A gyakorlattól az erkölcsig – Győri céhes kiváltságlevelek a 16-18. századból II.

Az ódon ládák sajátossága, hogy minél mélyebbre kutatunk bennük, annál több kincsre, titokra bukkanunk. Nincs ez másként a múlttal és általában a tudományos kutatással sem, amire kitűnő példa a 16-18. századi győri céhes kiváltságlevelek második kötete (Bagi Zoltán Péter – Kiss Borbála (szerk.): Győri céhes kiváltságlevelek a 16-18. századból. II. kötet), amely ezúttal a mészáros, a gombkötő és a kötélverő céhek kiváltságleveleit, valamint a lakatos és puskaműves legények és inasok rendtartását tárja elénk.

A Kiss Borbála és Bagi Zoltán Péter által szerkesztett, fordított, jegyzetekkel és mutatókkal ellátott, Győri céhes kiváltságlevelek a 16-18. századból (II. kötet) című forráskiadvány küllemében is megtartotta azt a színvonalat, amit az első kötetnél már láthattunk. A díszes, keménytáblás, A/4 formátumú, fényes papírra nyomott kötet ránézésre is impozáns. A tagolt és alapos tudományos apparátussal ellátott tanulmány példás tömörséggel, mégis kellően informatív módon mutatja be Győr város 16-17. századi iparéletét a kiválasztott négy kiváltságlevélen keresztül.

Az iratokat eredeti alakjukban, eredeti nyelven, betűhív módon, a latin és német nyelvűeket a magyar fordításban, míg a korabeli magyar nyelvűt mai nyelvre átírásban, végül fakszimile adják közre. Az olvasó és kutató segítését jelentősen megkönnyíti, hogy a fordítás és az átirat az eredeti szövegek mellett, a következő oldalon szerepel, míg a céhlevelek hasonmás alakját kitűnő minőségű fényképek teszik olvashatóvá nemcsak a paleográfia iránt érdeklődő kutató , hanem a nagyközönség számára is. Kiemelendő, hogy a kötet a FONS 2000. évi, A történeti források kiadásának módszertani kérdései című tematikus számában megjelent, kora újkori forrásokra vonatkozóan a Bak Borbála és Soós István által jegyzett tanulmányokban tett ajánlások figyelembevételével készült.

A kötet a szakmailag színvonalas, egyben tetszetős külalakban megjelentetett forráskiadás kitűnő példája. Korántsem csak a lokálpatrióták forgathatják haszonnal, hanem egyetemi szemináriumi órákon is tananyag lehet mind a kísérőtanulmányt, mind a szövegátiratokat, sőt még az oklevelek fényképeit tekintve is, ha a hallgatókat a paleográfia rejtelmeibe nem elrettentő módon akarja az oktató bevezetni.

Erénye a kiadásnak a kötet végén található glosszárium, amely gyűjteményben tartalmazza a privilégiumokban és a kísérő tanulmányban szereplő szakkifejezéseket vagy a mára elfeledett régies szavakat. A szerzők helyesen nem kísérlik meg a fordítását pl. az Obrist szónak, hanem a szokásosnál terjedelmesebb magyarázattal látják el. Ez érthető és szükséges, hiszen ha a magyarázat több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol, azaz további kutatásokat igényel, akkor legyen bármilyen olvasóbarát a kifejezés lefordítása, valójában félrevezető, és nem az ismeretterjesztés, hanem a tévhitek megerősítését szolgálja. El kell fogadnunk, hogy ha nem lehet egy kifejezést lefordítani, mert túl sok jelentést hordoz, akkor nem is szabad.

Apróbb hibaként kell viszont felrónunk, hogy a szerzők az ötödfél mennyiséget jelző szót, figyelmetlenségből öt és félként oldották fel a lábjegyzetben. Ez tévedés, ugyanis a számolás a fél-egész sorrendre épül. Az első mennyiség a(z első) fél, aztán jön az (egy) egész, majd a másfél, azaz a második fél, tudniillik az első egész után, de összességében mégis a második, ezt követi a kétegész, a harmadfél, a három egész, a negyedfél, a négy egész, az ötödfél, tehát a négyet követő, összességében ötödik fél, és így tovább. Az ötödfél tehát négy és féllel egyenlő.

Jóllehet tartalmában, alaposságában, jegyzetapparátusában alig van változás az előző kötethez képest, amennyiben a céhek kiváltságleveleiben, szabályzataiban foglalt normákat és a céhek felépítését nézzük, azonban a szabályok, normák rendszerezése, vizsgálatuk szemléletmódja jelentősen eltér az első kötetétől.  A kísérő tanulmányt Kiss Borbála és Bagi Zoltán Péter jegyzi, akik már a hét tematikus részre osztott tanulmányuk első bekezdését azzal az elgondolkodtató címmel vezetik be, miszerint a céhek különbözősége ellenére megállapíthatóak-e egységes szervezési elvek azok működésében. Tehát bármennyire is más készségeket igényel a lakatos, a puskaműves, a mészáros, a gombkötő és a kötélverő mesterség az azt végző személytől, a tevékenységek kiváltságlevélbe és szabályzatba foglalása során azonos megoldásokat fedezhetünk fel. Az eltérő mesterséget űző céhek azonos vagy majdnem azonos felépítése, szervezete miatt az adott tisztséget, pozíciót betöltő, feladatot ellátó személyek kötelezettségei is meglehetős azonosságot, szinte egyformaságot mutatnak. A kísérőtanulmányban ezért nem céhek és mesterségek, hanem hét funkció, tevékenység és intézmény szerint elemzik a közzé adott privilégiumokat.

1. A céhmesterek általános kötelezettségei közé tartozott például, hogy bizonyos időközönként házába hívja a céh tagjait, rendben tartsa és gondját viselje a céhleveleknek és a céhládának, felügyelje a legények mesterré válásának folyamatát, illetve védelmezze a céhet a kontárokkal szemben. Ellenőriznie kellett továbbá a céhben folyó munkát, valamint elsimítania a mesterek, legények és általában a céhtagok közötti ellentéteket, legyenek ezek akár adósságból, üzleti vitából származó anyagi, gazdasági avagy személyes természetűek, a kocsmai szóbeli sértéstől a fizikai bántalmazásig bezárólag.
2. Az inas- és legényévek két meghatározó jellegzetessége a tanulóidő, majd annak kitöltése után a vándorlás, amikor az inasnak más városba kellett mennie, hogy ott mélyítse tovább a mestersége fogásait. Az új városban való elhelyezkedést segítette az atyamester a vándorlegény és -inas fogadásával, elszállásolásával, élelmezésével, valamint alkalmasságáról kikérdezni és műhelybe elhelyezni őt szintén az általános kötelezettségei közé tartozott. Az inasok munkarendjének szabályai tartalmazták a napi, azaz a napon belüli munkaidőt, általában a munkaidőkeretet, tehát, hogy milyen időszakban, időtartamban kellett a munkát végezni, mikor milyen feltételekkel lehetett elhagyni a mestert, az ún. búcsúhét szabályait, magát az ünnepnapokat, munkaszüneti napokat stb.
3. A mesterré válás követelményei a céhprivilégiumok egyik sarkalatos részét képezik. A legénynek a mesterré válás és ezáltal a városi polgárjog megszerzése előtt a bírónak és a városi tanácsnak engedelmességet kellett fogadnia, ezentúl a kitöltött tanulóidőt, az apró esztendőket tanulólevéllel vagy szóban eskü alatt, megfelelő származását pedig nemzetséglevéllel kellett igazolnia. A jogi biztosítékokat a mesterremek vagy remek elkészítése követte, amelyet általában részletekbe menően szabályoztak és értelemszerűen a legpontosabban tükrözte az adott mesterség fogásait. Így a mesterremek alapanyagának, kinézetének, méretének meghatározása, röviden a minőségbiztosítás követelményei kifejezetten csak az adott mesterségen belül állják ki az általánosítás és összehasonlítás próbáját a különféle céhek között. Az elkészítés egyéb körülményei, ideértve, hogy mennyi idő leteltével próbálkozhat újra a jelölt a sikertelen kísérletet követően, vagy miként ellenőrizték a remeket a látómesterek vagy látóemberek, avagy mennyi idő alatt, milyen napszakban kellett elkészítenie vagy bemutatnia a vizsgadarabot már mind-mind összehasonlíthatóak, ahogy a sikeres vizsga utáni mesterasztal, majd köszöntőpohár adása is összemérhető a különböző mesterségeket űző céheket illetően.
4. A céhkiváltságok írásba foglalása melletti legfontosabb érv az érdekvédelem, amely a belső verseny és a jogosulatlan előnyök megszüntetését, továbbá a minőségbiztosítást jelentette az olcsóbb, időnként rosszabb minőségű és a nem helyi mesterek által készített portékák árusításával és árusítóival, a kontárokkal szemben. A konkurencia letörése ezért a kiváltságlevelek másik sarkalatos része. Szabályozták többek között az áru- és alap- vagy nyersanyagbeszerzést és -felvásárlást, -feldolgozást, a céhen kívüli vagy belüli személyek igénybevételét, a legények és inasok átcsábítását, a késedelmes vagy a szokásostól eltérő helyen történő vagy a céh tevékenységi körébe nem tartozó munkavégzést végül a portékák árusítását akár külső személyek, akár céhtagok végezték.
5. Úgy a céhprivilégiumok, mint a legény- és inasegyletek szabályzatai szankciókkal megerősített erkölcsi normákat is tartalmaztak. Ezek szigorúak voltak és részletesen megfogalmazták őket, továbbá nemcsak tiltást, hanem tevékenységre kötelezést is szép számmal találhatunk köztük. Tiltották az italozást, a céh- vagy a legénygyűlésen a kés vagy bármilyen fegyver viselését, a trágár beszédet, a házasságtörést. Megkövetelték a jámbor, istenfélő, ájtatos életet, szigorúan elősegítették, tulajdonképpen a mesterréválás szabályozása keretében kikényszerítették a házasságkötést.
6. Az erkölcsi normákhoz kapcsolódik a céhek vallásos tevékenysége. Ez a fenti ájtatos, jámbor, mértéktartó, szerény életvitel követelménye mellett az egyháznak nyújtott szolgáltatásokban nyilvánult meg – ideértve a céh körébe tartozó áru vagy tevékenység biztosítását az egyház számára pl. kötelet, húst, ruházatot, javításokat, építési munkálatokat. Jelentette továbbá az elhunyt mesterek illő eltemettetését, a végtisztesség megadását, a körmeneteken való részvételt, a más felekezetbe lépés vagy az ünnepnapokon való munkavégzés tilalmát.
7. A céh a tagjairól a létfenntartáshoz szükséges munka biztosításán, a verseny és a konkurencia kizárásán túlmenően bizonyos mértékű szociális hálóval is gondoskodott. A céh kötelező tevékenységi körébe tartozott az özvegyek és árvák gyámolítása, a betegek ápolása. Az újra házasodni nem képes, vagy azt nem akaró özvegyasszonyokat sem hagyták megélhetés nélkül, mivel vagy elhunyt férje, a mester jogán vihette tovább a céh férjére eső részét, a céhjogot, és/vagy fiatal segédet utaltak mellé, hogy a fizikai munkát helyette végezni tudja. A beteg céhmester mellett kirendelt céhtagok virrasztottak, halála esetén pedig a céh saját költségén temettette el.

A szerzőpáros a hét tematikai ismertetést követően nem vállalkozik összegzésre azonban mégis két fontos következtetést von le a tanulmány végén. Egyrészt megállapítja, hogy a céhprivilégiumoknál a lehető legaprólékosabban igyekeztek szabályozni az adott mesterség működését, a céhtagok mindennapjait és kötelességeit, miközben a belső versengést és a külső konkurenciát ki akarták zárni. A céh a szabályzatok tartalma alapján korántsem csak ipartestületként, hanem a városi társadalom alapköveként is szolgált a szabályzatok megszövegezői és megerősítői számára, hogy egyszerre védje és őrizze értékeit és érdekeit – állapítják meg a szerzők. Másrészt – és a második kötet eltérő szemléletmódjából következően ez a fontosabb megállapítás – kijelentik, hogy a vizsgált céhprivilégiumok kereteikben megegyeztek egymással, mivel ugyanazon kihívások megoldására foglalták őket írásba.

Jelen recenziónak nem tisztje elvégezni az összegzést a szerzők helyett, ugyanakkor a tudományos diskurzus lényegéhez tartozik, hogy a recenzió szerzője a gondolat fonalát akár csak kísérlet szintjén is, de felvegye és tovább vigye. A szerzőpáros bevallottan nem mesterségek, céhek, hanem szabályozási tárgyak szerint vizsgálta a privilégiumokat. Így az összehasonlítás során szükségszerűen olyan azonosságokra és különbözőségekre jut, amelyek első ránézésre érthetetlenek, hiszen mi hasonlóság van a hatalmas testi erővel rendelkező, megtermett, szabad ég alatt dolgozó mészáros és a precíz, finommotorikus munkát igénylő, asztal fölött szemüvegben görnyedő gombkötő között. Látszólag semmi. Ugyanakkor mindegyikük életét és munkavégzését hasonló, sőt szinte egyforma keretben felépített céh szervezi, szabályozza. Ez a szervezeti keret azonossága.

Tartalmi értelemben szintén számos hasonlóságot fedezhetünk fel, ha csak egyetlen lépést hátra lépve, egy fokkal elvontabban tekintünk e szabályokra. A fenti hét, tematikus összegzés ezt az elvont, általánosító szemléletmódot mutatja. Tartalmi, szabályozási és a privilégiumok összehasonlíthatóságának szempontjából a lényeg, hogy a céhtagoknak találkozniuk kell. Ugyanakkor, hogy erre havonta egyszer, kétszer vagy negyedévente egyszer kerül sor, tulajdonképpen irreleváns. A rendszeres kapcsolattartás léte állt a középpontban. Ehhez mérten, hogy a céhmester anyagi, gazdasági, személyes szóbeli vagy fizikai sérelem miatt simítja el az ellentéteket, a szabályozás jellegét tekintve másodlagos, mivel a fő elem a részletek mögött jelenik meg azáltal, hogy első fokon igazságszolgáltató hatalommal van felruházva. Az összehasonlíthatóság alapja tehát maga az életviszonyok és azon belül is a fizikai, általában a műhelyben végzett munkavégzés és munkaszervezés hasonlóságában állt. Márpedig mind a mészáros, mind a gombkötő ugyanannak a társadalomnak a tagja.

A társadalom tagjai természetesen eltérő jogállapotúak, ugyanakkor a céhtagok, főként a mesterek a városi polgárok közé tartoznak, így habár a rendi társadalomnak szigorú értelemben véve nem a tagjai, ezért nem vagy csak korlátozottan rendelkeznek politikai jogokkal, mivel a nép és nem a nemzet fogalmába tartoznak. Jóllehet se nem jobbágyok, se nem nemesek, se nem prelátusok, mégis a leképezik a rendi társadalom rétegzettségét. Privilégiumaik mutatják eltérő jogállapotukat, ezért maga a céh intézménye az, ami miatt érdemben összehasonlíthatóak egymással. Sőt, miért viselkedne másként a céh, mint maga a rendi társadalom? Zárvány lenne, ami kiváltságaival és városhoz kötöttségével jogilag és fizikailag is elszigetelődik a nemesi-jobbágyi kétosztatú, földhöz kötött világtól? Korántsem. A városon belül a céh ugyanolyan korporatív, szigorú szabályokhoz és merev jogállapothoz kötött intézmény, mint a földesúr földjén a jobbágyság. A rendi társadalom jogi statikusságát tükrözi, hogy miként ne alakuljon ki a földhöz kötött, nemesi-jobbágyi világban társadalmi mozgás, úgy ne legyen társadalmi mozgást megalapozó verseny és vagyonbéli különbség a kézművesek, iparosok között sem. Ezt szolgálja a fent említett piaci verseny tilalma, a konkurencia letörése, a városon kívüliek elűzése, igazságszolgáltatás elé állítása, de a kezdetleges szociális háló biztosítása is. A külső világtól, a kívülről jövő társadalmi kihívásokkal a céhprivilégium a jogi kizárólagosság, tehát hogy csak neki van joga működni, a hatósági jelleg, a gazdasági monopólium révén véd, a belsőtől pedig a mesterré válás folyamatába épített követelményekkel vagy a munkaidő szigorú korlátozásával, azaz sem kevesebbet, de többet sem lehet dolgozni. Így mivel mindkét esetben az egész társadalom mobilitási hajlama és képessége forog kockán, szintén irrelevánssá válik a konkrét mesterség a szabályozás mögött.

A szabályok hasonlósága kapcsán még érdemes arra kitérni, hogy a különböző céhek rendelkezései mennyiben értékeken nyugvó normák és mennyiben praktikus munkaszervezési szükségszerűségek, vagy másként megfogalmazva, mennyi bennük az értéket és a szabályalkotó akaratát valamint a puszta gyakorlatot tükröző szabály. Sőt, mennyiben beszélhetünk vallási és erkölcsi normákról? A legjobb példa a kísérőtanulmányban is felvázolt céhláda jellege és az ahhoz kapcsolódó szabályok. A szerzők Szabó Péter 2004-ben megjelent tanulmányára hivatkozva ismertetik a bibliai Frigyládára vonatkozó gyökereket, a céhláda szakrális jellegét. Kétségtelen, hogy a céh részben vallási társaság, de csak részben, így szabályai is csak részben vallásiak. A szabályzatok szinte egybehangzanak, hogy az asztalra helyezett nyitott céhláda jelenlétében adhatta elő a panaszos sérelmét a céh tagjai előtt, de csak amíg nyitva volt. Becsmérlő szavakat csak büntetés terhe alatt lehetett a nyitott céhláda mellett tenni stb.

Ez látszólag pusztán erkölcsi, vallási norma, főleg a trágár beszédet illető rész. Képzeljük azonban el a jelenetet. A céhláda tartalmazza mindazokat az iratokat, szabályzatot, levelezést, lajstromokat, amelyek vita tárgyát képezhetik. Ráadásul éppen az iratanyag értéke miatt két kulcs nyitja a ládát, amelyek általában egy mesternél és egy legénynél találhatók. Tehát ha bármi vita merül fel, vagy csak a feledés homályába vész egy részlet, akkor ha zárva lenne a láda és nem is lenne mindenki jelen, micsoda burleszk jelenet lenne rohangálni a kulcsos személyhez, vagy állandóan két kulccsal nyitogatni a ládát, amikor egy-egy megállapítást vitatnak, vagy éppen részletre nem emlékeznek. Egy hosszabb céhgyűlést szabotálni is lehetne, ha csak annyit mondana egy mester, hogy nézzük meg, így van-e és a láda zárva lenne. Az már csak hab lenne a tortán, ha az idősebb szenilisebb mester sosem találná a kulcsot, mert nem emlékszik hova tette vagy remeg a keze…

A fenti céhládás szabály tehát legalább annyira gyakorlati szükségszerűség is, mint amennyire szakrális vagy erkölcsi jellegű norma vagy rítus.

Nézzük egy másik rövid és életszerű példát a szabályok, normák szükségszerűségek tengerében: a legények a vándorlás során a megérkezést és befogadást követően általában három napon belül bármikor otthagyhatták a mestert és a mester is elbocsáthatta őket. Ez a próbaidő intézménye a mai jogban. A szabály érték- illetve érdekalapú, avagy a jogalkotó akaratát tükröző eleme, hogy ez az időtartam három, öt vagy több nap. Az viszont értékítélettől független szükségszerűség, hogy az ismeretlen személlyel éppen ismeretlensége miatt ne legyen a szükségesnél szigorúbb mértékben összekötve senki. Maga az intézmény, a próbaidő szükséges, annak mértéke már döntés kérdése. Tehát a céhszabályzatok hasonlósága és összehasonlíthatósága mögött a vallási-erkölcsi normákon és az értékítéleten alapuló szabályokon túl érdemes megvizsgálni magát a munkaszervezés szükségleteit. Másként fogalmazva, amikor a privilégiumot megfogalmazták, akkor azt írták le, hogy mi legyen a szabály, a norma, vagy azt ami már úgyis a munka(szervezés) sajátosságaiból adódóan megvalósuló gyakorlat.

A szükségszerűségekből fakadó szabályok kérdése érdekes elméleti következtéshez vezet el minket. Hiszen, ha egy szabály szükségszerű, azaz abban a formában logikus, ahogy az fennáll, akkor az nem más, mint maga a természetjog, a természetes észszerűség, a naturalis ratio. A céhek kapcsán ezek éppen azok a munkaszervezési szabályok, amelyeknek létezése szükséges, ha működőképes műhelyt akarunk látni. Vázlatos gondolatkísérletünkben ez azért izgalmas, mert a természetjog alatt általában nagyon elvont, érték- és erkölcsalapú normarendszerre gondolunk, például minden ember egyenlőnek és bizonyos elidegeníthetetlen jogokkal teremtetett, miközben a (munka)szervezési szabályok ezektől a normáktól természetüket tekintve meglehetősen távol állnak. Biztos? Hiszen a társadalom öröktől fogva velejárója a munka, és a munka szükségessége nem ismeri a kiváltságokat, amit el kell végezni, azt el kell végezni, a munkavégzés kényszerében minden ember osztozik. Hogy a társadalmi munkamegosztás és ennek következtében a megszerzett vagyon révén van, akinek több jut belőle, van akinek kevesebb, az már nem a szükségszerű gyakorlati szabályok, hanem az akarat, érdek, másként a politikai döntések és a hatalom területére, míg az, hogy ez a munkamegosztás és az ebből következő társadalmi-vagyoni különbség milyen legitimációval bír, az erkölcsi-vallási normák közé tartozik. A céhek több száz éves fennmaradását és egész Európára való kiterjedését ennek a három normatípusnak az összefonódása tette lehetővé, mígnem a gazdaságban beállt változás a munkaszervezést és ezáltal a társadalmat alapjaiban megváltoztatta.

Rigó Balázs 
ELTE-ÁJK Római Jogi és Összehasonlító Jogtörténeti Tanszék

Ezt olvastad?

Kincsek a céhládák mélyéről – Győri céhes kiváltságlevelek a 16-18. századból I.

A céhekhez a hagyományos felfogás szúette ám mégis patinás, fából készült ládákat, molyrágta itt-ott olvashatatlan kiváltságleveleket, iratokat, csorba edényeket, eszközöket

X