Vox Populi, vox Dei? – A népszerűség átka és a populisták

A történelem dinamikáját szemlélve megállapíthatjuk, hogy valóban nincs új a nap alatt, így – Hérakleitosz cáfolataként – akár többször is lehetséges ugyanabba a folyóba lépni. A fenti állítás igazságtartalmával a „nép pártján” tevékenykedők, a nép valós vagy feltételezett érdekeire hivatkozó, s magukat előszeretettel a politikai elit reprezentánsaival szemben pozicionáló (a „korrupt elittel” szemben a „tiszta emberek”[1] és a népszuverenitás princípiuma iránt elkötelezett[2]) populisták is tisztában vannak. Ismert, hogy az ókori római köztársaság hanyatlásakor a Gracchus-fivérek, Gaius és Tiberius földosztás révén kívánták megszerezni a polgárok támogatását, annak révén pedig a hőn áhított hatalmat.[3] Az időben nagyot ugorva arra lehetünk figyelmesek, hogy Németh László 1928-ban nem kevés malíciával adta hírül a Napkelet hasábjain, miszerint „a társadalmi élet az ember fölé kendőzött maszkok egymást becsapó, bolond karneválja lett”, s a „mindennapi élet ripacselőadásai” alkalmával a „hatalmas színészek ajkáról elhangzó Szophoklész-igék” olcsó hazugságokká degradálódtak.[4] Gaetano Mosca pedig az Elementi di scienza politica lapjain állapította meg, milyen gyakori történés, hogy az egyes pártok „betarthatatlan ígéreteket tesznek, körüludvarolják a tömegeket, a legdurvább ösztönöknek hízelegnek, kihasználják és táplálják minden előítéletüket és minden vágyukat, ha úgy vélik, hogy ebből előnyt húzhatnak”.[5] A populizmus jelensége tehát hosszú idők óta a történelmi események egyik alakító tényezője, dacára annak, hogy jelzőként mindössze 1892-ben, egy amerikai demokrata politikus, Overmyer jóvoltából jelent meg a köztudatban.[6] A populizmus azonban nemcsak a történelmi krónikák lapjaira tartozó múlékony epizód; napjainkban ugyanis annak gyakorlata valóságos pókhálóként szővi keresztül-kasul a politikai életet – ez az állítása olyannyira valid, hogy a téma egyik kutatója, Antal Attila szerint „elkerülhetetlennek látszik a demokrácia populista fordulata, vagyis korszakunk nem csupán populista, hanem a populista demokrácia korszaka is!”[7]

A fentiekben említett, a terebélyes szakirodalmi apparátusból ötletszerűen kiragadott példákat szemlélve sem felejthetjük el ugyanakkor, hogy a populizmus, mint politikaelméleti fogalom korántsem kezelhető egységes jelenségként vagy koherens doktrínaként, legfeljebb a politikai fogalmak szűk köréhez kapcsolható „keskeny”, „tartalmi szempontból üres” ideológiaként”.[8] Isaiah Berlin és szerzőtársai meglátása szerint a populizmus fogalma olyan, mint Hamupipőke cipellője: ti. sok mindenre ráhúzható, de valahogy semmire sem passzol pontosan.[9] A kiterjedt politikatudományi disputákhoz és a terminológiai kavalkád fokozásához jelen sorok írója nem kíván hozzájárulni; dicsérni kívánja viszont A népszerűség átka című kötet[10] szerzőit, amiért a populizmus fogalmát a mainstream értelmezési kánonból – ha úgy tetszik, a politikailag korrekt nyelv- és fogalomhasználatból[11] – kiszabadítva, a történelmi előképek taglalásán túlmenően korunk jelenségeire is fókuszálva vették górcső alá.

A könyv[12] felvezető tanulmányában Petri Bernadett[13] a fentiekben már érintett fogalmi dzsungelbe navigálja az olvasót, a különböző jelentésrétegek vizsgálatát követően levonva a következtetést, miszerint a populizmus kreatív hatalomgyakorlásként határozható meg, amely „képes kimozogni az ígéret és a tökéletesség közötti teljes spektrumot, és ezáltal építi, javítja és megújítja a hatalomgyakorlás módját”.

Békés Márton írása[14] talán a tanulmánykötet leginspirálóbb matériája, amelyben a szerző Carl Schmitt és Antonio Gramsci gondolatai révén kíván egy „posztliberális” szintézist felvázolni. Miközben a katolikus-konzervatív – s egy időre a nemzetiszocializmus boszorkánykonyháján is sáfárkodó – Schmitt és a Mussolini börtönét megjáró marxista Gramsci meglátásai első olvasatban meglehetősen távol esnek egymástól, az kétségtelen tény, hogy mindketten a liberalizmussal szemben pozícionálták magukat (Schmitt főként politikai, míg Gramsci inkább gazdasági értelemben). A két tudós elméleteinek összevetését követően Békés oda konkludál, hogy Gramsci és Schmitt „együttes olvasása és politikai alkalmazása biztosítékot jelent arra, hogy megtaláljuk a 21. század posztliberális szintézisét”.

A tanulmánykötet az általános síkján mozgó, „alapozó” írásokat követően főként speciális esettanulmányokat vonultat fel. Ennek megfelelően Paár Ádám[15] az amerikai terrénumban fellelhető, a farmerek és a munkások érdekeit védelmező populista áramlatot, valamint az orosz narodnyik mozgalom történetét veszi górcső alá. Ökrös Mátyás László[16] az amerikai szociális védőhálót alapjaiban megváltoztató roosevelti New Deal politikáját elemzi, kimutatva, hogy a demokrata elnök mennyiben inkorporálta politikájába az amerikai populizmus „központi társadalmi üzeneteit”. Matevž Tomšič[17] a kelet-közép-európai posztkommunista államok politikai elitjének szerepén keresztül vizsgálja a populizmus európai térnyerését. Konklúziója szerint „a demokrácia újjáélesztése, a részvételi és képviseleti szempontok kombinációja, a polgárok aktív szerepvállalása révén, de mindenekelőtt az EU proaktív globális szereplőként való megjelenése teheti kevésbé vonzóvá a populista követeléseket”, ehhez azonban az establishment-nek temérdek dolgot kellene még tanulniuk a polgárok véleményének megismerésével összefüggésben. Hajdú András[18] a népi mozgalom kívánalmait a politikai életben megjeleníteni törekvő Nemzeti Parasztpárt kálváriaként is felfogható történetét mutatja be abból az aspektusból, hogy a formáció a nagybirtokrendszer kritikájától miként jutott el a szuverenitás gondolatának baloldali szempontú képviseletéig. Heil Kristóf Mihály[19] „történeti vázlata” a hatalom megszerzésére (és megtartására) irányuló eszközök és módszerek 19–20. századi változásait taglalja, de érinti a populizmus fogalmi örvényét, illetve a populizmus dogmáit és főbb jellemvonásait is. Lucy Depablos[20] Latin-Amerikába kalauzolja olvasóit – s komparatív elemzést is végez Latin-Amerikát, valamint az öreg kontinenst illetően –; Daniela Scalea-val[21] Oroszország érintését követően az olasz csizmához barangolhatunk el, Czene-Joó Máté[22] a ködös Albionba invitálja olvasóit, míg Stefan Maximillian Drexler[23] Angela Merkel és a konzervativizmus relációját fürkészi.

Az értékes kötet zárszavát Andreja Valič Zver, a Kereszténydemokrata Intézet kuratóriumi elnöke jegyzi, kiemelve, hogy a „kiadványban összefoglalt aktuális párbeszéd hozzájárul a [populizmussal kapcsolatos] tudományos kutatási területen tapasztalható hiány csökkentéséhez”, ezzel is inspirálva a téma további kutatását. A magunk részéről őszinte reményünket fejezzük ki, hogy a tudományos diskurzust valóban előre lendíti a hiánypótló könyv megjelenése.   

Pongrácz Alex

Irodalomjegyzék

Antal Attila: A populista demokrácia természete. Realizmus és utópia határán. Napvilág Kiadó, Budapest, 2017.

Berlin, Isaiah et al.: To Define Populism. In Government and Opposition, Vol. 3., No. 2. (Spring 1968), 137-179.

Bikkal Dénes: Bevezetés a szociálpolitikába. Athenaeum, Budapest, 1941.

Canovan, Margaret: The People. Polity Press, Cambridge, 2005.

Canovan, Margaret: Trust the People! Populism and the Two Faces of Democracy. In Political Studies, Vol. 47., No. 1. (1999), 2-16.

Cs. Kiss Lajos: Előzetes megjegyzések. Carl Schmitt és a demarkációprobléma. In Cs. Kiss Lajos (szerk.): Carl Schmitt fogadtatása a társadalomtudományokban. Ludovika Egyetemi Kiadó, Budapest, 2022, 13-44.

Freeden, Michael: Is Nationalism a Distinct Ideology? In Political Studies, Vol. 46., No. 4. (1998), 748-765.

Gyurácz Ferenc: A „populizmus” külföldi értelmezéseiről. In Politikatudományi Szemle, 2. évf., 4. szám (1993), 96-101.

Heil Kristóf – Petri Bernadett (szerk.): A népszerűség átka. Portrék, ideológiák a populizmus múltjából és jelenléből. Alapjogokért Központ – Kereszténydemokrata Intézet – Polgári Magyarországért Alapítvány, Budapest, 2023.

Mosca, Gaetano: Elementa di scienza politica. Gius. Laterza & Figli, Bari, 1947.

Mudde, Cas: The Populist Zeitgeist. In Government & Opposition, Vol. 39., No. 3. (2004), 541-563.

Németh László: Új reformkor felé. In Napkelet, 6. évf., 7. szám (1928), 535-539.

Stanley, Ben: The Thin Ideology of Populism. In Journal of Political Ideologies, Vol. 13., Issue 1. (2008), 95-110.

***

[1] V. ö. Mudde, Cas: The Populist Zeitgeist. In Government & Opposition, Vol. 39., No. 3. (2004), 541-563.

[2] Ld. pl. Canovan, Margaret: Trust the People! Populism and the Two Faces of Democracy. In Political Studies, Vol. 47., No. 1. (1999), 2-16., illetve Canovan, Margaret: The People. Polity Press, Cambridge, 2005.

[3] V. ö. Bikkal Dénes: Bevezetés a szociálpolitikába. Athenaeum, Budapest, 1941, 6-7. 

[4] Németh László: Új reformkor felé. In Napkelet, 6. évf., 7. szám (1928), 536.

[5] Mosca, Gaetano: Elementa di scienza politica. Gius. Laterza & Figli, Bari, 1947, 121.

[6] Gyurácz Ferenc: A „populizmus” külföldi értelmezéseiről. In Politikatudományi Szemle, 2. évf., 4. szám (1993), 97.

[7] Antal Attila: A populista demokrácia természete. Realizmus és utópia határán. Napvilág Kiadó, Budapest, 2017, 15.

[8] V. ö. Stanley, Ben: The Thin Ideology of Populism. In Journal of Political Ideologies, Vol. 13., Issue 1. (2008), 95-110.; Freeden, Michael: Is Nationalism a Distinct Ideology? In Political Studies, Vol. 46., No. 4. (1998), 748-765.

[9] Berlin, Isaiah et al.: To Define Populism. In Government and Opposition, Vol. 3., No. 2. (Spring 1968), 137-179.

[10] Heil Kristóf – Petri Bernadett (szerk.): A népszerűség átka. Portrék, ideológiák a populizmus múltjából és jelenléből. Alapjogokért Központ – Kereszténydemokrata Intézet – Polgári Magyarországért Alapítvány, Budapest, 2023. 402.

[11] Ennek bővebb kifejtésére nézve ld. Cs. Kiss Lajos: Előzetes megjegyzések. Carl Schmitt és a demarkációprobléma. In Cs. Kiss Lajos (szerk.): Carl Schmitt fogadtatása a társadalomtudományokban. Ludovika Egyetemi Kiadó, Budapest, 2022, 13-44.

[12] Heil – Petri: i. m. (2023), 7-17.; Továbbá a kötet megjelent angol nyelven is: Heil, Kristóf – Petri, Bernadett (eds): The Curse of Popuarity. Portraits, Ideologies, Programs from the Past and Present of Populism. Budapest, Center for Fundamental Rights, 2023.

[12] 112.

[13] Petri Bernadett: A populizmus Hamupipőke-jelensége: Diskurzus egy „nemlétező” fogalomról. In Heil – Petri: i. m. (2023), 21-54.

[14] Békés Márton: Posztliberális szintézis. Gramsci, Schmitt és a nemliberális demokrácia. In Heil – Petri: i. m. (2023), 55-87.

[15] Paár Ádám: A populizmus ösvényei. A populizmus helye az amerikai és orosz eszmetörténetben. In Heil – Petri: i. m. (2023), 89-116.

[16] Ökrös Mátyás László: Konstruktív populizmus: Franklin D. Roosevelt és a New Deal. In Heil – Petri: i. m. (2023), 117-152.

[17] Matevž Tomšič: A hagyományos politikai elitek és a populizmus felemelkedése Európában. In Heil – Petri: i. m. (2023), 153-182.

[18] Hajdú András: A nagybirtokra épülő politikai rendszer radikális kritikájától a nemzeti szuverenitás baloldali képviseletéig. In Heil – Petri: i. m. (2023), 182-220.

[19] Heil Kristóf Mihály: A populizmus forrásvidékein. A 19-20. század populizmusainak történeti vázlata. In Heil – Petri: i. m. (2023), 221-260.

[20] Lucy Depablos: Populizmus Latin-Amerikában és Európában. Összehasonlító esettanulmány. In Heil – Petri: i. m. (2023), 261-302.

[21] Daniele Scalea: Populizmus az orosz belpolitikától Olaszországon át Európáig. In Heil – Petri: i. m. (2023), 303-328.

[22] Czene-Joó Máté: Populizmus az Egyesült Királyságban: A történelmi gyökerektől a Brexit populista pillanatán át Boris Johnson bukásáig. In Heil – Petri: i. m. (2023), 329-354.

[23] Stefan Maximillian Drexler: A biztonság iránti igény és a populizmus vádja között: Adalékok Angela Merkel és a konzervativizmus viszonyához. In Heil – Petri: i. m. (2023), 355-399.

Ezt olvastad?

„…nálam a kutató és tanár nem válik el egymástól” – Interjú M. Kiss Sándorral

M. Kiss Sándor Széchenyi-díjas történész, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet (Retörki) tudományos igazgatója 2021-től kezdve, valamint ugyanitt a tudományos tanács

X