Unorthodox – Mérlegen a tradíciók
Még nem olvastam Deborah Feldman Unorthodox: The Scandalous Rejection of My Hasidic Roots című önéletrajzi regényét, viszont láttam a Netflix Unorthodox címmel március 26-án debütált négyrészes minisorozatát Maria Schrader rendezésében, ami a 2012-es bestsellert dolgozta fel; és ami azon a hétvégén a nevezett médiaszolgáltató top 10-es listájára is felkerült.
A minisorozat különleges figyelmet kell, hogy érdemeljen nálunk: kétszer még országunk neve (in aungarn) is elhangzik benne. A brooklyni Williamsburg-ben székelő szatmári haszid közösség története magyar történelem is, a működésképtelen kapcsolatokból menekülő nők története pedig legalább ugyanennyire fontos. A Szombat és az Azonnali gyorsan kapcsolt a kérdésben, kritikáikat ajánlom; az alapul szolgáló kötet fordítása pedig szeptemberre jelenik meg a Librinél.
Az Unorthodox a magyar származású nagyszülei által nevelt Esther (Shira Haas) története, aki a hite vagy a csoporttudat miatt hőn áhított és elért házasságából menekülni kényszerül. Mindezt különc személyisége, néha meglepő tájékozottsága és édesanyja segítségével követi el. Útja a New York-i stetlből friss német állampolgársággal Berlinbe vezet; ahova őt keresve, a közös visszatérés reményében követi férje, Yanky (Amit Rahav) és annak mondvacsinált segítője, Moishe (Jeff Wilbusch). Az amúgy sem mindennapi alaptörténet izgalmasan és közérthetően kerül tálalásra, köszönhetően a bátran felvállalt alapnyelvnek: a jiddisnek.
Ortodox vacsora családi körben (Forrás: numero.com)
A jiddis számára hatalmas előrelépés, hogy egy Netflix-sorozat nyelve lehet az angol mellett, gyakran bilingvis módon összekeveredve azzal; így egy kortárs anglicizált nyelvi állapotát is megmutatva. Az izraeli Haas a szerepért tanult jiddisül, Wilbusch otthonról hozta, a rabbit alakító Eli Rosen pedig szakértőként és a szereplők nyelvi mentoraként is hozzájárult az Unorthodoxhoz. Közben a nyelv szempontjából a sorozat visszatérésként is értelmezhető: újra Berlinben. Ha nem most, mikor? – szól a talmudi idézet az előzetesben.
A hason nyelvű felirat még így is hiányzik. A Netflixen elérhető Making Unorthodox című kisfilmben a szerző Feldman arról beszél, hogy a jiddis egy olyan nyelv, amelyet senki sem ért. Ennél a Judendeutsch (igaz jiddisül mamloshn, azaz anyanyelv) sokkal bátrabban kezelhető, pontosan annak germán volta miatt – német nyelvtudással, a magyar argóban túlélt kölcsönszavak ismeretében és egy kis odafigyeléssel érdekes élmény lehetne olvasni az írott nyelv latinizált verzióját. Máskülönben a ténylegesen Berlinbe került és ott is élő szerzőt foglalkoztatja a jiddis nyelv újradefiniálása, újrafelfedezése a vallásos kontextuson kívül. A sorozat csúcspontjaként értékelhető, Moishe és Esther között egy berlini játszótéren lezajló konfrontáció ennek nagyon megágyaz.
Moishe és Esther a játszótéren (Forrás: hulu.buyutmovies.xyz)
A haszidok bemutatása már más tészta. Berlinnel, annak múltjával, a holokauszt tragédiájával való szembesülés közös tapasztalata lehet minden zsidónak, de a nyelvi különbségeken túl a szigorú vallási előírások szerint élő haszidok tapasztalata már nem univerzálisan zsidó. A neológok gyakran félelemmel vagy akár megvetéssel fordulnak a ritualitásokba ragadt ultraortodoxok felé. A XIX. századból ismert földrajzi jelentésű, de nemcsak földrajzi különbségtételt jelző Oberland–Unterland ellentétpár ma is él; ráadásul az izraeli és a New York-i ultraortodox közösségekben nagyságrendekkel gyorsabban terjedő új koronavírus is mintha alátámasztaná ezen neológ reakciókat. Ennek köszönhetően könnyű lenézni, elmaradottnak tartani ezeket a közösségeket. Az említett werkfilmben is elhangzik egy mellékszereplőtől: hátha ez a történet elősegíti, hogy majd a sorozatot látó williamsburgi lányok és nők elgondolkozzanak a főszereplő példáján, saját álmaik megvalósításáról. Nem az a baj, hogy hangot lehet és kell adni a zárt vallási csoportokból kiszabadulóknak, hanem a forráscsoportot sem lehet megszégyeníteni vagy feleslegesen kifigurázni – ugyanígy a maradást boldogan választókat sem lehet szellemileg lekicsinyelni. Itt vékony jégen táncolnak a készítők; de mégiscsak, a sorozatban is a haszid és saját családi hagyománya az, ami Esthert tovább tudja lendíteni megszorult helyzetéből az utolsó epizód végtelenül felerősített és klisé nagyjelenetében. Viszont a brooklyn-i mikve és a Wannsee akármennyire is érthető és okos párhuzamba állítása a megtisztulás jelképeként már a jég megroppanása.
Buli Berlinben (Forrás: szombat.org)
Egy, a Variety-n megjelent kritika címében az áll, hogy az Unorthodox hozza el a Netflixre a jiddis nyelvet, a haszid judaizmust és a kortárs német kultúrát. Az első kettőre ez határozottan igaz, de talán éppen az utóbbi túlzottan egyoldalúan kerül bemutatásra. Annak nemzetközi–multietnikus Erasmus-szagú fiatalságát, a legújabb generáció empatikusságát, még említés szintjén az Ausländer-Deutschot (az echt, genau, stimmt hármasságát) is kiválóan hozza az Unorthodox, de a társadalmat megjelenítő szereplők egyszerűen festettek. Esther love interest-je, a német Robert (Aaron Altaras) csak egy nagyon jóképű szőrős mellkas. Társai (egy izraeli lány, egy nigériai–német melegpár, egy muszlim stb.) sem tűnnek ki a kis baráti közösség tömegéből, de mindenkinek meg van a pillanata Estyvel – ami a főszereplő történetének így is fontos szeleteit adja segítségük vagy őszinte véleménynyilvánításuk alapján. A nagyon színes, mégis szagtalan berlini társadalomábrázolás akár önmaga kritikája is lehetne, ha nem pont ezzel szemben kerülnének mérlegre a szatmári tradíció végtelen energiái és őrjítő hibái. A formátlan, a valóságban földrajzi különbségek és tegyük fel, hallgatói mobilitások időszerűségének kitett kapcsolatok kerülnek magasabb polcra, mint Esty nagymamája; miközben az utóbbi hibáinak pont az anyával szemben kellene felértékelődniük. A főszereplő naiv látásmódjából ez így is újnak és megváltásnak tűnhet, és pont a kulcsfontosságú zene esetében annak is tűnik. Berlinben, a berlini filharmonikusokból verbuvált fiktív kisközösségben, de általánosan kortárs nyugati kultúránkban, a kulturális és/vagy vallási tradíció képes megélni egymás mellett a modernnel.
Zenészek (Forrás: imdb.com)
A sorozat zenéje így a tradicionális és a modern vibráló keveredése, a kettő egymás mellé helyezésével, egyfajta interpolációként. A tradicionális csúcspontja a badchen, az esküvői énekes (Daniel Kahn) szereplése és természetesen Esther szólóéneke; a modern zene pedig a harmadik epizód szórakozóhelyi jelenetében és az epizód végén üti meg a legmagasabb mércét: Catnapp és Thunder című száma tökéletesen illeszkedik Esther epifániával felérő házasságtöréséhez. Még a szöveg is stimmel: you make me feel so much better.
Biró Bence
Ezt olvastad?
További cikkek
Az indiánkép változása Az apacs harcos című filmben
Hogyan jelennek meg az indiánok az amerikai mozikban? Milyen előzményei voltak Az apacs harcos című filmnek? Hogyan ábrázolják ebben a filmben az őslakosokat? Cikkünk ezekre a kérdésekre keresi a választ. Az észak-amerikai […]
Bosszú és csillagsávos lobogó – A hazafi (2000)
Roland Emmerich 2000-ben készült filmdrámája az amerikai függetlenségi háborúról mai napig megosztja a közönséget mind az Egyesült Államokban, mind az ország határain kívül. A Mel Gibson főszereplésével készült alkotást sokan […]
Szent Lúcia legendája és szenvedéstörténete az Apáca 2. című horrorfilmben
Az Apáca 2. című 2023-ban bemutatott horrorfilmben nagy szerepet kap Szent Lúciának, a vakok védőszentjének legendája és szenvedéstörténete. Ha a néző nincs tisztában ezeknek a motívumaival, jó eséllyel nem érti, […]
Előző cikk
Amit tudunk az 1918-as amerikai influenza világjárványról
Becslések szerint a világ lakosaiból 500 milliót, Amerikában 25 millió főt érintett a történelem e szörnyű járványa. A halottak száma 50 millió volt. Amerikára négy hullámban tört rá: 1918 tavaszán, […]