„Egy korszakról sem kaphatunk átfogó képet, ha a nőket kihagyjuk a vizsgálatból” – interjú Szapor Judittal

Szapor Judit a montreali McGill University oktatója. Angol nyelvű publikációival jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a nemzetközi szakma megismerhesse a múlt századelő magyarországi feminista mozgalmának fejlődését. Új könyvében a magyarországi nők aktivizmusának korábban telesen feltáratlan, 1917–1920 közötti szakaszát vizsgálja. Nő- és gendertörténeti érdeklődése mellett a Hitler-emigrációval, család- és oktatástörténettel foglalkozik. Pályájáról, tudományos érdeklődéséről és aktuális kutatási projektjéről Czeferner Dóra beszélgetett vele.

Újkor.hu: Mikor fogalmazódott meg benned, hogy nőtörténettel szeretnél foglalkozni?

Szapor Judit: A pályám kezdetén fel sem merült, hogy nőtörténész leszek, hiszen már az ELTE történelem és esztétika szakos hallgatójaként is a századforduló kultúr- és eszmetörténete érdekelt. Szakdolgozatomat és kisdoktori értekezésemet a Huszadik Század köréről írtam az 1980-as évek elején. Ez akkoriban majdnem teljes mértékben újdonságnak számított, hiszen Litván György, Vezér Erzsébet és Pók Attila csak az 1970-es évek végén kezdték meg a magyar progresszió feltárását. E téma kapcsán botlottam a Feministák Egyesületébe, meglepődve, hogy az égvilágon semmilyen irodalom sincs róluk. Viszont az OSZK-ban megtaláltam a kiadványaikat, s ebben az időszakban került az egyesületi hagyaték is az Országos Levéltárba. Mindez arra sarkallt, hogy jobban elmélyüljek a nőmozgalom történetében, amihez 1983-ban egy három hónapos párizsi ösztöndíj kiváló feltételeket biztosított. Ezt az időszakot a nemzetközi szakirodalom megismerésére fordítottam, így a hazai feminizmust immár egy komplexebb, transznacionális kontextusban is el tudtam helyezni. Megjegyzem, ekkor még nem beszéltem angolul, viszont mindent elolvastam, ami francia nyelven elérhető volt. Az első eredményeimből egy francia nyelvű cikket közöltem 1984-ben a Pénelope pour l’histoire des femmes hasábjain. Ez nem csak az első külföldi publikációm volt, hanem egyúttal az első olyan munka is, amely a századforduló magyarországi feminista mozgalmáról született.

Ezek után sem fordult meg azonban a fejemben, hogy nőtörténészként definiáljam magam, már csak azért sem, mert közben más témákban is publikáltam. 1986-ban egy nagyobb tanulmányom jelent meg a Medvetáncban a Társadalomtudományi Társaság Szabad Iskolájáról, ami akkoriban szintén szűz területnek számított a századforduló történetében. A kutatás e két iránya szervesen összekapcsolódott a gondolataimban, viszont ennyire fiatalon azt még nem tudtam felmérni, hogy Litvánék miért ebbe a korszakba ásták bele magukat. Ma már tisztán látom persze, hogy a századforduló vizsgálatának az 1980-as években politikai jelentősége volt, hiszen a demokratikus ellenkultúra hagyománya modellként szolgálta késő Kádár-kori ellenzékének. E progresszív időszak tanulsága ugyanis abban áll, hogy a liberális baloldali és a mérsékelt nemzeti oldal gyümölcsözően működött együtt úgy, hogy egyik irányvonal sem vált dogmatikussá. Mindez pedig, valljuk be, napjainkban újra aktuális.

Szapor Judit (Forrás: ael.eui.eu)

Ha jól tudom, akkor a ma rendkívül divatos történeti szociológia felé is elkalandoztál.

1984 és 1988 között a Történettudományi Intézet aspiránsa voltam, ahol Hanák Péter témavezetése alatt egy olyan projekten dolgoztam, amely csak részben kapcsolódott a nőtörténethez. A modern házasság budapesti gyökereit vizsgáltam az 1900-as és 1910-es népszámlálások tükrében. Sikerült elérnem, hogy 1986-ban beengedjenek a Fővárosi Levéltárba, azzal a feltétellel, hogy semmit nem másolok és jegyzeteket sem készítek. Persze mindent kicéduláztam, hiszen senki sem felügyelt munka közben. Budapest három kerületének (a régi első, negyedik és ötödik kerületnek) házassági anyakönyveit dolgoztam fel, mindegyikből százötven–százötven mintát vizsgálva. A férj és feleség születési helye-ideje mellett megnéztem a házasfelek foglalkozását, majd ezeket az adatokat ütköztettem. Hipotézisem szerint a konzervatívabb budai kerület hosszabb ideig megtartotta a hagyományos házasságkötési mintákat, míg a pestiek modernebbek voltak: az itt kötött frigyek esetében a házasulók idősebbek voltak, a köztük lévő életkorkülönbség csökkent, s a lányok közül egyre többen választottak hivatást vagy vállaltak munkát.

A tervezett dolgozatból ugyan csak egyetlen módszertani fejezet készült el, de Katus Lászlónak olyannyira tetszett a kutatás, hogy Pécsre szeretett volna hívni tanítani. Ő egyébként franciás beállítottsága révén a nőmozgalmi kutatásaimat is bátorította, én pedig nagyon sokat profitáltam a vele kiépülő szakmai kapcsolatból. Viszont 1988 májusában kiderült, hogy a férjem posztdoktori ösztöndíja miatt minimum két évre a tengerentúlra költözünk, így a pécsi karrierről szó sem lehetett. Emlékszem, hogy ezt akkoriban egyébként nagyon sajnáltam.

Végül úgy alakult, hogy Kanadában maradtatok. Miként éli meg egy ilyen ígéretes pálya elején álló történész, hogy hirtelen teljesen idegen tudományos közegbe kerül? Említetted, hogy nem beszéltél angolul, ami szintén nehezíthette a helyzetedet. Miként sikerült végül az ottani egyetemi szférába integrálódnod? Tudtál egyáltalán odakint az itthon megszerzett ismereteidre és szakmai kapcsolataidra építeni?

Bár eredetileg tényleg csak két évet szerettünk volna az Egyesült Államokban tölteni, később úgy alakult, hogy Kanadába költöztünk, s végleg ott telepedtünk le. 1988–1994 között a karrieremben szünet következett, a gyerekeim kicsik voltak, minden időmet kitöltötték. Az aspirantúrámat 1994-ig szüneteltettem, a vizsgáimat letettem, „csak” be kellett volna adni a kandidátusi dolgozatomat. Ekkor azonban a digitalizáció még gyerekcipőben járt, az otthoni szakirodalom hiányában pedig lehetetlen volt befejeznem a munkát. Közben Torontóba kerültünk, ahol a gyerekek iskolába kezdtek járni, s egy idő után már nem voltunk meggyőződve arról, hogy integrálódni tudnának a hazai iskolarendszerbe. A kanadai általános és középiskolai oktatás egyébként eredményében nem feltétlenül minőségibb, sőt azt is mondhatnám, hogy a magyarnál gyengébb alapokat ad, viszont sokkal liberálisabb, nem öli meg a gyerekek kreativitását.

A fordulópontot egy 1994-es stuttgarti nőtörténeti workshop hozta, amelyre egyetlen magyarként engem hívtak meg. Karen Offen, a program egyik szervezője rábukkant a francia nyelvű tanulmányomra, s meglepő módon senki mást nem talált, aki a magyar nőmozgalomról valamely világnyelven publikált volna. Ez a meghívás akkor óriási lelkesedéssel töltött el, hiszen lényegében egy partra vetett feleség voltam akkoriban, aki nemrég tanult meg angolul, és nem igazán látta, hogy folytatni tudja-e a szakmát. A szimpóziumon tucatnyi neves kutató vett részt, olyanok, mint Jane Rendall, Mineke Bosch, Gisela Bock, Ute Gerhard, Linda Edmondson, Christine Bolt vagy Mary Nash – az előadásokból készült tanulmányokat a Stanford University Press jelentette meg egy vaskos kötetben. Én pedig újra felismertem, hogy ez az én világom, s nem fordíthatok hátat a tudománynak.

Ezt követően a torontói York University doktori programjára iratkoztál be, ahol a disszertációd a Polányi család történetéből írtad. Miként találtál rá a témára, és milyen forrásokra támaszkodtál a kutatás során?

Fontosnak tartottam, hogy itt is elvégezzem a PhD képzést, mivel csiszolnom kellett az angoltudásomon és a szakirodalomban is be kellett pótolnom a lemaradást. A Polányi család történetét annak női tagjain keresztül akartam megírni, s végül az első könyvem is ebből született. Ez sem kifejezetten nőtörténeti munka. Már a korábbiakban is tartottam előadásokat a Huszadik Század köréről a torontói egyetemen, ahol meglepetten tapasztaltam, hogy a századforduló Magyarországáról itt legfeljebb a nemzetiségek elnyomásáról tudnak. A Polányi család történetén keresztül pedig lehetőségem nyílt arra, hogy afféle kultúraközvetítőként megismertessem a magyar századforduló időszakát az angolul olvasó világgal. Polányi Laura feminista volt, Cecile személyisége önmagában érdekesnek tűnt, az unoka, Zeisel Éva pedig még élt akkoriban. A képzés megkezdése előtt lehetőségem nyílt arra, hogy New York-ban pár napot nála töltsek: egyrészt a családi iratokat néztem át, illetve interjút készítettem vele. Rövid idő alatt kiderült, hogy rengeteg olyan anyag lappang, amit még senki nem látott és dolgozott fel.

A disszertációt 2001-ben védtem meg, s hamarosan a kötet is megjelent. Erre a munkámra sem nőtörténetként tekintek, sokkal inkább család- és társadalomtörténeti tanulmánynak tartom, amelyben kitérek a zsidó asszimilációra illetve az emigráció történetére. A kötetben egy fejezetet szenteltem a Feministák Egyesülete történetének is. Időközben kiderült, hogy a Polányi család és a századforduló emlékezete Magyarországon is frissítésre szorul. A könyv 2017. szeptemberben átdolgozva, magyarul is megjelent, el is fogyott – idén novemberben jön ki második kiadásban.

Forrás: szombat.org

Óriási dolognak tartom, hogy valaki a nulláról újraépíti magát egy idegen országban, és végül az ottani szakma elismert képviselőjeként egyetemi katedrát kap. Neked ez miként sikerült? A McGillen kívül tanítottál máshol is?

Visszatekintve örülök annak, hogy nem az otthon szerzett fokozatomat próbáltam ideát PhD-ként elismertetni, hanem még egy doktori képzést abszolváltam. Torontóban kezdtem tanítani, de két éven át oktattam Ottawában, majd Észak-Ontárióban is, ami az ingázás miatt rendkívül megterhelőnek bizonyult. 2008-ban átköltöztünk Montrealba, itt kezdtem a McGill Történettudományi Tanszékén tanítani. Történész kollégáim közül, velem együtt, sokan foglalkoznak genderrel (is), ezek között van olyan, aki Ázsia vagy a Közel-Kelet, a Brit Birodalom, a kanadai kapitalizmus történetének szakértője. Az egyik brit történész kollégánk szexualitástörténészként definiálja magát, mentalitástörténeti kutatásokat folytat, de ő tanítja az első és a második világháború történetét is. A kanadai, brit, ázsiai, és közel-keleti történelem oktatása hagyományosan nagyon erős az egyetemünkön, és egyre hangsúlyosabb a törekvés, hogy transznacionális és globális jellegű kurzusokat tartsunk. Itt egyébként kevéssé jellemző az, hogy az embert szakmai érdeklődése szerint beskatulyázzák, amit óriási pozitívumnak tartok. Kanadában a gender studies több oktatási program, egyetemi kurzus része is lehet, azokba organikusan illeszkedik, általában az interdiszciplináris megközelítések egyikeként kezelik.

Te milyen típusú kurzusokat tartasz?

Természetesen nem csupán a társadalmi nemek tematikájába illeszthető előadásokat és szemináriumokat tartok. Első- és másodéveseknek meghirdetett, de bármilyen szak hallgatói által felvehető modern európai és kelet-európai bevezető előadásokat, harmadévesek számára egy bevezető nőtörténeti kurzust tartok – az utóbbi az 18–20. századot öleli fel. Ezen kívül negyedéveseknek tanítok szemináriumokat változó tematikával, pl. a modernizmus európai történetéről 1880–1918 között, a Hitler elöli emigrációról vagy az 1918–1923 közötti korszakról. Ebben a félévben egy sporttörténeti szemináriumom is van, amely meglehetősen népszerű. Az oktatóknak lehetőségük van arra, hogy új kurzusokat vezessenek be, így jövőre, a hallgatók kívánságára, a McGill-en először a 20. századi magyar történelemről tartok majd szemináriumot.

Néhány hónapja egy ELTE-s szemináriumon vendégelőadóként működtél közre, tehát rendelkezel összehasonlítási alappal arról, hogy milyenek a kanadai és a magyar hallgatók. Gondolom, előbbiek sokkal nyitottabbak, mint az itthoniak vagy tévedek?

Azt gondolom, nem lehet összehasonlítani a magyar és a kanadai egyetemistákat. Kanadában a két- vagy háromórás szemináriumok általában úgy zajlanak, hogy egy fél órás bevezetőt követően a hallgatókkal megvitatjuk a feladott, hetente kb. százötven oldalnyi olvasmányt. Ezek az órák minden oktató kedvencei, rendkívül élvezetesek, pezsgőek. Éppen ezért meglepett, hogy az ELTE-s szemináriumon a kérdésekhez érkezve csend lett, egy hallgató szólt csak hozzá érdemben a témához. Úgy tűnt, hogy a magyar fiatalok nem mernek kérdezni, megszólalni! Montreali tanítványaim borzasztó lelkesek, az óra után is kérdésekkel árasztanak el, bejárnak a fogadóórákra, e-mailben kérnek további olvasmányokat. Mindezt nem azért teszik, mert a szüleik óriási tandíjat fizetnek, hanem tényleg érdeklődők. Kurzusaink az első évfolyamtól kezdve segítik a különböző történeti iskolák, nézetek között zajló vitákban való eligazodást, a szakirodalom önálló kutatását. A legjobb diákoknak fenntartott ún. honours program pedig már posztgraduális szintű, önálló levéltári forrásokra, idegen nyelvekre támaszkodó kutatást követel. Hozzáteszem, a McGill bölcsészkara az országban talán a legerősebb, a tandíj viszont kb. évente 1500–2000 kanadai dollár körül mozog. Ez pedig eltörpül az egyesült államokbeli tandíjak mellett. Összességében demokratikusabb az oktatás, a fiatalok pedig abban a szellemben szocializálódnak, hogy nincsen rossz kérdés.

Forrás: bloomsbury.com

Milyen az új könyved szakmai fogadtatása?

Magyarországon eddig úgy tudom a Hungarian Historical Review-ban és a BUKSZ-ban készül róla ismertetés, a Hungarian Cultural Studies-ban is jelent meg róla recenzió. A könyv megjelenése óta meghívtak előadásra a bécsi és berni egyetemre és a University of Londonra, és egy tanulmányban egy osztrák kollégák által az 1918/1919-es forradalmakról szerkesztett kötetben is összegeztem eredményeimet.

Egyébként ezzel a könyvvel sem kizárólag az volt a célom, hogy nőtörténetet írjak, sokkal inkább egy olyan korszak társadalomtörténetébe kívántam “beleírni” a nőket, amely vonatkozásában eddig semmit sem tudtunk róluk. Egy korszakról sem kaphatunk átfogó képet, ha a nőket kihagyjuk a vizsgálatból. Az új könyvemben éppen ezért arra mutattam rá, hogy az első világháború utáni évek gender aspektusa rendkívül fontos, hiszen a Horthy-korszak revansista propagandája nem lehetett volna ilyen sikeres a MANSZ és Tormay Cecile nélkül. Nekik köszönhető ugyanis, hogy magyar nők nagy tömegei úgy érezzék, a magyarság megmaradásában életfontosságú feladatot kaptak, hogy az általuk lehetőleg minél nagyobb számban megszült gyermekeket nekik kell igaz magyarokká felnevelni. A MANSZ igen hatásos propagandája azt hirdette, hogy a választójog e mellett egyáltalán nem volt fontos, a liberálisok, feministák, kommunisták és zsidók pedig a magyar család romlására törtek. Elhitették a nőkkel, hogy kizárólag a konzervatív magyar nacionalizmus mentheti meg a magyar családot, ami a nemzet továbbélésének kulcsa.

Gyáni Gábor és Szapor Judit a Collegium Hungaricumban tartott könyvbemutatón. (Forrás: Collegium Hungaricum)

Legújabban azt vizsgálod, hogy a numerus clausus milyen hatással volt a zsidó lányok továbbtanulására, döntéseire, életpályára. Megosztanád az Újkor.hu olvasóival az első kutatási eredményeidet, tapasztalataidat?

Kovács M. Mária rendkívül alaposan feldolgozta a numerus clausus történetét, Karády Viktor és Nagy Tibor Péter jóvoltából rendelkezésünkre állnak a korabeli statisztikák részadatai és feldolgozásai, legújabban pedig Kelemen Ágnes ír doktori disszertációt a külföldi felsőoktatási intézményekbe járó magyar zsidó egyetemi hallgatókról. Az eddigi kutatások azonban nem vizsgálták, hogy az egyetemi beiratkozást jelentősen megszorító, az állampolgári és oktatási jogokat korlátozó törvény miként érintette a magyar zsidó nők döntéseit, további életpályáját. Statisztikai forrásokból, de családtörténeti kutatásokból, életrajzokból, memoárokból is tudjuk, hogy a zsidó lányok túlreprezentáltak voltak az egyetemi hallgatók első évfolyamainak női hallgatói között. Az asszimilált magyar zsidó családok 1918 előtt bátorították a lányok továbbtanulását. S hogy mi történik 1920 után? Amikor a numerus clausus miatt a zsidó lányokat is kiszorították az egyetemi oktatásból, és a zsidó fiatalok ezerszámra mentek külföldi egyetemekre, ide a lányok már sokkal alacsonyabb számban iratkoztak be. A korszak mentalitásába nem fért bele, hogy a szülők a tizennyolc éves lányaikat Berlinbe vagy Prágába küldjék, ennél, érthetően, sokkal jobban féltették őket! A lányok arányát a külföldi egyetemeken még senki sem vizsgálta, vagyis ebben a témában is valamiféle farkasvakság uralkodik. A projektet 2018 elején a bécsi Simon Wiesenthal Intézetben kezdtem, és egy kanadai pályázat által támogatva folytatom, vizsgálva a külföldi egyetemekre, művészeti főiskolákra beiratkozott magyar zsidók nemi megoszlását. Az adatok, a leszármazottakkal készült interjúkkal kiegészítve arra is választ adhatnak, hogy a törvény hosszú távon miként befolyásolta a nőemancipációt, a tanulni vágyó fiatal lányok választásait, életpályáját. Azok a lányok, akik orvosnak vagy bölcsésznek készültek, fehérneművarrók, gyógytornászok, cukrászok vagy pszichoanalitikusok lettek, és esetenként a második világháború után iratkoztak be az egyetemre, szereztek diplomát, értek el szakmai sikereket. A két világháború között számos korabeli hang szerint a zsidók még ebből a törvényből is profitáltak, hiszen a legjobb külföldi egyetemeket látogathatták. A teljes helyzetképhez azonban hozzátartozik az is, hogy a külföldön szerzett diplomák honosítását is megakadályozták, vagyis a zsidók semmiképp sem gyakorolhatták a hivatásukat az országban. Megjegyzem, hogy ez a kérdéskör sincs feldolgozva. Az oral history archívumok számos alanya tanúskodik erről: akik külföldön szereztek diplomát, vagy az emigráció mellett döntöttek, vagy például cselédkönyvesként dolgozták végig az 1930-as éveket.

Milyen formában tervezed közreadni a kutatás eredményeit?

Egy harminc életrajzból álló adatbázist tervezek azokból a nőkből, akik külföldre mentek vagy a numerus clausus miatt nem jártak egyetemre, illetve végül máshova iratkoztak be, mint ahova eredetileg szerettek volna. Ezen kívül tervezem egy népszerűsítő kiadvány megjelentetését is. A projekten egyébként egy montreali diákom is dolgozik, aki – annak ellenére, hogy nem rendelkezik magyar gyökerekkel – nagyon lelkes, már több száz angol nyelvű interjút hallgatott végig, és talált érdekes adatokat.

Czeferner Dóra

Ezt olvastad?

„A logikát ne a brit arisztokrácia körében keresse!” – jegyzi meg a viktoriánus korban nevelkedett, özvegy grófné a szocialista érzelmű