Gyorstalpaló, elvtársaknak – Iskolapélda pozitív és negatív előjellel

A Rákosi-korszaknak az élet minden aspektusát átalakító és a pártvonalnak megfelelően eltorzító, represszív tevékenységéről meglehetősen széles szakirodalmi háttér áll a történésztársadalom és az érdeklődők rendelkezésére. Ebben a bőséges szakirodalmi választékban mégis viszonylag kevés figyelem fordul a rendszer egyik alappillérének, az igazságszolgáltatásnak az átalakítására. Ezt az űrt hosszú évtizedek óta elsősorban Zinner Tibor alapos munkássága tölti be, aki önálló munkáiban, illetve szerzőtársaival együtt igyekszik bemutatni a jogszolgáltatás jogfosztását, vagy – amint ő fogalmaz gyakran – az igazságszolgáltatásnak a politika szolgálóleányává tételét. 2023-ban a Nemzeti Emlékezet Bizottsága gondozásában, Gyorstalpaló, elvtársaknak. A bírói és ügyészi akadémia, 1949–1954 címmel megjelent vaskos monográfiája szintén az igazságszolgáltatás Magyar Dolgozók Pártja (MDP) elveinek megfelelő átstrukturálásának egy kiemelt szegmensével foglalkozik: az 1945 előtti bírói kar leépítésével és az új, a párt irányvonalainak eleget tévő káderek képzésével.

A kötet tehát jóval többet nyújt, mint amit a címben ígér. A korszak jogpolitikájának megfelelő káderképzés tárgyalása mellett ugyanis Zinner annak történeti (és természetesen jogi) előzményeit, kontextusát és következményeit is megadja, sőt, az események „főszereplőinek” életútjával tovább gazdagítja munkáját. Nem véletlen, hogy a közel nyolcszáz oldalas monográfia előszavát jegyző Dr. Patyi András a „súlyos” jelzővel illette a munkát annak adatgazdasága, de elsősorban témája miatt. Az igazságszolgáltatás kötetben tárgyalt átalakítása ugyanis nem pusztán a bírókat, ügyészeket és ügyvédeket érintette, hanem közvetve vagy közvetlenül az ország egész lakosságát is, évtizedekre meghatározva a mindennapi életnek az egyeduralkodó párt által kijelölt jogi kereteit. A kötet kimondott célja tehát nem pusztán a hazai igazságszolgáltatás elleni offenzíva, hanem az abban résztvevőket és az egész magyar társadalmat érintő következmények bemutatása is.

A kötet két fő részből áll: az első négyszáz oldal a téma tárgyalását, az utolsó háromszáz pedig a kötetben említett és az eseményekhez szorosan kapcsolódó személyek életútjait tartalmazza. Elő- és utószót nem számba véve a tárgyalás hét fejezetből áll (Miről szól a könyv?, Adalékok Magyarország nemzetközi helyzetéhez 1944 őszétől, Célkeresztben a múlt jogászai, 1945–1949, A tanfolyamok kezdetétől a gyorstalpaló megszűntéig, A forradalom felé, Akadémisták a harcmezőn, az ügyvédek és ügyvéddé lett bírók vesszőfutása, Elmaradt igazságtétel, pártos létszámapasztás) amelyek közül a negyedik további négy alfejezetben tárgyalja az akadémia működését.

Zinner a kutatás és forrásfeldolgozás iskolapéldáját adja kötetében – pozitív előjellel. Az általa felhasznált források típusa szerteágazó: a jogszabályok és a „hagyományos” levéltári források (jelentések, jegyzőkönyvek, határozatok és tervezeteik) mellett elemzésének részévé teszi a korabeli szakirodalom vonatkozó darabjait, visszaemlékezéseket, meg nem jelent kéziratokat és a sajtó hasábjain publikált közléseket. Alapossága és minden részletre kiterjedő figyelme a kötet vezérvonala és elemzésének alapja. A forrásbázis, sőt, a források keletkeztetőinek is rendkívül jó ismerete olyan felkészültséggel vértezi fel Zinnert, amellyel meggyőzően támaszthatja alá tételeit az igazságügy átalakítását illetően.

Hogyan lesz mégis a négy évfolyamnyi, alig öt éves intézményi múltra visszatekintő gyorstalpaló történetéből közel nyolcszáz oldalas monográfia? Még ha pusztán valóban azt a szűk öt évet mutatta volna be munkájában a szerző, amíg a bírók és ügyészek új generációit képző tanfolyam működött, Zinner felkészültségét ismerve, akkor is tekintélyes terjedelmű munkát vehetett volna kezébe az olvasó – elég csak a szintén általa feldolgozott Rajk–Brankov ügyre gondolni: a szigorú értelemben „csupán” 1948–1949-re datálható eseményről írott monográfiája 2013-ban és 2014-ben, két kötetben jelent meg (Zinner Tibor: „A nagy politikai affér”. A Rajk–Brankov-ügy. I. és II. kötet. Budapest: Saxum Kiadó, 2013 és 2014). Kizárólag az akadémia tanfolyamainak tárgyalása azonban olyan kérdéseket vetett volna fel, amelyek lezáratlanul hagyták volna a gyorstalpaló bemutatását. Zinner ezért az akadémia felállításához vezető utat is tárgyalja, így megadva annak tágabb kontextusát a jog és a korabeli politika változásainak kereteiben. Az első fejezetekben ennek megfelelően egészen az első világháborút megelőző évekig nyúl vissza rámutatva, hogy a honi bírói és ügyészi kar pártvonalnak megfelelő átszervezése a magyar igazságügynek azt a hosszú évtizedek óta tartó organikus fejlődését akasztotta meg, ami az első világégés és a Horthy-korszak alatt kialakult körülmények közepette is igyekezett a hazai jogrendet megőrizni, azt az újra és újra megjelenő szélsőségekkel szemben megtartani. A hazai igazságszolgáltatás fejlődési ívét 1948-ben, sőt, mint a kötetből kiderül, már 1945-ben a kommunista párt megtörte, ezzel egyúttal előre jelezte annak jövőbeli sorsát. Igaz, akkor még a párt grémiuma sem láthatta előre, milyen következményei lesznek akár rövid-, akár hosszútávon az általuk kierőszakolt változásoknak. A cél azonban világos volt: megszabadulni az elmúlt rendszerben edzett bíróktól, ügyészektől és ügyvédektől mint „reakciós” és „fasiszta” elemektől, helyükbe pedig új, megbízható káderállományt állítani. Zinner részletesen beszámol a sokat tapasztalt és gyakorlott bírói kar 1945-től kezdődő szisztematikus megritkításának főbb állomásairól, amit az igazolási eljárások, a „B”-listázás, majd már konkrét törvény (1948. évi XXII. törvénycikk az ítélőbírók áthelyezésének, úgyszintén az ítélőbírók és államügyészségi tagok végelbánás alá vonásának átmeneti szabályozásáról) jelentettek. A pártvezetést azonban hamar, bár korántsem a semmiből érte annak a felismerése, hogy az éppen leváltani tervezett jogászok mögött nincs egy másik, nekik megfelelő csoport, amivel azonnal pótolni lehetne a munkájukból eltávolítottakat. Az átmenet éveiben, sőt, a Rákosi Mátyás pártfőtitkár által a „fordulat éveként” aposztorfált 1948-at követően sem állt a párt rendelkezésére megfelelő utánpótlás. Ekkoriban ugyanis az egyetemeken végzettek még a régi rendszerben kezdték meg a tanulmányaikat, az 1945-öt követően kezdő évfolyamok szolgálatba lépésére pedig még hosszú éveket kellett várni. Ez a párt számára kényszerű szükséghelyzet hívta életre az előbb még Büntetőbírói és Ügyészi Akadémia, utóbb már Bírói és Államügyészi Akadémia néven futó gyorstalpalót az elvtársaknak. Az 1949. október 15-ével induló akadémia pályafutása nem volt zökkenő- és személyi súrlódásoktól mentes, hiszen az igazságügyi tárca folyamatos átalakítása minden esetben hatással volt az általa működtetett tanfolyamra is. Ez teszi tehát nagyon is indokolttá azt, hogy Zinner a tanfolyam mellett a „kulisszák mögé” is bevezesse az olvasót. Máskülönben a gyorstalpaló tárgyalása puszta adatközlés lenne, az igazságügy pártvonal mentén való átalakításával való összefüggések feltárása nélkül.

A politika által indukált külső hatások mellett az akadémia belső életében is bőséggel akadtak problémák. A szerző részletes forráselemzései egyértelműen rámutatnak arra, hogy a legnagyobb problémát az akadémiára beiskolázott káderek felkészültsége jelentette – és ez alatt nem elsősorban a jogi felkészültséget kell érteni, hanem az olyan alapvető készségeket, mint az írás és olvasás. A magaviseleti gondok, mint például a részegesség, dorbézolás, klikkesedés szintén nem segítette az amúgyis megdöbbentően rövid idő, alig bő egy év alatt elsajátítandó bírói, ügyészi és természetesen ideológiai alapok mélyebb megértését. A megritkított bírói és ügyészi kar utánpótlását tekintve mindig elégtelennek ítélt hallgatói létszámmal, az oktatásra alkalmas hely hiányával, illetve elégtelen ellátással küzdő akadémiának ráadásul az 1948 és 1954 közötti politikai lépésváltásokhoz, különösen az 1953-at követő cezúrához is igazodnia kellett, ami természetesen az oktatói gárda gyakori személyi változásait is jelentette. A fenti problémákkal nemcsak a tárca vezetése, de a párt grémiuma is tisztában volt, hiszen több jelentés is tájékoztatott az akadémia egészen abszurd és tarthatatlan állapotáról. Ennek ellenére a minisztérium és a párt vezetése a legjobb esetben is pusztán tüneti kezeléssel igyekezett a számukra egyébként nélkülözhetetlenül fontos gyorstalpalón segíteni.

Az akadémia falain kívül és belül jelentkező problémák ellenére a párt a munkájának gyümölcsét elég érettnek látta ahhoz, hogy az eltávolított bírók és ügyészek helyére immár az egyéves képzésben résztvevő akadémistákat állítsa. Így történhetett például, hogy az egykor postásként és segédmunkásként dolgozó Czakó Kálmán az akadémia elvégzését követően a ranglétrán gyorsan előrehaladva két éven át az ország legfőbb ügyésze lehetett. Zinner elemzéséből továbbá kiderül, hogy ez a „gyümölcs” korántsem volt „érett”, a párt elvárásai csak részben teljesültek. Amint a szerző adatai rámutatnak, az eltávolított jogászok pozíciói sosem lettek maradéktalanul betöltöttek, illetve, amint azt a tárca és az MDP is kénytelen volt beismerni, az igazságszolgáltatásba újonnan bekerülőknek alig volt néhány évnyi gyakorlata a hivatásukban, a „szociális összetételben” pedig továbbra sem sikerült a munkásságot domináns tényezővé tenni. Mindez, illetve az akadémisták munkájának minősége mérhetetlen mennyiségű ügyhátralékot halmozott fel. Az MDP számára nem túl fényes jövőképpel kecsegtető tények ellenére azonban még az akadémia utolsó óráiban is tervezték annak levelező tagozatának megszervezését, a tanfolyam végeztével pedig a még a tárcában maradt, de a korábbi rendszerben végzett vagy dolgozó bírók és ügyészek eltávolítását, korabeli kifejezéssel élve az állomány „racionalizálását”, majd – ismét csak gyorssegélyként – egy immár egyetemi gyorstalpaló bevezetését. Az igazságszolgáltatásnak ez az 1945-től kezdődő átalakítása adja a hazai igazságszolgáltatás átszervezésének iskolapéldáját ­– negatív előjellel.

A kötetből jól kiolvasható Zinner véleménye, miszerint az 1954. szeptember 18-án, negyedik tanfolyamával véget érő akadémia egykori hallgatói az 1956-os forradalom kádári megtorlásakor tették le valódi vizsgájukat (hiszen az akadémián tett kollokvium formalitás volt, a végzésről és a delikvens azt követő munkahelyéről már a számonkérés előtt döntött az iskola vezetése). Az akadémia bemutatása tehát nem ér véget 1954 őszével, Zinner részletes névsorokkal és a megtorlás eljárásaiban hozott döntésekkel mutatja be a gyorstalpalón részt vettek tanfolyamon túlmutató karrierjét. Sőt, az olvasó arról is bőséges információt kap, miként csapódott le az igazságszolgáltatásban az újfent a politika által előirányzott, megtorlást követő felülvizsgálati hullám, ami közel sem jelentett általános amnesztiát a meghurcoltak (és valamiféle kárpótlást a hozzátartozók) számára, vagy felelősségrevonást a megtorlásban, valamint az előtte zajló bírói és ügyészi munkában résztvevőket illetően.

Bár a kötet kézbevételéhez nem szükséges jogászi vagy jogtörténeti végzettség, az olvasó részéről nélkülözhetetlen a folyamatos, értő figyelem, különben valóban elveszhet az egymást sűrűn követő adatok, dátumok, névsorok és egyéb információk közt. Ennek az adatgazdagságnak ellenére a kötet korántsem száraz olvasmány. Már csak témájából adódóan sem tekinthető annak, de Zinner lendületes, az olvasóval folyamatosan kommunikáló szövegezése sokat könnyít a leírtak befogadásán. A gördülékeny olvasást egyedül az olykor akár egy oldalt is kitevő lábjegyzetek akasztják meg. Ezek végjegyzetben vagy függelékben való elhelyezése azonban nem minden esetben lett volna indokolt, lábjegyzetként pedig „azonnal” referálnak a főszöveg egyes részeire.

Bár a Gyorstalpaló, elvtársaknak célközönsége érezhetően (és érthetően) a történésztársadalom, témájából adódóan valahol mindenkinek szól, aki megismerni kívánja a hazai igazságszolgáltatás legsötétebb évtizedeit. Hiszen az erről szerzett ismeretek vértezhetnek fel az ellen, amire előszavában Dr. Patyi is utal: hogy többé, ahogy Zinner fogalmaz, az igazságszolgáltatás ne kerüljön a politika szolgálóleányának szerepébe.

Bessenyei Vanda

Ezt olvastad?

Szerződési biztosítékok a kora újkori Erdélyben

Szerződési biztosítékokkal napjainkban is lépten-nyomon találkozhatunk, még ha a hétköznapi életben nem is gondolunk rájuk kifejezetten ekként. Ilyen például a

X