Bevésett nevek – visszapillantás egy szembenézésre

Programjában és részleteiben rendhagyó könyvbemutatóra és kerekasztal-beszélgetésekre került sor az ELTE Bölcsészettudományi Kar Kari Tanácstermében 2015. november 17-én. A rendezvény keretében a Bevésett nevek című kettős kötetet mutatták be, amelynek első kötete az ELTE holokauszt- és második világháborús emlékműpályázatára beküldött terveket tartalmazza, második részében pedig a felavatott emlékműhöz kapcsolódó konferencián elhangzott előadások kaptak helyet.


Fotó: www.elte.hu

A könyvbemutatót Balog Zoltán, az emberi erőforrások miniszterének beszéde nyitotta meg, melynek középpontjában a múlttal való szembenézés és a közös fundamentumok voltak. „Amit látunk, az nem a jövőnk, hanem a múltunk” – szögezte le a miniszter Søren Kierkegaard szavait idézve. Előadásában arra kereste a választ, hogy vannak-e közös fundamentumok a Kárpát-medencét benépesítő népek körében, van-e konszenzus közöttük. Beszédében a felavatott emlékmű kapcsán tiszteletreméltónak nevezte a Bölcsészettudományi Kar törekvését, kiemelve, hogy az emlékmű közös fundamentumokat, közös veszteséget jelképez, legyen az áldozat akár katona, akár munkaszolgálatos, akár gázkamrában meggyilkolt. Balog kiemelte, hogy az ELTE példát mutat azoknak, akik még erre nem képesek. A miniszter izgalmasnak és megrázónak írta le az emlékmű koncepcióját, amelynek keretében a véleménye szerint nem a törések mentén létrejött szigetekről van szó, hanem közös életről, és együttélésről.

A soron következő előadó Mezey Barna, az ELTE rektora volt, aki előadásában az ELTE emlékművére és az emlékezésre helyezte a hangsúlyt. Leszögezte, hogy az emlékműveknek van elő- és utóélete. Szükségesnek nevezte, hogy legyen egy olyan hely, ahol leróható a kegyelet, és lehetséges az emlékezés, valamint kitért arra is, hogy sokáig nem rendelkezett az ELTE ilyen hellyel. Mezey beszédében kiemelte, hogy voltak az egyetem történetének fájó pillanatai, amelyre nem szívesen emlékeznek. Azonban véleménye szerint pont emiatt volt szükséges a tragédia emlékezetbe emelése az emlékművel. A rektor közös kötelességnek nevezte a múlt árnyaltabb látását. Előadása végén megköszönte az emlékmű előkészítésében résztvevők munkáját, és reményét fejezte ki, hogy rendezvény megerősít mindenkit abban, hogy „nehéz a múltat megismerni, de lehet”.


Fotó: www.elte.hu

Borhy László, az ELTE Bölcsészettudományi Kar dékánja beszédében hangsúlyozta, hogy a kettős kötet „becses vállalkozás” és szándék a Bölcsészettudományi Kar számára. A dékán részletezve a vállalkozás nagyságát, kiemelte, hogy a kötetek készítésében közel 250 ember vett részt, akik közül a legfiatalabb 21 éves volt, míg a legidősebb 70.

Ezután az eredetileg meghirdetett programtól eltérve Komoróczy Géza, az ELTE Bölcsészettudományi Kar emeritus professzora ragadta magához a szót, rövid beszédben számon kérve a héber nyelvű feliratok hiányát a Trefort kert bronzcsíkján. Kiemelte, hogy az emlékművön szereplő személyek 95 százaléka zsidó áldozat volt, akik magyar állampolgárok voltak, ámde zsidóként vitték őket Auschwitzba. Komoróczy tömören összegezve bírálatát, leszögezte, hogy az emlékmű nem az áldozatok emlékműve az odavaló 4-5 héber szó nélkül.

György Péter, az ELTE BTK Művészetelméleti- és Médiakutatási Intézet igazgatója ezután röviden ismertette a köteteket, köszönetet mondva a kötetek készítésében közreműködnek, és hangsúlyozva, hogy anyagi ellenszolgáltatás nélkül végezték munkájukat. Továbbá megköszönte Balog Zoltánnak, valamint Scheuer Gyulának, az ELTE kancellárjának a támogatást.

Végezetül Balog Zoltán ünnepélyesen átadta a kötetek példányait a projektben résztvevő építészek, építészhallgatók és tipográfusok egy csoportjának. Ezután sor került az emlékműátadást megörökítő kisfilm levetítésére.

A rendezvény délelőtt kezdődő szekcióját a kar előző dékánja, Dezső Tamás zárta, aki köszönetet mondott György Péternek, valamint beszédében élete egyik legmagasztosabb pillanataként hivatkozott az emlékművet felavató tavalyi ünnepségre.


Fotó: www.elte.hu

A rendezvény délutáni szekciójának keretében két érdekes műhelybeszélgetést rendeztek. Az első kerekasztal-beszélgetést Ki fér hozzá a múlthoz? címmel rendezték Csonka Laura PhD-hallgató moderálásával, résztvevői pedig Mikó Zsuzsanna, a Magyar Nemzeti Levéltár főigazgatója, György Péter, az ELTE BTK Művészetelméleti és Médiakutatási Intézetének igazgatója, Rainer M. János az Eszterházy Károly Főiskola professzora, valamint Balázs Zoltán, a Budapesti Corvinus Egyetem professzora, és Frazon Zsófia, a Néprajzi Múzeum munkatársa voltak. Az első kérdésre válaszolva, mely szerint mennyire hozzáférhetőek a források, Mikó Zsuzsanna kiemelte, hogy jó lehetőséget biztosít a kutatókat kiemelten kezelő magyar jogszabályi környezet a forrásokhoz való hozzáférésre. Mikó hangsúlyozta továbbá a levéltári kutatáshoz szükséges ismeretek fontosságát, többek közt az iratismeret, a forráskritika, és az adatbázis-ismeret területein. Rainer M. János azonban eltérően vélekedett, nagyon nem szerencsésnek nevezve, hogy a törvény megteremtette a tudományos kutatók rendjét, „felettébb antidemokratikus módon”. Rainer M. szerint a jelenkortörténeti kutatások kapcsán bosszantóak a megismerés korlátai, melyek összefüggenek a vonatkozó iratok hiányával. Erre példaként említette a rendszerváltás idején és azt követően keletkezett gazdasági iratokat, melyek különböző okokból eredően sokszor nem kerülnek be a levéltárakba. Rainer M. értékelése szerint a titokvédelem átlépi a rendszerváltást, és egyes irracionális szempontoknak köszönhetően számos történés, illetve életpálya válik megismerhetetlenné. Frazon Zsófia fontosnak nevezte a múzeumok, mint intézmények saját történetének feltárását, valamint kiemelte a gyűjteménygyarapítási stratégiák szükségességét. György Péter pedig hozzászólásában a forráskeletkezés fokozódására, áttekinthetetlenné válására hívta fel a figyelmet, kezelhetetlen problémaként hivatkozva minderre. György meglátása szerint soha ilyen popularizálódása nem történt meg a múltnak, mint korunkban, amikor bárki archiváló lehet. Továbbá kijelentette, hogy eltűnőfélben van a kánon, amely meghatározza, hogy mi a történelem és mi minden számít történelemnek. Balázs Zoltán hozzászólásában több témát érintett a Budapesti Corvinus Egyetem és a kutatások korlátai kapcsán. Kiemelte, hogy a rendszerváltás, és az azt követő időszak gátszakadás-szerűen indította meg a helyi közösségek múltfeltárásának folyamatát, melynek keretében sok értéket tártak fel. Ugyanakkor aggasztó problémaként hivatkozott a gazdasági rendszerváltás kutathatóságának helyzetére. Balázs példaként hozta fel a kárpótlást, melynek kapcsán „elég ijesztőnek” nevezte, hogy keveset lehet tudni a folyamatáról.


Fotó: Gyenes Andrea

A második kerekasztal-beszélgetés által, melyet Csillagok, házak, egykor, s ma címmel rendeztek meg, a csillagos házak projekt létrejöttébe és fogadtatásába nyerhetett betekintést a hallgatóság. A résztvevők közt volt Gács Anna, az, ELTE BTK Művészetelméleti és Médiakutatási Intézetének oktatója, Lénárt András, az OSZK 1956-os Intézet történésze, valamint egyben az OSA Archívum projektvezetője, Schmal Alexandra, az OSA Csillagos házak programvezetője, Bálint András, a Radnóti Miklós Színház igazgatója, és Nyitrai Balázs, az ELTE BTK Művészetelméleti és Médiakutatási Intézet hallgatója. A Tiszai Orsolya és Csernay Dóra által moderált beszélgetést során Lénárt András kiemelte, hogy a videók alapján 7 ezer főre becsülték a résztvevők számát a programon, amely értékelése szerint jól sikerült. Azonban aggályként fogalmazta meg, hogy a programmal talán csak az erre fogékony réteget sikerült elérni.. Lénárt szerint többségében pozitívak voltak a projektre adott reakciók, csupán kettő negatív reakciót emelt ki: egyrészt pár házat le kellett venniük a csillagos házak térképéről, mivel a házak jelenlegi tulajdonosai a megbélyegzéstől félve fenyegették a szervezőket. A másik esetben pedig egyes házaknál felháborodtak a lakók, hogy az alapvető információkkal ellátott Dávid-csillagokat ragasztottak ki a házukra. A beszélgetés során a résztvevők a csillagos házak projekt mellett megvitatták emlékezés vagy emlékeztetés dilemmáját is.

Teleki András

Kapcsolódó cikkek:

„A jó emlékmű mozgásban tartja az emlékezést”

Assziriológusként az ELTE BTK szolgálatában – interjú Dezső Tamással

„Hagyomány, megtartás, fejlődés” – interjú Borhy Lászlóval

A könyvek túlélik? – Az Országos Széchényi Könyvtár Holokauszt-kiállítása

KL Auschwitz-Birkenau: „Minden idők legnagyobb embermegsemmisítő intézménye”

Ezt olvastad?

150 éves a Magyar Történelmi Társulat, a Magyar Nemzeti Múzeum két új időszaki kiállítása is megnyílt, valamint az MTA BTK