Élet a frontvonal mögött – Könyvismertetés

A Magyar Történelmi Társulat 2013 októberében Szegeden konferenciát rendezett Háborús mindennapok a hátországban és a hadszíntéren, 1939–1945 címmel. A tanácskozáson elhangzott előadások bővített anyaga kötetbe szerkesztve 2015-ben látott napvilágot.

A recenzens feladata összefoglalni egy kiadvány tartalmát, értékelő elemzést adni annak szerkezetéről, fő csapásirányairól, elhelyezve a munkát az alkotó irodalmi-tudományos életművében. Jelen kötet recenziója szinte egyik szempontnak sem felel meg a könyv sajátosságai miatt. Először is: a terjedelmi korlátok nem teszik lehetővé a hosszas, részletes ismertetést, a téma tágabb kontextusba helyezését – ezt egyébként a szerkesztők az előszóban megtették. Másodszor: 19 tanulmányt, valamint azok szerzőit röviden ismertetni nemcsak a recenzens számára látszik megvalósíthatatlannak, de az olvasók befogadókészségét is alaposan próbára tenné. Ezért a mindenki számára legoptimálisabb megoldásnak néhány szubjektív módon kiválasztott tanulmány tartalmi ismertetése kínálkozik, biztatva mindenkit a kötet kézbevételére és végig olvasására.

Ha egy adott időszakot vagy eseményt közelebbről szeretnénk vizsgálni, a tágabb értelemben vett oral history források – naplók, írott és elbeszélt visszaemlékezések – lehetőséget biztosítanak annak különböző, egyéni nézőpontokból történő megismerésére, hiszen – némileg közhelyesen – ahány ember, annyi történet, azaz minél több szemtanú emlékeit vetjük össze, annál sokszínűbb kép bontakozik ki előttünk. Olvashatunk egymást alátámasztó vagy egymásnak ellentmondó interpretációkat is, a kortársak személyes viszonyulásától, ideológiai hátterétől és még számos más tényezőtől függően.

Kemény Simon. Kép forrása: OSZK Képtár

Gyáni Gábor tanulmányában Kemény Simon és Fenyő Miksa önvallomásain keresztül mutatja be, hogyan válik egy háborús napló kordokumentummá. A szerző mindjárt írása elején felhívja a figyelmet a II. világháborús mindennapok kutatásának kezdetlegességére, valamint az elérhető dokumentumok eltérő forrásadottságaira. Kemény Simon költő, író és kritikus naplójának vizsgálata során Gyáni „az átlagember tapasztalati világának” megjelenítésére koncentrált, kevésbé arra, hogyan bontakozik ki a bejegyzéseken keresztül az alkotó értelmiségi identitása.

„Arra a kérdésre keressük e napló segítségével a választ, hogy mi volt az, ami elsősorban és jellemző módon foglalkoztatta a kor emberét a mindennapok szürke világában, és milyen tárgyi és gondolati életvilág szabott határt napi életrutinjának.” (41. oldal)

Bizonyos határok között minden, e vizsgálódás tárgykörébe tartozó bejegyzés a kor átlagemberére vonatkoztatható. Hogyan szembesült például az élelmiszerellátás nehézségeivel? Kemény esete abból a szempontból speciális, hogy ő a középosztály tagjaként korábban nem élte át a szűkösséget. Ezt számára a háború hozta el. A jegyrendszer és a fejadagok bevezetése kapcsán első világháborús történelmi tapasztalataira hivatkozik, amikor a korábbi nehézségeket az aktuálisnál pozitívabban értékeli. Kitér arra is, mennyire megnőtt a kevés kiváltságos részére élelmet biztosító illegális beszerzési csatornák jelentősége, a kereskedelem pedig drasztikus mértékben visszaszorult, szinte kizárólag az élelmiszerre és a szappanra korlátozódik, az evés mindennapi beszédtéma, az állandó feszültség gyakran agresszióhoz vezet, és az ellátási nehézségek nyomán megjelennek a különböző betegségek is. A hírhiány óhatatlanul elősegíti a rémhírek terjedését, a háborús helyzet pedig alapot teremt ahhoz, hogy az emberek szinte bármit elhiggyenek. Különösen akkor, ha van valóságalapja. Kemény viszont eltér az átlagtól – rendszeresen olvassa a külföldi lapokat és hallgatja az európai rádióadókat, bár a hazai irodalmi és közéletről ő is mások elmondása alapján informálódik, és többször hitelt ad a különféle híreszteléseknek. Katolizált zsidóként őt is sújtják a zsidótörvények, azok hatását és az antiszemitizmus erősödését saját bőrén tapasztalja.

Fenyő Miksa az 1930-as években. Kép forrása: Fenyő Miksa NYUGAT Muzeum

Míg Kemény 1942. január 1. és 1944. március 19. között vezette naplóját, a Nyugat egyik alapító szerkesztőjeként és fontos mecénásaként ismert Fenyő Miksa a német megszállás napján kezdett diáriumot írni. Mivel köztudottan náciellenes volt, 1944 tavaszától nem élhetett nyilvános életet, rejtőzködnie kellett. A két napló keletkezése között a hazai körülmények jelentősen átalakultak: felerősödött a zsidóüldözés, a szovjet csapatok pedig egyre közelebb nyomultak az ország határaihoz. Fenyő, bejegyzései tanúsága szerint gyakran érzett lelkiismeretfurdalást amiatt, hogy míg sorstársai közvetlen életveszélyben vannak, ő gondolatait veti papírra. Végül azzal nyugtatja meg magát, hogy ezekkel a feljegyzésekkel fejezi ki vad tiltakozását a nácizmus ellen. Elítéli a magyar politikai elit kollaborációját, nem kímélve Horthyt sem. Felveti a magyar középosztály nagy részének felelősségét is, bár a felelősségre vonást a széles társadalmi támogatottság miatt nem tartja lehetségesnek. Bírálja Nyírő Józsefet és Wass Albertet, írásaikat tartalom nélkülinek, a szerzőket a politikai propaganda eszközeinek, kiszolgálóinak nevezi. A humánum és az európai kultúra nevében szembeszáll a nácizmus ideológiájával. Utolsó bejegyzése 1945. január 19-én keletkezett, amikor bujkálása véget ért. Kemény Simont a hónap végén saját háza kertjében a nyilasok lőtték agyon.

Milyen volt a hadba vonult katonák és a hátországban élő családtagjaik kapcsolattartása? A kérdésre Szakály Sándor esettanulmányából Györki István honvéd és felesége 1942–43-as levélváltása révén kaphatunk választ. A tábori lapok előzetes cenzúráját az ellenőrzésre kijelölt tiszt végezte, majd ezt követően jutottak el a küldemények a hozzátartozókhoz. A katonák sorai legtöbbször a háborús hétköznapokról szólnak – a hadmozdulatokról és a csapatok helyzetéről ugyanis nem írhattak –, témájuk a katona egészségi állapota, közérzete, az otthoniak feladatai, a gyerek iskoláztatása, stb. A különböző célokat szolgáló és eltérő rendeltetésű zöld, kék és rózsaszín tábori lapok a „rendes posta” és a tábori postahivatalok együttműködése révén jutottak el a címzettekhez. Az 1941-től a zöldszínű lapokon megjelenő nyomtatott feliratok emlékeztették az otthoniakat, miért harcolnak szeretteik a fronton, a rózsaszín lapok nyomtatott feliratai pedig a katonákat buzdították. 1942 nyarára a fronton lévők lelkiállapotában gyökeres változás történt, „hangulatuk igen rossz volt”.

Egy ellenőrzött tábori levelezőlap. További érdekességek a tábori posta történetéből a képre kattintva. Kép forrása: Táboriposta.hu

Györki István és felesége, az 1940-es évek Magyarországának „átlagos falusi” embereinek levélváltása Szakály megállapítása szerint tipikusnak tekinthető. Az ötgyermekes római katolikus somogyi család megélhetését a mezőgazdaság adta. Saját, kétszobás házuk, három hold földjük és kis szőlőjük volt, állataikat többnyire saját szükségletükre tartották. A családfő 1942 májusában vonult be az 51. honvéd gyalogezredhez Kassára, majd júliusban indult a hadműveleti területre. 1943. január 27-én a Don partján aknatalálat következtében hősi halált halt. Bevonulásától haláláig 61 tábori lapot, illetve levelet írt feleségének, ezek közül tizenhármat még Magyarországról, a cenzúra elkerülésével. 1942 szeptemberétől a küldemények száma szaporodott – ekkor ért véget az 1500 kilométeres gyalogmenet a frontra. Györki korábbi katonai szolgálata alatt nem lelkesedett, de azt a haza iránti kötelességnek érezte. Sokat írt az otthoniaknak a kosztról, főleg annak romlásáról a frontra indulás előtt. 35 évesen abban reménykedett, hogy életkora miatt esetleg leszerelik. A leveleken és tábori lapokon használt megszólítások és a befejező sorok szinte minden esetben ugyanazok, a hazaküldött rövid információk sablonosak. A küldeményekben használt fordulatok a paraszti réteghez tartozó, hasonló iskolázottságú katonák írásaiban ugyanúgy megtalálhatók. A szöveges részben sokkal nagyobb hangsúlyt kap az otthoni dolgok iránti érdeklődés, mint a saját helyzetéről való tájékoztatás. Egy-egy levél, illetve levelezőlap akár két hetet is utazhatott, mire célba ért, így néha egyszerre érkezett meg kettő-három a címzetthez. Györki István utolsó levelezőlapja 1943. január 7-én íródott, felesége ezután a bajtársaktól kapott híreket, majd megérkezett a tábori lelkész lapja férje hősi haláláról. A Györkiné által a frontra küldött leveleket a bajtársak juttatták vissza az özvegyhez. Tartalmukat és formájukat tekintve ezek is tipikusak, az átlagostól semmiben nem térnek el. Az asszony az otthon történtekről tudósít: a mezőgazdasági munkákról, a frontról hazaküldött pénz felhasználásáról és a faluba érkezett háborús hírekről. Reménykedik a közeli viszontlátásban, de hiába.

Az ismertetés végére idekívánkozik két személyes visszaemlékezés. Ormos Mária és Harsányi Iván tizenévesekként élték át az 1944–45-ös esztendőket. Nekem mint olvasónak, ez a két elbeszélés volt a legizgalmasabb. Az Ormos család a debreceni Tisztviselő Telepen biztonságban érezte magát, de egy eltévedt bomba hatására a szülők a költözés mellett döntöttek. Így kerültek 1944. június végén a ma Tiszalökhöz tartozó Rázom-pusztára, majd mivel az édesapa hivatala költözni kényszerült, szeptemberben Budapesten, az édesanya féltestvérének lakásában rendezkedtek be. A kiugrási kísérlet kudarca után egyre többet tartózkodtak a ház férfijai által kialakított óvóhelyen, ahol december 25-én kezdődött el a hosszú „pince-élet”. A családfő közben SAS-behívót (Sürgős Azonnal Siess) kapott, és egy hosszú menetben elindult a frontra. Másfél év múlva érkezett vissza a hadifogságból. A pince lakói – köztük egy zsidó férfi és az édesanyja – egy világvevő rádió segítségével tájékozódtak a háborús eseményekről, és várták a város felszabadulását. Februárban megérkeztek a szovjet csapatok. A család a hazatérésen gondolkodott, de erre csak márciusban volt lehetőség, rendkívül nehéz körülmények között. Bár a málenkij robotot szerencsésen megúszták, Debrecenben újabb megpróbáltatások következtek.

A Hirsch család a Népszínház utcai csillagos házak egyikében élt a vészkorszakban. A 14 éves Iván 1944 októberében egy barátja kezdeményezésére jelentkezett Czégér István honvédségi megbízásból dolgozó romeltakarító vállalatánál. A csapat körülbelül fele volt zsidó, akik így mentesültek a napi 22 órás kijárási tilalom alól. A munkáért fizetés és élelmiszerjegy is járt, ami számukra – mivel zsidók munkát nem vállalhattak, pénzhez nem jutottak hónapok óta, élelmiszerjegy pedig nem járt nekik – a túlélést jelentette. A munkások koruktól függetlenül családfenntartókká váltak, még akkor is ha ez a „félelmetes/boldog időszak” egyeseknek csak heteket vagy néhány hónapot jelentett. A történet elbeszélője később még több megpróbáltatáson ment át, de a Teremtő kegyes volt hozzá, 87 évet élt.

Romeltakarítási igazolvány. Kép forrása: Bedő Árverőház

A kötet tanulmányainak olvasása közben időről időre érdemes visszalapozni az Előszóban közölt „Hétköznapokat moderáló háborús szótárhoz”, megkeresve a szövegekben előkerült kifejezéseket, hívószavakat, amelyek legjobban jellemzik a második világháború magyarországi időszakát, és amelyek eszünkbe juthatnak az 1939–1945-ös évek kapcsán. A fent ismertetett szövegekben erre is több példát találunk.

Váczi Márk

A kötet adatai: Háborús hétköznapok hadszíntéren, hátországban 1939–1945. Szerk. Gyarmati György–Pihurik Judit. Budapest–Pécs, Magyar Történelmi Társulat–Kronosz Kiadó– Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, 2015.

Ezt olvastad?

A VERITAS Történetkutató Intézetben 2018. november 26-án A magyarországi kárpótlási folyamat és levéltári forrásai. Bemutatkozik a VERITAS Történetkutató Intézet Levéltára