A korabeli propagandáról – A háborús lelkesedéstől Kun Béla fenébe küldéséig

Vörös Boldizsár propagandáról szóló könyve olyan, mint egy sok-sok önálló képből összeálló mozaik: közelről nézve egy elem is teljes egésznek látszik, de távolról megnézve, azaz az összes tanulmányt végigolvasva kirajzolódik egy nagyobb kép. Mi most csak részleteket lebbentünk fel a kötetből, s bízunk abban, hogy mindenki megtalálja a maga olvasatát.

Huszonhat – nagyobbrészt korábban különböző helyeken megjelent – írását gyűjtötte össze Vörös Boldizsár, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet főmunkatársa az Eszmék, eszközök, hatások. Tanulmányok a magyarországi propagandáról, 1914–1919 című kötetében. A vizsgált fél évtizedben többször is „felfordult a világ”, csak a korszak utolsó hányadában egy éven belül három rendszerváltozás következett be. Minden újabb és újabb változás pedig elhozta a maga „média- és propagandaapostolait”, akik jellemzően arról próbálták meggyőzni az állampolgárokat, hogy minden a lehető legjobb irányba halad, de legfőképpen az aktuális „ancien régime” viszonyaihoz képest sokkal helyesebb úton törnek a biztató jövő felé. Vörös Boldizsár azonban nemcsak a „boszorkánykonyhák” (feltételezhető) céljait, módszereit vizsgálta, hanem azt is, hogy miképpen reagált minderre a célközönség: a „magyar Svejk”, vagy éppen a viccmesélő pesti polgár. A mellékletekkel együtt közel 350 oldalas válogatásban találkozhatunk a korszak ismert irodalmáraival, mint például Karinthy Frigyessel vagy Molnár Ferenccel, de felbukkan egy rejtélyes brit haditudósító is, aki nagyon is magyar volt. A nyomtatott lapok mellett egyre hangsúlyosabbá vált – az egyelőre még néma – mozgókép, mindkettő szerepét elemezte a szerző. Rámutatott a párhuzamokra, összefonódásokra, a tovább élő motívumokra, vagy éppen egy-egy szöveg korabeli teljes átértelmezésére.

Ez utóbbira példa a legelső tanulmány (19–37. oldal), amely Karinthy Vérmező című verséről és a mű tanácsköztársasági propagandában való felhasználásáról szól. A mű színpadképének átalakításával és néhány sorának kihagyásával ugyanis az eredeti üzenet ellenkezőjét sugallták: a neves szerző alkotásával támasztották alá, hogy Martinovics Ignác a történelem pozitív szereplője és a kommunisták előfutára.

Míg Karinthy csak kapkodta a fejét, a változásokat látva Molnár Ferenc, az akkor már világhírű író 1914-ben rögtön haditudósítónak jelentkezett (38–48. oldal). A Pesti Hírlap és Az Est részére küldött galíciai tudósításait 1915 végén Egy haditudósító emlékei. 1914 november–1915 november címmel sajtó alá is rendezte. Vörös Boldizsár összevetette az eredeti cikkeket és a kötetben szereplőket: kiderült, Molnár utólag rajzolta meg saját fejlődéstörténetét a tudósítások kisebb módosításaival. Így történt az, hogy habár valójában azért ment a frontra, mert felismerte mások szenvedését, mégis az írásokból úgy tűnik, mintha a harctéren tapasztaltak hatására érezte volna át az igazi nehéz sorsokat.

Molnár Ferenc haditudósítóként. Forrás: Wikipédia

„Harry Russel-Dorsen, e kiváló angol újság kiküldött haditudósítója” (49–58. oldal) viszont úgy írta tudósításait a nyugati frontról, hogy sem angolokat, sem franciákat, sem frontot nem látott, sőt még létezni sem létezett: a katonai szolgálat elől negyed évszázaddal korábban még Franciaországba menekülő Szomory Dezső írta a beszámolókat. Az olasz fronton küzdő Tersánszky Józsi Jenő pedig minderről így fogalmazott:

„ugyan minek kellett nekem idejönni a harctérre, mikor valaki Pestről az íróasztala mellől különbül látja meg a háborút, mint én innen a kellős közepéből?”

Pedig a hátországban zajló propagandaháború is legalább ennyire izgalmas. Gábor Jenő 1950-ben Budapesten játszódó utópisztikus regénye (88–96. oldal) legalább annyira hihetetlen elemekkel teletűzdeltnek látszik ma, mint amilyen elképzelhetetlennek tűnhetett volna a mű megjelenésének évében, 1915-ben a 20. század közepének valóra vált magyar fővárosa. Az író ugyanis azt jósolta, hogy

„Harmincöt évvel a világháború után, a magyar főváros lett a legemlegetettebb városa a földgömbnek. Miként az ókorban Róma felé, vagy mint az évezredek múltán a civilizált emberiség Párizs felé, úgy fordult most az egész emberiség tekintete a világ legboldogabb, legcivilizáltabb, legszebb metropolisa: Pest felé.”

A valóságban azonban még a gyermekek is háborús játékokkal játszottak 1915-ben (66–79. oldal): egyrészt a boltokban vásárolhattak társasjátékokat, az újságokból vághattak figurákat, másrészt pedig különböző mondókákon, mozgáson alapuló csoportos játékokban vehettek részt társaikkal. Ugyanilyen fontos kérdés volt az, hogy kell-e a világháború alatt tanítani a harctéri eseményeket a nebulók számára (96–106. oldal). A válasz végül az igen lett, a tananyag kidolgozásánál pedig egyszerre kellett megfelelni az objektivitás és a háborús propaganda egymásnak ellentmondó szempontjainak. Ugyanez a kérdés merült fel a tanácsköztársaság alatt is, mikor a polgári forradalomról kellett tanítani (233–241. oldal). Érdekes, hogy hiába volt diktatúra, mégis egymástól markánsan eltérő álláspontok jelentek meg a különböző szerzők által összeállított tananyagokban.

Ma már egy Facebook-kommentben azonnal értelmezhetjük, sőt nagy nyilvánosság elé tárhatjuk, hogy mit gondolunk egy hírről. Ezzel szemben az interneten „magyar Svejkként” ismertté vált hivatalnok, Lowetinszky János József akkoriban saját magának írta le (107–116. oldal), hogy „szép kis banda” az új, polgári forradalom utáni orosz kormány, és csak titkon reménykedett benne, hogy egyszer naplójából „az utódok okulhatnak […] különösen, ha hozzáértő ember kezébe kerülne”. A vármegyei iroda-segédtiszt naplóját Vörös többször felhasználta, például idézte őt akkor, mikor a tanácsköztársaság propagandájára adott állampolgári reakciókat mutatta be (266–274. oldal).

Propaganda plakát. Kép forrása: Galéria Savaria

Jegyezzük meg, az „állampolgári reakciónak” azért van egy tipikusabb változata is a naplóbejegyzésnél: a politikai humor. Vörös Boldizsár – minden bizonnyal nem csak az időrend betartása miatt – Kun Béla 133 napjának humorával zárja kötetét (304–322. oldal). Egy-egy vicc több alakban is előfordult, a tanácsköztársaság idején Károlyi Gyula kellett a fenének, az utána megjelent kiadványok szerint viszont már Kun Béla – ha hiszünk a korabeli viccgyűjteményeknek. A viccek egy része továbbélt egészen az 1950-es évekig, sőt nem egy akár ma is humoros tudna lenni egy-egy névcserével.

Vörös Boldizsár tanulmányait végigolvasva megállapíthatjuk, a történelmi korok változnak, de van, ami állandó: a pesti humor, és az a szemöldökfelhúzás, amely kifejezi hitetlenkedésünket a frissen olvasott hírek láttán.

Tóth Marcell

A kötet adatai: Vörös Boldizsár: Eszmék, eszközök, hatások. Tanulmányok a magyarországi propagandáról, 1914–1919. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 2018. 348. pp.

Ezt olvastad?

A Magyar Népköztársaság 1918 decemberében létrehozta a Ruszka Krajna nevű autonóm területet, ami Kárpátalja ruszinok lakta részét ölelte fel. Ezt