Vajk nevének lejegyzője. Thietmar, az ezredforduló krónikása és a magyarok

Köztudomású dolgokról nem mindig tudjuk megmondani, hogy milyen forrásra vezethetők vissza. Így áll a helyzet Géza fejedelem és Szent István korának néhány fontos adatával is. A magyar kultúrában élő emberek többnyire megtanulják, hogy Szent István „pogány neve” Vajk volt, de az már kevésbé ismeretes, hogy ez a név egy német püspök, Merseburgi Thietmar krónikájában maradt ránk, ráadásul a fennmaradt legrégibb változatban két sor közé közbeszúrva. Thietmar krónikája értékes adatot közölt Vajk koronázásáról és a pannóniai király szüleinek jelleméről is. Ha a krónika megfelelő oldalait föllapozzuk, szembesülhetünk vele, hogy a forrásban nem mindig azt találjuk, ami később a történelmi köztudatba bekerült. A továbbiakban szeretnék rávilágítani arra, mi olvasható Thietmar krónikájában és miként alakult a későbbi hagyomány. Előbb azonban lássuk: ki volt a forrásunk szerzője, Thietmar, és miről szól a krónikája?

Az ezredforduló krónikása

Thietmar 1009-ben lett Merseburg püspöke. 1012 és 1018 között diktálta krónikáját. Püspökként nagyúr volt, nem maga körmölte az egész krónikát, jelentős nagy részét diktálta: saját kézírásán kívül nyolc írnok írása különíthető el a kéziratban. (A Merseburgi halottas- és misekönyvbe is tett saját kezű bejegyzést, innen is ismerhető a kézírása.) Thietmar átnézte a krónikaszöveget, és végzett bizonyos javításokat, közbeszúrásokat. Merseburg püspöke egyházmegyéjének, a Szászországban levő merseburgi püspökségnek történetét kívánta az utókorra hagyományozni. Mivel a püspökség története szorosan összefügg a szász királyok történetével, így a krónika a püspökség története mellett a szász királyok történetét is bemutatja. Thietmar azonban nemcsak Szászországról és a Német Birodalomról ír: helyenként kitágul a szemhatára, és Európa szinte minden népére kitekint: olvashatunk benne az Itáliát fenyegető szaracén harcosokról, ír az Elba és Odera vidékén 983-ban végigsöprő szláv pogánylázadásról, de szól az északi tenger kalózairól és a magyarokról is. Más helyen összeszűkül a látóköre, és családtörténetet, sőt, önéletrajzot ad. Feljegyzi születése napját (július 25., valószínűleg 975-ben). Megvallja bűneit, és önmarcangoló módon ad képet jelleméről. A Qedlinburgi Évkönyvből tudjuk, hogy 1018. december 1-jén halt meg, halálának tehát idén van az ezredik évfordulója.

Thietmar kedveli a hatásos, rendkívüli történeteket: szól emberevő egerekről, amelyek felfalnak egy bűnös lovagot. Ír visszajáró halottakról és az égből lenyúló kézről, mely kimenti a lángoló templomból egy szent ereklyéjét. Mindezek figyelemre méltó emlékei a korabeli gondolkodásmódnak, világképnek. Thietmar krónikájában fontos szerep jut az emlékezetnek. Feljegyzi a régi emberek nevét, hogy az utódok imádkozhassanak a megholt bűnösökért, másrészről pedig követhessék a szent elődök példáját, és kérhessék a közbenjárásukat.

„… mert, ha ebben a világban kevés jót tettem is, mégis mindig megemlékezem azokról, akik meghaltak.” (IV. 75.)

Thietmar Karolin Donst domborművén (Wikipedia)

Mihály püspök füle és a „kalandozók”

A krónika egészéhez képest viszonylag kevés benne a magyar vonatkozású rész, számunkra azonban ezek a részek különösen értékesek. Thietmar megemlékezik nyugati irányban folytatott ún. kalandozó hadjárataink némelyikéről. Elbeszélése szerint magyarok megtámadták keleti területet (orientales), és legyőzték Mihályt, a regensburgi püspököt, aki a harc során elvesztette a fülét. Más történetírók is szólnak Mihály püspök sebesüléséről, ők azonban a német szempontból győztes augsburgi csatába helyezik ezt a mozzanatot. Thietmar mieinknek nevezi a püspök társait, akiket a magyarok legyőztek. Ez azért említésre méltó, mert Thietmar szász emberként krónikája más helyén ellenszenvesnek mutatja a bajorokat. Külső ellenséggel szemben azonban velük is közösséget vállal.

Részben egy korábbi szász történetíró, a 10. századi Widukind leírását követve elbeszéli az augsburgi csata történetét (955. augusztus 10.). Thietmar leírásában az is szerepel, hogy amikor I. Ottó a csatában nehéz helyzetbe jutott, a nap szentjének, Szent Lőrincnek tett fogadalmat, hogy ha győz, püspökséget alapít a tiszteletére Mersebrugban. Fogadalmát 968-ban sikerült beváltania. A merseburgi püspökség alapításának történetében tehát ilyen módon szerepet játszottak a magyarok.

Az augsburgi csata Hektor Mülich(1415-1490) illusztrációján, Sigmund Meisterlin Nürnberg város történetét leíró, 1457-ben készült munkájában. (Staatsbibliothek Augsburg/Wikipedia)

Boleszláv magyar felesége

Magyar vonatkozást találunk ott is, ahol Thietmar a lengyel fejedelem, Vitéz Boleszláv egymást követő házasságairól értekezik. Boleszláv egyik felesége magyarországi volt, aki Beszprim nevű fiút is szült, ám Boleszláv eltaszította a magyarországi nőt. Egy 15. századi lengyel történetíró – Jan Długosz – műve alapján felvetődik, hogy a hölgyet Juditnak hívták, és Géza fejedelem lánya volt. A kortárs Thietmar azonban nem ír a magyarországi asszony apjáról, és a nevét sem említi.

Vajk koronázása

A Boleszláv házasságairól való értekezés után Thietmar leír egy fontos magyar vonatkozású mondatot:

„Az említett császár kegyéből és bíztatására pedig a bajorok hercegének, Henriknek a sógora, a saját országában püspöki székeket létesítő Vajk, koronát és áldást nyert.” (Ford. Thoroczkay Gábor.)

“Imperatoris autem predicti gratia et hortatu gener Heinrici ducis Bawariorum Waic in regno suimet episcopales cathedras faciens coronam et Benedictionem accepit.”

A forrásban említett császár III. Ottó (†1002). Vajk neve két sor közé közbeszúrva szerepel a krónikában, Waic (vuaic) alakban. Amint föntebb jeleztem, Thietmar diktálta krónikáját, utólag átnézte a szöveget, és végzett kisebb javításokat, betoldásokat. Ennek eredménye a Waic név közbeszúrása is. Figyelemre méltó, hogy az idézett mondatban nem szerepel a Stephanus név. Miből gondoljuk mégis, hogy Vajk Szent Istvánnal azonos? Thietmar krónikájában Vajk a bajor hercegnek, Henriknek a sógora. (Ő 1002-ben II. Henrikként német királlyá emelkedett.) A püspökségeket alapító és koronát nyerő sógor pedig a magyar Szent Istvánnal azonosítható. A Vajk nevet Németh Gyula a hős, gazdag, vezér jelentésű török baj szóból (méltóságnévből) eredezteti, végén a régi magyar -k becézőképzővel. Györffy György szerint emellett akár a magyar vaj szóval is összefüggésben lehet. Mások azonban szláv eredetűnek tartják Vajk nevét. B. Szabó János és Sudár Balázs arra mutat rá, hogy a török baj szó indoeurópai gyökerekkel bír, talán a magyarba is iráni nyelvről került át. Hogy Szent Istvánnak Vajk neve is volt, az Johannes Stiltingus (Jan Stiltinck) németalföldi jezsuita szerzetes Szent Istvánról 1747-ben kiadott „műve tette műveltségünk részévé”. (Lásd Szabados György, A magyar történelem kezdeteiről, 171.)

A fenti Thietmar-idézetben a császár bíztatásáról olvasunk. III. Ottó (†1002), nyilván magát Vajkot bíztatta, hogy koronáztassa meg magát. Hangsúlyozandó: Thietmar nem írja, hogy Ottó koronát küldött volna a magyar fejedelemnek.

A magyar hagyomány ismeretében hiányolhatjuk, hogy a krónikás nem ír a pápa szerepéről, nem beszél arról, hogy a pápa küldött volna koronát Istvánnak. Melyik forrásban olvashatunk akkor a pápa szerepéről? Szent István 1083 táján készült nagyobbik legendája szerint Istvánt azután koronázták meg, miután megérkezett levélben a pápa áldása. Ebben a legendában sem szerepel tehát a pápa által küldött korona. A koronaküldés története a Hartvik püspök által írt Szent István-legendában olvasható, mely a 12. század elején, tehát viszonylag későn készült.

Feltételezhető, hogy III. Ottó és II. Szilveszter pápa együtt döntöttek arról, hogy István királlyá koronáztathatja magát, de koronát talán nem küldtek neki. Istvánt saját diadémjával koronázhatta meg a magyarországi érsek. A szertartás legfontosabb eleme azonban ebben az időben a krizmával való felkenés volt: a királlyá avatás a püspökszenteléshez volt hasonlatos. Thietmar, mint a német császár tekintélyét szem előtt tartó német krónikás érthetően nem hangsúlyozza a pápa szerepét István királlyá emelkedésének előkészítése során. Olyan esetben azonban, amikor a császár szemben állt a pápával, Thietmar, az Egyház püspöke nem állt feltétlenül a császár oldalára. Amikor arról ír, hogy I. Ottó V. Benedek pápát Hamburgba száműzte, Thietmar kijelenti: a pápa fölött csak Isten ítélkezhet. A császári hatalmat tehát nem emeli a pápa fölé.

Thietmar krónikája másik pontján megemlékezik a pannón királyról, aki minden bizonnyal ugyancsak Szent Istvánnal azonosítható. Az elbeszélés szerint a lengyel fejedelem, Boleszláv saját területének és a magyarok földjének határán rábízott egy várat egy bizonyos Procui nevű úrra (senior), aki a pannón király anyai nagybátyja (avinculus) volt, és a király korábban már elűzte őt saját területéről. A király a határmenti várból is kikergette nagybátyját, annak foglyul esett feleségét pedig ajándékként, tehát váltságdíj nélkül adta ki a legyőzöttnek. A krónikás megjegyzi: „Sohasem hallottam még másról, aki ennyire kímélte volna a legyőzötteket, így ezért a fentebb említett várban miként másokban is neki adta meg Isten a kitartással elért győzelmet.” (Ford. Th. G.) Thietmar tehát hangsúlyozza kortársának, Szent István királynak a kegyes voltát. Nem kései legendaíró dicséretéről van itt szó, hanem kortárs történetíró jellemzéséről. Ez annál is figyelemre méltóbb, mert Thietmar számos kortársáról igencsak ellenszenves képet fest krónikájában, de a pannón királyról semmi rosszat nem írt. Az anyai nagybácsit, akit a király már korábban legyőzött, a magyar forrásokból ismert erdélyi Gyulával szokás azonosítani.

István király a trónon a koronázási jelvényekkel. A Képes krónika miniatúrája (Wikipedia)

Géza / Deuvix jelleme és hite

Amilyen rokonszenvesen ír Thietmar a pannon királyról, annál sötétebben ábrázolja a király apjának alakját, aki „indulatosan lépett föl tusakodó alattvalóival szemben a hit megerősítéséért.” (Ford. Th. G.). Ez az állítás összhangban van azzal, amit Szent István legendái írnak István apjáról. A magyar források alapján István apját Gézának nevezzük (Anonymusnál Geysa, a krónikaszerkesztésben Geysa, Geycha helyesírással szerepel) Thietmar krónikájában álló név Deuvix-nek (Deuuix, Deuiux) olvasható. Elsőre talán meghökkentő a különbség, de nézzük meg, milyen helyesírással fordul elő más régi írásokban az a név, amit most Géza formában ejtünk (egy újkori téves olvasat következtében). I. Géza király (1074–1077) pénzén ez a szó áll: Gevca. A Szent Korona alsó részén a Γεωβιτξάς (jeovidzas) név olvasható, II. Géza király nevét a 12. századi Prágai Vince *Deuca (accusativusban Deucam; genitivusban Deuce) helyesírással hozza. Hogy ejthették ezt a nevet a 11. században? Talán így: Dzseücsa, Dzseüvicsa, később jelenhetett meg Gy-vel, Gyeücsa. Ez a név egy belső ázsiai uralkodói címre vezethető vissza (jabgu), ami a nyugati türköknél dzsebü, dzsevü alakban volt jelen.

Sokhelyütt találkozhatunk azzal a fordulattal, hogy Géza két istennek áldozott. Thietmar azonban a következőket írja Gézáról:

„Ez a mindenható Istennek, de [más] istenségek különféle hiú képzeteinek is áldozott, s midőn főpapjától szemrehányást kapott ezért, magáról azt állította: elég gazdag és hatalmas ahhoz, hogy ezt megtehesse.” (Ford. Thoroczkay G.)

Thietmar szerint tehát Gézának abban a vallásában, melyet a kereszténység mellett gyakorolt, több isten is helyet kapott. Thietmar, a keresztény püspök vallotta, hogy egy Isten van, a rajta kívül való „istenek” a képzelet szülöttei.

Honnan van hát az a gondolat, hogy Géza „két istent imád”? Jókai Mór A magyar nemzet története című, 1854-ben megjelent munkájában számos történelmi mondát feldolgozott. Ezek egyike – Az amazon – Géza feleségéről, Saroltról szól. Itt találtam az általam ismert legkorábbi magyar nyelvű felbukkanását a keresett fordulatnak. Jókai ekként ír:

„Kupa nem állhatta meg: hogy elő ne hozza a fejedelemnőnek férjét Geizát, ki két istent imád, a keresztényt is, a pogányt is.

Elég gazdag rá, viszonza tréfásan Sarolta, hogy mind a kettőnek áldozhasson.”

Jókai kalandos elbeszélést farag abból, amit a források alapján a fejedelemről és feleségéről tudhatunk. Dőlten emeli ki a forrásokra visszavezethető szavakat. Hivatkozást is tesz novellája végére: Schneller Ungarns Schiksal und Thatkraft című könyvéhez utasítja az olvasót. Schneller, grazi professzor hivatkozott művében azonban „két istenről” nincs szó. A fentiek alapján úgy tűnik, Jókai elbeszélésében fogalmazódott meg, hogy Géza „két istent imád”. Korábbi előfordulás sem zárható ki azonban teljesen. Mire vezethető vissza a torzítás? A 18–19. század számos kutatójában élt az a meggyőződés, hogy a pogány magyarok egyistenhívők voltak. Elgondolásukat Theophylaktos Simokattés, 7. századi bizánci történetíró művére tudták építeni, aki türkökről írt: „…a turkok igen nagyon tisztelik a tüzet, megtisztelik a vizet és a levegőt, megéneklik a földet, viszont egyedül imádják, és Istennek nevezik az ég és a föld megteremtőjét.” (Ford. Szabó Pál.) Később, Hóman Bálint munkájában (Magyar történet, 1935) szöveg szerint is visszaköszön Gézáról a „két istent imádhasson” szófordulat.

A középkorban több olyan frissen megtért uralkodót ismerünk, akik a híradások szerint Gézához hasonlóan a keresztény hit mellett pogány szertartásokat is gyakoroltak. Beda Venerabilis (†735) angol szerzőnél olvashatunk Raedwaldról (Reduald), Kelet-Anglia királyáról. Ugyanabban a szentélyben tartott egy oltárt, hogy a Krisztusnak áldozzanak, és tartott egy oltárocskát a démonoknak szóló áldozatok számára. Beda a Krisztusnak szóló áldozatot a sacrificium szóval fejezi ki, ez a szó a szentséggel (sacramentum) hozható kapcsolatba. A démonoknak szóló áldozatra a victima kifejezést használja. Nyelvileg is érzékelteti tehát a kétféle áldozat különbségét, és keresztény szertartás magasabbrendűségét. A 11. század elején egy franciaországi szerzetes, Chabannes-i Adémar hasonló módon ír a normannok vezéréről. A vezért Roso-nak nevezi, más forrásokban Rollo, eredetileg Hrolf a neve. Az ekkor már megkeresztelkedett Rollo foglyokat fejeztetett le áldozatképpen a pogány „istenek” tiszteletére, ugyanakkor aranyat ajándékozott a keresztény templomoknak. Az északi történelemben is találunk ide illő esetet, Snorri Sturluson (1179–1241) munkájában. Snorri izlandi költő volt. Heimskringla című művében írta meg a norvég királyok történetét. Ebben olvashatunk Jó Håkon, 10. századi norvég uralkodóról (930k–960k), aki egyébként keresztény volt, de megalkuvásból pogány lakomán vett részt pogány alattvalói nyomására. A kettősségre találunk példát Widukind művében is. Elbeszéli, hogy a dánok keresztények voltak, ugyanakkor bálványimádók is. Elismerték Krisztus istenségét, de úgy tartották, vannak nála nagyobb istenek is. Egy Poppa nevű hittérítő az egy Istent hirdette nekik, aki Atya, Fiú, Szentlélek, és tüzesvaspróbával is tanúságot tett hite mellett. Harald dán király ezután keresztény hitre tért. A fenti példák igazolják, hogy a kereszténységet viszonylag könnyen befogadták a pogányok, ám mellette saját korábbi hitüket is igyekezték megőrizni. A kereszténység kizárólagossá válásának útja már rögösebbnek bizonyult.

Géza ábrázolása a Képes krónikában (Wikipedia)

Sarolt / Beleknegini és más hölgyek Thietmar krónikájában

Thietmar Deuvix feleségéről is beszámol:

„Felesége Beleknegini, azaz szlávul mondva szép úrasszony pedig mértéktelenül ivott, és katona módjára ülve meg a lovat egy embert hirtelen haragjának túlzott hevességében megölt. Jobban tenné e beszennyezett kéz, ha orsót forgatna, és őrjöngő lelkét türelemmel megfékezné.”

A magyar források Szent István anyját Saroltnak nevezik. 13. századi lengyel források azonban azt állítják, hogy I. Mieszko, lengyel fejedelem testvére, Adelheid volt Szent István anyja. Mivel a Beleknegini név szláv nyelven értelmezhető, a magyar történészek közül Karácsonyi János is hitelt adott a lengyel forrásnak. Szerinte a hölgyet eredetileg Beleknegininek hívták és a keresztségben kapta az Adelheid nevet. Született olyan vélemény is, miszerint Géza Sarolt halála után vette volna feleségül Adelheidot, más elmélet szerint pedig Géza eltaszította Saroltot, a lengyel Adelheidot pedig ezután vette el. További nézetek azonosnak tekintik a Thietmar által Beleknegininek nevezett hölgyet a magyar források Saroltjával.

“Beleknegini”

Az a jellemzés, amit Thietmar a fejedelemasszonyról ad – lovagol, fegyverrel is tud bánni – egybevág azzal, amit pl. Plano Carpini vagy Willelmus Rubruk 13. századi szerzők műveiből a sztyepp asszonyairól tudunk. Thietmar egyik rokona, Querfurti Brúnó olyannak mutatja be a magyar fejedelemnőt, aki férje helyett kormányozza az országot – bár Brúnó sem a fejedelem, sem a feleség nevét nem említi. Mindez azt a véleményt támogatja, hogy Beleknegini azonos Sarolttal, az erdélyi Gyula lányával. Szem előtt tartva, amit a szülők jelleméről tudunk, figyelemreméltó: fiukból, Istvánból szent ember vált.

Thietmar Beleknegini nevét szláv nyelvből fordítja így: szép úrnő. Eszünkbe juthat fordítási lehetőségként a fehér úrnő, sőt a szlavista Melich János a mókusúrnő jelentést tartja elképzelhetőnek: ez összeegyeztethető a Sarolt szó jelentésével, ami fehérhölgymenyét. Thietmar mindenesetre tudott szlávul, és a bele szót krónikája más pontján is úgy fordítja, hogy szép (Belegora = pulcher mons, azaz szép hegy).

Itt érdemes szólni Thietmar munkájának szöveghagyományáról. Az eredeti változatot. Drezdában őrzik. Ez 1945-ben károsodott, még 1905-ben azonban megjelent róla hasonmás kiadás. (A drezdai kézirat hasonmása az interneten is megtekinthető.) Újabban feltételezik, hogy Thietmar élete végén az eredeti változatot újra leíratta, és maga is javított rajta. Erről a változatról tartják úgy, hogy átkerült Corvey-be. A krónikát a 12. században Corvey-ben átdolgozták: 1120 előtt, majd a 12. sz. közepe előtt és a 12. sz. vége felé is készült egy-egy változat. A 12. sz. vége felé készült változatból a 20. század második felében töredékek kerültek elő. A 12. sz. közepe előtt készült változatra vezethető vissza egy 15. századi másolat, melyet most Brüsszelben őriznek. Ez a brüsszeli változat a Belekneginiről szóló részt némileg továbbfejlesztve beszéli el, hisz a fejedelemasszony gyilkos eszközét is megadja: Beleknegini karddal öl meg egy férfit. Ezt a krónikahagyományt használta Johannes Stiltingus (Jan Stiltinck) németalföldi jezsuita szerzetes is a Szent Istvánról 1747-ben kiadott könyvének írásakor. Fentebb már idéztem Jókai Mór, Az amazon c. novelláját. A fejedelemasszony ott is karddal öli meg ellenfelét, a bolgárok [!] vezérét. Jókai lábjegyzetben a forrását is megnevezi, Julius Franz Schneller grazi professzor könyvére hivatkozik. Ebben a következő áll: „… die Christinn Sarolta, welche mit den Männern in die Wette ritt und trank, und mit eigenem Schwert zürnend einen Feind erschlug.” Itt is szerepel tehát a kard. Az osztrák szerző nem hivatkozik forrásra, ám bizonyára az ő leírása is a „corvey-i átdolgozás” szövegére vezethető vissza.

Thietmar krónikájában másutt is megjelennek erőskezű vagy éppen harcias asszonyok. Negatív figura a krónikában egy néven nem említett konstantinápolyi császárné (Theophanuval, II. Romanos feleségével azonosítható), és egy német grófné. Férfias jelleműnek, de pozitívan mutatja be II. Ottó császár görög feleségét, Theophanut, aki kisfia, III. Ottó helyett vezette a birodalmat (nem azonos a fent említett bizánci császárnéval). Izgalmas része a krónikának, amikor elbeszéli Meißen védelmét. A német kézen levő várost a lengyel Boleszláv fia ostromolta. A védelmében nők is serénykedtek. Thietmar elbeszéli, hogy az asszonyok fölmentek a bástyákra, köveket hordtak a férfiaknak, és víz híján méhsörrel oltották a tüzet. A krónikás a védők, tehát a németek oldalán áll. Hálát ad Istennek, amiért sikerült lecsillapítani az ellenség haragját. Nem rosszallja nők közreműködését a harcban, igaz ezek az asszonyok nem támadásban, hanem védelemben serénykedtek. Arról sincs szó a szövegben, hogy megöltek volna valakit, a krónikás annyit ír, hogy a nők a férfiak segítésére vitték a köveket. Thietmar krónikájának szeretetre méltó nőalakjai közül emlékezetes Matild, I. Henrik német király felesége, aki a szegények gondozásán kívül a madarakat is etette, és Liudgard, I. Ottó császár lánya, akinek sírja fölé helyezték az orsóját.

További magyar vonatkozások

A magyar király – Szent István – nemzetközi politikában betöltött szerepe miatt érdemes megemlékezni a krónika következő részéről. II. Henrik, német király ellen 1003-ban lázadás tört ki, melyben a király fivére, Brúnó is részt vett. Miután II. Henrik leverte a lázadást, fivére Brúnó lengyel földre menekült, onnan pedig a magyar királyhoz ment a „bocsánat kiérdemlése végett” (ford. Thoroczkay G.). Brúnót magyar követek vezették II. Henrik elé, aki megbocsátott neki. A magyar királyt ezúttal sem nevezte néven Thietmar, de itt is Szent Istvánról lehet szó. István a felesége, Gizella révén sógora volt II. Henriknek és Brúnónak is, utóbbi ezért bízhatott benne, hogy István kibékíti őt Henrikkel.

Fentebb szóltam a pannón király Procui elleni harcáról, akinek a lengyel Vitéz Boleszláv adott várat a magyar–lengyel határon. Ez a harc II. Henrik német király és Boleszláv közti háborúk (1003-1005; 1007-1013; 1015-1018) valamelyikének során történhetett. 1018-ban azonban Henrik és Boleszláv békét kötöttek egymással, és amikor a lengyel uralkodó Kijev ellen vonult, német és besenyő segéderőn kívül 500 magyar is követte. Ez a lengyel és magyar együttműködésnek korai példája.

Thietmar krónikája olyan helyen is felébreszti a magyar olvasó érdeklődését, ahol nincsenek is megemlítve a magyarok: megemlíti a szkítákat, akiket északra helyez. Másutt leír egy mondát, melyben a frank Nagy Károly menekül a szászok elől, és egy nőstényszarvas mutatja meg neki a gázlót a Majna folyón át. (A monda szerint az a hely a frankok gázlója, Frankfurt.) Ez az elbeszélés eszünkbe juttatja a magyar források csodaszarvasának mondáját, és példázza, hogy különböző kultúrákban egyaránt felbukkanó mondafordulattal állunk szemben.

A fentiekből is láthatjuk, hogy Thietmar krónikája gazdag forrást jelent az első ezredforduló koráról. Magyar vonatkozású részei jórészt bekerültek a hazai történelmi tudatba, ám ezeket a sorokat is érdemes időről időre újraolvasni és szövegösszefüggésben tanulmányozni.

 

Források

Thietmar von Merseburg: Chronic. Neu übertragen und erläutert von Werner Trillmich. Mit einem Nachtrag und einer Bibliographie von Steffen Patzold. Darmstadt 2011.

Die Chronik des Bischofs Thietmar von Merseburg und ihre Korveier berarbeitung. Herausgegeben von Robert Holtzmann. Berlin 1935. http://www.mgh.de/datenbanken/scriptores/thietmar/

Merseburgi Thietmar: Krónika. Ford., bev. jegyz. Thoroczkay Gábor. In: Az államalapítás korának írott forrásai. Szerk. Kristó Gyula. Szeged 1999. 107–114.

Querfurti Brúnó: Szent Adalbert prágai püspök s vértanú második életrajza. Ford., bev. jegyz. Thoroczkay Gábor. In: Az államalapítás korának írott forrásai. Szerk. Kristó Gyula. Szeged 1999.78–84.

Ademari Cabannensis Chronicon. Ed. P. Bourgain, R. Landes, G. Pon. Turnhout 1999.

Ademari Historarum libri  II. Ed. G.Waitz. Monumenta Germaniae Historica, Scriptores IV. Ed. G. H. Pertz. Hannover 1841. 106–148.

Chronici Hungarici Compositio Saeculi XIV. Ed. Domanovszky Sándor. In: In: Scriptores Rerum Hungaricarum I. (SRH) Szerk. Szentpétery Imre. Budapest 1937. (Nap Kiadó új kiadásában 1999)

P Magistri, qui Anonymus dicitur, Gesta Hungarorum. Előszó: Jakubovich Emil, jegyzet: Pais Dezső In: Scriptores Rerum Hungaricarum I. (SRH) Szerk. Szentpétery Imre. Budapest 1937. (Nap Kiadó új kiadásában 1999)

Theophylacti Historiae II. Ed. Ch. De Boor. Lipsiae 1887.

Theophylaktos Simokattes Oikumeniké historia. Világtörténelem / Theophülaktosz Szimokattész. Ford., a bev. és a jegyzeteket írta Olajos Teréz. Budapest 2012.

Snorri Sturluson: Heimskringla. Part two. Sagas of the Norse Kings. Translated by Samuel Laing. Intoduction and notes by Peter Foote. Last printes 1978.

Plano Carpini Carpini úti jelentése 1247-ből. Ford Gy. Ruitz Izabella.  In Julianus barát és a napkelet felfedezése. Budapest 1986.

Rubruk útleírása. 1255-ből. Ford. Gy. Ruitz Izabella. Julianus barát és a napkelet felfedezése. Budapest 1986.

Venerabilis Baedae Historia ecclesiastica gentis anglorum. Oxford 1881.

Bede, A history of English Church and People. Translated and with an Introduction by Leo Sherley – Price revised by R. E. Latham. 1968.

Widukindus Corbeius: A szász történet három könyve. Ford. Magyar László András, Budapest 2009.

 

Szakirodalom

B. Szabó János – Sudár Balázs: Az Árpád-ház férfineveiről (970–1301) 1. rész: 1-2 generáció. In: Dentumoger I. Tanulmányok a korai magyar történelemről. Bp., MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 2017. 223-252.

Bácsatyai Dániel: A Magyar kalandozó hadjáratok latin nyelvű kútfő, 2016. PhD-értekezés.

URL: http://real-phd.mtak.hu/455/1/B%C3%A1csatyaiD%C3%A1niel.pdf

Bogyay Tamás: Stephanus Rex. Budapest 1988

Engelbert, Pius: Das Papsttum in der Chronik Thietmars von Merseburg. Römische Quartalschrift für christliche Altertumskunde und Kirchengeschichte. Bd. 97. 2002. 89–122.

Európa és Magyarország Szent István korában. Szerk. Kristó Gyula, Makk Ferenc. Csongrád Megye Önkormányzata, Szeged, 2000.

Europas Mitte um 1000. Band 1-2. Ed. Wieczorek, Alfred –Hinz, Hans-Martin, Stuttgart, 2000.

Font Márta: A keresztény nagyhatalmak vonzásában. Közép- és Kelet Európa a 10–12. században. Balassi Kiadó, Budapest, 2005.

Györffy György: István király és műve. Budapest, 20003 (Első kiadás 1977.)

Hóman Bálint: Magyar történet. Budapest, 1935.

Jókai Mór: Az amazon In: A magyar nemzet története. Pesten 1854. 48.; (A szóban forgó novella a Vasárnapi újság c. lap. 1854. 14-i számában, június 4-én is megjelent. 112.)

Karácsonyi János: Szent István anyja. András király atyja. Új eredmények. Turul 1906. 24. évf. 3. sz. Arcanum Cd-Rom (1901–1921)

Koszta László: Válság és megerősödés. 1038–1196. Bp. 2009.

Kristó Gyula: Szent István király. Budapest 2001.

Lippelt, Helmut: Thietmar von Merseburg, Reichsbischof und Chronist. Mitteldeutsche Forschungen 72. Köln–Wien, 1973.

Makk Ferenc: Géza fejedelem, az államálmodó. Az interjút Hancz Gábor készítette. Kisalföld

http://www.kisalfold.hu/belfold_hirek/geza_fejedelem_az_allamalmodo/2111320/

Melich János: Belecnegini és Procui. Magyar Nyelv 23.évf., 1927. 488–496.

Moravcsik Gyula: A magyar Szent Korona a filológiai és történeti kutatások megvilágításában. In: Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulóján. Szerk. Serédi Jusztinián, Bp. 1938. III.

Németh Gyula: A honfoglaló magyarság kialakulása. Budapest Közzéteszi Berta Árpád, 19912

Róna-Tas András: A honfoglaló magyar nép. Budapest, 1997.

Schneller, Frnaz Julius: Staatsgeschichte des Kaiserthums Oesterreichs von der Geburt Christi bis zum Sturze Napleon Bonaparte’s. Erster Theil. Ungarns Alleinsein. Gratz 1817.

Ungarn’s Schicksal und Thatkraft vor dem Verein mit Böhmen, Oesterreich und Steyermark. Gratz. 1817

Szabados György, A magyar történelem kezdeteiről, Budapest, 2006.

Szegfű László: Sarolta. In Horváth János–Székely György (szerk.): Középkori kútfőink kritikus kérdései. Budapest, 1974. 239–251.

Szegfű László: Gondolatok a X–XI. századi kettős névadásról In Gergely Piroska (szerk.) – Hajdú Mihály (szerk.) In Az V. Magyar Névtudományi Konferencia előadásai. A Magyar Nyelvtudományi Társaság kiadványai 209. szám, 1997. 23–31.Tóth Endre: Szent István és a koronázási jelvények I. Magyar Szemle. Új folyam XX. (2011) 7-8.sz. szám.

URL:  http://www.magyarszemle.hu/cikk/20110906_szent_istvan_es_a_koronazasi_jelvenyek

Tóth Sándor László: A magyar törzsszövetség politikai életrajza. A magyarság a 9–10. században. Szeged 2015.

Voigt Vilmos: A magyar ősvalláskutatás kérdései. Vallástudományi tanulmányok 4. Budapest 2003.

Váczy Péter: Mersebugi Thietmar a magyar királykoronázásról. Történelmi Szemle, 1985. 4. szám, 628–642.

Weinfurter, Stephan: Heinrich II. (1002–1024). Herrscher am Ende der Zeiten. Regensburg, Pustet. 1999

Wertner Mór: Az Árpádok házassági összeköttetései. Turul 1885. 3. Arcanum Cd-Rom (1883–1900)

Wertner Mór: Az Árpádok családi története. Nagy-Becskerek, 1892.

Zsoldos Attila: Az Árpádok és asszonyaik. Budapest 2005.

 

Halmágyi Miklós: Mi és ők. Azonosság és idegenség az első évezred fordulóján. Szeged. Belvedere Meridionale 2014. http://real.mtak.hu/53592/1/Halm%C3%A1gyi%20Mi%20%C3%A9s%20%C5%91k….pdf

 

Köszönet Sinkovics Balázsnak a névtani kérdésekben nyújtott tanácsokért és Tóth Sándor Lászlónak a korrektúráért!

Halmágyi Miklós

Ezt olvastad?

Ugyan számos ország számára nem értek véget 1918. november 11-én a megpróbáltatások, az első világháború végeként mégis a compiégne-i erdőben,