„Mi vagyunk a frontvonalban” – interjú Völgyesi Zoltánnal

Völgyesi Zoltán történész, levéltáros, a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára Kutatószolgálati, Tájékoztatási és Levéltártudományi Szakkönyvtár Főosztályának vezetője. Kutatóként legtöbbet 1956-tal foglalkozott, 2017 elején pedig első világháborút tárgyaló könyvet adott közre. Kutatásairól, pályájáról Szőts Zoltán Oszkárral beszélgetett.


Völgyesi Zoltán

Újkor.hu: Hogyan kezdtél történelemmel foglalkozni?

Völgyesi Zoltán: Már általános iskolás koromban nagyon vonzódtam a történelemhez, olyannyira, hogy nyolcadikos koromban már nyertem történelmi versenyt. Az érdeklődés a középiskolán is végigkísért. A történelem mellett a földrajz is nagyon érdekelt, így mentem történelem-földrajz szakra Debrecenbe. Eleinte a középkor kötötte le főként a figyelmemet, majd felsőbb éves tanulmányaim során, kiváló történészprofesszorok hatására érdeklődésem a 20. század felé fordult. Különösen L. Nagy Zsuzsa és Ránki György, az akkori fiatalabb történész nemzedékből pedig Gyáni Gábor és Kövér György nevét emelném ki. Utóbbiaknak nagy szerepe volt abban, hogy a társadalomtörténet iránt kezdtem érdeklődni. Amikor az egyetemen végeztem, két évig gimnáziumban tanítottam, majd a debreceni tanítóképző főiskola társadalomtudományi tanszékére kerültem. Ez épp a rendszerváltás időszakában történt, amikor az addig elzárt levéltári források megnyíltak a kutatás számára. Engem 1956 története különösen érdekelt, ezért bekapcsolódtam a Hajdú-Bihar megyei ’56-os kutatócsoport munkájába. Ezután kezdtem saját kutatásokat végezni, és a ’90-es évek elején írtam meg első publikációimat.

Mi fogott meg az 1956-os forradalom történetében?

Ez szerteágazó és sokat kutatott témakör. Sokan vizsgálták már a nemzetközi helyzet szempontjából, a külföldi megítélését, a budapesti történéseket, a felkelő csoportokat, a munkástanácsokat és a Nagy Imre-kormány tevékenységét. Sok kisebb-nagyobb település megírta a maga ’56-os krónikáját, sok dokumentumkötet készült, de úgy vélem, hogy ’56 vidéki története máig nem került a helyére. Engem elsősorban az foglalkoztat, hogy a vidéknek milyen szerepe volt a forradalomban. Abban, hogy Nagy Imre végül megváltoztatta az álláspontját a forradalommal kapcsolatban, elfogadta a követeléseket, tűzszünetet hírdetett és kiegyezett a felkelőkkel, a vidék „nyomása” nagyon is belejátszott. Nagyon fontos szempontnak tartom, hogy a vidéki településeken a hatalomváltás általában sokkal hamarabb megtörtént, mint hogy a kormány azonosult volna a forradalmi követelésekkel. A vidéki településeken nem volt jelentős fegyveres erő a hatalom oldalán, az emberek jobban ismerték egymást, jobban átláthatók voltak a társadalmi és hatalmi viszonyok. Rádióadásokban, küldöttségeken keresztül juttatták el Budapestre követeléseiket a nemzeti kormánynak címezve. Többek között ez döbbentette rá Nagy Imrét, hogy nemcsak a „pesti srácok” harcolnak a szabadságért, hanem az egész ország mögöttük áll. Nagy Imre álláspontjának átalakulásában tehát nagy szerepe volt a vidéknek, de ez nincs benne a köztudatban.

Doktori értekezésedet Hajdúnánás ’56-os történetéből írtad. Miért pont ezt a várost választottad? Családi kötődésből?

Volt benne családi kötődés is, de az is, hogy a hajdúnánási történéseket különösen érdekesnek találtam. A helytörténeti kutatás sokszor abba a hibába esik, hogy helyben is az általánost keresi, ezzel sematikus vagy keveset mondó lesz. Én nem az általánost kerestem, hanem a sajátságost és feltűnt, hogy Hajdú-Bihar megye egészét nézve Debrecen után Hajdúnánáson volt a legtöbb perbe fogott és elítélt, és a lakosság arányához képest itt ért legtöbb embert megtorlás. Érdekelt, mi lehet emögött. Segítség volt, hogy közel van Debrecenhez, könnyű volt kijárni és a családi kapcsolatok révén könnyebb volt eljutni az interjúalanyokhoz. Nagy lelkesedéssel nekiálltam, hogy feltárjam és elemezzem a különböző írott forrásokat, felkeressem az események egykori résztvevőit, s interjúkat készítsek velük, Összetett és időigényes munka volt, de a többéves kutatás végén megszületett a disszertációm, majd könyv formájában is megjelent.

Kutatásaidat Debrecenben végezted, itt tanítottál is. Hogyan kerültél át Budapestre, az Országos Levéltárba?

Valóban sokáig éltem Debrecenben, majd családi okokból elkezdtem keresni a lehetőséget arra, hogy Budapestre költözhessek, így kerültem kapcsolatba az Országos Levéltárral. Az 1945 előtti kormányszervek főosztályán hirdettek állást 2013 őszén, Alighogy a levéltárba kerültem, belecsöppentem az első világháborús iratgyűjtő munkába, ami nagy kihívás volt számomra. Korábban, amikor levéltárba mentem történészként kutatni, azt kaptam, amit a segédletek alapján kértem a levéltárosoktól. Óriási élmény volt, hogy raktárba járhattam a régi iratok közé, és belülről látva az anyagot megdöbbentett, hogy mennyi olyan terület van, amellyel senki sem foglalkozik. Ott van például a polgári iskolák anyaga. A Vallás- és Közoktatási Minisztérium iratainak jelentős része elpusztult 1945-ben, illetve 1956-ban, de a polgári iskolák anyaga szépen megmaradt, több polcnyi irat várja az érdeklődőket. Szerintem a Levéltárnak fontos feladata, hogy felhívja a figyelmet a kevésbé kutatott iratokra. Nemcsak abban kell segíteni a kutatókat, hogy amit kér, azt kiszolgáljuk, hanem fel kell hívni a figyelmet arra, hogy mi is található a levéltárban.

Kicsit ars poeticának tűnik ez, már csak azért is, mert kutatószolgálati főosztályvezetőként rálátásod van erre a területre, hiszen rajtatok keresztül jönnek be a kérések, illetve kapják meg a kutatók a levéltári dokumentumokat.

Igen, s ez fontos munka, bár hozzáteszem, hogy magam inkább irányító szerepben vagyok. A kutatókkal főleg akkor találkozom, ha különleges kérésük, problémájuk, panaszuk van, vagy éppenséggel valamelyik kutatóval van probléma. Tudni kell, hogy a Magyar Nemzeti Levéltár tagintézményeiben, de külön az Országos Levéltárban is óriási mennyiségű iratanyag van, amelyet az iratőrző osztályok munkatársai kezelnek. A kutatószolgálat egy külön, arra a célra létrehozott szervezeti egység, hogy kiszolgálja a kutatói igényeket. Bármilyen kérés teljesítésében, másolat kiállításában, részletesebb tájékoztatásban rá vagyunk utalva az iratőrző osztályokra, nekik küldjük tovább aktán, e-mailen a bejövő igényeket és mi közvetítjük a választ. Mi vagyunk a közvetlen kapocs, mondhatnám, mi vagyunk a frontvonalban. A kutató nekünk panaszkodik, ha elégedetlen a levéltári szolgáltatással, vagy nem kapja meg időre, amit kért, vagy valahol elakadt a tájékoztatás. Naponta többször fel kell venni a telefont, s érdeklődni a társosztályoknál, ha lassú az ügyintézés. Az igények kiszolgálása összetett feladat, s jó viszonyt kell ápolni valamennyi érintett szervezeti egységgel, az iratőrző osztályoktól kezdve a reprográfiáig.

Hogyan kapja meg a kutató az iratanyagot egyébként?

Először is be kell iratkoznia, mi regisztráljuk, az Országos Levéltárban már évek óta a Scope-ot használjuk nyilvántartásra. A kutatónak a kérdéseire alaptájékoztatást adunk, majd azokat a kérdéseket, amelyeket csak az iratanyag ismeretében lehet megválaszolni, továbbítjuk a referens felé. Előfordul, hogy egyből másolatot kér valaki anélkül, hogy bemenne a kutatóterembe. Ekkor ezt rajtunk keresztül tudja megtenni. Ha kikéri az iratot kutatásra, azt is mi intézzük. Továbbítjuk a kérést az iratőrző osztálynak, és a kutatóteremben az érdeklődő rendelkezésére bocsátjuk. De hangsúlyozni kell, hogy az irat nem nálunk van, ezért is van átfutási ideje a kéréseknek.

Sok kutató érkezik a kutatóterembe?

Megnövekedett az érdeklődés a Bécsi kapu téren és Óbudán is, és sok visszajáró kutató van. Nehézséget jelent a Bécsi kapu téri kutatóterem esetében, hogy viszonylag kicsi, főként a kiszolgáló tér. Még arra a régi időszakra találták ki, amikor tízegynéhány történész-kutató járt a Levéltárba, akik ismerték a témájuk iratanyagát, sok tájékoztatásra nem volt szükségük, hanem csak arra, hogy megkapják a dokumtumokat, amiket kértek. Most sokkal szélesebb kör jár kutatni. Családkutatók, helytörténészek, „amatőr” kutatók, újságírók és mások, akiknek sok információra van szükségük, mert se a levéltári rendet, se a témájuk iratanyagát nem ismerik, sőt néha egészen tájékozatlanok. Nekik külön tájékoztatást kell adni, hiszen nincsenek tisztában se a kutatómunka, se a levéltár specialitásaival, de nem is várható el tőlük. Nem véletlen, hogy külön kutatószolgálati szervezeti egységet hozott létre az intézmény pár évvel ezelőtt. Az itteni munkához empátia, türelem, és monotónia-bírás kell. Aki referensként dolgozik, az viszonylag könnyen hagyja ott az íróasztalát, megy be a raktárba, konzultál más levéltárosokkal a problémák kapcsán. Nálunk nem lehet felállni és otthagyni a helyet nyitvatartási időben, hiszen a kutatók folyamatosan jönnek. Ezért erre a feladatra nem mindenki alkalmas alkatilag. A Hess András téri kutatóban több hely volt, jobb számítástechnikai felszereltséggel, ennek az elhelyezését az iratanyag költöztetésével együtt meg kell oldani, mivel a Bécsi kapu téri kutatóterem kicsi ahhoz, hogy befogadja az ottani kapacitást.

2017 elején jelent meg a Harctértől a hátországig – Az első világháború gazdasági és társadalmi hatásai Magyarországon a levéltári források tükrében című köteted, ami új téma a korábbi, 1945 utáni, főként 1956-tal kapcsolatos kutatásaidhoz képest. Hogyan kezdtél az első világháborúval foglalkozni?

2014-ben, amikor az első világháborús centenáriumi emlékévek kezdődtek, a Levéltár egy kiállítással készült a Múzeumok Éjszakájára. Felkérést kaptam a munka irányítására. Össze kellett állítani a koncepciót és iratokat gyűjteni hozzá úgy, hogy nem nagyon volt előzménye a levéltárban ennek a forrásfeltárásnak. Nagyon izgalmas munka volt. Már kezdettől fogva tudtuk, hogy mi nem a katonai eseménytörténethez fogunk tudni hozzászólni, mert nem ilyenfajta irataink vannak, de itt van minden magyarországi minisztérium iratanyaga, a hadivállalatok iratanyaga, továbbá rengeteg személyes forrás a magániratok közt, a családi levéltárak és a személyi fondok anyagában. A forrásadottság tehát új, társadalomtörténeti megközelítésre adott lehetőséget. Ez az új perspektíva 2014-ben és 2015-ben számos kiállításon megfigyelhető volt, de kevés előzménye volt korábban Magyarországon. Bihari Péter Lövészárkok a hátországban című könyvét leszámítva csak lefordított külföldi kötetekről beszélhetünk, ha olyan munkát keresünk, amelyik társadalomtörténeti szempontból vizsgálja az első világháborút. A nagy társadalomtörténeti összefoglaló munkákból ki is marad általában ez a korszak. Kövér György és Gyáni Gábor egyetemi tankönyvében például Kövér György 1914-nél befejezi a dualizmus kori részt, Gyáni Gábor pedig a két háború közötti időszakkal folytatja. A háború és a forradalmak tehát kimaradtak. Talán azért, mert ha hosszútávú társadalomtörténeti folyamatokat vizsgálunk, akkor egy-két év hatása kevés, ugyanakkor mégis azt tapasztaltam, hogy számos olyan társadalmi folyamat felerősödött a háború alatt, ami már korábban elkezdődött. Például a nők munkába állása: ez sem a háborúban kezdődött, hanem sokkal előbb, csak hát kézenfekvő, hogy a férfiak behívása miatt nagyon radikális változás következhetett be, ami aztán a háború után némileg visszafordult. Itt is olyan társadalomtörténeti folyamatról van szó, amit nagyon sok tényező ösztönzött, vagy erősített. A nők iskolai vagy munkapiaci szerepvállalása aztán később újra előretört, most már a háborútól függetlenül. De ott van a hadigazdaság és az állami beavatkozás kérdése is. Az állam gazdasági beavatkozása a 20. században végig jellemző folyamat, s ennek első jelentős előretörése figyelhető meg az első világháborúban. A könyvem alapjában véve egy forrásgazdag áttekintő munka, de úgy gondolom, ha elég időnk lenne, évente lehetne újabb köteteket írni, annyi forrásunk van. Például át kellene tekinteni a Gazdasági Levéltári Főosztály vonatkozó vállalati iratanyagát, ha részletes hadigazdaság-történetet szertnénk írni. Ha több idő lenne személyes forrásokat tanulmányozni, sokkal többet tudhatnánk a háborús hétköznapokról. A könyvem összeállításánál az volt a fő szempont, hogy több oldalról mutassam be a témát, és ízelítőt adjak azokból a levéltári dokumentumokból, amiket az utóbbi egy-két évben sikerült összegyűjteni a téma kapcsán.

Folytatod az első világháborús kutatást, vagy visszatérsz 1956-hoz? Milyen kutatási terveid vannak?

Úgy gondolom, nem érdemes túlságosan szétaprózni magunkat, ezért nem célszerű egyszerre túl sok kutatást végezni. Arról nem is szólva, hogy a főosztály vezetése kitölti a teljes napom, emiatt csak esténként tudok írni, és dokumentumokat feldolgozni. Referensként ilyen szempontból jobb helyzetben voltam, sokat jártam raktárban, az iratok nemcsak sok ötletet adtak a kutatáshoz, publikáláshoz, de tudtam saját kutatómunkához is „gyűjtögetni”, még akkor is, ha épp külső kutató kérésére néztem át egy állagot. Jelenleg éppen ’56-hoz tértem vissza a saját kutatások terén. Gyűjtöm a vidéki követeléseket, ezeket rendszerezem, dokumentumkötetet állítok össze. Majd a következő lépés lesz a forrásokra támaszkodva újértékelni a vidék szerepét. Ebből is kijöhet valamilyen könyv, de azért ez nem megy egyik napról a másikra. A kutatni vágyó levéltáros sokszor irigykedik azokra, akik kutatói státuszban vannak és ez a fő feladatuk. Nekünk nem, de nagyon fontosnak tartom egyrészt a levéltári anyag bemutatását, másrészt azt, hogy az iratanyagot feldolgozva, értékelve a történészi diskurzusba is bekapcsolódjunk.

1956 vagy az első világháború kapcsán van olyan játékfilm, amit kifejezetten kedvelsz és történészként is jónak tartod?

Mind a két témát, illetve korszakot közelebb kellene hozni a fiatalokhoz  sikeres, nekik szóló filmekkel, s erre jó alapot szolgáltatnak, hiszen tele vannak drámával, Akik harcoltak, akik sokat kockáztattak, azok bátrak voltak, vállalkozó szelleműek. Az első világháborúban a besorozottnak kötelező volt részt venni, s ezt többféleképpen élték meg, akik ott voltak. Volt, aki meg akarta úszni, mások bátran, akár önfeladózóan „odatették” magukat. 1956-os eseményekben a részvétel sokkal inkább személyes vállalás volt, De tudok olyanról, aki azért lett forradalmi bizottmányi elnök egy városban, mert már két felkért személy sem vállalta el, előbb az egyik, aztán a másik nem, aztán a harmadik meg igen. Így viszont őt érte retorzió. Tele van tehát mindkét időszak drámával, amivel meg lehetne ragadni az ifjúság fantáziáját, képzelőerejét, hatni lehetne rájuk. Ehhez képest nem tudok olyan ifjúsági sikerfilmet mondani, amit tömegek néznének meg, s egyszerre hatásos és hiteles filmek lennének, s akár általános iskolásoknak is lehetne vetíteni, tudva, hogy meg fogják érteni. Az 56-os filmek is inkább a felnőtt korosztálynak szólnak. Az én gyerekkoromban sok fiú lelkesedett a kuruc harcok vagy a török elleni harcok iránt, mert olyan filmek, mint A Tenkes kapitánya és az Egri csillagok meghatározó élmény volt  számukra. Az ifjúsági filmekre azért is lenne nagy szükség, mert mindkét esemény családi emlékezete erősen megkopott. Arról hallottak esetleg az utódok, hogy a dédszülők megjárták Galíciát vagy a Doberdót, de hogy milyen hatása volt a férfiak bevonulásának a gazdaságra, vagy hogy nők munkájával és hadifoglyok igénybevételével lehetett megszervezni az életet, arról nagyon keveset tudnak. ’56-ról pedig már ’57-ben sem mertek beszélni, mert az igazság tiltva volt. Az egykori elődök drámai küzdelmét újra kell tanítani a mai fiatalok számára, és újra átélhetővé kell tenni, amiben a jó ifjúsági filmek segítenének.

Szőts Zoltán Oszkár

Kapcsolódó cikkek:

Középiskola és világháború – interjú Bihari Péterrel

A társuralkodó, a helytartó és a 18. század második fele – interjú Kulcsár Krisztinával

„Magyar-Osztrák Monarchia?” – interjú Fiziker Róberttel

„Elvárható, hogy tárgyilagos hangnemben vitázzunk egymással” – interjú L. Balogh Bénivel

Ahol nyomot hagyott a történelem

Ezt olvastad?

2017. június 20-án került sor a Történész Sörest utolsó, évadzáró előadására a Klisé Bárban, melynek témája a Francia Idegenlégióban szolgált