A magyar liberalizmus gyökerei

„Az élet mai nehézségeit, a társadalmi intézmények működésének nyilvánvaló zavarait vagy erőtlenségét mind gyakrabban magyarázzák azzal, hogy a liberalizmus korszerűtlenné vált, nem alkalmas többé arra, hogy végső társadalmi elv gyanánt szerepeljen a nemzetek életrendjének szabályozásában.” (A Társadalomtudomány szerkesztősége: Liberalizmus és etatizmus. (A társadalomtudomány körkérdésére). In Társadalomtudomány, 14. évf., 1-2. szám (1934), 1.)  E sommás ítéletet ugyan napjaink bármely kolumnistája, nota bene az állam- és politikatudomány akármelyik reprezentánsa is papírra vethette volna, ám egészen konkrétan kilenc évtizeddel ezelőtt olvashatta az ország, a társadalom és a közélet ügyes-bajos kérdései iránt fogékony publikum. Olybá tűnik, hogy a nil novi sub sole (nincs új a nap alatt) mondása a hosszú évszázadok alatt jottányit sem veszített az érvényességéből; a liberalizmus – mint az eötvösi értelemben vett uralkodó eszmék egyike – ugyanis a 21. század harmadik évtizedében is a válság egyértelmű jeleit mutatja. E megállapítást illetően talán a liberalizmust előszeretettel kritizáló, valamint az azt pajzsára emelő kánon is csakhamar konszenzusra jutna; a liberalizmus – a népszerű narratíva szerint – ugyanis kudarcot vallott, és egyértelműen megkezdtük a posztliberális jövő felé történő araszolást, de még a „klasszikus liberalizmus védelmében” fellépők véleménye szerint is a liberalizmus – általuk természetszerűleg károsnak ítélt – vesszőfutását prognosztizálhatjuk. Mindez persze nem feledteti, hogy a liberalizmus hosszúra nyúlt históriájának – főként annak genezisekor – derűsebb epizódjai is fellelhetőek. A magyar liberalizmus kezdeti krónikájának fényesebb lapjaira kalauzol minket a Heil Kristóf Mihály szerkesztésében tavaly megjelent kötet is, amely az ún. operátumok (azaz a rendszeres bizottsági munkálatok) történetén keresztül igyekszik bemutatni a korabeli magyar szabadelvűség némely aspektusát, ezzel kívánván hozzájárulni „a 18–19. századi Habsburg Birodalom keretei között alkotmányos helyét kereső Magyarország jogalkotási, jogalkalmazási és jogtudományi önállóságának kutatásához”. (7.)

A tanulmánykötet tíz, a tágabb értelemben vett történettudományt, valamint a szűkebb értelemben vett jogtörténet-tudományt művelők írásaiból rekrutálódik.

Erdődy Gábor tanulmánya az operátumok hazai és nemzeti közegének egyes, 18–19. század szempontjából releváns vonatkozásait veszi górcső alá, átfogó, több diszciplína területére is kiterjedő képet szolgáltatva a rendszeres bizottsági munkálatok politikatörténeti és társadalomtudományi összefüggéseiről. A szerző a II. József halálát követő időszakba kalauzolja olvasóját, amikor is átfogó nemesi-rendi ellenállás szökkent szárba az udvarral szemben, röpiratok garmadájában ecsetelve a reformokkal kapcsolatos különböző elképzeléseket. Erdődy kellően lényegre törően festi meg a bizottsági munkálatok nemzetközi hátterének kontúrjait, majd a reformeszmék kényszerpályán történő botorkálás különböző állomásait tárja elénk. Külön kitér az 1825-ben összehívott törvényhozás honatyáinak a feudalizmus és a polgári átalakulás közötti átmenet határmezsgyéin történő lavírozására, elemzi az 1831–1832. évi megyei bizottsági munkálatok hátterét, az operátumok megyei szintű megvitatását, végül oda konkludálva, hogy 1832-re az európai liberalizmus bázisán Magyarországon is egyértelműen megjelent a polgári átalakulás ideáját egyre hangosabban támogatók egyre befolyásosabb köre.

Dobszay Tamás írása a rendszeres bizottsági munkálatok politikai, valamint alkotmányos-törvényalkotási hatásait teszi az elemzés tárgyává, bemutatva a konkurens monarchikus-alkotmányos, illetve retrográd-reformra törekvő irányzatok „párharcát”, értékelve egyúttal azok politikai jelentőségét is. Dobszay szintén a II. József halálát követően előálló helyzet elemzésénél kezdi kutatómunkáját, kiemelve, hogy az operátumok gondolatának (egyik) „alapító atyjaként” Széchényi Ferencet nevezhetjük meg. A szerző kitér I. Ferenc uralkodásának a rendszeres bizottsági munkálatok terrénumát érintő fontosabb fejleményeire, például az egyes bizottságok (deputatiók) szerepére. Az 1825–1827-es diéta Dobszay szerint is fordulatot jelentett az operátumok történetében, ti. a Habsburg-ház ettől kezdve már nem térhetett ki a rendi követelések tárgyalása elől. Dobszay szintén azt a következtetést vonja le vizsgálatai nyomán, hogy az operátumok véleményezési folyamata döntő mértékben tudott hozzájárulni „a reformok szükségességének tudatosításához”.

Völgyesi Orsolya az 1832–1836. évi diéta napirendjén szereplő rendszeres bizottsági munkálatokat vizsgálja tüzetesebben, deklarálván, hogy a tárgyi országgyűlés jelentőségét nem az ott elfogadott 49 törvénycikk szolgáltatja, sokkal inkább az a tény, hogy a magyar politika porondján komoly szereplőként tűnt fel a reformot sürgető ellenzék, amely egyértelműen a rendi politizálás új vágányokra terelésében volt érdekelt.

Melkovics Tamás a hivatalt nem viselő hercegek, grófok és bárók (összefoglaló néven regalista mágnások) felsőtáblán való részvételével kapcsolatos koncepciókat mutatja be, mégpedig a „közpolitikai/közjogi operátumhoz (publico-politicum) köthető megyei vélemények, valamint az 1832-1836-os országgyűlés kapcsolódó vitáinak” elemzésén keresztül. Melkovics a rendi-politikai erőviszonyok alapvető változásaként értékeli az alispáni tisztség felértékelődését, illetőleg azt a fejleményt, hogy a vármegyei közgyűléseken a jómódú köznemesség vette át a stafétabotot a korábbi nagybirtokos köröktől, amelynek eredményeként az erőviszonyok a felsőtáblától az alsótábla felé tolódtak el.  Melkovics hosszan elemzi a rendi és politikai érdekek dinamikáját, majd külön is kitér a precedensek szerepére.

Képes György a magyar kereskedelmi jog korai kodifikációjára irányuló kísérlet, azaz az 1795. évi Codex Cambio-Mercantilis bemutatásával gyarapította a kötetet, elénk tárva a tervezet megszületésének konkrét jogtörténeti előzményeit, az 1791-1795 közötti váltó- és kereskedelmi jogi munkálatok alakulását, valamint a tervezet vázlatos ismertetését.

Barna Attila a reformkor rendszeres büntetőjogi munkálatait a szuverenitás klasszikus elméleteinek kontextusába ágyazva villantja fel, Jean Bodin, Thomas Hobbes vagy éppen John Locke szuverenitással kapcsolatos tanai után „lajstromba véve” a Szent Korona tanát, majd a büntetőjog-jogtörténeti szempontból fontosabb magyar országgyűlési munkálatokat és kodifikációs törekvéseket.

Balogh Elemér tanulmánya szintén a büntetőjogi vonatkozású tanulmányok tárházát gyarapítja, az 1830-as operátum progresszív elemeit gyűjtve csokorba. Balogh számba veszi a tervezet struktúráját, annak komplexitásra való törekvését – érintve annak börtönügyi, illetve igazságügyi orvostani komponenseit –, a normákhoz fűzött indokolások körét, valamint az operátummal kapcsolatos törvényhatósági reflexiókat is.

Mezey Barna is a büntetőjognál horgonyozza le magát, amikor tanulmányában a szabadságvesztés-büntetésre vonatkozóan a rendszeres bizottsági munkálatoktól a börtönügyi javaslatig ívelő hosszabb folyamat (1790–1843) egyes állomásait mutatja be olvasmányos, ugyanakkor jogtudományi szempontból szabatos stílusban.

Homoki-Nagy Mária a rendszeres bizottsági munkákra adott megyei válaszokat összegzésekor már a magánjogi-úrbéri tárgyú operátumok vizeire evez, a rövidebb történeti felvezetést követően főként az 1790-ben felállt jogi bizottság és az 1827-es úrbéri bizottság jellemzői mellett az 1795-re elkészült tervezetekre, majd az 1830. évi operátumokra koncentrálva. Homoki-Nagy kiemeli, hogy az országgyűlési bizottságok által készített operátumok csak látszólag maradtak sikertelenek, hiszen egy olyan folyamatot katalizáltak, amely végül a polgári alkotmányos rendszer kialakulásához vezetett.

A kötetet Heil Kristóf Mihály tanulmánya zárja, a könyv címéhez igazodóan a magyar felvilágosodás és a liberalizmus közötti kapcsolatot bogozva ki, külön fókuszálva a folytonosság és a megszakítottság kölcsönösen összefüggő fogalmainak és a történeti folytonosság vitájának kérdéskörére.

A Jogtörténeti Értekezések 62. opusa az operátumokra összpontosítva egy széles körben kevéssé ismert téma köré felfűzve mutatja be a magyarországi liberalizmus kezdeteit, talán azt is megértetve, hogy a reformkori szabadelvűség vezérfonalától elszakadva a liberalizmus napjainkra miként kerülhetett egyértelmű válságba.

Pongrácz Alex

Ezt olvastad?

Vox Populi, vox Dei? – A népszerűség átka és a populisták

A történelem dinamikáját szemlélve megállapíthatjuk, hogy valóban nincs új a nap alatt, így – Hérakleitosz cáfolataként – akár többször is

X