„A levéltárat a lehető legmesszebb kell vinni a politikától” – interjú Gyarmati Györggyel

Gyarmati György doktori címét a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen szerezte meg. A Történettudományi Intézet mellett oktatott az ELTE-n, illetve a Pécsi Tudományegyetemen. 2003 és 2017 között az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főigazgatójaként dolgozott. Fő kutatási területe Magyarország politika- és társadalomtörténete a 20. század második felében. Oktatói-kutatói pályájáról, valamint az ÁBTL-ben végzett munkájáról Czeferner Dóra beszélgetett vele.

 

Újkor.hu: Hova vezethető vissza a történelem iránti érdeklődése?

Gyarmati György: Egyetemista koromig tulajdonképpen nem fűzött különösebb szál a történelemhez. Olvasni imádtam, s szüleim békésen tűrték, hogy kisebbik fiuk hajnali háromig ébren maradva falta a könyveket. A Miskolc-diósgyőri gimnázium matematika–fizika tagozata se mutatott a bölcsészet felé. Előbbi tárgyból heti hat, fizikából heti nyolc órában töltötték belénk a „reáliákat”, de bennem leginkább az maradt meg, hogy egy jó bandával végigkosaraztam négy évet.

A történelem kerülő úton kezdett becserkészni. Másodikos korunkban – a múlt század hatvanas éveinek közepén járunk – új igazgató érkezett a diósgyőri vármúzeumba Czeglédy Ilona személyében. Ő egy várbaráti kört próbált létrehozni, s eljött „toborozni” az iskolánkba. Padtársammal – aki később megbecsült gyermekorvos lett – összenéztünk és bólintottunk: ott a helyünk. A következő nyáron már egy diákcsapat tagjaiként vehettünk részt a vár rekonstrukciójában segédmunkásokként. A munka távolról sem úgy zajlott, mintha egy építőtáborban lettünk volna. Egyetemista csoportvezetőink irányításával dolgoztunk, s rengeteg új ismerettel gazdagodhattunk. Ott ismertem meg például Carl Orff Carmina Buranaját, amely akkoriban felénk még korántsem számított közismertnek. A következő nyáron is jó társaság gyűlt össze, amikor a szentléleki pálos kolostor romjainak az állagmegóvása indult. (Ettől függetlenül is sokat időztem a Bükkben, s alighanem része volt abban, hogy az egyetemen a másik szakom földrajz lett.) A szentléleki ásatások azzal kezdődtek, hogy kolostor szentélyéből közel másfél méter vastagságú – a múlt század eleje óta halmozódó – első osztályúra komposztálódott turista ürüléket termeltünk ki, hogy elérjük a falak tövét, illetve a padlószintet. Kell-e ennél jobb kedvcsináló ahhoz, hogy egy kamasz régész akarjon lenni? De félretéve a kajánkodást, közben sok mindent megtudtunk a pálosokról és a középkori építészetről is. Rövidre fogva, e várbaráti kör révén nem tankönyvekből, hanem „terepen” ismerhettük meg a román stílus, a gótika és a reneszánsz jellemzőit.

Egyetemi tanulmányait történelem–földrajz szakon kezdte meg. Miért döntött végül e két tárgy mellett?

Bár régész szerettem volna lenni, a szak abban az időben csak Budapesten indult. Én meg gyáva voltam ahhoz, hogy vidékiként a fővárost akarjam bevenni. Azt viszont tanáraimtól s a családból is tudtam, hogy van „kerülőút”: ha az első évben jól teljesítek, lehetőség van átkérni magamat egy másik szakra, illetve egyetemre. Így Debrecenbe történelem–földrajz szakra jelentkeztem, ahová fel is vettek, s – az akkor szokásos egy éves katonaidőt leszolgálva – ott folytattam az iskolába járást. Azután meg – eredeti szándékomtól eltérően – ott ragadtam. Ez persze nem jelenti azt, hogy – kisebbrendűségi komplexusból eredően – az első évben ne akartam volna otthagyni: „mit keresek én ott, ahol a már öregedő, ám varázslatosan „mesélő” Kádár László geográfus professzor, vagy Sarkady János „antik görögös” tudása a norma? A Szádeczky-Kardos-féle jegyzet tanulhatatlan volt, s végül Hahn István „rövid” ókortörténete segített, hogy valami segédfogalmam legyen a szigorlati penzum töredékéről. Harmad- és negyedéves koromban pedig olyan meghatározó tanáregyéniségek tűntek fel, akik későbbi pályámat is jelentős mértékben meghatározták, formálták. Közéjük tartozott a dualizmus korát szeminarizáló Irinyi Károly, majd Ránki György, akinél három éven keresztül minden műfajban (előadás, szeminárium, speciálkollégium) koptattam a tanterem padjait. Mondhatnám, az ő „bűnük”, hogy a régészet helyett kikötöttem a történelem másik végénél, a 20. századnál.

Az egyetemen középiskolai tanári diplomát szerzett. Tanított valaha a közoktatásban, vagy már az egyetemen is tudatosan készült a kutatói pályára?

Olyannyira középiskolai tanárnak készültem, hogy a feleségemmel, akivel egyidősek vagyunk, ám ő korábban végzett, együtt kezdtünk állást keresni Nyíregyházán és Kazincbarcikán. Végül a közös elhelyezkedés nem sikerült. Ötödéven pedig a történelem tanszék fiatal tanársegédei megsúgták, hogy nem kellene álláskereséssel bajlódnom…

Mesélne arról, hogy miként került a Történettudományi Intézetbe?

1974 folyamán kezdett szerveződni az MTA Történettudományi Intézetében (TTI) új egységként a Jelenkortörténeti Osztály. Debreceni államvizsgám letételét követően Ránki professzor valóban szólt, pályázzak az Intézetbe. Ez akkoriban nem volt mindennapos (most sem az), hiszen egy vidéki egyetemről a történész szakma központi műhelyébe csöppentem. Az egyetemen kezdett témát viszont – egy időre – el kellett engednem. Debrecenben a századelő, illetve az 1945–1948 közötti közép-európai integrációs elképzelésekkel foglalkoztam, s egy jó éven keresztül Irinyi Károly tutorált. Ő – társasági, kollegiális kedélyességéhez képest – munkában nem ismert tréfát. Sose azt kérdezte, hogy valamit olvastam-e, azt evidensnek tekintette, hanem, hogy mi a véleményem egy-egy opusról. Nála kezdtem kapiskálni, hogy jegyzett, nagynevű szerzők írása sem „szentírás”.

Ránki György ismerte korábbi kalandozásaimat. Szakdolgozatomhoz – amit Winston Churchillről, illetve a hidegháború kitöréséről írtam – ő hozta kéthetente a hatkötetes Churchill-memoár egyes köteteit, mert ez akkor még nem volt meg a KLTE-n. Ám az Intézet frissen alakult Osztályán elsősorban magyar történelemmel foglalkoztak, így váltásra sarkallt. De az új téma is hozzá kötődik. Jártam hozzá egy olyan szemináriumra, ami túllépett a világháborún, s belefutott az 1945 utáni évekbe. Itt említette „kortárs forrásként” Bibó István nevét, akitől hamarosan mindent elolvastam, ami a KLTE könyvtárában fellelhető volt. Pestre kerülésemet követően pedig Niederhauser Emil vetette fel – aki szintén tanárom volt Debrecenben, s tudta, hogy „falom” Bibó írásait –, hogy meg is ismerkedhetnék vele. Ajánlólevele nyomán Bibó Istvánnal 1976 vége felé találkoztam először. Ő említette, hogy még senki nem dolgozta fel az 1945 utáni Jogi Reform Bizottság történetét. Elkezdtem anyagot gyűjteni az ELTE jogi karán, az MTA Jogtudományi Intézetében, Budapest Főváros Levéltárában és az egykori Párttörténeti Intézetben. 1978 végéig rendszeresen konzultáltam Bibóval, miközben témába vágó „házi archívumának” legtöbb dokumentuma előkerült a már említett helyekről is. A találkozások 1979-ben véget értek, mivel előbb a felsége hunyt el, majd májusban ő maga is. Addigra viszont összeállt egy jó nyersanyag a közigazgatás 1945 utáni átszervezésről, s ennek egy része is elég volt, hogy megírjam és 1980-ban megvédjem azt ún. egyetemi doktori dolgozatként.

Forrás: Kolozsvári Rádió

Az 1990-es évek előtt mennyire lehetett szabadon publikálni Magyarország 20. századi politika- és társadalomtörténetéről?

Ez bonyolultabb ügy. Interjúbekezdéshez képest egy konferencia is kevés lenne hozzá. Mondom inkább a végleteket. Még a század első feléről szóló források mindegyikéhez sem lehetett szabadon hozzáférni, nemhogy a világháború utáni időszakról szólókhoz. Az 1945 után történtekről csak a rendszer legitimációját meg nem kérdőjelező munka kaphatott szabad utat: tabu volt az 1956-os forradalom, a szovjet reláció és a szocialista táborbeli viszonyok. Másfelől viszont az 1980-as években szárba szökött a szamizdat „második nyilvánossága”. Ezek nagy része épp a közelmúlt ’nemszeretem’ részéről szólt, s hozzá jöttek a külföldről egyre inkább „beszivárgó” emigrációs memoárok. S volt két megtűrten legális „köztes zóna”. A szociográfia, illetve a nyolcvanas években virágkorát élő történeti szociológia, valamint a film – ide sorolva a történelmi dokumentumfilmeket is. E műfajokban sok minden megidéződhetett 1945 utánról, amit a politikatörténet nem pertraktálhatott.

Ugyanekkor bővült azon nyugati utak lehetősége, amely fölött nem diszponált az ún. Ösztöndíjtanács. Magam a mainzi Institut für Europäische Geschichte ösztöndíjának köszönhetően kilenc hónapot töltöttem az NSZK-ban. Ennek egy része azzal telt, hogy kényelmesen válogathattam Churchill – már említett – hatkötetes világháborús memoárjából azokat a részeket, amelyek Közép-Európára vonatkoztak. A fordítás elkészültéhez képest már csak három évet „fektették”, hogy két kötetben magyarul is megjelenjen.

1977-től oktatott az ELTE-n, majd 1990-től Pécsett. Mesélne ezekről az évekről?

Az 1980-as évek második felétől szervezte Bihari Mihály az ELTE jogi karának politológia tanszékét, ahol – bő évtizednyi óraadás után – 1990-től főállású oktatóként dolgoztam. Ugyanezen év februárjától kezdtem Pécsre járni. Akkoriban Ormos Mária volt a rektor, ami azt jelentette, hogy kevesebb órát tartott, szükség volt olyan tanárokra, akik a 20. század történetével foglalkoztak. Az is a történethez tartozik, hogy az egyetemi diplomával akkreditált oktatás ekkorra ért fel ott a 20. századra. Három év kihagyással, tavalyi nyugdíjba menetelemig tanítottam Pécsett.

1997-ben hozták létre az akkor Történeti Hivatalnak nevezett intézményt, a mostani Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára elődjét. Milyen elveket tartottak szem előtt a levéltár felállításakor?

Elvek helyett sokkal inkább az elfogadott törvény regulázta a működés kereteit. Az alakulóban levő Történeti Hivatalba hívtak a jogi kari főállásomból a kutató-elemző osztály megszervezésére. A Hivatalnak átadott forráscsoportokból azért ismerhettem egy szeletet, mert számos irat a Párttörténeti Intézet Archívumában maradt fenn, s azokat – ekkoriban megvédett – kandidátusi értekezésem készítésekor már használhattam. Fordított közelítésben az volt az igazán meglepő, hogy 1956-ig terjedően milyen kevés működési irat maradt fenn az ÁVH-ról a belügyi irattárban. Ennek egy része már korábban elkerült a pártarchívumba, sok pedig – mint később kiderült – az Országos Levéltárba. Öt évvel később, 2003-ban egy újabb törvény szabott új rendet a működésnek. Ekkor lett a korábbi hivatalból Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBTL), amelyet azután 2017-es nyugdíjba menételemig vezethettem.

Gyarmati György előadása az Állambiztonság és ellenállás: az állambiztonsági iratok kutatásának új lehetőségei című konferencián (Fotó: Beöthy Balázs)

Hogyan kell elképzelnünk az ÁBTL-ben végzett munkát, illetve annak módosulását a korábbiakhoz képest?

A Történeti Hivatalnak három nagy főosztálya volt, a levéltári, a tudományos kutató-elemző, valamint a titkársági és igazgatási főosztály. E struktúra, amelyben a legnagyobb természetesen a levéltári főosztály volt, alapvetően megőrződött az archívum átszervezése után is. A legfontosabb célunk a kezdetektől az volt, hogy olyan digitális adatbázist építsünk fel, amelyben az előző rendszer meghurcoltjai név szerint kereshetőek. Így az államszocializmus éveiben joghátrányt szenvedett állampolgárok és azok egyenes ági leszármazottai információs kárpótláshoz juthatnak. Ez volt az elsődleges feladatunk. Ugyanebből viszont kiszolgálhatók a kutatók is. Ez persze az unalmas szakmai rész. Akkoriban sokkal inkább a fortyogó „ki volt ügynök?” közéleti üst-füst vett körül bennünket. Emiatt is került akkori pályázatomba az, hogy a levéltárat a lehető legmesszebb kell vinni a politikától. Akkor ezt konszenzussal fogadta el az Országgyűlés minden pártjának delegáltja a két illetékes bizottságban.

De térjünk vissza kérdése érdemi részéhez. Az elektronikus formában elérhető adatbázis azért kulcsfontosságú, mert bár az államvédelem mindig nevek szerint dolgozott (vagyis valamennyi anyag nevek alapján kereshető az adatbázisban), a történészek szűkebb-tágabb tematikus kutatást folytatnak a levéltárban. Vagyis mi a névre koncentráló „nyersanyagból” egy tematikus adatbázist is elkezdtünk építeni. Eljövetelemkor közel egymillió név alapján lehetett az iratokban „szörfözni”, s egy-egy név több tucat dossziéban, több száz iratban felbukkanhat. Ez a feltáró „akciórádiusz” naponta gyarapodik tovább.

Kinek vagy minek a hatására kezdett az 1980-as években ismét a közép-európai föderációk történetével foglalkozni?

Ahogy már említettem, a Történettudományi Intézetbe (TTI) való bekerülésem után fel kellett hagynom a Mitteleuropa-tervek tanulmányozásával. Majd 1985 nyarán Ránki György azt a kérdést szegezte nekem, hogy megvannak-e még a föderációval kapcsolatos céduláim. Természetesen nem dobtam ki őket, sőt tovább gyűjtöttem a kérdéskörhöz kapcsolódó forrásokat és szakirodalmat. Ránki ekkor már Bloomingtonban oktatott, s a TTI frissen indított angol nyelvű lapjába (Danubian Historical Studies) kellett megírnom az 1945 utáni közép-európai integrációs ambíciók történetét. Pontosabban az akkori próbálkozások kudarcát, hiszen ezek nem valósulhattak meg.

Ekkoriban már kezdett „felrobbanni a világ”: a nyolcvanas évek közepétől egyre élénkebb érdeklődés mutatkozott Közép-Európa iránt, amit felerősített az is, hogy könnyebben lehetett külföldre utazni. Ezt a megújuló Közép-Európa projektet leginkább Bécs forszírozta-finanszírozta, s az osztrák történészekkel hagyományosan jó kapcsolatok voltak. A „sógorok” jóvoltából évente többször fordulhattunk meg Bécsben hosszabb-rövidebb ösztöndíjjal, de Gdansktól Dubrovnikig vagy Linztől Várnáig háromhavonta volt egy-egy szponzorált új Mitteleuropa-összejövetel. Egyszerűen saját hazai elfoglaltságaink miatt nem tudtunk mindegyikre elmenni. Az intézetben is szaporodtak a kötelezettségeink, mondhatni naponta kellett produkálni. Nemcsak a fővárosi, hanem a vidéki folyóiratok is szívesen fogadtak – mi több igényeltek – 1945 utáni írásokat. Kezdett nagyon „divatba jönni” a világháború utáni félmúlt története.

Ünnepélyes könyvbemutató Erdész Ádám 60. születésnapja alkalmából (Fotó: Bíró György)

Melyek voltak a legfontosabb változások az egyetemi oktatásban véleménye szerint a rendszerváltást követően?

A leglényegesebb talán az, hogy az 1990-et követő néhány évben óriási kavarodottság volt a felsőoktatásban, rengeteg új ötlet fogalmazódott meg, s alkalmasint a komolytalanok is „tantárgyak”, képzési programok lettek. Ez persze az egyetemi autonómia – egyébként üdvözlendő – visszaszerzésének is köszönhető. Folyamatosan emelkedett az egyetemi hallgatók száma. Pécsett a kilencvenes évek elején egy évfolyam kb. 30 fővel indult, ami az ezredforduló környékére már 100 fölé is felkúszott. A diplomaszerzés (a későbbiekben a PhD-képzés szintén) a fiatalkori munkanélküliség kitolásának egyik eszközeként is értelmezhető, az „elitképzésből” tömegoktatássá válás összes negatív következményével együtt. Helyi példánál maradva: a harmincas évfolyamon találhattam hét-nyolc komolyan elköteleződött tanár- vagy tudóspalántát, ez a kvóta viszont a százas évfolyamok esetén se lett több.

Persze a vidéki egyetemek továbbra is „családiasabbak” maradtak, a hallgatók előadásra/szemináriumra járási hajlandósága magasabb volt/maradt, korábbi fővárosi tapasztalataimhoz képest. E tekintetben mintha az utóbbi években kezdenének „felzárkózni” Budapesthez. Nem osztom azt az általánosítást, hogy a feljövő generációk rosszabb képességűek lennének, az viszont érzékelhető, hogy a tradicionális „olvasottság-műveltség” látványosan kopik még választott szakterületük tekintetében is. Szemináriumokon, forráselemző órákon bizony egyre többször lehet ezzel szembesülni. Ez viszont már nincs messze Ormos Mária karakteres, nyilvánosan is többször hangoztatott véleményétől, miszerint a mai felsőoktatási rendszer helyenként „diplomás analfabétákat” is útjukra bocsát.

Mi a véleménye az egyetemre bekerülő hallgatók 20. századi történelemmel kapcsolatos ismereteiről? Előadásai/szemináriumai során Ön mennyire tudott a diákok korábbi ismereteire támaszkodni?

Tapasztalatom szerint a középiskolai oktatásban az jellemző, hogy (többnyire időhiány miatt) a 20. századi magyar történelmet erősen zanzásítva tanulják a diákok. A részletes ismeretek hiányához a 2000-es évek kezdetéig alapjában járult hozzá az is, hogy a 2006-os évig nem szerepelhetett olyan esszé kérdés az érettségiben, amely az 1945 utáni eseményekre fókuszált. Vagyis a fiatalok az egyetemen találkoztak először a második világháborút követő magyar történelem problémáival is. Harmad- és negyedgenerációs „utószülöttekként” már a fel-felfakadó családi megéléstörténeteket is egyre kevesebben hozzák magukkal „privát” múltismeretként.

Mesélne a jelenlegi kutatásairól és a jövőbeli terveiről?

Az utóbbi két évtizedben – ennyi ideig voltam a levéltárban – értelemszerűen került előtérbe a titkosszolgálatok működése, ám kutatóként maradtam a Rákosi-korszaknál. Ebből habilitáltam 2001-ben Pécsett, ezt építettem bele egy évtizeddel később benyújtott akadémiai disszertációmba is. Részben azért is, mert a rendszercezúrát követően – amikor a jelenkor-történészek nagyon intenzíven nekiláttak a Kádár-korszak feltárásának – ez a „kis magyar sztálinizmus” egy kissé háttérbe szorult.

A tervekről nehezebb beszélni. Közeledek a 70-hez, elértem a férfiak körében Közép-Európában általánosnak számító életkor „statisztikai végét”. Amíg a levéltárat vezettem, több munka is félbemaradt. Legalább ezeket a restanciákat szeretném még nyomdakésszé tenni. Másfelől szerencsésnek mondhatom magam, hiszen megadta a sors, hogy kutatóként legalább annyiszor léptem át a vidéki levéltárak kapuit, mint a munkahelyem okán Budapesten. Örömmel értesültem, hogy a közelmúltban létrejött a Vidéktörténeti Kutatócsoport. Leginkább a 20. századot jellemzi – egyelőre –, hogy van politikai-igazgatási államtörténetünk, a Budai Vártól a Nagykörútig, csakhogy hiányzik mögüle a maradék 91 000 km2országtörténete. Pontosítva, a magyarországi vidékkel kapcsolatos források óriási kincsesbányát jelenthetnek a kutatók számára. A fiatalabb generáció felismerte, hogy az állambiztonsági anyagokból nem csupán politikatörténetet lehet írni, hanem társadalomtörténeti aspektusból is meg kell vizsgálni azokat. Sorra születnek az ÁBTL anyagaira alapozva olyan kiváló társadalomtörténeti tanulmányok és monográfiák, amelyek bizonyos része egyúttal vidéktörténeti nóvum is.

Czeferner Dóra

Ezt olvastad?

A katolikus egyház 20. századi története iránt érdeklődők számára bizonyára ismerős lehet Petrás Éva neve, hiszen több mint két évtizede
Támogasson minket