Gupvi, Gulág – Magyarok a szovjet lágerbirodalomban 1944/1945-2019/2020

2019. november 25-én az Országház Felsőházi ülésterme adott otthont újfent a Gulág- és Gupvikutatók Nemzetközi Társasága (továbbiakban: GKNT) nemzetközi konferenciájának, melyen a legújabb kutatási eredményeket összegezték. A konferencia és az azt követő megemlékezés fővédnöke Kövér László, az országgyűlés elnöke volt. Az időpontja sem véletlen, mivel a magyar országgyűlés 2012-ben november 25-ét a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapjának nyilvánította a 41/2012 (V.25.) számú határozat alapján. Az emléknapot kifejezetten azért tették november 25-re, mert 1953-ban ekkor érkezhettek haza először foglyok a Gulág, illetve a Gupvi táboraiból. Kiemelendő, hogy a két táborrendszerbe mintegy egymillió magyar állampolgár került a korabeli Magyarország területéről, akik közül 30-35%-uk soha nem térhetett haza. A téma érdekessége és tragikuma egyben az, hogy a szocialista rendszerben nem lehetett e táborokról beszélni, illetve az azokba való elhurcolások tényéről sem: a téma kutatása így csupán a rendszerváltozáskor kezdődhetett meg. A két táborrendszer jelentős hatással volt nemcsak a korabeli, hanem a mai magyar társadalomra is. A konferencián hazai, illetve határon, sőt tengeren túli magyar kutatók és érdeklődők is megjelentek, akik a GKNT vándorkiállítását is megtekinthették a Felsőház előtti folyosón.

A Himnusz közös eléneklését követően Bognár Zalán, a GKNT elnöke, a Károli Gáspár Református Egyetem tanszékvezető docense köszöntötte a résztvevőket, és emlékeztetett arra, hogy 75 éve, 1944 őszén kezdődött Magyarország polgári lakosságának tömeges elhurcolása, továbbá éppen 10 éve alakult meg a Gulág- és Gupvikutatók Nemzetközi Társasága. Számba vette a GKNT főbb eredményeit, egyaránt kitérve a tudományos életben, az ismeretterjesztésben és az elhurcoltak emlékezetének megőrzésében elértekre. Külön kiemelte az egyesület kezdeményezőszerepét a Gulág-Gupvi emlékévek meghirdetésében és a Málenkij Robot Emlékhely létrehozásában. Hangsúlyozta, hogy rengeteg munka vár még azokra, akik fel kívánják tárni a magyar történelem eme tragikus, csak néhány évtizede kutatott szegmensét.

Latorcai János, az Országgyűlés alelnöke nyitotta meg a konferenciát. Beszédében hangsúlyozta a nemzeti emlékezet fontosságát, s hogy ez az alapja nemzeti identitásunknak, mely a mai világban egyre jobban felértékelődik. Kiemelte, hogy a kommunizmus által létrehozott táborrendszer a cári Oroszország katorga táborrendszerében gyökerezik, s hogy annak továbbfejlesztett rendszere elválaszthatatlan Lenin, illetve Sztálin diktatúrájától. Üdvözölte ama tényt, hogy sikerült megvásárolni az orosz levéltárakból több mint 680 ezer fogoly kartonját. Az esemény fontosságát Babits Mihály szavaival élve méltatta: „Az emberi öntudat alapja az emlékezet, míg a nemzeti öntudaté a történelem”

Ezt követően Latorcai Csaba, az Emberi Erőforrások Minisztériuma közigazgatási államtitkára köszöntötte a vendégeket, és üdvözölte a legújabb kutatási eredményeket, melyek nemcsak a kommunista diktatúra által elkövetett bűnökre mutatnak rá, hanem az áldozatoknak, illetve azok családjainak is segítenek az emlékezésben. Beszédében kiemelte, hogy a jelen Európájában muszáj minél gyakrabban emlékezni a kommunizmus bűntetteire, amelyek száma és súlyossága nem marad a nemzeti szocializmus által elkövetettektől.

Megtelt az Országház Felsőházi ülésterme. Fotó: Bielik István

Gulag, Gupvi: a szovjet lágerrendszerek

Az első szekció a Gulág-[1] és Gupvi-[2] táborok sajátosságait mutatta be, különös tekintettel azok működésére, illetve az egyes táborokba elhurcolt magyar lakosság létszámának kérdésére. A szekciót Födváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (továbbiakban: NEB) elnöke vezette.

Az első előadást Schmidt Mária (főigazgató, Terror Háza Múzeum) tartotta Rabszolgasorsra jutva címmel. A bőséges statisztikai adatokkal alátámasztott előadás a két táborrendszer sajátosságainak ismertetésével indult, majd a táborrendszereknek a lenini és a sztálini ideológiában betöltött szerepének ismertetésével folytatódott. Az előadó kifejtette, hogy a marxista-leninista ideológiában az osztályharc elkerülhetetlen és állandó velejárója a történelemnek, ezért a proletáriátusnak el kell pusztítania az ellenségeit. A leninista ideológia a kommunizmus megteremtéséhez tízmilliók halálát is elfogadhatónak tartotta. Kiemelte, hogy a szovjet lágervilág a világ történelmi emlékezetében még nem foglal el olyan helyet, mint a Holokauszt. A kommunizmus bűneit sok helyen tagadják, illetve azt, aki ezeket felhozza, élből reakciós fasisztának bélyegzik. Kiemelte, hogy az emlékezetet erősíteni és ápolni kell, hiszen ez történelmi kötelességünk.

Schmidt Mária előadása. Fotó: Bielik István

A következő előadást Bognár Zalán (tanszékvezető egyetemi docens, Károli Gáspár Református Egyetem; elnök, GKNT) tartotta 1 milliónál több vagy kevesebb? Az 1941-1945 között szovjet (hadi)fogságba vetett magyar állampolgárok létszáma és embervesztesége címen, melyben a magyar (hadi)fogolyveszteség kutatásának nehézségeit mutatta be több példán keresztül. Kiemelte, hogy maguk a szovjet források se egyértelműek, s hogy az összesített magyar hadifogoly-veszteségről is különböző adatokat közöltek a 234 ezertől az 541 ezer főig. Ugyanakkor a magyarországi számítások a Szovjetunióba hurcolt magyarokról 600-700 ezertől 1 millió főig terjednek. Hangsúlyozta, hogy fontos megkülönböztetnünk, hogy a trianoni Magyarországra vagy a visszacsatolásokat követően megnagyobbodott Magyarországra vonatkozó adatokról van-e szó. Bognár Zalán a szovjet és a magyar források kapcsán egyaránt bemutatta, hogy milyen nehézségek adódhatnak a kutatás során. Külön felhívta a figyelmet azokra a – teljes létszám 20-25%-át kitevő – foglyokra, akiket ugyan elhurcoltak, de a szovjet céltáborokba nem érkeztek meg, mivel vagy megszöktek, vagy elhunytak az út során. A szovjet levéltáraktól nemrégiben megvásárolt kartotékokon nincs nyoma ezeknek a személyeknek.

Az első szekciót Máthé Áron (elnökhelyettes, NEB) A szovjetek magyar kollaboránsai – A kommunista párt ideiglenes karhatalmi szervei című előadása zárta, melyben a szovjet megszállókkal együttműködő magyar állampolgárokkal és a belőlük alakuló ideiglenes karhatalmi erők jellegével foglalkozott. Kiemelte, hogy az ilyen alakulatok létrehozása nem számít egyedülálló jelenségnek, hiszen a történelmen végigtekintve azt látjuk, hogy a megszállók rendre alkalmaznak helyi erőket hatalmuk biztosítására. A kollaboránsokat három csoportra osztotta: az úgynevezett „muszkavezetőre” (tolmács helyi vezető), a „névjegyzék-bizottsági tagokra”, és az úgynevezett „policájokra”, akik segítettek a rendfenntartásban, illetve a begyűjtésben. Nemegyszer volt nyilas párttagok segítették a szovjeteket és a magyar kommunistákat a civilek összegyűjtésben. Egyesek át is léptek a másik pártba, a közismert szófordulattal élve zöld pártkönyvüket pirosra cserélték. Az elhurcolások során ezek a „policájok” segítették a névjegyzéki bizottságok működését, amik összeírták az elhurcolandó embereket az adott községből. Sokszor az embereket úgy kényszerítették a listák megírására, hogy ők maguk is rajta voltak. A helyi karhatalmi erők gyakran éltek vissza hatalmukkal. Előszeretettel vittek el papokat, módosabb földműveseket, helyi elöljárókat, azaz olyanokat, akik nem illettek bele a kommunista világképbe.

Határon túli magyarok a GUPVI lágereiben

A konferencia második szekciója a GUPVI lágerekbe került határon túli magyarokról szólt, üléselnöke Dupka György történész, a Szolyvai Emlékpark Bizottság titkára, a GKNT kutatója volt.

A szekciót Murádin János Kristóf (egyetemi adjunktus, Sapienta Erdélyi Magyar Tudományegyetem, GKNT kutató) kezdte „Ha a jóisten hazasegít, nehezen fognak megismerni.” – Erdélyi magyarok és németek a GUPVI lágervilágban és hazatérésük körülményei című előadásával, amelynek során az erdélyi magyar és német civilek elhurcolását, valamint későbbi hazatérésük körülményeit, hazatérésük útvonalait, a tranzit- és fogadólágerek (Foksány, Ramnicu Sarat, Máramarossziget, Debrecen stb.) világát mutatta be. Murádin János is kitért arra, hogy a rendszerváltozásig Romániában sem lehetett nyíltan beszélni az elhurcolásokról. Az erdélyi deportálást két hullámra lehet osztani. Az első 1944 őszén, közvetlenül a frontátvonulást követően történt, míg a másik 1945 januárjában kezdődött. Utóbbi főleg a német származásúakat érintette. Az előadó kiemelte, hogy Erdély területéről az első hullámban nagyjából húsz-huszonötezer magyar, a második hullámban körülbelül hetven-százezer szász és sváb civilt hurcoltak el a szovjetek a GUPVI-ra, többéves kényszermunkára. Az elhurcolások egyik oka az elhúzódó tordai csata volt, amikor is a szovjet-román haderőt négy hétig tartóztatták fel a magyar-német védők, ezért arról tájékoztatták Sztálint, hogy a lassú előrenyomulás a vártnál nagyobb létszámú véderőnek volt köszönhető. A hiányzó hadifogolylétszámot a környéken lakókkal pótolták. A civil elhurcolások során – s ez nemcsak itt, hanem más esetben is elmondható – nem voltak tekintettel életkorra és nemre. Sok ezer időst, gyermeket, illetve nőt vittek el jóvátételi munkára. Az elhurcolásokkor sokszor fellángoltak etnikai ellentétek, sok román muszkavezetőként magyarokat és németeket szolgáltatott ki a szovjeteknek. Az előadó ugyanakkor kiemelte, hogy az ellenkezőjére is volt példa.

A hazatérés reményével sokakat kecsegtettek mindhiába. A hazaszállítás kezdetekben lassú volt, költségeit pedig a magyar államnak kellet állnia. A foglyok utolsó nagyobb transzportja 1949-ben tért haza. Innentől kezdve csak kisebb csoportok érkeztek 1953-ig.

Fotó: Bielik István

Következőként egy szerzőpáros előadása – Benkő Levente (történész, GKNT kutató) és felesége, Papp Annamária (történész, GKNT kutató) – következett Állampolgárság vagy/és nemzetiség? Romániai magyarok és németek alattvalói/etnikai hovatartozásának értelmezése a második világháborús fogság idején címmel. Az előadás első felét Benkő Levente tartotta, aki kiemelte, hogy a történelem ismertetése során egyre inkább meg kell szólítani a fiatal generációt, s nemcsak a kutató közönséget kell megcélozni. Rávilágított, hogy Edvard Beneš és Vjacseszlav Molotov már 1943-ban tárgyalásokat folytattak Moszkvában, ahol egyetértettek abban, hogy a magyarságot kollektívan meg kell büntetni. Az erdélyi magyarok és németek teljesen védtelenül maradtak, és ki voltak téve a román sajtó uszításának, miután a magyar hatóságok elhagyták Észak-Erdélyt. A román átállás után megkezdődött a németek és magyarok internálása, amire Románia kötelezte is magát a szovjetekkel kötött fegyverszüneti egyezményben. Az előadó külön felhívta a figyelmet a 44.759-es román parancsra, amely szerint azzal, hogy a bécsi döntés semmissé vált, Észak-Erdély valamennyi lakosa automatikusan és visszamenőleg román állampolgárnak tekintendő, a román közigazgatás alatt álló területen tartózkodó, magyar útlevéllel rendelkező észak-erdélyi magyar és német nemzetiségűek pedig internálandók. A hadifogoly státusz kiterjedt a hadicselekményekben már nem résztvevő, fegyverüket eldobó és hazatérő katonákra. Az előadó végül kiemelte a magyarok Romániába történő hazajövetelének nehézségeit is.

Az előadás második részében Papp Annamária a foksányi és máramarosszigeti (hadi)fogoly- elosztó- és fogadótáborok működéséről és felépítéséről beszélt. Kiemelte, hogy a foksányi tábor helyén ma már tömbházak állnak, noha az itt létesült táborban a foglyok száma elérhette akár a harmincezer főt is. Arra is kitért, hogy a mai román történetírás és emlékezet csupán román állampolgárokról beszél, összemosva az állampolgárságot és a nemzetiséget.

A szekciót Molnár D. Erzsébet (főiskolai docens, II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola, GKNT kutató) előadása zárta Túlélve a túlélhetetlent. „Málenkij robotra” hurcoltak visszatérése Kárpátaljára címmel. Előadása főleg a hazatérés körülményeiről szólt, azonban bevezetésképpen ismertette az előzményeket is. 1944 őszén a 4. Ukrán Front szállta meg Kárpátalját. A magyar népesség ekkor körülbelül 230 ezer főre volt tehető. A kárpátaljai magyar és német férfilakosság elhurcolása egyértelműen etnikai tisztogatás volt, amivel előkészítették a térség Szovjetunióhoz csatolását. Kárpátalja legnagyobb és egyben leghírhedtebb gyűjtőtábora Szolyván volt. Összesen nagyjából negyvenezer embert hurcoltak el a térségből. Egyes településekről minden férfi eltűnt, s igen sokan el is hunytak. A legtöbbeket háromnapi munkára vitték el, de csak három év után térhettek haza, és akkor is csak másodrendű állampolgárként. A foglyok hazaengedése csak 1946-ban kezdődött meg. A túlélők nem beszélhettek a kint történtekről. A volt Gupvi-rabok nem egy esetben a Gulág lágereit is megjárták. A történtek súlyos transzgenerációs traumát okoztak. Emlékezetük ápolása a magyarság fontos kötelessége.

Magyarok a határon innen és túlról a GULAG táboraiban

A harmadik, immár zömében a Gulág lágerbirodalom magyar vonatkozásairól szóló szekció levezető elnöke Szabó Csaba, a Magyar Nemzeti Levéltár főigazgatója volt.

A szekciót Cseh Gergő Bendegúz (főigazgató, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára) nyitotta A Szövetséges Ellenőrző Bizottság és az elhurcolt magyarok című előadásával, melynek során a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (továbbiakban: SZEB) munkáját a fogolykérdés tükrében vizsgálta az 1944–1947 közötti időszakban. Rámutatott, hogy noha számos forrás rendelkezésre áll, sok még mindig csak az orosz levéltárakban érhető el. Hangsúlyozta, hogy folyamatosan zajlanak a tárgyalások arról, hogy az orosz fél rendelkezésre bocsátsa ezeket a dokumentumokat. Kiemelte, hogy a háború 1945-ös befejezése egyes kelet-európai államok belügyeire jelentős hatást gyakorolt. Az előadó idézte Sztálint, aki szerint „ez a háború nem olyan, mint az eddigiek: aki a hadseregével behatol egy területre, az ott érvényre juttatja a maga társadalmi rendjét”. A két nagyhatalom azzal igyekezett fenntartani a status quot, hogy befolyási övezeteket hozott létre. A magyarországi SZEB, mely 1945. január 20. után jött létre, arra volt hívatott, hogy biztosítsa a fegyverszüneti feltételek teljesülését, azonban a testület tagjai mindinkább saját államuk érdekeiket képviselték. A hadifogolykérdést két pontban is tárgyalták. Az első a német erők teljes lefegyverzését, illetve a fogságba esett szövetséges erők katonáinak szabadon engedését vállalta. A szövetségesek által fogságba ejtett magyar hadifoglyokról nem esett szó. Bár sehol sem rögzítették, Sztálin burkoltan igényt tartott a német és a magyar lakosság jóvátételi munkájára. Az előadó kiemelte, hogy rengeteg orosz levéltári forrást kell még feldolgozni ahhoz, hogy a magyarországi SZEB munkáját, közte a magyar hadifoglyok ügyét megismerjük.

Cseh Gergő Bendegúz előadása. Fotó: Bielik István

A következő előadást – mivel Bank Barbara (tag, Nemzeti Emlékezett Bizottsága) betegség miatt nem tudta előadását megtartani – Szekér Nóra (történész, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára) tartotta meg Csomóss Miklós és 6 társának története címmel. 1947-ben zajlott le az első koncepciós persorozat Magyarországon, amelynek során a Magyar Testvéri Közösséget vádolták meg „köztársaság-ellenes összeesküvéssel”. A szálakat a Független Kisgazdapárt (továbbiakban: FKGP) legmagasabb szintjéig vittek fel. Ennek köszönhetően tartóztatták le Kovács Bélát, az FKGP főtitkárát, kényszerítették emigrációba és mondatták le Nagy Ferenc miniszterelnököt, valamint Varga Bélát, az országgyűlés elnökét. Csomóss Miklóst és társait 25 és 20 évre ítélték el, azonban 1953-ban mindannyian amnesztiát kaptak. Az előadó részletesen bemutatta Csomóss életútját. 1939-ben aktívan ellene volt a náci Németországgal való együttműködésnek, kapcsolatban állt Bajcsy-Zsilinszky Endrével, ahogy Gellért Andorral, aki az angol titkosszolgálat munkatársával is, valamint alapító tagja volt a Magyar Hazafiak Szabadság Szövetségének (továbbiakban: MHSZSZ) is, amelyet a várható német megszállással szembeni ellenállást kívánták elősegíteni. Az MHSZSZ fegyverszüneti bizottságot is küldött Moszkvába, azonban a szovjetek elutasították a közeledést.  A háború végén sok értesülést juttatott el szovjet katonai körökhöz, majd kapcsolatba került a brit katonai hírszerzéssel. 1955-től ügynökként működött tovább „Kázmér” álnéven, 1957-től pedig nyugaton tevékenykedett, immáron a kommunista párt szolgálatában.

A következő előadás egy újabb érdekes életutat tárt fel. Molnár Imre (történész-szociológus, diplomata Pozsonyi Magyar Kulturális Intézet) Gróf Eszterházy János és pozsonyi társainak gulágra hurcolása és további sorsa címmel a jól ismert felvidéki magyar politikus életét mutatta be, továbbá részletesen beszámolt a felvidéki magyar lakosság elhurcolásáról és annak körülményeiről, ahol az erdélyi és kárpátaljai gyakorlathoz hasonlóan fontos szerepet játszott az etnikai hovatartozás. Szólt a kutatást nehezítő problémákról, és arról is, hogy az későn, csak 2017-ben, a Gulág-Gupvi emlékévnek köszönhetően indult meg. Az előadó szerint fontos mérföldkőnek számít, hogy a Szlovák Nemzeti Emlékezet Hivatal kész átadni a csehszlovák NKVD teljes idevonatkozó iratanyagát. Eszterházy János az első bécsi döntés után Csehszlovákiában maradt, hogy az ott élő magyarok érdekeit képviselje. Az önálló Szlovákia létrejötte után megalapította és vezette a Szlovenszkói Magyar Pártot. Eszterházy elhatárolódott mindenféle szélsőségtől, mely pártja jelmondatában is tükröződött: „A mi jelünk a kereszt s nem a horogkereszt.” A magyar közösséget folyamatos gyűjtésekkel támogatta, birtokaira lengyel menekülteket fogadott be, később pedig a zsidók menekítésében is részt váltalt. Embermentő tevékenysége miatt a Gestapo körözést adott ki ellene, ezért a háború végén bujkálni kényszerült

. Miután a szovjetek megszállták Szlovákiát, 1945. június 28-án koholt vádak alapján tíz év kényszermunkára ítélték a Szovjetunió területén. Több lágerben raboskodott, Vorkutára is eljutott. A megpróbáltatások ellenére nem tört meg, és keresztényi hitét sem tagadta meg. 1947. szeptember 16-án távollétében halálra ítélték. 1949-ben kiadták a csehszlovák hatóságoknak, akik halálbüntetését 25 évre csökkentették. 1957. március 8-án hunyt el a morvaországi Mírov börtönben. Emlékezete fontos, áldozatvállalása a 20. századi mártírok sorába emeli.

A konferencián részvetők nagy örömére egy 97 éves túlélő is tiszteletét tette, aki közel három évet töltött szovjet fogságban: Várady Jenő Antal. Balról-jobbra: Majorszki András, GKNT ügyvezető elnök; Makra Mónika, GKNT titkár; Váradi Jenő, volt hadifogoly, túlélő; dr. Bognár Zalán, GKNT elnök; Györke Erzsébet, GKNT kutató. Fotó: Bielik István

Új kutatási lehetőségek, az elhurcoltak emlékezete

A negyedik, új kutatási lehetőségeknek és az emlékezetmegőrzés lehetőségének szentelt szekció üléselnöke Majorszki András történész, a GKNT ügyvezető elnöke volt.

Az első előadást Szabó Csaba (főigazgató, Magyar Nemzeti Levéltár) tartotta Megkésett főhajtás: Az 1941 és 1956 között Szovjetunióba hurcolt magyarok adatainak feldolgozása címmel. Beszámolt a folyamatosan átvétel alatt álló 680 ezer hadifogolykartonról. Kiemelte, hogy a második világháborúban szovjet hadifogságba került közel 6 millió ember között a németek után a magyarok száma a legtöbb. A teljes fogolyszám nagyjából 15%-áról beszélhetünk, ami viszont a legnagyobb lakossághoz képesti számarányt jelenti.  Beszámolt arról, hogy folyamatosan egyeztetnek a dokumentumok ügyében az Orosz Állami Hadilevéltárral. A kartonok alapnyilvántartások, melyet a foglyok megérkezésekor vettek fel, s esetenként hiányosan töltöttek ki. Minden kartonon 24-25 adatot találhatunk az illető személyről. A nyilvántartás rendje, a kartonok formája és a rajtuk kért adatok az idők folyamán változtak: összesen öt kartonmintáról van tudomásunk jelenleg. A kért adatokból kiderül, hogy a szovjet bürokrácia felkészült a civil foglyok adatainak felvételére is. Az akta – melynek egyéni azonosító száma volt – folyamatosan bővülhetett további bejegyzésekkel, és iratokat is csatolhattak hozzá. A Szovjetunióba deportált magyarok kérdése a rendszerváltozás előtt tabunak számított. 1989 után tett ígéretet az orosz fél a nyilvántartási kartonok kutathatóvá tételére, majd 1992-ben egy mintegy 50 ezer elhunyt magyar hadifogoly adatait tartalmazó adatbázist adtak át Magyarországnak. 1998-ban érkezett a második, pontosított nyilvántartás érkezett hazánkba, amely 58 749 személyről tartalmazott információkat. Ezt a későbbiekben bővítették, a Hadtörténelmi Levéltárban jelenleg mintegy 65 ezer elhunyt magyar személyt tartanak nyilván.

A következőkben programváltozás miatt Makra Mónika (koordinátor, MNM Málenkij Robot Emlékhely; titkár, GKNT) tartotta meg előadását „Velünk élő történelem. Tapasztalatok az MNM Málenkij Robot Emlékhelyen” címen. A címben említett emlékhely 2017. február 26-án jött létre Ferencvárosi pályaudvar mellett. 2017. november 25-én nyílt meg a Magyar Nemzeti Múzeum kiállítása itt Pokol bugyrai… „Málenkij robot” – Kényszermunka a Szovjetunióban címmel a Gulág-Gupvi emlékévek keretében. Kiemelendő, hogy a kiállítás széles kutatóközösség együttes munkája révén jött létre. Két év alatt körülbelül 5000 ember látogatta meg Emlékhelyet, ami régóta ki nem beszélt transzgenerációs trauma enyhítőjeként funkcionál. Ehhez a munkához elengedhetetlen, hogy olyan, ezt a témát kutató történészek tartsanak tárlatvezetést, akik megtudják válaszolni a látogatók kérdéseit. Sokan itt ébrednek rá, hogy családjuk érintett, de érkeznek túlélők is, akik idelátogatva megnyílnak, és beszélnek az átélt borzalmakról. A kutató közel száz túlélővel és családtaggal készített interjút az elmúlt nyolc évben. Fontosnak tartja, hogy a következő években létrejöjjön egy kutatóintézet, amely összefogná az eddigi kutatási eredményeket kárpát-medencei szinten. Az Emlékhelyen sok régen elhunyt rokona után kutató családtag kapott segítséget ahhoz, hogy megtudhassa, mi történt hozzátartozójával, vagy esetlegesen hol hunyt el a fogság során. Kiemelendő, hogy a fiatalok is egyre többet foglalkoznak a témával. Az Emlékhely 2019-ben tanári kézikönyvet adott ki, mely módszertani kapaszkodóként szolgál pedagógusok számára, hogy miként lehet a fiatal generációkhoz közelebb hozni a témát. A kiállítóhely a megnyitását követő évben jelölést kapott az Év Európai Múzeuma Díjra, s végül bekerült legjobb negyven közé. A múzeumról készült kisfilm viszont első helyen végzett.

A konferencia önkéntes csapata.

A következő előadást Menczer Erzsébet (elnök, Szovjetunióban volt magyar Politikai Rabok és Kényszermunkások Szervezete) tartotta A GULAG rabtelepei Kazahsztánban címen. Kiemelte az emléknap öt évvel ezelőtti létrejöttének lehetőségét. Hangsúlyozta, hogy fontosnak tartja, hogy az emlékezetpolitika a határon túlnyúljon, és azt is megemlítette, hogy a hazai médiának is nagyobb figyelmet kellene szentelni eme emléknapnak. A kitekintés keretében párbeszéd kezdődött a volt szovjet köztársaságokkal. Kazahsztánban, a kazah nép és politikai vezetés segítőkészsége nyomán már három emlékművet állított a szervezet, közülük az elsőt alig három hónap után, egy volt női táborban a fővárostól mintegy harminc kilométerre, Alzsírban. Kazahsztánban a kommunista diktatúra rendkívül sok tárgyi, illetve levéltári emléket hagyott maga után. Karagandából és Dolinkából mintegy 1600 rab iratanyagát sikerült hazahozni, illetve ma is érkeznek iratok. Kiemelte, hogy sok rabtelep még mindig áll. A Szorakész fontos feladatának tartja, hogy felkeresse ezeket, és ott, ahol magyarok raboskodtak, emlékművet kívánnak állítani.

Ezután Havasi János (igazgató, Duna Médiaszolgáltató Rádiós Médiaszolgáltatási Igazgatóság) A közmédia szerepe a szovjet önkényuralom áldozatai emlékének megőrzésében című előadása következett, aki hangsúlyozta a média emlékezésbeli szerepét és hatalmas felelősségét. A rendszerváltozás előtt ez a téma nem jelenhetett meg benne, de utána is csak korlátozottan. A ’90-es években már jelentek meg dokumentumfilmek, gondolva Sára Sándor és a Gulyás testvérek munkásságára, de nem túl nagy számban. A magyar televízióban és rádióban ennek a témának a közreadása 1998-tól számítható. Kiemelte jelentőségét az Aranyfüst és a Sírjaink hol domborulnak tematikus műsoroknak. A mai média inkább hírértékűként kezeli a különböző tudományos eredményeket. Rávilágított arra, hogy a 21. század újfajta médiafogyasztási szokásokat hozott magával. Méltatta a 2018-ban megjelent Örök tél című nagyjátékfilmet, mely édesanyja történetét dolgozza fel, az általa írt novella (Lánykák az idő eljárt felettünk) alapján. [V.N. szerk: A konferencia napján volt az Emmy-díj átadó Amerikában, ahol Gera Marina, az Örök tél főszereplője alakításáért elhozta a „tévés Oscart”. Ezúton is gratulálunk neki.] Az előadó kiemelten fontosnak tartotta, hogy létrehozzanak egy központi adatbázist a fennmaradt médiatartalomnak, egyúttal széleskörűen hozzáférhetővé téve ezeket az anyagokat. Szorgalmazta a Gulág, Gupvi kutatóközpont létrehozását, amely segítené a kutatók munkáját, hiszen az elhunytak és eltűntek emléke kötelez erre.

A konferencián harminc középiskolai tanuló is részt vett, akik Miskolcról a Fényi Gyula Jezsuita Gimnáziumból érkeztek. Fotó: Bielik István

Dupka György (történész; titkár, Szolyvai Emlékpark Bizottság) előadását 30 éve indult el a gulág-gupvi tabudöntő kutatás, és épült fel emlékezetpolitikánk epicentruma, a Szolyvai Emlékpark (1989-2019) címmel tartotta. Kiemelte, hogy a személyes életutak milyen fontosak a kutatás során, s egyet – Fóris Kálmánét – ismertetett is. Ezután statisztikai adatokkal szemléltette a kárpátaljai elhurcolások súlyosságát. A Szolyvai Emlékpark azért fontos, mivel Szolyván volt a központi gyűjtőtábor Kárpátalján. Sok embert zsúfoltak itt össze 1944 késő őszén, aminek következtében súlyos járványok törtek ki. Bemutatta az Emlékpark folyamatos fejlődését. Kiemelte, hogy mai napig megvannak a szolyvai láger barakkjai, de arra is felhívta a figyelmet, hogy nem engedélyezett az ottani helyszíni kutatás, mert az egykori tábor ma magánkézen van. A márványtáblákra több mint 12 ezer nevet véstek fel: az itt szereplők „csak” azok, akik az elhurcolásokat követően sosem tértek haza. Folyamatosan végzik a tudományos munkát, kutatást, tíz éve tartanak konferenciákat, és több mint 70 kiadvány jelent meg e témában Kárpátalján.

A konferenciát W. Müller Judit (igazgatóhelyettes, Janus Pannonius Múzeum) előadása zárta Több mint élettörténetek. Sorsok címmel. Ismertette a Janus Pannonius Múzeum munkásságát az emlékezés elősegítésében. A múzeum 2009-ben megrendezett Több mint élettörténetek, sorsok című előadása egyedülálló eredménynek számított tíz évvel ezelőtt. Kiemelte az egyéni életutak fontosságát, amelyek bemutatására a 2000-es években nyílt lehetőség. Az előadó beszélt kutatómunkájának drámai oldaláról, arról, hogy a 40 év után megszólaló túlélők még mindig könnyekkel küzdve tudtak csak válaszolni kérdéseire. Fontosnak tartotta a tárgyi emlékeket és az azokhoz tartozó történeteket is, továbbá rávilágított arra, hogy az itthon maradottakra is emlékeznünk kell, akárcsak a túlélőkre és elhunytakra. Arról is beszámolt, hogy jelenleg épp egy „málenkij robotos” vándorkiállítás anyagán dolgozik, melyet Németországban több nagyobb városban is be fognak mutatni.

November 25. – a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapja

Az MNM Málenkij Robot Emlékhely a megemlékezést követően, minden megemlékező gyújtott egy-egy mécsest szerettei emlékére. Fotó: Csákvári Zoltán

Az emléknap zárásaként a ferencvárosi pályaudvar mellett található Málenkij Robot Emlékhelyre utazott át a közönség nagy része. A megemlékezőket Varga Benedek, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója köszöntötte. Megemlékező beszédet mondott Menczer Erzsébet, a Szorakész elnöke. A megemlékezés moderátora és szervezője Makra Mónika volt, az Emlékhely koordinátora. Előadásával közreműködött Gárdonyi Adrienn, Vizi Tamara, Cs. Horváth Milán, Veresegyházi Richárd. A megemlékezéshez a Magyar Honvédség Vitéz Szurmay Sándor Budapest Helyőrség Dandár 32. Nemzeti Honvéd Díszalegység biztosított katonai tiszteletadást. Az eseményen képviseltette magát a Hadtörténeti Intézet és Múzeum Dr. Kovács Vilmos ezredes személyében, számos érintett település polgármestere, képviselője, több tucat civil szervezet és az elhurcolásokban érintett hozzátartozók, közel 150 fő jelen volt A megemlékezést koszorúzás és közös gyertyagyújtás zárta. Az eseményt követően a megemlékezők körbejárhatták az Emlékhelyet és megtekinthették annak kiállítását.

Váradi Norbert

[1]A Gulág jelentése oroszul: Glavnoje Upravlenyije Lagerej, magyarul: Táborok Főparancsnoksága. A Gulág táboraiba az emberek mint köztörvényes bűnözők, bírósági perek általi ítélettel kerültek (még ha az ítéletet sokszor koholt vádak alapján szabták is ki). A táborrendszert ezen a néven 1930-ban hozták létre.

[2]A Gupvi jelentése oroszul: Glavnoje Upravlenyije po gyelam Vojennoplennih i Internyirovannih, magyarul: Hadifogoly˗ és Internáltügyi Főparancsnokság. A Gupvi táboraiba az emberek ítélet nélküli tömeges elhurcolások során kerültek mint hadifoglyok (kiemelendő, hogy rengeteg civil is volt köztük) vagy mint internáltak. A Gupvi lágereit a második világháború kitörésekor, Lengyelország lerohanását követően hozták létre. A Gupvi táborokba való civil elhurcolásoknak három csoportját különböztetjük meg: a hadifogolylétszám-kiegészítés, az etnikai tisztogatás és a németként jóvátételi közmunkára való elhurcolás.

Ezt olvastad?

Az 1956-os forradalom és szabadságharc a 20. századi magyar történelem kiemelt eseményei közé tartozik. Az október 23-i évforduló kapcsán összegyűjtöttük
Támogasson minket!