II. Ottokár – a csúcspont és a bukás

A győztes kroissenbrunni csatát követően II. Ottokár déli irányú expanzióba kezdett valódi birodalmat építve Kelet-Közép-Európában, amely természetszerűleg összeütközéshez vezetett több európai hatalmassággal, végső soron pedig a cseh király elleni birodalmi fellépésbe torkollt. A cikk II. Ottokár hatalmának csúcspontját és az azt követő bukás folyamatát tekinti át.

II. Ottokár 1260. július 12-én döntő győzelmet aratott IV. Béla magyar király és István herceg felett Kroissenbrunnál, amely végleg eldöntötte a Babenberg-örökség sorsát. A következő évben megkötött bécsi békében IV. Bélának el kellett ismernie Stájerország elvesztését, amely 1254 és 1260 eleje között ideiglenesen magyar uralom alatt állt, valamint feltételezhető, hogy neki és utódainak a hercegségekre támasztott mindenfajta igényüket is fel kellett adniuk. A megegyezést a középkorban szokásos módon egy dinasztikus kapcsolattal pecsételték meg: II. Ottokár frigyre lépett a magyar király egy rokonával. Mindehhez természetesen előbb el kellett válnia feleségétől, Babenberg Margittól, amit a gyermekáldás elmaradására – Margit jó húsz évvel idősebb volt Ottokárnál – hivatkozva és a pápai támogatás birtokában könnyen ki tudott eszközölni. Ottokár első választása IV. Béla legkisebb leányára, a szentéletű Margitra esett, aki azonban elutasította a kérőt és sietve belépett a Nyulak szigeti (mai Margit-sziget) domonkos apácazárdába. Ekkor a figyelem Béla unokáira, azon belül is legidősebb leányának, Annának a Rosztyiszlav csernyigovi fejedelemmel kötött házasságából származó és a Stájer Rímes Krónika szerint rendkívüli szépséggel megáldott Kunigundára irányult.

bukás
Kunigunda cseh királyné, Königsaali Krónika, 14. század (Forrás: Wikipédia)

Az esküvőre még ugyanabban az évben sor került, ahogyan a friss házasok prágai koronázására is. Igen valószínű, hogy valamiképp kapcsolatban állt a békekötéssel, de legalábbis az újonnan létesített cseh–magyar szövetséggel IV. Béla azonos nevű, fiatalabb fiának a menyegzője Ottokár unokahúgával Brandenburgi Kunigundával. Az 1264-ben, a Duna mellett Pozsony környékén – és Ottokár költségén – megtartott ünnepségen a régió minden hatalmassága tiszteletét tette, kifejezve a cseh király és az új szövetségese iránti tiszteletet, valamint az egy politikai szövetségbe való tartozást. Az esemény ezen felül arra is alkalmat adott „az aranykirálynak”, ahogyan egyes kortárs források nevezték Ottokárt, hogy ország-világ előtt bemutassa hatalmát, gazdagságát, bőkezűségét, azaz hogy egyszer s mindenkorra tisztázza: saját magát tekinti a térség vezető hatalmának. Efelől az 1260-as években már keveseknek lehetett kétsége, hiszen az Osztrák és Stájer Hercegség megszerzése után gyors egymásutánban követték egymást az újabb hódítások.

A Margittól való válását követően Ottokár sietett jogi értelemben is bebiztosítani eddigi szerzeményeit, így 1262-ben (írásban) hűbérül vette a hercegségeket Cornwalli Richárd választott római királytól. A Kasztíliai Alfonzzal a trónért viaskodó Richárd számára nagy előrelépést jelentett a cseh király elismerésének újabb kifejeződése, amit csak fokozott, hogy Ottokár nem sokkal később egy készülődő római királyválasztásról számolt be, azaz – bár más célok motiválták – segítséget nyújtott amúgy is ingatag pozíciója megőrzésében. Mindennek fényében nem meglepő, hogy Richárd kinevezte őt a Rajna jobb partján elterülő birodalmi javak őrzőjévé, ami lehetővé tette Ottokár számára a nyugati irányú terjeszkedést. 1265-ben annektálta a stratégiai szempontból kiemelt jelentőségű Eger városát és annak közvetlen környezetét (Egerland).

Cornwalli Richárd választott római király (1257-1272), 13. századi ábrázolás (Forrás: Wikipédia)

Az akció rögtön kiváltotta XIII. Henrik alsó-bajor herceg haragját, ugyanis Eger elfoglalását a saját érdekszférájába történt benyomulásként értelmezte, ráadásul a térségben más kellemetlenségek is érték az egyházi méltóságviselők miatt. Utóbbiak közül Ulászló salzburgi érsek a cseh király sziléziai rokonságából származott, Péter passaui püspök pedig előbbi korábbi nevelőjeként szintén cseh befolyás alatt állt, ami nyilvánvalóan előnytelen volt XIII. Henrik számára. Fokozta a problémát az Ulászló hivatalba lépése előtt lezajlott salzburgi szkizma, amelyben a cseh király a korábbi választott salzburgi érseket, az unokatestvérét, Spanheim Fülöpöt támogatta annak ellenére, hogy a pápa megfosztotta méltóságától, míg XIII. Henrik az újonnan megválasztott Ulrikot. Az 1260-as évek első felében több fegyveres összeütközéshez vezető konfliktus természetszerűleg nem öregbítette a korábban is problémás cseh–bajor viszonyt. 1266–1267-ben emiatt háborúra is sor került a két fél között, amely átütő siker helyett inkább csak veszteségeket okozott mindkét tábornak.

Spanheim Fülöp választott salzburgi érsek pecsétje (Forrás: Wikipédia)

Jóval sikeresebbnek tekinthető II. Ottokár déli irányú terjeszkedési politikája. Unokatestvére, III. Ulrik karintiai herceg, mivel nem rendelkezett örökössel, titkos örökösödési szerződésre lépett a cseh királlyal 1268 decemberében. Ulrik öccse, a már említett Spanheim Fülöp ugyan igényt tartott a trónra – a pápa éppen azért fosztotta meg érseki méltóságától, mert nem volt hajlandó felszenteltetni magát, nehogy eljátssza az esélyét a hercegség megöröklésére –, ám hatalomra kerülését sem Ulrik, sem Ottokár nem tartotta kívánatosnak, így egyfelől titokban tartották előtte a megállapodást, másfelől pedig megszerezték számára az aquileiai pátriárkai méltóságot. Ennek ellenére Ulrik 1269. évi halála után Fülöp nem volt hajlandó elismerni Ottokár örökösödését, és háborút indított ellene. Növelte a cseh király nehézségeit, hogy Fülöp egy ideig számíthatott V. István magyar király támogatására.

III. Ulrik karintiai herceg pecsétjének egy darabja (Forrás: Wikipédia)

Az 1261. évi cseh–magyar béke, majd dinasztikus kapcsolat kiegyensúlyozott viszonyt teremtett a két ország között, tulajdonképpen 180 fokos fordulatot hozva, hiszen az 1250-es évektől kezdve a Cseh Királyság számított Magyarország fő ellenfelének. Innentől kezdve azonban IV. Béla legfontosabb szövetségeseként tekintett II. Ottokárra, amiben nem kis szerepe volt az elsőszülött fiával, Istvánnal fennálló viszályának. Kettejük küzdelme 1262-ben az ifjabb királyi cím bevezetéséhez, 1265-ben pedig az ország végleges felosztásához vezetett. Ugyan a cseh király nem avatkozott be a tényleges harcokba, ám tudható, hogy diplomáciai szintén egyértelműen az öreg királyt támogatta, 1267-ben pedig kész volt katonákat is a rendelkezésére bocsátani, erre azonban végül nem volt szükség. IV. Béla támogatása nyilvánvalóan nem tette őt szimpatikussá István ifjabb király szemében, aki saját külpolitikát folytatva, inkább Anjou Károly nápolyi és szicíliai király felé orientálódott. Nem meglepő ezért, hogy IV. Béla a halálát érezvén közeledni beszédes kéréssel fordult unokája férjéhez: arra buzdította, hogy amennyiben halála után felesége, leánya és hű bárói kénytelen lennének elhagyni az országot, nyújtson nekik menedéket.

IV. Béla megkoronázza fiát, Istvánt Mária királyné jelenlétében. Képes Krónika, 14. század (Forrás: Wikipédia)

Az öreg király félelme nem bizonyult alaptalannak. Halála után Anna hercegnő a királyi kincsek egy jelentős részével, később pedig több bárója is Csehországba menekült. A nem sokkal később fellángoló határvillongásokból 1271-re valódi háború kerekedett, amelynek során II. Ottokár minden addiginál mélyebben, egészen a Vágig benyomult Magyarországra számos várat és várost elfoglalva. Istvánnak ugyan sikerült feltartóztatnia őt a Rába és a Rábca között, ám döntő győzelmet ő sem tudott kicsikarni, így a felek tanácsosabbnak látták a békét keresni. A Pozsonyban megkötött békeszerződés garantálta mindkét fél hódításait, Ottokár visszaadta az elfoglalt erősségeket, István pedig többek között letett Spanheim Fülöp támogatásáról. Keleti határai biztosítása után Ottokár minden félelem nélkül vetette bele magát a Fülöp elleni harcba, 1272-re teljes győzelmet aratva. Ekkor nemcsak a Karintiai Hercegséget, Krajnát és a Vend Őrgrófságot vette ténylegesen is birtokba, hanem Aquileiára is kiterjesztette befolyását.

II. Ottokár fennhatósága alatt álló területek 1253 és 1271 között (Forrás:Wikipédia)

Ugyanebben az évben érte el II. Ottokár hatalma csúcsát. A cseh, morva, osztrák, stájer, karintiai, krajnai és vend területeket magában foglaló birodalma a Német-római Birodalom leghatalmasabb fejedelmévé és Kelet-Közép-Európa elsőszámú hatalmi tényezőjévé tette, amit jelentős befolyása a salzburgi egyháztartomány főpapjaira, Aquileiára, valamint a sziléziai hercegekre csak még inkább felerősített, ráadásul az alsó-bajor herceggel és V. Istvánnal 1271-ben kötött békék nagyfokú stabilitást is adtak a cseh király kezén lévő konglomerátumnak. A csúcs elérése után azonban rögtön mutatkozni kezdtek a hanyatlás jelei.

II. Ottokár hercegségekbeli uralma egyre kevésbé nyerte el a helyi nemesség és miniszteriálisok tetszését, ugyanis Ottokár felrúgva az 1254-ben kötött egyezséget, lényegében egyedül kormányzott, idegen helytartókat helyezett a Babenbergek egykori tartományainak élére, számos várat kisajátított vagy leromboltatott, valamint fokozatosan korlátozta a korábbi elit mozgásterét és az igazságszolgáltatási hatáskörét. Az engedelmességet megtagadó miniszteriálisok elleni fellépésre már az 1260-as években is több példa akadt, ám a cseh király ekkor még jóvá tudta tenni a sérelmeket, 1271–1272 fordulóján azonban változott a helyzet. Koholt vádak alapján elfogatta, majd Prágába vitette és ott fogságba vetette a köztiszteletnek örvendő Mahrenbergi Siegfried stájer miniszteriálist, nem sokkal később pedig brutális módon kivégeztette. Az eset keltette felháborodás elsősorban Stájerországra terjedt ki, panaszuk azonban találkozott az egyre inkább mellőzött osztrák arisztokráciáéval, az így formálódó ellenzék pedig röviddel ezután hathatós támogatásban részesült az 1273-ban újonnan megválasztott római királytól.

II. Ottokár pecsétje, 1270k. (Forrás: Wikipédia)

1272-ben ugyanis elhunyt Cornwalli Richárd választott római király, a fejedelmek pedig – annak ellenére, hogy Kasztíliai Alfonz még életben volt és igényt tartott a trónra – római királlyá választották Habsburg grófját, Rudolfot. Utóbbiról sokáig tartotta magát a tévhit, miszerint csak azért nyerte el e magas méltóságot, mert súlytalannak számított a birodalmi politikában, tehát a fejedelmeknek nem kellett egy szigorú kormányzattól tartaniuk, valamint azért, mert már idős volt, vagyis jó eséllyel csak néhány évnyi uralkodásra kellett számítani részéről. Mára azonban nyilvánvaló, hogy ezen feltételezések minden alapot nélkülöznek, hiszen Rudolf ugyan elmúlt már ötven éves a megválasztásakor, ám kitűnő egészségnek örvendett, továbbá ekkor és később is számos katonai akcióban vett részt, amelyek komoly fizikai igénybevétele nem jelentett számára problémát. Maga Rudolf ugyan nem volt birodalmi fejedelem (Reichsfürst), tehát rangban Ottokár és a többi választó alatt állt, ám a dél-német területek vezető uralkodója volt, a svájci, elzászi és sváb térségben pedig kifejezetten nagy kiterjedésű birtokállománnyal rendelkezett. A szegénységére és alkalmatlanságára vonatkozó híradások szinte minden esetben a cseh király propagandájára vezethetőek vissza, aki mindent megtett a római királyválasztás érvényességének vitatására – mivel az a cseh szavazat mellőzésével történt.

Habsburg Rudolf realisztikus vonásokat őrző sírköve a speyeri dómban. (Forrás: Wikimedia)

Rudolf megválasztásának híre Sopron alatt érte Ottokárt, mivel 1273 nyarán újabb hadjáratot vezetett a Magyar Királyság ellen. V. István 1272. évi váratlan halála után főúri pártok ragadták magukhoz a hatalmat a kiskorú IV. László mellett, így az ország mai szóval élve destabilizálódott. Ottokár minden bizonnyal előnytelen változástól tartott a cseh–magyar kapcsolatokban, aggodalmai pedig még ugyanabban az évben be is igazolódtak: az éppen Csehországból hazatért Kőszegi Henrik brutális kegyetlenséggel meggyilkolta az Árpád-ház egyetlen felnőtt férfitagját, Kunigunda cseh királyné fivérét, Béla macsói és boszniai herceget, amely tett egy csapásra megrontotta a szomszédok viszonyát. Kölcsönös betöréseket követően Ottokár 1273 nyarán nagyszabású hadjáratot indított Magyarország ellen. Ismételten több várat is a kezére kerített a Duna jobb és bal partján is, a különböző főúri csoportosulások összefogása ellenére azonban ezúttal nem tudták megállítani. A cseh király tulajdonképpen Habsburg Rudolf megválasztásának hírére vonult csak ki az országból, ám az eddigi esetekkel ellentétben sem fegyverszünetet, sem békét nem kötött IV. Lászlóval, ennek megfelelően pedig az elfoglalva tartott erősségek – mint Pozsony, Sopron, Óvár…stb. – is a kezén maradtak.

IV. (Kun) László magyar király (1272-1290), Képes Krónika, 14. század. (Forrás: Wikipédia)

Habsburg Rudolf legfőbb célja az interregnum alatt, pontosabban az 1245 után elidegenített birodalmi javak visszaszerzése volt, minek következtében gyorsan szembekerült II. Ottokárral, akinek minden fentebb ismertetett hódítása ebbe a kategóriába tartozott. Az Osztrák és a Stájer Hercegség esetében ugyanis nem szabály szerint – nyilvánosan és személyesen – zajlott a hűbérül vétel, Karintia, Krajna és a Vend Őrgrófság esetében pedig kísérletet sem tett az utóbbira, ráadásul III. Ulrik nem is rendelkezhetett róluk szabadon, így az örökösödési szerződés is semmisnek tekinthető. Rontott a helyzeten, hogy Ottokár nem volt hajlandó örökletes területeit, azaz Cseh- és Morvaországot sem hűbérül venni az új római királytól, ami miatt hűbéri per indult ellene, amely nem meglepő módon elmarasztaló ítélettel ért véget. Ottokárnak vissza kellett adnia minden hódítását, de örökletes területei is visszaszálltak a birodalomra. Az ítélet érvényesítésére 1276-ban birodalmi hadjárat indult Rudolf vezetésével és a fejedelmek többségének részvételével.

A fejlemények tudatában Ottokár lépéseket tett uralmának stabilizálására a hercegségekben, többek között cseh katonaságot helyezett a fontosabb várakba és városokba, felbontotta a miniszteriálisok levelezéseit, majd lezáratta a határokat, amelyekkel csak még inkább elidegenítette magától az amúgy is felháborodott helyi arisztokráciát. Ennek fényében nem meglepő, hogy a birodalmi csapatok érkezésének hírére mind a stájer, mind az osztrák miniszteriálisok szinte azonnal átálltak a római király oldalára. A cseh király látva a birodalmi sereg sikereit, karintiai, osztrák és stájer alattvalói elpártolását, az időközben kitört csehországi lázadást, valamint IV. László csapatainak feltűnését a határon, a békekötést választotta. A Bécsben tető alá hozott megegyezés értelmében le kellett mondania minden hódításáról, Cseh- és Morvaországot viszont hűbérül vehette Rudolftól. Utóbbival dinasztikus kapcsolatokat is előirányoztak, valamint Ottokárnak meg kellett ígérnie, hogy visszaadja az 1273-ban elfoglalt magyar erősségeket.

Anton Petter: A morvamezei csata (19. század) (Forrás: Wikipédia, Anton Petter – Bitva na Moravském poli)

Minden ünnepélyesség és erőfeszítés dacára mindkét fél kezdettől fogva tisztában volt vele, hogy ez a megállapodás csak ideiglenes, a végső összecsapás pedig még hátra van. Így 1277–1278 folyamán két további szerződés megkötésével párhuzamosan mind Ottokár, mind Rudolf elsősorban szövetségesek szerzésével és felkészüléssel töltötte az időt. Kettejük közül ezúttal is Rudolf bizonyult eredményesebbnek, ugyanis újfent sikerrel állította a maga oldalára IV. Lászlót, aki igencsak sérelmezte, hogy Ottokár nem teljesítette az 1276. évi megállapodás magyar várakra vonatkozó pontját. A döntő ütközetre 1278. augusztus 26-án került sor Dürnkurt és Jedenspeigen között (második morvamezei csata), amely nem kis részben IV. László magyar és kun csapatainak hála Habsburg Rudolf győzelmét hozta. II. Ottokár – bár a végsőkig bátran küzdött – holtan maradt a csatatéren, korabeli források szerint a kivégeztetett Mahrenbergi Siegfried rokonai gyilkolták meg. A római király megkerestette ellenfele holttestét a csatatéren, majd több hétre kiállíttatta Bécsben, hogy elkerülje az esetleges visszatéréséről szóló szóbeszédeket.

Halálával gyökeres fordulat következett be a régió életében. Ottokár fiának kiskorúsága és a nemesi pártok viszálykodása miatt Csehország a következő évtizedekre elvesztette nagyhatalmi státuszát, míg a Habsburgok több évszázadra megvetették lábukat az Osztrák és a Stájer Hercegségben.

Rudolf Veronika

Válogatott irodalom

Dopsch, Heinz – Brunner, Karl – Weltin, Maximilian: Österreichische Geschichte 1122–1278. Die Länder und das Reich. Der Ostalpenraum im Hochmittelalter. Wien 1999

Hoensch, Jörg K.: Přemysl Ottokar II. von Böhmen. Der goldene König. Graz–Wien–Köln 1989.

Kádár Tamás: Egy rejtélyes politikai gyilkosság és háttere a XIII. század végi Magyarországon: Béla macsói és biszniai herceg pályája. Fons 16. (2009) 4. sz. 411–429.

Ottokar-Forschungen. Hrsg. Kusternig, Andreas – Weltin, Max. (Jahrbuch für Landeskunde von Niederösterreich. Neue Folge 44/45.) Wien 1979.

Pferschy, Gerhard: Zur Beurteilung Siegfrieds von Mahrenberg. In: Festschrift Freidrich Hausmann. Hrsg. Ebner, Herwig. Graz 1977. 367–378.

Vizkelety András: Béla hercegnek, IV. Béla király fiának menyegzője. Irodalomtörténeti Közlemények 97. (1993) 5–6. sz. 571–584.

Žemlička, Josef: Přemysl Otakar II.: král na rozhraní věků. Praha 2011.

Zsoldos Attila: Családi ügy. IV. Béla és István ifjabb király viszálya az 1260-as években. (História Könyvtár. Monográfiák 24.) Bp. 2007.

Ezt olvastad?

II. Ottokár (1253–1278) a cseh Přemysl-dinasztia egyik legismertebb uralkodója, a 13. század második felének emblematikus alakja, akinek uralkodása alapvetően határozta