az 1270-ben megválasztott salzburgi érsek, II. (Walcheni) Frigyes (1270–1284) maga is miniszteriálisi felmenőkkel rendelkezett. A miniszteriálisok ezen üstökösszerű felemelkedésének a 13. század nagyformátumú érsekei egyre inkább igyekeztek gátat szabni, amely törekvésüket az érsekség törzsterületén siker is koronázta, az exklávék miniszteriálisaival – a földrajzi távolság miatt – azonban kudarcot vallottak. Ezt jól mutatja, hogy a Pettauiak már a 13–14. század fordulóján húsz várral rendelkeztek a Stájer Hercegség területén, a későbbi időszakban pedig a Cillei grófok után őket tekinthetjük a hercegség második leggazdagabb és legbefolyásosabb családjának. Bár formálisan nem voltak képesek elszakadni az érsektől, gyakorlatilag tőle egyre függetlenebb politikát folytattak.

Érintkezések a 12. században

Az első konkrét adat a Pettauiak és a Magyar királyság érintkezésére II. Géza (1141–1162) uralkodásának idejéből származik. Utóbbi egy 1161. évi, I. Eberhard salzburgi érseknek (1147–1164) írott levelében elkötelezte magát az I. (Barbarossa) Frigyes császár (1152–1190) elleni – és következésképpen a pápapárti – szövetség mellett, majd mintegy mellékesen figyelmeztette a főpapot, hogy ha tartós szövetségre vágyik, akkor ne habozzon „súlyosan korholni Pettaui Frigyest és bárki mást, aki földünket feldúlja”. Válaszlevelében az érsek kiállt a korábban megerősített béke és az újonnan létesített szövetség mellett, továbbá hangsúlyozta, hogy a kettejük közötti szívélyes viszonyt ugyan „a mindkét részen beavatkozó rossz emberek merészsége megzavarta, ám méltóságotok előtt nyilvánvalónak kell lennie: ez akaratunk ellenében történt.”[i] A békebontó Pettaui Frigyes a már emlegetett, 1132 és 1137 között adatolható I. Frigyes fiával, az okleveles anyagban 1144-ben feltűnő II. Frigyessel azonos. Utóbbi ezen betörésének véleményem szerint a magyar király haragjának kiváltásán túl kézzelfogható eredménye is lett, méghozzá Großsonntag (a ma Velika Nedelja, Szlovénia) és környéke elfoglalása. Ezen területek jelentős részét a Pettauiak később a Német Lovagrendnek adományozták, másik részén pedig a 13. században Friedau várát (ma Ormož), valamint Polstrau (ma Središče) városát alapítottál meg.

Az 1180-ban még puerként, azaz kiskorú gyermekként feltűnő III. Frigyes nem került közelebbi vagy éppen ellenséges kapcsolatba a Magyar Királysággal a ránk maradt források alapján, az azonban bizonyos, hogy I. Eberhard salzburgi érsek egyik legbefolyásosabb bizalmasaként működött. Mint ilyen viszonylag sokszor tartózkodott a főpap közelében: 1207-ben elkísérte például őt a Sváb Fülöp római királlyal (1198–1208) folyó tanácskozásokra Würzburgba, de III. Ince pápa (1198–1216) is ismerte a nevét. III. Frigyes életében kezdtek a Pettauiak egyre jobban integrálódni a stájer miniszteriálisok közé és tettek egyre nagyobb befolyásra szert a térségben. Frigyes fivére, Ottó anyai ágon megörökölte Königsberg (ma Kunšperk, Szlovénia) várát, fiatalabb öccse, Henrik előbb Maria Saal prépostja, 1214-től pedig gurki püspök volt.

Érintkezések a 13. század első felében

III. Frigyes fiai: IV. Frigyes, I. Hartnid és Henrik már az osztrák herceg szolgálatában jeleskedtek. Henrik előbb VI. Lipót osztrák–stájer herceg (1198–1230) káplánjaként, majd jegyzőjeként (notarius) tűnt fel, idősebb fivérei pedig II. (Harcias) Frigyes udvarában forgolódtak. Hartnid 1230-ban egy rövid időre magyar fogságba esett, amikor Béla herceg hadjáratot vezetett az osztrák–stájer végekre, hogy megbosszulja az osztrák herceg év eleji betörését. 1236 nyarán IV. Frigyes járt Magyarországon, bár fivérénél határozottan kellemesebb körülmények között: Harcias Frigyes kíséretének tagja volt, amikor utóbbi az előző évi háborút lezáró békéről tárgyalt IV. Bélával (1235–1270).

Befolyásuk növekedése nemcsak a hercegnek tett hű szolgálatokra vezethető vissza, hanem egyre gyarapodó birtokaikra és főleg erősségeikre. A pettaui várgrófi tisztség, valamint a már említett Königsberg mellett több másik vár is a Pettauiak kezére került ebben az időszakban. IV. Frigyes 1213-ban feleségül vette Montpreisi Herradot, minek köszönhetően Montpreis (ma Planina, Szlovénia) várát, később pedig Hörberget (ma Podsreda, Szlovénia) is megszerezte. Ezekhez társult még néhány évvel később Hollenburg és Wurmberg (ma Vurberk, Szlovénia), amelyek a Hollenburgi Swiker ismeretlen nevű lányával kötött házassága után jutottak I. Hartnid birtokába. Minden túlzás nélkül állítható, hogy a 13. század első felében a Pettauiak dominálták a Dráva és a Száva közti térséget.

Az Árpádok és a Pettauiak újabb érintkezésére Harcias Frigyes gyermektelen haláláig és a Babenberg-dinasztia ezzel egyidőben bekövetkező kihalásáig kellett várni. Ekkor szinte minden szomszédos hatalom, valamint a pápa és a császár is kísérletet tett a hercegségek megszerzésére, azonban az 1250-es évek elejére a versenyfutás cseh–magyar vetélkedéssé alakult. A későbbi II. Ottokár cseh király (1253–1278) feleségül vette az elhunyt herceg nővérét, a nála jó húsz évvel idősebb Margitot, IV. Béla pedig a herceg unokahúgával, Gertrúddal kötött szövetséget. Ennek megerősítésére összeházasította a Babenberg-örökösnőt szövetségese, Danyiil halicsi fejedelem (1217–1252, király 1253–1264) fiával, Románnal. A Halics–Volhíniai Évkönyv tudósítása szerint az erről szóló megállapodást egy személyes találkozó alkalmával kötötte meg IV. Béla és Danyiil Pozsonyban, ahol bizonyos német követek is feltűntek. Utóbbiak a kutatás jelenlegi állása szerint Spanheim Fülöp salzburgi érsekkel, Brunni Henrik osztrák miniszteriálissal és IV. Pettaui Frigyessel azonosíthatóak. Feladatuk minden bizonnyal egy halicsi–magyar hadjárat elodázása volt Ottokár kérésére, amelyet ugyan nem koronázott egyértelmű siker, a magyar király 1252. és 1253. évi hadjáratai azonban szintén nem érték el céljukat, Gertrúd és Roman trónra ültetését.

IV. Frigyes ezt követően 1261 körül bekövetkezett haláláig már nem került kapcsolatba a Magyar Királysággal, néhányszor még feltűnt Spanheim Fülöp választott salzburgi érsek kíséretében, ám valószínűleg visszavonult a politikától, amit talán az is nagyban motivált, hogy nem született (vagy nem maradt életben) fiú utódja. A várgrófi tisztséget így I. Hartnid ága vitte tovább. A stájer miniszteriálisok többségéhez hasonlóan utóbbi fia, V. Frigyes sem szimpatizált az Osztrák Hercegséget megszerző cseh Ottokárral, amit egyfelől az is igazol, hogy se ebben, se a következő évben nem jelent meg a színe előtt, amikor utóbbi a stájer területekre látogatott. Másfelől a korszak történetével kapcsolatban alapvetően jól tájékozott Stájer Rímes Krónika szerint azon miniszteriálisok között volt, akik a későbbi XIII. Henrik alsó-bajor herceg (1255–1290) trónra kerülését támogatták, illetve azok között, akiket Weißeneggi Dietmar stájer miniszteriális közvetítésével IV. Béla meg tudott nyerni saját stájerországi uralmának támogatására vejével szemben.

Stájerország magyar uralom alatt

Az 1252–1253. évi háborúskodást 1254 húsvétján lezáró budai béke értelmében a háborús felek felosztották maguk között a Babenberg-örökséget: II. Ottokár szerezte meg az Osztrák Hercegséget, míg IV. Bélának a Stájer Hercegség jutott, ami tulajdonképp megfelelt az aktuális erőviszonyoknak. Az újonnan megszerzett Stájer Hercegség irányítását IV. Béla egyik bizalmas hívére, Gutkeled nembeli István szlavón bánra bízta, aki stájer kapitányként látott neki az új tartomány igazgatásának. Ennek során igyekezett a helyi hatalmasságokra támaszkodni, így a tartományi bírói tisztséget Marburgi Gottfriedra, a stájer marsalli posztot pedig kezdetben Treuni Bertoldra, 1255-től viszont már Pettaui Frigyesre bízta. Treuni Bertold leváltásának körülményeit ugyan homály fedi, ám a későbbi eseményekből kiindulva valószínűleg a magyar kormányzattól való elfordulása és az Ottokárral való szimpatizálása állhatott a háttérben, ami természetszerűleg összeegyeztethetetlen volt egy ilyen fontos pozícióval. Annak okát, hogy miért éppen Frigyesre esett a választás, feltehetőleg Salzburgban kell keresnünk. A Pettauiaknak ugyanis – bár egyre inkább stájer miniszteriálisként tekintettek magukra, ahogy kortársaik is – továbbra is az egyértelműen II. Ottokár pártján álló salzburgi érsek volt a (hűbér)ura. Így V. Frigyes vezető pozícióba emelésével talán a magyarokkal ellenséges Spanheim Fülöp választott érsek befolyását próbálta IV. Béla csökkenteni, amit részben siker koronázott, hiszen a Pettauiak nem tartózkodtak 1254 után az érsek környezetében, a század második felének több oklevelében egyenesen a stájer miniszteriálisok között sorolják fel őket. Frigyes megbecsülését IV. Béla egy Polstraut, Ankensteint (ma Borl, Szlovénia) és egy Dráva menti megerősített tornyot magában foglaló adománnyal juttatta kifejezésre.

Az idill mindazonáltal nem tartott sokáig, ugyanis a Gutkeled nembeli István ellen 1258-ban kirobbant stájer lázadásban a Pettauiak is vezető szerepet játszottak. A lázadás leverésére Stájerországba vonuló IV. Béla és fia, István herceg ezért magát Pettaut is ostrom alá vette II. Hartniddal szemben. Utóbbi szorult helyzete ellenére sem volt hajlandó átadni a várat másnak, csak a hűbérurának. Az ostrom közben érkezett Stájerországba igen költséges római útja után az újonnan kinevezett salzburgi érsek, Ulrik, aki a béke helyrehozatala és saját szűkös anyagi helyzete rendezése céljából elzálogosította a várat és a várost 3000 ezüstmárkáért IV. Bélának. A vár átadása után Hartnid több más stájer miniszteriális kíséretében Ulrik oldalán elhagyta a hercegséget.

A IV. Béla által a Stájer Hercegség élére újonnan kinevezett István herceg és családja Pettauban rendezkedett be, és onnan irányította a tartományt. Hogy a Pettauiakkal ekkoriban pontosan mi történt, sajnos nem árulják el a források. Hartnid valószínűleg nem sokkal később elhunyt, Frigyes pedig feltehetően egy időre kénytelen volt visszavonulni a politikától a lázadásban játszott szerepe miatt. A visszatérésre azonban nem kellett sokáig várni, ugyanis 1259–1260 fordulóján újabb magyarellenes lázadás rázta meg a hercegséget, ami miatt István hercegnek is menekülnie kellett, csak kisszámú erősség – köztük Pettau – maradt magyar kézen. V. Frigyes ekkor a többi stájer nemest, illetve miniszteriálist követve behódolt a cseh királynak. Arról sajnos nincs információnk, hogy a magyar és a cseh király között júliusban zajló kroissenbrunni csatában jelen volt-e, ám igencsak meglepő lenne, ha nem vette volna ki a részét az összecsapásból. Az Ottokár győzelmével záruló csata fényében IV. Bélának nem maradt más választása: kénytelen volt lemondani Stájerországról és természetesen minél hamarabb kivonni onnan az 1259. évi lázadás dacára még mindig ott állomásozó csapatokat. A magyar király ennek minden bizonnyal gyorsan eleget tett, így Pettauból is távozott a magyar őrség. Amikor II. Ottokár 1260 karácsonyán Grazba érkezett, hogy hivatalosan is birtokba vegye új tartományát, a stájer nemesség és miniszteriálisok színe-java Pettaui Frigyessel bezárólag újra köré gyűlt.

II. Ottokár és a Habsburgok uralma alatt

Frigyes gyorsan alkalmazkodott az új helyzethez: rendszeres résztvevője volt az Ottokár helytartói által összehívott tartományi gyűléseknek, valamint a hercegségekbe érkező cseh király környezetében is gyakran feltűnt. Az Ottokár által kinevezett első stájer helytartó, Rosenbergi Wok egy jelentése szerint Pettaui Frigyes saját miniszteriális társait sem átallott feljelenteni Stájerország új uránál, amiért bizonyos várakat nem voltak hajlandóak a cseh király fennhatósága alá helyezni. A várkérdés az 1260-as és 1270-es években egy rendre visszatérő problémává vált Ottokár és a stájer miniszteriálisok között. 1268-ban maga Pettaui Frigyes se kerülhette el a kenyértörést az uralkodóval: más miniszteriálisokkal együtt huszonhat hétig tartotta fogva Ottokár, amiért nem volt hajlandó átadni a cseh király szerint jogtalanul épített várait. Végül társaihoz hasonlóan Frigyesnek sem maradt más választása, mint a várai (Wurmberg, Schwanberg) átadása.

A veszteségek ellenére a Pettauiak továbbra se fordultak el a cseh királytól, hiszen valódi alternatíva nem kínálkozott. Ez a helyzet 1273-ban változott csak meg, amikor a birodalmi fejedelmek az Ottokárral való összeütközést is vállalni kész Habsburg Rudolfot választották római királlyá. A cseh király által ezt követően bevezetett újítások, az erőszakos várfoglalások és -rombolások, valamint túszszedések gyorsan szembe fordították a stájer elittel, így nem meglepő, hogy Pettaui Frigyes is azon stájer miniszteriálisok között volt, akik 1276. szeptember 19-én esküt tettek a reini monostorban Habsburg Rudolfra, valamint az Ottokár elleni közös fellépésre. Az ünnepélyes állásfoglalás után társaihoz hasonlóan, Frigyes is csatlakozott a római király seregeihez Bécs alatt, a Stájer Rímes Krónika szerint nem kevesebb mint kétszáz katonával. Hogy ekkoriban valóban részt vett-e katonai akciókban, sajnos nem derül ki a forrásokból, ám könnyen elképzelhető, ugyanis eddigi érdemei alapján Rudolf stájer tartományi bíróvá nevezte ki. Ezen méltóság birtokában magától értetődő volt, hogy részt kell vennie személyesen vagy vazallusai által a Rudolf és Ottokár közötti végső összecsapásban Dürnkrutnál, ahol magyar csapatok is nagy számban harcoltak a római király oldalán.

A Habsburg-győzelem következtében a hercegségekre beköszöntő konszolidáció és béke a stájer–magyar kapcsolatokra is jó hatással volt, a magyar király és az osztrák–stájer herceg között hosszú ideig nem került sor semmiféle összetűzésre. Annál nagyobb problémát jelentettek azonban a Magyarország nyugati részén tartomány(oka)t építő Kőszegiek, akik rendszeresen zaklatták az osztrák és a stájer határvidéket is. Ezek megtorlására több osztrák hadjárat is indult az 1280-es években. Igen valószínű, hogy Pettaui Frigyes 1284-ben részt vett egy ilyen megtorló akcióban Landenbergi Hermann osztrák marsall vezetésével. A hadjárat és Borostyánkő ostroma végül csúfos vereséggel zárult, mivel a Svábföldről származó marsall nem vette figyelembe a határvidéken birtokos stájer miniszteriálisok tanácsait, a prominensebb stájer urak – köztük talán Frigyes is – egy rövid időre a Kőszegiek fogságába is kerültek.

Az utolsó Árpád-kori Pettaui–magyar érintkezésre 1291-ben került sor, amikor az újonnan trónra lépett III. András hadjáratot vezetett Habsburg Albert osztrák herceg (1282–1298) ellen, hogy visszaszerezze az utóbbi által korábban elfoglalt magyar területeket. A támadás elleni védekezésből az 1288 körül elhunyt V. Frigyes fiai, VI. Frigyes és IV. Hartnid is kivették a részüket, de nem hiányozhattak a konfliktust lezáró pozsonyi békét előkészítő tárgyalásokról sem.

A Pettauiak csillaga ezt követően sem áldozott le, folyamatosan gyarapították hűbéreik és saját tulajdonú birtokaik számát: a gurki püspöktől Löwenberget, Neuhaust és Rabensberget kapták hűbérül, míg a St. Paul monostor Spielfeldet és Ehrenhausent adta át nekik, 1294-ben pedig Treunt vásárolták meg. VI. Frigyes és III. Hartnid 1293-ban felosztotta az apai örökséget: Frigyesnek jutott Wurmberg, Hartnidnak pedig Ormoz és Pettau, ami egyben két ág kialakulását eredményezte. Határmenti birtoklásukból kifolyólag számos alkalommal kapcsolatba kerültek a Magyar Királysággal, ami természetesen más határmenti miniszteriálisokról is elmondható, a Pettauiak azonban kiemelkednek az érintkezések nagy száma, valamint önállóan indított akcióik miatt.

Rudolf Veronika

A Kulturális és Innováció Minisztérium EKÖP-24 kódszámú Egyetemi Kiválósági Ösztöndíj Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.

Válogatott bibliográfia

Forrásjegyzék

II. Géza levele Eberhard érsekhez. Ford. Thoroczkay Gábor. In: Írott források az 1116–1205 közötti magyar történelemről. Szerk. Thoroczkay, Gábor. Szeged, 2018. (Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 28.) 163–164.

Ottokar aus der Gaal: Stájer rímes krónika (Részletek). Ford., kommentárok és bev. tanulmány Bagi, Dániel. Bp., 2023. (Arpadiana XII.)

The Galician–Volhynian Chronicle. Transl. Perfecky, George A. München, 1963. (Harvard Series in Ukrainian Studies 16. II.)

Vita Chuonradi archiepiscopi Salisburgensis. Ed. Wattenbach, Wilhelm. in: Monumenta Germaniae Historica Scriptores. XI. Ed. Pertz, Georg Heinrich. Hannover, 63–77.

Irodalomjegyzék

Dopsch, Heinz: Přemysl Ottokar II. und das Erzstift Salzburg. In: Ottokar-Forschungen. Hrsg. Kusternig, Andreas – Weltin, Max. Wien, 1979. (Jahrbuch für Landeskunde von Niederösterreich. Neue Folge 44/45) 470–508.

Freed, John B.: Noble Bondsmen. Ministerial Marriages in the Archdiocese of Salzburg, 1100–1343. ithaca london, 1995.

Hausmann, Hausmann: Der Streit Friedrichs von Pettau mit den Erzbischöfen Friedrich II. und Rudolf I. von Salzburg. In: Recht und Geschichte. Festschrift Hermann Baltl zum 70. Geburtstag. Hrsg.:  Helfried Valentinitsch. Graz, 1988. 263–285.

Kos, Dušan: Vitez in grad. Vloga gradov v življenju plemstva na Kranjskem, slovenskem Štajerskem in slovenskem Koroškem do začetka 15. stoletja. Ljubljana, 2005.

Pirchegger, Hans: die Herren von Pettau. Zeitschrift des Historischen Vereins für Steiermark, 42 (1951) 3–36.

Rudolf, Veronika: Az Árpádok és a Pettauiak. In: Micae Mediaevales X. Fiatal történészek dolgozatai a középkori Magyarországról és Európáról. Szerk. Kovács Enikő et al. Bp., 2022. (ELTE BTK Történelemtudományi Doktori Iskola, Tanulmányok – Konferenciák 16) 77–96.

Rudolf, Veronika: Közép-Európa a hosszú 13. században. Magyarország, Csehország és Ausztria hatalmi és dinasztikus kapcsolatai 1196 és 1310 között. Bp., 2023. (Arpadiana 15.)

[i] II. Géza levele Eberhard érsekhez. Ford. Thoroczkay Gábor. In: Írott források az 1116–1205 közötti magyar történelemről. Szerk. Uo. (Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 28.) Szeged 2018. 163–164.

Ezt olvastad?

Beleszólt-e a magyarországi politikába IX. Gergely pápa? II. András és a pápaság viszonya

Egyház és állam, pápaság és világi hatalom egymáshoz való viszonyulása a kereszténység kezdeti évszázadaitól fogva meghatározta az európai történelem alakulását.

X