Kik vagyunk? – Felemelő és tragikus pillanatok a magyarság és a nemzetiségek történelméből

A magyar történelem egyik sajátossága, hogy az ország területén élő népességét mindvégig jellemezte az etnikai és kulturális sokszínűség. A Kárpát-medencében a magyarok folyamatosan kapcsolatban álltak más nemzetiségekkel és nemzetekkel. Voltak, akiket itt találtak, voltak, akiket országukba hívtak, és voltak olyanok is, akik fegyverrel törtek be. A közös múltnak adódtak felemelő és tragikus pillanatai is, azonban az etnikumok szerepe Magyarország fejlődésében tagadhatatlan. Ezeréves államiságunk nemzetiségi kérdésével foglalkozik az a kiállítás, mely 2018. július 12-étől tekinthető meg a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában.

Készítői megpróbáltak egy olyan tárlatot létrehozni, amely a magyarság és a nemzetiségek együttélésének történetét levéltári dokumentumokon keresztül mutatja be. Az alkotóknak nem volt könnyű dolguk, hiszen a múzeumi tárlók kiállítási tárgyaival ellentétben a levéltárakban őrzött dokumentumok többsége nem különösebben látványos, ráadásul a legtöbb oklevél latin, illetve német nyelvtudást, valamint paleográfiai ismereteket igényel. Ezek nélkül a 19–20. századig befogadhatatlanok a nagyközönség számára.

A Kik vagyunk? kiállítás az államalapítástól a rendszerváltozásig mutatja a be nemzetiségek történetét.

Mindezek ellenére a Kik vagyunk? című kiállítás minden érdeklődő számára befogadhatóra sikerült. A kiállítótér impozáns; köszönhetően a nagyméretű installációknak, a magán- és közgyűjteményekből kölcsönzött tárgyaknak, valamint az interaktív felületeknek, melyekkel a szervezők kiegészítették a történelmi iratokat. A kiállítótér hat különböző pontján elhelyezett monitor és hanglejátszó eszköz segítségével elevenednek meg az egyes nemzetiségek történetei és kulturális értékei – filmeket nézhetünk rajtuk a németség honi történetétől kezdve a vészkorszakon át a szocialista Magyarország nemzetiségi politikájáig, de megjelennek a különféle etnikumok népzenéi és táncai is. Bolgárok, görögök, horvátok, németek, románok, romák, ruszinok, szerbek, szlovákok, szlovének, zsidók, illetve mára eltűnt etnikumok képviselői lépnek elénk a filmkockákon. Látjuk a róluk készült képeket, halljuk a hangjukat, a nyelvüket és a zenéiket. A levéltári anyagok kapcsán kiemelendő, hogy azok közt valódi kuriózumokkal találkozhatunk, ráadásul a laikus közönség számára is többnyire könnyen olvasható, nem egyszer látványos dokumentummal van dolgunk.

A vitrineket szemlélve kirajzolódik, hogy a magyar állam már létrejöttétől kezdve milyen sokszínű volt etnikailag és kulturálisan. A Kárpát-medence a honfoglaláskor lakott volt, s a keresztény magyar állam megszervezése közben és után is érkeztek idegenek Magyarországra. Közismert és gyakran idézett része Szent István intelmeinek, hogy „az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő”. Imre hercegnek, örökösének ezért azt tanácsolja az államalapító király, hogy a jövevényeket „jóakaratúan gyámolítsa” és „becsben tartsa”, hogy országában „szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak.”

A bevándorlás az egész Árpád-kor folyamán jellemezte Magyarországot – ezt olykor támogatták az uralkodók, máskor azonban fegyverrel kellett megvédeniük országukat. Érdekes példa erre a kunok esete, akikkel a Szent László-legendárium tanúsága szerint összecsapott a lovagkirály, később azonban – a tatárdúlást követően – IV. Béla király befogadta az országba a lovas, nomád népet (s velük együtt a jászokat). Már az Árpád-korban számolhatunk jelentős számú németség és románság betelepülésével – utóbbihoz kapcsolódóan a kiállítás anyagát képezi III. András király oklevele, mely 1293-ban első ízben említi név szerint a Magyar Királyság területére vándorolt vlachokat.

III. András király kiváltságlevele az erdélyi káptalan javára a földjén élő hatvan román adózásával kapcsolatban 1293. november 7-én – az oklevél János kalocsai érsek és társai 1293-1301 közötti átírásában maradt fenn.

A középkori uralkodók gazdaságfejlesztő betelepítései után a török kor további jelentős demográfiai változásokat eredményezett. Ismeretes, hogy az Oszmán Birodalom kiűzését követően a Magyar Királyság népességszáma nem tért el jelentősen a 15. század végitől, miközben Európa más részein e két évszázad alatt jelentős növekedés következett be ebben a tekintetben. A 18. századi Habsburg uralkodók és a magyar földtulajdonos nemesség is érdekelt volt a betelepítésekben. Ez és a spontán betelepülések egész sora azonban azt eredményezte, hogy az eleve soknemzetiségű országban a magyarság immáron csak relatív többséget képviselt. Az együttélés azonban nem okozott jelentős gondot, ám a 19. században létrejövő új eszme, a nacionalizmus az 1848/1849-es szabadságharc idején konfliktusok egész sorát hozta magával.

A Mária Terézia-féle úrbérrendezés nyomán kiadott nyomtatott urbárium rutén nyelvű változata és egy német telepesek adatait tartalmazó jegyzék.

A kiegyezés és az azt követő dualista állam nemzetiségi törvénye (mely a kiállításon szintén megtekinthető) európai összehasonlításban is liberálisan viszonyult a nemzetiségekhez, az „egy politikai nemzet” koncepciója azonban változatlan marad magyar részről. A nemzetiségek helyzetében az 1920-as trianoni döntés új helyzetet teremtett, azonban a két világháború közti időszak sem volt mentes az etnikai konfliktusoktól – elég, ha a határon túlra került magyarságra vagy a magyarországi zsidóságot ért hátrányos megkülönböztetésre gondolunk. A második világháborús vészkorszak és a magyarországi holokauszt, majd azt követően a németek kitelepítése azt mutatja, hogy a magyar állam és a területén élő kisebbségek viszonya tragikus végkimenetelű is lehet.

Horthy Miklós kormányzó levele Teleki Pál miniszterelnökhöz a nyilasok térhódításáról és a zsidókhoz való viszonyáról.
12 éves budaörsi gyermek rajzos beszámolója a németek kitelepítéséről. Az események képregényszerűen jelennek meg, az egyes rajzokon és a hozzájuk fűzött szövegeken az eseménysor jól nyomon követhető.

Bőséges iratanyaggal illusztrált tárló mutatja be a hazai cigányság történetét a kezdetektől egy Mária Terézia korában kiadott rendeleten keresztül (mely megtiltja egyebek közt a cigány szó használatát) egészen a szocializmus korának parlamenti vitájáig, melyet e kisebbség felzárkóztatásának kérdésében folyt.  A kisfilmekkel és a zenei anyagokkal az együttélés kulturális hozadékai is kirajzolódnak.

Amikor a kiállítás céljáról kérdeztem Szabó Csabát, a Magyar Nemzeti Levéltár főigazgatóját, a kiállítás kurátorát, válaszul elmondta: egy levéltárnak alapvetően az a funkciója, hogy az iratanyagot megőrizze és kutathatóvá tegye. Egy múzeumhoz vagy egy könyvtárhoz képest a levéltárat az állampolgárok kevésbé ismerik. „Meg akartuk mutatni a széles közönségnek, hogy milyen célból működnek a levéltárak, és milyen gazdag örökséget őrzünk a jövő számára. S mindezt interaktívan próbáltuk tenni, ami mindjárt ki is jelölte a célközönséget: a 14 évestől a 100 éves korig mindenkit. Kimondottan fontos, hogy a levéltárpedagógia is megjelenjen, így nagy szeretettel várunk iskoláscsoportokat, főiskolai és egyetemi hallgatókat is.” – tette hozzá Szabó Csaba.

A kiállítás egyik fő mondanivalója a sokszínűség. A magyarság történelmén végigtekintve szembetűnő, hogy bizonyos nemzetiségek gyorsan beolvadtak, magyarrá váltak (kunok, jászok), mások azonban mai napig is őrzik nyelvüket, szokásaikat. A mai Magyarországon tizenhárom nemzetiség él, tagjaik egyébiránt felajánlásaikkal maguk is segítették a kiállítás létrejöttét.

A kiállítás installációi és interaktív filmjei a kulturális sokszínűségre és ezek pozitív hozadékaira helyezik a hangsúlyt.

A másik érdekes vezérfonal a tárlaton az együttélés sikeressége vagy éppen kudarca. Az egyes történelmi szituációkat nyomon követve jól látszik, hogy bizonyos esetekben a magyar vezetők kiváltságokkal támogatták az országba érkező jövevényeket, más esetben viszont utódaikkal fegyveres konfliktusba keveredtek vagy éppen kitelepítették őket. Bizonyos esetekben tehát a kölcsönös gyarapodás és egymásra figyelés jellemezte az együttélést, más esetben viszont a magyar állam vagy épp a nemzetiségek egy csoportja nem értette, netán nem vette figyelembe a másik érdekeit, céljait. Ahogy a kiállítás alkotói megfogalmazták: a magyarság többnyire befogadó volt az évszázadok során, de nem volt mindig türelmes. Van, amire az egész világ előtt büszkék lehetünk, és van, amiért szégyenkeznünk kell. De nem áll ezzel másként Európa többi soknemzetiségű állama sem.

„Amikor a kiállításon gondolkoztunk, olyan témákat kerestünk, amelyek relevánsak lehetnek a magyar állampolgároknak és a külföldieknek is – hiszen naponta több száz turista látogat el a levéltár épületébe. Olyan tárlatot akartunk, ami őket is megfoghatja. Ezért szándékosan feltűnő és kissé provokatív a kiállításunk címe: „Kik vagyunk?” Az egész hordoz egyfajta üzenetet, mellyel a külföldiek és saját magunk számára is elmondhatjuk, hogy mit is gondolunk magunkról, hogy kik voltunk a történelemben Szent Istvántól a rendszerváltozásig – és persze az, hogy kik leszünk a modern kor kihívásai közepette.”  – mondta el Szabó Csaba főigazgató.

Az összegyűjtött anyag megtekintése közben érdemes feltennünk magunknak a kérdést, hogy a múltból tanulva képesek vagyunk-e felismerni azt az értéket, melyet történelmünk örökül hagyott, a jelen kulturális bőségét, s hogy tudunk-e a jövőben úgy bolgárok, görögök, horvátok, németek, románok, romák, ruszinok, szerbek, szlovákok, szlovének, zsidók maradni, hogy közben megőrizzük az új befogadásának képességét és hajlandóságát.

Maróti Zsolt Viktor

A cikk megírásához nyújtott segítségéért köszönettel tartozom  L. Balogh Béninek, a Magyar Nemzeti Levéltár tudományos titkárának, a kiállítás egyik szakmai vezetőjének.

Ezt olvastad?

Görgey Artúr és Kossuth Lajos kapcsolatában a kölcsönös bizalom létrejötte után hamar kialakultak éles véleménykülönbségek. Kossuth a schwechati vereség után,