Új koncepciók a történelemtanításban

Nemrég napvilágot látott a Történelemtanításról a XXI. század elején címet viselő kötet Péterfi Gábor és Fekete Bálint szerkesztésében. A könyvet kezünkbe véve egy izgalmas, sokoldalú, módszertani repertoárunkat 21. századi szemlélettel kiegészítő kötetet lapozhatunk végig. A kiadvány hamar figyelmet keltett a történelemmel foglalkozók körében, két recenzióra jelen írás végén is felhívjuk az olvasók figyelmét. A kötet megjelenése kapcsán a szerkesztőket Csizmadia Anna kérdezte.


A kötet borítója és a szerkesztők. Képek forrása: harmattan.hu és evangelikus.hu

Újkor.hu: A Történelemtanításról… megszületésének körülményei igen különlegesek. Milyen apropóból valósult meg? Kik működtek közre?

Péterfi Gábor: 2013 őszén nevezett ki a Magyarországi Evangélikus Egyház Nevelési és Oktatási Osztálya történelem tantárgygondozónak. Munkám során két síkon próbálom segíteni az evangélikus intézmények történelemtanárainak munkáját. Elsőként az ország öt pontján szakmai regionális fórumokat szervezek minden tanévben. Itt az elsődleges cél egymás munkájának megismerése mellett annak felmérése volt, hogy milyen kihívásokkal küzdenek a történelmet általános- és középiskolában tanító kollégák Békéscsabától Sopronig. Emellett ezeken a találkozókon kiemelt szerepet kapott a jó gyakorlatok bemutatása is. Például az egyik iskola történelemtanára bemutatta, hogy a hagyományőrző egyesületekkel miként működnek együtt annak érdekében, hogy élményközpontúbb legyen a történelemtanítás az intézményükben. Más úgy tanulni, mondjuk az 1848/49-es szabadságharcról, hogy vendégként meg tudok hívni az órára egy hagyományőrző huszárt, aki bemutatja a kor öltözködését, fegyverzetét, és válaszol a diákok kérdéseire. A második pillér minden tanévben egy országos szakmai konferencia megszervezése, idén már a harmadik tanácskozásnak adott otthont az aszódi evangélikus középiskola. Itt az előadások témájának kiválasztásánál igyekeztem figyelembe venni a kollégák regionális fórumokon felmerült kérdéseit, problémáit, és természetesen a gyakorlati oldal sem maradhatott el. Az előbbi példánál maradva, Dalos Tibor kollégám itt már előadás formájában mondta el mindazt a hagyományőrzésről, amit a győri regionális találkozón szűkebb körben megosztott a tanári fórumon. Az előadók másik részét szakmai fórumokról ismertem már, örömmel fogadták a megkeresést. Bálint a három országos konferenciának mindvégig előadója volt, róla büszkén mondhatom el, hogy az Aszódi Evangélikus Petőfi Gimnáziumban érettségizett, ráadásul mentortanára lehettem, tehát már korábbról ismertük egymást. Vele beszélgetve jutottunk arra a következtetésre, hogy érdemes lenne az országos konferenciákon elhangzott előadásokat kötetbe szerkeszteni. A célunk az volt, hogy a felhalmozott tapasztalatok, jó gyakorlatok ismertetésével segítsük a történelem szakos kollégák munkáját. Miután az alapkérdések (pl. mit kezdjünk a helytörténettel vagy a képi forrásokkal a tanórákon) szinte minden iskolatípusban ugyanazok, úgy gondoltuk, hogy ezek a tanulmányok segíthetik az egyházi mellett a világi iskolákban tanító kollégák munkáját is.

Fekete Bálint: Mint látható, a konferenciákon csak előadóként volt szerepem, de mivel sok szál fűz Aszódhoz, így nem volt kérdéses, hogy részt veszek a projektben. Viszont az I. Tóth Zoltán Körnek köszönhetően volt némi tapasztalatom a szerkesztés terén, ezért felajánlottam Gábornak, hogy besegítek. Ki tudja, hogy lesz-e még lehetőségem hasonlóra a jövőben? A féléves gyakorlatom alatt jól tudtunk együttműködni, és ez szerencsésen alakult a kötet összeállításánál is.

Végigolvasva a könyvet, valahol a konferenciakötet, a tankönyv és a módszertani kézikönyv között tudnám elhelyezni. Melyikhez áll közelebb az eredeti elképzelések szerint?

P. G.: Az eredeti elképzelés szerint kifejezetten konferenciakötet született volna. Azonban már a szerkesztés legelején úgy döntöttünk Bálinttal, hogy a módszertani kézikönyv felé kellene elmozdulnunk. Mit jelentett ez a gyakorlatban? Megkértük az előadókat, hogy bővítsék tanulmánnyá a félórásra szabott előadásaik szövegét, ily módon a könyvet használó történelemtanárok jobban elmerülhetnek egy-egy résztémában. Szóval a szerkesztés csapatmunka volt, itt is megköszönjük az előadóknak, hogy partnerek voltak a folyamat során. S ha már a köszönetnyilvánításnál tartunk, a könyv nem jelenhetett volna meg a Magyarországi Evangélikus Egyház Északi Egyházkerülete, az Evangélikus Pedagógiai Intézet és az Aszódi Evangélikus Petőfi Gimnázium támogatása nélkül.

F. B.: Én a magam részéről gyakorlatias konferenciakötetnek tartom, ha lehet így fogalmazni. Ahhoz nem elég egységes és átfogó a kiadvány, hogy kézikönyvnek vagy tankönyvnek nevezzük, ez nem is volt cél. Sikerült megtartani a szerzők „egyéni hangját”, különféle témák kerülnek elő és az érdeklődőket bibliográfia és lábjegyzet-apparátus segíti a további tájékozódásban. Példának az oral history kötetről szóló írás hozható, amelynek bevezetőjében szerepel több alapvető történészi szöveg.

Miben nyújt többet a Történelemtanításról, mint a történelemtanárokat célzó más kötetek?

F. B.: Érdemes abból kiindulni, hogy miből építkezhetünk. Azzal talán minden kolléga egyetért, hogy nem küzdünk a bőség zavarával. Sajnos – már amennyi rálátásom van – alacsony azon kötetek száma, amelyek kifejezetten szakmódszertani kérdésekkel foglalkoznak, bár rengeteg változás történt az elmúlt évtizedekben. Az ELTE-n leginkább A történelemtanítás gyakorlata című tankönyvre támaszkodtam, amely nagyon precíz és tartalmas ugyan, de frissíteni kellene. A Debreceni Egyetem Tanárképzési Központja jegyez egy egészen új könyvet, ugyanakkor az ELTE Tanárképző Központ gondozásában nemrégiben megjelent kötetben nincs jelen a történelem tantárgy. A folyóiratokban inkább találkozhatunk szakmódszertani, tantárgy-történeti vagy tankönyvelemző közleményekkel, mindenek előtt a Történelemtanítást kell említeni, amelynek szerkesztői folyamatosan várják a kéziratok, gyakorló tanárokét és tanárszakosokét egyaránt. A történészek közül is többen hozzájárulnak a tantárgy megújításához, hiszen neves szakemberek vettek részt az új tankönyvek háttérmunkálataiban, Paksa Rudolf remek blogot is indított , de említhetném, hogy Gyáni Gábor is publikált egy gondolatébresztő cikket. Mivel szerzőként is jelen vagyok a kötetben, ezért a többletérték meghatározását inkább az olvasókra bízom.


Fekete Bálint. Forrás: evangelikus.hu

P. G.: Az összetettség az, ami nekem elsőre eszembe jut a kérdés kapcsán. A könyv ugyanis többféle megközelítést alkalmaz, az írások tematikai szempontból alapvetően öt csoportba oszthatók. Hivatásunk kihívásairól akkor tudunk érdemben eszmét cserélni, ha tisztában vagyunk azokkal a jogszabályi változásokkal, amelyek az elmúlt években formálták a köznevelést, ezeket a kérdéseket Katona András és Csapodi Zoltán írásai járják körül. Előbbi szerző az új kerettanterv történelem tantárgyat érintő változásait, utóbbi az azóta életbe lépett történelem-érettségi reformot mutatja be. A második témakör középpontjában az egykori tabutémák, kiemelten az ügynökkérdés áll. Mirák Katalin két tanulmánya a kommunista diktatúra kiépülésével összefüggő ügynökhálózattal foglalkoznak. Az egypártrendszer felszámolása óta az iskolákban is rákérdezhetünk az egykori tabutémákra, ennek egyik vetülete volt a Közép- és Kelet-Európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány által lebonyolított Emlékpontok pályázat. A projekt keretében 2010/2011-ben a diákok készítettek interjúkat idős emberekkel a jelenkor nagyobb politikai fordulatairól. Milyen haszonnal jár az oral history beemelése a történelemtanításban? Ezzel a kérdéssel foglalkozik Koncz István és Rácz Zoltán, akik az aszódi interjúzás tapasztalatairól írnak. A diákok környezetében élők megszólítása még jobban ráirányította a figyelmet a lokális kötődés és a helytörténet szerepére. Miként lehet beemelni a helytörténetet a helyi tantervbe? Erről Debrődiné Dobóczy Mária írt. Az új Nemzeti alaptanterv tananyag-elosztása jelentősen növelte a 20. század súlyát a történelmi korszakok között. Emiatt a közeljövőben a történelemtanításban több lehetőség lesz olyan múlt századi források gyakoribb alkalmazására a tanórákon, mint például a fénykép vagy a filmhíradó. A harmadik nagy téma Bálint írásain keresztül tehát a vizuális források elemzését állítja a középpontba. A történelemórákon az aktuális évfordulókra és a közös nemzeti hagyományainkra való reflektálást nem kerülhetjük meg, ez a negyedik csoport, amelybe többségében múzeumpedagógiai témákat feldolgozó szövegek tartoznak. A reformáció közelgő 500. évfordulója apropóján Fabiny Tamás a reformáció és oktatás kapcsolatát tekinti át, Hidvégi András pedig az első világháborús centenáriumra fókuszálva mutatja be a Hadtörténeti Intézet és Múzeum idevágó kiállításait, programjait. Ezt Hermann Róbert magyar hadtörténetet bemutató írása követi a Mi, magyarok című kiállítás kapcsán. Dalos Tibor írása szintén a hadtörténettel foglalkozik, de ő – ahogyan említettem – hagyományőrzésre fókuszál, és arra, hogy miként tudjuk élményközpontúbbá tenni a történelemtanítást. Végezetül ötödik témaként a tanórán kívüli foglalkozások egy aspektusát megnyitva Csáky Csongor a Kárpát-medencében élő magyar történelemtanárok és diákok részére szervezett szakmai és szabadidős programok közösségformáló szerepét járja körül a Rákóczi Szövetség munkáját ismertetve.

A közoktatás és a pedagógusok jelenlegi helyzetét nyomon követve a média leginkább a kiábrándult értelmiségi kategóriába sorolja a tanárokat. Számomra – a pályakezdés kapujában álló leendő történelemtanárként – ez a munka üzenetértékű: ilyen feszült és sok megoldásra váró időszakban is meg kell, és meg lehet őrizni a szakma iránti szeretetünket, újabb módszereken, megoldásokon gondolkozni, mindezt a tanítványaink érdekében. Valóban volt ebben valamiféle tudatosság, hogy éppen most jelent meg ez a könyv?

P. G.: A tudatosság abból a szempontból volt tetten érhető, hogy Bálinttal végig arra fókuszáltunk a szerkesztés során, hogy a meglévő jogi keretek közepette miként tudjuk ezt a tantárgyat közelebb hozni a diákokhoz. Ehhez próbál módszertani fogódzókat adni a kötet. Természetesen tavaly nyáron, amikor a kötet szerkesztését elkezdtük, nem láthattuk előre, hogy fél év múlva az oktatás megújításának kérdése mekkora fajsúllyal lesz jelen a közbeszédben. Én is azt gondolom, hogy az oktatás megújítására szükség van, ugyanakkor látok is erre szándékot a döntéshozók részéről. Egy példát emelek ki, ez a tananyagcsökkentés kérdése. Egy tavalyi jogszabály értelmében 2017 januárjától az érettségi-követelmények csökkennek. Kötetünk táblázatos formában pontosan ismereti egyébként, hogy történelemből mely témakörök kerülnek ki az új követelményrendszerből. Azaz több idő juthat gyakorlásra, forráselemzésre, interjúzásra, röviden a készségfejlesztés nagyobb teret kaphat a történelemtanításban.

F. B.: Weis István írta 1930-ban A mai magyar társadalomban, hogy a „gyermek nem veszi komolyan annak szavát, akiről a szülői házban nem beszélnek a tisztelet hangján. […] A tanító javadalmának eddigi csekélysége is csökkenti tekintélyét”. Több mint százéves toposz, hogy a tanár a „nemzet napszámosa”. Ebbe a szerepbe nem szabad belesüppedni, ideje volna túllépni ezen minden tekintetben. A tanári diplomát persze senki nem tekintheti valamiféle menlevélnek vagy kiváltságlevélnek, a fent említett tiszteletet újból és újból ki kell érdemelni, de a társadalomnak sem szabad úgy hozzáállni ehhez, hogy a ráfordítások fejében a pedagógusok kötelesek eleget tenni mindenféle elvárásnak bármilyen cudar körülmények közt. A tanári képesítésnek olyan alapnak kellene lennie, amelyről kiindulva lehetőség szerint nyugodt, kiszámítható körülmények közt fejlődhetnek, dolgozhatnak a pedagógusok, és az ő segítségükkel a tanulók, ami végeredményben az egész társadalom alapvető érdeke. Ezért van minden. Én kezdettől fogva úgy állok hozzá a tanári pályához, hogy ez számomra az „értelmiségi lét” megélését jelentse, és ne az Amigo Dávidok sorát gyarapítsam. Egyelőre az tűnik járhatónak, ha folyamatosan kisebb-nagyobb feladatokat vállalok fel, kipróbálok különféle megoldásokat a tanítás során, illetve megpróbálom érvényesíteni a történelemtanítás és a tanárképzés szempontját, ha van rá lehetőségem, például a Doktoranduszok Országos Szövetségével kerekasztalt rendeztünk a témában. A konferenciákon való részvétel és a kötet ebből a szempontból egy következő lépcsőfok számomra. Persze most könnyen beszélek, hiszen a doktori képzés biztosít egyfajta nyugalmat. Meglátjuk, hogy meddig tart ez a lendület, nincsenek illúzióim, de Gábor eddig pályája azért bizonyítja, hogy a frissen végzettek útja nem vezet automatikusan a „burnout” felé. Egyébként szerintem az üzenetnek nem az időpontja számít, sokkal inkább az, hogy láthatóvá tettük, hogy vannak „alulról jövő” kezdeményezések, sikerre lehet vinni egy-egy kisebb volumenű elképzelést, nem kell feltétlenül a hivatásos oktatáskutatókra, tananyagfejlesztőkre várni. Az oktatásra vonatkozó tudást és tapasztalatot elsősorban a gyakorló tanárok gyarapítják, ezt kell becsatornázni, például egy kötettel.

Az új kerettantervről és az érettségi reformjáról szóló dolgozatok állnak a kötet élén. Miért érezték szükségesnek, hogy ezek a témák is bekerüljenek a könyvbe?

P. G.: E kérdések megtárgyalása nélkül nehéz egyről a kettőre jutni. A kerettantervet és az érettségit érintő jogszabályi változások ismertetését egy sporthasonlattal hadd világítsam meg. Problémás úgy focizni, ha nem ismerjük a pálya méretét és a játék szabályait. Az új Nemzeti alaptanterv tovább növelte a XX. századi történelem súlyát – véleményem szerint helyesen – a történelemtanításon belül. Ha ezt tudjuk, ehhez keresünk módszertani segédleteket. Például, ha a Horthy-korszak vagy a Kádár-rendszer tanítására több idő lesz, akkor jut idő filmhíradók elemzésére is a tanórákon. De hogyan kezdjünk hozzá ezen források elemzéséhez? Mire hívjuk fel a diákok figyelmét? Mit jelent e vizuális forrásoknál a forráskritika? Ezeket a kérdéseket akkor tudom feltenni, ha történelemtanárként tudatosul bennem az, hogy az említett források bevonásával élményszerűbb lehet egy-egy tanóra (a diákok életében az elmúlt évtizedekben a képi információk felértékelődtek), és természetesen az érettségi követelményrendszer is elvárja a diákoktól a vizuális források feldolgozását.


Péterfi Gábor. Forrás: evangelikus.hu

F. B.: Némileg furcsa helyzetben vagyok, hiszen Katona tanár úrhoz jártam szakmódszertan gyakorlatra, másrészt Csapodi tanár úr volt a vezetőtanárom. Emlékszem néhány beszélgetésre, amelyeken fel-felmerültek ezek a kérdések, és sok mindent megértettem vagy átértékeltem, most talán többeknek segít eligazodni ez a két dolgozat. Annyit hozzátennék, hogy kívülről szemlélve gyakran annyit érzékelhetünk, hogy politikai szereplők vezetik fel a médiában az aktuálisan bevezetendő koncepciókat, amelyek ennek okán leegyszerűsítőek is egyben, majd jön az adok-kapok. A magam részéről jobban érdekel, hogy milyen felméréseken, kutatási eredményeken vagy nemzetközi összehasonlításokon alapulnak egy-egy átalakítás motivációi, hiszen ezek – elvileg – javítják a tanári munka minőségét és a versenyképességünket. Azt se feledjük, hogy a tanári hivatást értelmiségiek űzik, ezért bizonyára könnyebben „elengedjük” a kevésbé hatékony (ugyanakkor kényelmes vagy megszokott) szervezeti formákat, módszereket, eszközöket, ha van rálátásunk a háttérben húzódó racionális megfontolásokra. És persze ehhez kapcsolódik, hogy csak akkor tudunk érvényes ellenérvekkel, konstruktívan fellépni, ha megfelelő információink vannak a „másik oldalról”.

A dolgozatok nagyrészt a jelenkorra koncentrálnak. Miért éppen a XX. századon van a hangsúly?

P. G.: Egyrészt a jogszabályi változások miatt, amire már utaltunk, másrészt e korszak megközelítéshez tudunk új fogódzókat adni. Egy középkori oklevél elemzéséhez nehéz új támpontokat adni, egy XX. századi esemény feldolgozásánál viszont több új módszer is a rendelkezésünkre áll. Említettük az oral history alkalmazását. Történelemtanárként azt tapasztaltam, hogy a diákokat leginkább a személyesség érinti meg, azaz ha közel hozunk az életéhez egy távoli történetet, amibe bele tudja képzelni magát. Erre az interjúzás remek lehetőséget kínál. Az Emlékpontok-pályázatnál a projektben részt vevő tanulóinkat láthatóan megérintette, hogy számos jelenkori fordulat nem száraz évszámként jelenik meg számukra, hanem egy hús-vér embert kérdezhetnek a második világháborúról vagy éppen az 1956-os forradalomról. Természetesen itt is fontos a forráskritika, ugyanakkor egy interjú készítésekor a párbeszéd révén elindulhat a felfedezés, a diák újabb és újabb ablakokat nyithat ki. Valami ilyesmiről is szólhat a felfedeztető, élményközpontú tanítás. Egy másik példával illusztrálva: egész más az egyházak kommunizmusbeli háttérbe szorításáról úgy információt szerezni egy diáknak, ha konkrét történetről hall a téma kapcsán, mintha csak egy tankönyvi információval találkozna. Az interjúzás kapcsán egy idős néni elmesélte diákriportereinknek, hogy miként értesültek arról, hogy az aszódi javítóintézet kápolnáját másnap fel fogják robbantani a párt helyi illetékesei. Mindez arra sarkallta őket, hogy éjszaka a főbb kegytárgyakat titokban kicsempésszék a templomból. Krimibe illő történet, ráadásul helyi vonatkozású, ami még inkább felkeltheti egy diák érdeklődését, hiszen lehet, hogy nap, mint nap elsétál az érintett helyszín mellett. Az oral history pályázat sikerét számomra az jelentette, amikor egy tanítványom egy interjú után azzal ment haza: megkérdezem a nagyszüleimet is, hogy ők hogyan élték át a második világháborút.

F. B.: Ahogy említettem, Katona András is tanított, és ő 2010/2011 körül az egyik órán megkérdezte, hogy mit szólunk az aktuális tananyageloszláshoz. Utólag vált világossá, hogy tulajdonképpen az új alaptantervről szondázott bennünket. Én akkor is, most is alapvetően jónak és indokoltnak tartom ezt a módosítást, előbb-utóbb meg kellett lépni. Ez persze azt is jelenti, hogy szakszerű, rendszerezett és friss szakismeretek kellenek mind a korszakról, mind a korszak forrásairól, ezért tartottuk fontosnak, hogy felhívjuk a figyelmet a szakirodalomra és az elérhető kútfőkre. Azt gondolom, hogy a primer forrásokhoz való online hozzáférés sokat fog segíteni a történelemtanároknak, szerencsére a közgyűjteményeink példás munkát végeznek e téren is sok esetben.


A konferencia. Forrás: evangelikus.hu

Miért tartották fontosnak, hogy iskolán kívüli szervezetek is helyet kapjanak a kötetben? Miért épp a Rákóczi Szövetségre esett a választás?

P. G.: Gyakorló történelemtanárként fontosnak tartom a szakmai továbbképzéseket, ahol a tapasztalatok kicserélése mellett elmélyülhetünk egy-egy résztémában. A Rákóczi Szövetség bemutatkozása mellett az szólt, hogy civil szervezetként egyszerre szólítják meg a diákokat és a történelemtanárokat, tematikus nyári táborokat és történelmi témájú vetélkedőket egyaránt meghirdetve. Iskolánkban Aszódon 2007 óta működik a Rákóczi Szövetségnek helyi ifjúsági csoportja. Szervező tanárként próbálom segíteni a helyi csoport működését, az eddigi tapasztalataim pozitívak. Eddig tíz felvidéki kirándulást szerveztünk, ezek során Szlovákia magyar vonatkozású emlékhelyeit jártuk be a diákokkal. Más úgy Trianont vagy éppen a 18. században világhírűvé vált selmecbányai felsőoktatást tanítani, hogy a diákok személyesen utaznak el olyan helyszínekre, amelyek ma már ugyan nem Magyarországhoz ugyan tartoznak, de a közös múltunknak szerves részei. Ha pedig magyarok által lakott térséget keresünk fel Szlovákiában, akkor a kultúrnemzeti gondolat egész könnyen átélhetővé válik.

F. B.: Ebben nekem nem sok részem volt, de örülök neki, hogy több iskolán kívüli intézmény megjelent. Úgy vélem, hogy az iskola stabil pontja kell, hogy legyen az oktatás-nevelésnek, de nem kizárólagos tere. A tapasztalataim is ezt erősítik, legyen szó a hagyományőrzők bevonásáról vagy mondjuk a Lajta Monitor Múzeumhajó  felkereséséről. A társadalom erőforrásait részben múzeumokra, kulturális intézményekre, szervezetekre fordítjuk, adja magát, hogy igénybe vegyük a szolgáltatásaikat, de ezt tegyük lehetőség szerint szakszerűen. Másrészt rá kell vezetni a tanulókat is arra, hogyan érdemes „fogyasztani” ezek kulturális kínálatát. Ebben ki más lehetne jobb partner, mint a múzeumpedagógus? Ahogy a kötet is mutatja, a „másik oldalon” megvan a fogadókészség.

Ha egy hatásvadász szlogent kellene adnom ennek a könyvnek, valószínűleg ezt választanám: „Minden, ami a tankönyvekből kimaradt!” Mennyire értenek egyet ezzel szerkesztőként?

F. B.: Félrevezetőnek tartom több szempontból, és ennél jóval higgadtabb és józanabb szellemben dolgoztunk. Naivitás volna azt gondolni a 21. század elején, hogy minden belefér 220 oldalba, nem mellesleg az idei konferencia is bizonyította, hogy bőven van még miről beszélni. Nem gondolom, hogy adekvát lenne a „hiánypótló” vagy hasonló jelző, messze vagyunk attól, hogy kijelenthessük, „mindenről” szót ejtettünk. A kimaradó anyagoknak bőven jut hely az online térben. Ne feledjük, hogy épül a Nemzeti Köznevelési Portál, amellyel kapcsolatban mostani állapota szerint egyelőre szkeptikus vagyok, de remélem, hogy napi szinten használható lesz, és nem egy újabb nehézkes, eleve korszerűtlen oldallal gyarapodunk.

P. G.: Kicsit erősnek tűnik a megfogalmazás, mindenesetre elgondolkodtató. Talán benne van ebben a szlogenben az a sajátosság, hogy túlságosan kötődünk a tankönyvekhez. Félreértés ne essék, fontosak a jó tankönyvek, ugyanakkor a digitális eszközök felértékelődésével és a tanórán kívüli foglalkozások által kínált, egyre szélesebb lehetőségek kihasználásával egyáltalán nincsen olyan kizárólagos szerepe a tankönyveknek, mint a korábbi évtizedekben. Mondok egy példát: fantasztikusan jónak találom a Paksa Rudolfhoz köthető új OFI-s tankönyvet a 11. évfolyamon, élmény tanítani belőle. Ugyanakkor az emelt szintű csoportommal létrehoztunk egy zárt Facebook-csoportot, ahol további érdekes cikkekre, forrásokra hívom fel a tanítványaim figyelmét, és időnként ők is ajánlanak különféle írásokat. A tananyagfejlesztők is tisztában vannak ezzel a folyamattal, szóba került már Paksa blogja és a Nemzeti Köznevelési Portál is. Azaz a tankönyvek fontosak, de a szerepük egyre csökken vagy megváltozik az oktatásban. Egy jól sikerült múzeumlátogatás vagy az eléggé közismert mohácsi csatát bemutató animáció digitális tanórai feldolgozása éppolyan segítség lehet a tanulók motiválásában, mint egy jól megírt tankönyvi lecke.

Az elmúlt hetekben már lehetett olvasni ismertetőket a Történelemtanárok Egylete, illetve a Múlt-kor oldalán. Milyen volt a kötet fogadtatása szakmai körökben?

P. G.: Örülünk a recenzióknak természetesen, és hálásak vagyunk, hogy ezen interjú segítségével is egyre több kollégához és történészhallgatóhoz juthatunk el. Célunk volt, hogy az egyházi mellett a világi iskolák történelemtanárait is megszólítsuk, hiszen lényegében ugyanazokra a kihívásokra próbálunk válaszokat találni. Ha szakmai párbeszéd indul el a kötet kapcsán, amely arra fókuszál, hogy az adott helyzetben hogyan lehet a maximumot kihozni a történelemórákból, az már előrelépés számomra.

F. B.: Ehhez annyit tehetek hozzá, hogy az ELTE-n a tanárképzésben részt vevők előtt beszéltem a könyvről. Számomra ez pozitív megerősítés volt, hiszen tartalmas diskurzus alakult ki, és megmutatkozott az, hogy manapság is vannak olyan fiatalok, akik nem csak „sodródnak” a sokszor lesajnált vagy egyenesen lenézett tanárképzésben, hanem tudatosan készülnek arra, hogy minél professzionálisabb munkát végezzenek tanárként. Ez közel sem olyan egyértelmű, mint gondolnánk, hiszen rengeteg tényező hátráltatja a minőségi munkát, ráadásul a tanárszakosok egy része „másodrangú egyetemi polgárnak” érzi magát. Részemről ez a kötet amolyan lezárása is a hallgatói éveimnek, remélem, hogy ösztönzőleg fog hatni a tanárszakosokra.

Sok szó esik a módszertani megújulás szükségességéről. A könyvben összefoglalt módszerek, szemléletek elterjeszthetők a magyar közoktatásban? Szükséges ehhez generációváltás?

F. B.: Nem gondolom, hogy radikális generációváltásra volna szükség, hiszen ez rengeteg tapasztalatot is kivonna a közoktatásból, ami biztosan veszteség lenne. Az általunk felkínált anyag vitára és továbbgondolásra vár, és ezt bárki megteheti, akinek kedve és módja van rá. Én abban is bízom, hogy az életpályamodell is az innovációt fogja motiválni hosszú távon.

P. G.: Valóban nehéz kérdés, mindenesetre annyi talán kijelenthető, hogy nagyon sok múlik a pedagógusok hozzáállásán. A módszereket bárki kipróbálhatja a tanórákon vagy azokon kívül egy tanulmányi kirándulás vagy akár egy múzeumlátogatás keretében. Sok múlik a felsőoktatáson is, a szakmódszertan megalapozása mégis csak ott kezdődik. Nem gondolom, hogy az idősebb kollégák egy része ne lenne nyitott a változásokra, azaz inkább az attitűd, s nem az életkor a döntő véleményem szerint egy tantárgy tanításának megújításakor. A történelemtanításban több mint 10 éve, 2005-ben megtörtént a koncepcióváltás. A magoltató, csak a lexikális ismeretek bebiflázására építő oktatást felváltotta a problémamegoldó, a szövegértést és szövegalkotást előtérbe helyező szemlélet. A kettő ötvözése lehet a megoldás, hiszen egy jó esszé megírásához is szükség van tárgyi tudásra.

Lesz folytatása a konferenciáknak vagy a kötetnek? Tervben van esetleg más korszak vagy témakör, amit érdemes lenne alaposabban körül járni?

P. G.: Pillanatnyilag nem gondolok arra, hogy a további konferenciák előadásait kötetbe szerkesszük. Ennek legalább két oka van. Egyrészt az aszódi konferenciákon egyre nagyobb hangsúlyt kap a gyakorlatias megközelítés, például idén és jövőre is téma az IKT-eszközök alkalmazása történelemórán. Ezt legjobb egy gyakorlati foglalkozás keretében elsajátítani. Másrészt 2016 januárjától kutatótanár lettem, történészként is vannak vállalásaim, ezekben a hetekben például egy tanulmánykötet szerkesztését zárjuk le szerkesztőtársaimmal.

F. B.: Én osztom azt a véleményt, hogy amíg lehet nyomtatásban könyveket kiadni, addig ezt meg kell tenni, bár rengeteg olyan anyag van, amit digitális formában érdemes publikálni. A visszajelzések alapján bőven van még olyan terület, amelyről gondolkodni kell, például a történelemtanításhoz rendelt egyéb területek (munkavállalás, pénzügyi ismeretek stb.). Gábor nem említette, de elindult a Historialab, amely a történelemtanárokat hivatott segíteni, talán ezen keresztül szélesebb nyilvánossághoz eljutnak majd a konferenciák anyagai, ha kötetként nem is.

Hozhat-e új szemléletet más tárgyak tanítása kapcsán egy ilyen könyv?

P. G.: Ha minden tantárgy esetében azt a kérdést állítjuk a középpontba, hogy miként lehet a diákok aktívabb bevonásával élményszerűbbé tenni a tanítást, akkor vélhetően ez működhet. Eszembe jut iskolánk magyar munkaközösség-vezetőjének a példája. Egy pályázat segítségével próbálják a holokauszt témakörét megközelíteni. A projekt lényege: a tanulók várostörténeti séta keretében felkeresik a település azon helyeit, amelyek kapcsolódnak a helyi zsidóság korábbi történetéhez. A séta közben diákok mutatják be néhány korábbi tanuló és tanár élettörténetét. A kiválasztott élettörténetek közös pontja, hogy az 1944-es auschwitzi haláltábor jelenti az utolsó dátumot. A hangsúly itt is a diákok aktív bevonásán van, más ez, mintha csak statisztikai adatként sorolnánk fel a veszteségeinket.

F. B.: Az is hatalmas eredmény lenne, ha a Történelemtanításról… hatására születnének újabb munkák vagy útjára indulnának helyi kutatások. Amennyiben más szakterületek képviselőit is ösztönzi, akkor túlteljesítettük a képzeletbeli ötéves tervünket.

Csizmadia Anna

Kapcsolódó cikkek:

Megújul(t)-e a történelemtanár eszköztára?

Modern Magyarország – Élet a fokozaton túl…

Középiskola és világháború – interjú Bihari Péterrel

Csak egy mondat Isonzóról? – az első világháború középiskolai oktatásáról

Történelemtankönyvek nyomában – interjú Albert B. Gáborral

Ezt olvastad?

Hogyan lett Ön történész? Hogyan kezdett érdeklődni a történettudomány iránt? E kérdéseket számos kollégának feltettük már oldalunkon. Nemcsak történészeknek, hanem