„Épp ebédelt a család, mikor jöttek érte az orosz katonák” – Gulagra elhurcolt túlélők története a családi emlékezetben

Írásunkban Gulag-túlélők történeteit mutatjuk be, különösen letartóztatásukat és elhurcolásukat kiemelve. Az elmúlt években 23 Gulag-túlélő családjával készítettünk interjút az ország különböző településein. A most hatvanas és hetvenes éveikben járó leszármazottakat arról kérdeztük, hogyan él tovább a szülők sorsa a családi emlékezetben. A következőkben ezen interjúk részleteit használjuk fel.

A Perm-36 tábor helyreállított kerítése (Forrás: Wikipédia)

Magyarok a Gulagon

A civil lakosság elhurcolása a szovjet kényszermunkatáborokba már 1944 végén megkezdődött, 1948-ig több százezer embert vittek  Gulag- és Gupvi-lágerekbe. Bár a köznyelvben a „gulág” kifejezés a szovjet kényszermunkatáborokra általánosságban használatos, különbséget kell tennünk a kommunista rendszer kétféle rabtelepe között. Gupvira (GUPVI: Hadifogoly és Internáltügyi Főparancsnokság) bírósági ítélet nélkül, tömegesen vitték el az embereket „jóvátételi munkára”: németként való internálás, vagy hadifogoly-létszám kiegészítés következtében kerültek szovjet lágerekbe. Ezt a kényszermunkát nevezik a köznyelvben „kis munkának”, málenkij robotnak, itt a fogság többnyire 2-3 évig tartott. Az Urálon túli, ázsiai területeken lévő Gulag-lágerekbe (GULAG: Lágerek Főparancsnoksága) az úgynevezett politikai foglyokat vitték, hadbírósági ítélettel többségében koholt vádak alapján. Itt általában 7-11 évet töltöttek a magyar rabok.

A szovjet fogságba került magyar állampolgárok száma a korabeli, háború alatti  Magyarország területéről mintegy 700 ezer főre tehető (többségük katona), ebből malenkij robotra elvitt polgári lakosság száma megközelítőleg 300 ezer fő. A politikai elítéltekről és Gulagra hurcoltakról eltérők az adatok. Menczer Gusztáv, egykori Gulag-rab, a SZORAKÉSZ (Szovjetunióban volt magyar Politikai Rabok és Kényszermunkások Szervezete) alapítója összegző munkájában azt írja, a szovjet hadbíróság által elítéltek száma 1944-1952 között 40 129 fő.

A Vörös Hadsereg által megszállt területeken azonnal politikai tisztogatás kezdődött. A letartóztatásokat kezdetben a szovjet alakulatok végezték (NKVD, a szovjet Belügyi Népbiztosság), majd hamarosan, 1945 elejétől a hazai szervek bekapcsolódtak a munkába: a „politikailag megbízhatatlan” személyeket magyar nyomozócsoportok tartóztatták le, többek között a Katpol (Katonapolitikai Osztály), a PRO (BM Politikai Rendészeti Osztálya), és az ÁVO (Államvédelmi Osztály), és adták át a szovjet hatóságoknak.

Gulag táborigazgatóságok térképe (Forrás: gulag.online)

Koholt vádak, szovjet törvények

A kémkedés vagy a Szovjetunió elleni terrorcselekmény vádjával elítélt férfiak és nők a társadalom legkülönbözőbb rétegéből kerültek ki, kétkezi munkásoktól vezérkari tisztekig, gimnáziumi tanulóktól közéleti és egyházi személyekig. Többségük 17-20 éves levente volt, aminek oka, hogy a leventemozgalmat a szovjetek a Hitlerjugenddel azonos szervezetnek tartották, pedig a fiatalok (12 éves kortól) nem önkéntes alapon, hanem kötelező sorozás eredményeként lettek a szervezet tagjai. A gyakran fegyvertelen ifjakat a szovjet hatalom partizánoknak tekintette és letartóztatta.

A szovjet katonai bíróságok Magyarországon, vagy az akkor szovjet fennhatóság alá tartozó Baden bei Wien-ben, a kelet-európai szovjet elhárító parancsnokság központjában szovjet büntetőtörvények alapján ítélték el a magyar állampolgárokat. A hírhedt 58. paragrafusnak különböző bekezdéseire hivatkozva (hazaárulás, kémkedés, diverzió, terrorcselekmény) osztották a 15-20-25 évet, az örökös száműzetést, vagy a halálos ítéletet. Az elítélteknek védőjük nem lehetett. A túlélők visszaemlékezései szerint a bíróságon a tolmács, aki alig tudott magyarul, az ujjai felmutatásával jelezte, hány évet kapott a vádlott. Menczer Gusztáv túlélő így írja le az ítélethirdetést:

„…amit senki sem értett, az öreg hölgy az ujjaival számokat mutatott. Két esetben mutatóujjával a homlokára bökött. Mindezt alá kellett írni. Számomra az volt világos, hogy 10. De hogy nap, hét, hónap, netán év, az titok. A két ’homlokosat’ ott tartották. (…) A számok éveket jelentenek, a homlokra mutatás főbe lövést.” (Menczer, 2016: 25)

Egykori barakk (rekonstrukció). KarLag Múzeum, Dolinka, Karaganda (Farkas Károly felvétele)

A Gulag-túlélők története a családi emlékezetben

A két turnusban, 1953-ban és 1955-ben nagyságrendileg 2500 hazaérkezett foglyot a határ átlépése után megfenyegették: senkinek sem beszélhetnek arról hol voltak, mit éltek át, és kapcsolatot egymással nem tarthatnak. A Kádár-rendszerben tabu téma volt a Gulagot megjárt magyarok sorsa, de a túlélők családtagjaikat és önmagukat is féltve otthon sem beszéltek nehéz sorsukról. A politikai megfélemlítés mellett a megaláztatások és sérelmek kibeszélését a szégyen is gátolta. Farkas Károly így emlékszik a közel hét évet szovjet rabtelepeken töltött édesanyjára:

„Mert az anyám rettenetesen szégyellte, mert szégyellte alapvetően. Mondtam, hogy annak kell szégyellni, aki ezt megtette. Nem nektek, hanem annak, aki megtette.”

A túlélő történetének elhallgatása az otthoni környezetben nem a téma teljes titokban tartását jelentette. A leszármazottak kamasz- vagy ifjúkorukban tudták, hogy a szülő az „oroszoknál volt fogságban”, azonban ennek okáról, részleteiről, következményeiről szinte semmi ismeretük nem volt. Legtöbbjük számára felnőtt korban állt össze a kép. Ahogy egyik interjúalanyunk, Riba István fogalmaz:

„Apám a rendszerváltozás után mesélte el az egész történetét. Előtte azt, hogy őt miért vitték ki, miért lett ’hadifogoly’, arról nem volt szó egyáltalán.”

A rendszerváltás csak részben hozott áttörést. A társadalmi nyilvánosságban negyven év hallgatás után, a ’80-as évek végétől jelentek meg visszaemlékezések, készültek dokumentumfilmek (Gulyás János és Gulyás Gyula: Málenkij robot, 1987, Sára Sándor: Magyar nők a Gulágon, 1993), és már nyíltan találkozhattak az egykori rabok és szervezetet hozhattak létre (megalakult a SZORAKÉSZ), miközben a családi emlékezetben karakteres változást, nagy áttörést nem hozott a politikai-társadalmi átalakulás. Ugyanis az emlékek elbeszélésének vágya nem magától értetődő ott, ahol a hallgatás a fenyegetettség légkörében történt. A leszármazottak szerint jóval később, akár másfél, két évtizeddel a rendszerváltás után érezték úgy a szülők, hogy bátran beszélhetnek. Mindennek következtében a második generáció tagjai közül sokak számára csak felnőttként tárult fel a lágert megjárt szülő története.

A szovjet lágervilágból hazatértekkel szembeni bánámódra lásd folyóiratunkban Murai Gábor és Németh Brigitta korábbi cikkét:

„Újra megtanulni az életet” – A Gulagról hazaérkezett foglyok története a családi emlékezetben

.Büntető „gödör”, ahol vízben kellett állnia a rabnak. KarLag Múzeum, Dolinka, Karaganda (Farkas Károly felvétele)

„Az anyám nem csinált semmit”

Farkas Károly mindkét szülője megjárta a Gulagot. Édesanyja, Kiss Mária 1949-től 1955-ig raboskodott szovjet lágerekben.

„Az anyám nem csinált semmit. 1949-ben ki akart menni külföldre, összeállt egy társaság, öten-hatan voltak, és úgy volt, hogy Szentgotthárdnál lett volna valaki, aki átviszi őket. Naívak voltak anyámék. Elmentek oda, aki kivitte volna őket mondta, hogy mégsem tudja vállalni, már le van zárva a határ. Jó, hát akkor hazamennek. Mentek haza és Körmend után a következő falunál megállította őket két határőr, zöld ávósnak hívták őket. Megállították őket és azok letartóztatták. Az egyik elengedte volna őket, a másik meg nem, mert ha valakit elfogtak, azért adtak 3 nap rendkívüli szabadságot. Mondta a másik, hogy én elengedném kisasszony, de a társam nem teszi meg. Letartóztatták, fölkerült az Andrássy útra az ÁVÓ Központba, a nyilas házba, ami a mostani Terror Háza Múzeum. Kint is van a fényképe anyámnak. Olyan cellát képzeljetek el, amiben elfeküdni sem lehetett. Azt mondta, semmiféle tisztálkodási lehetőség nem volt. Azt mondta, már undorodott saját magától.

Onnan vitték ki Baden bei Wienbe. A tárgyláson a tolmács pár szót tudott csak magyarul. Az ítélkezés orosz nyelven folyt. Alá kellett írni neki. Nem akarta aláírni, akkor azt mondták, hogy ha nem írja alá, akkor a szüleit is elviszik. Az egész családját el fogják vinni, erre aláírta. Hogy mit írt alá, nem tudta. Kihirdették, hogy halálra ítélték kémkedésért. Golyó általi halálra. Akkor elájult anyám. És akkor ez a bíróság ott rögtön, nem mentek onnan ki, ez a bíróság rögtön átalakult kegyelmi tanáccsá és a halálos ítéletet 25 év javító-nevelő kényszermunkára változtatták. 25 év, és örökös száműzetés.”

Farkas Károly apja 1947-től 1955-ig volt a Gulag táboraiban. Letartóztatásának és elhurcolásának oka az volt, hogy mikor leventeként bevonult, az egységparancsnoka Korponai Miklós, a diverzáns Kopjás-mozgalom egyik szervezője volt. Később hadifogságba került, 1946-ban ért haza, egy évvel később tartóztatták le.

Apám meg Sopronkőhidára került, és onnan vitték ki. Őt 20 évre ítélték, őt is az 58. paragrafus alapján, diverzió, hazaárulás, mármint a szovjet haza elárulása miatt. Amikor megvolt az ítélet, akkor is ugyanúgy összeverték őket, pedig akkor már nem volt miért. Éjjel, éjfél után fölvitték és összeverték őket. És apám nem értette ezt az embertelenséget. Mért volt szükség megverni, amikor már megvolt az ítélet. Leszakították a veséjét. Hetekig vért vizelt. Összerugdosták. Meg eltörték az állkapcsát puskatussal. Nem volt rá ok.”

Károly és Mária 1950-ben látták meg egymást a vorkutai táborban, és amennyire a körülmények engedték, levelezés útján tartották a kapcsolatot. Mikor 1953-ban először szállítottak haza foglyokat Magyarországra, nem kerültek a szerencsések közé.

„Az őrség és a politikai tisztek sulykolták beléjük, hogy ők már nem kellenek a hazájuknak, és ők ott fognak meghalni orosz fogságban. Az ott maradt magyar foglyokon teljes kétségbeesés lett úrrá. Szüleim elbeszélése alapján sokan belehaltak a bánatba. Apám anyámról semmit nem tudott, annak ellenére, hogy ugyanannak a rabtelepnek nem is távoli altáboraiban voltak.”

Károly lemondását, elkeseredését tükrözi az akkor írt „Búcsu” című verse, amelyből néhány sort idézünk:

„Isten veled Édesanyám, / Szülőföldem, kedves hazám / Búcsuzom Tőled Kedvesem / Fájó szívvel, de csendesen.”

Károlyt és Máriát 1955-ben a hazafelé tartó több hetes vonatúton adta össze egy szintén Gulag-rab pap. Hazaérkezésük után több mint ötven évig éltek házasságban.

Farkas Károly 1954-ben, a vorktuai táborban írt verse (forrás: Farkas Károly)

„Berkesi András személyesen jött érte”

Balikó Mihály édesapja a Kopjás-mozgalom tagja volt. 1948. augusztusában tartóztatták le, majd a következő év elején vitték a Szovjetunióba. Letartóztatásakor „Berkesi András személyesen jött érte ”, meséli fia, Arról a Berkesiről van szó, aki később a Kádár-rendszer népszerű bestseller írója lett, de ekkor államvédelmi őrnagy, a Katonapolitikai Osztály, majd az ÁVH tisztje. Első sikerkönyvét, a Kardos Györggyel közösen írt, 1959-ben megjelent, összesen kilenc kiadást megért Kopjásokat a kihallgatásai közben felderített szovjetellenes tevékenység ihlette. Kik voltak a „kopjások”? A második világháború végén a szovjet megszállás ellen alakuló mozgalom a külföldön szerveződő Magyar Harcosok Bajtársi Közösségének a titkosszolgálati szerveként működött. Az Államvédelmi Hatóság és a Belügyminisztérium Katonapolitikai Csoportfőnöksége együttműködésének egyik legkomolyabb sikere e szervezet tagjainak bíróság elé állítása volt. A regény történetét viszont Berkesi időben áthelyezte: nem a második világháború időszakában és azt követően, hanem közvetlenül az ’56-os forradalom leverése után játszódik és az „ellenforradalom” szervezőinek felkutatásáról szól.

Balikó Mihályt tehát személyesen Berkesi András tartóztatta le. Fia részletes, filmszerű elbeszélése szerint apja már tudta, hogy keresik, ezért a közeli erdőben bujkált.

„Hazajött az erdőből, igazából aznap maradt volna utoljára, azt gondolta, még aznap megjön az a két katonatiszt, akit őneki át kell menekíteni a határon. Éppen mosakodott, derékig le volt vetkőzve, a törölköző a derekára volt kötve, és mikor bejött két férfi, akkor hallotta, hogy mondja az egyik, hogy Balikó Mihályt keressük. Na, azt mondja, ezek katonák, ezek az én embereim. A biztonság kedvéért zsebre dugta a pisztolyát, kibiztosította a törölköző alatt. Tudták a jelszót, bejöttek, mondták, hogy Hunyadi, arra az volt a válasz, hogy Hungária. Gyanús volt azért a két pofa. Mondták, hogy nekik papírok kellenének és menekülő útvonal. Édesapám elvitte őket a rejtekhelyre, és amikor lehajolt az iratokért, hogy akkor csinál nekik papírt, hogy a határig eljussanak, akkor a Berkesi lenyomta a vállánál fogva és mondta, pajtás megbuktál. Azt mondta, ott még volt esélye, hogy fegyvert használjon. Tisztában volt vele, hogy a szervezkedés miatt ő halálos ítéletet fog kapni. Kinézett az ablakon, látta kint áll egy dzsip, két orosz katona volt bent. Felderítőknél tanult, végigharcolta a háborút. Őneki két orosz katona nem volt probléma még egy pisztollyal sem. Kinézte, de aztán megjelentek a szülei, és akkor érezte, hogy ott a fegyveres harcnál, ott a szülők is bajba keverednek. És akkor azt a megoldást választotta, hogy engedte magát megbilincselni.”

Interjúink során Berkesi neve többször felmerült, a Gulag-túlélők kegyetlen vallatóként emlékeztek rá. Balikó Mihály 1956 szeptemberében érkezett haza falujába. A Kádár-rendszerben, mint a legtöbb magyar háztartásban, náluk is voltak Berkesi-regények, olvasta őket a szovjet lágert megjárt apa és fia is. Berkesi András 1997-ben halt meg. Hivatalosan senki nem kérte rajta számon ÁVH-s múltját.

Berkesi András az 1980-as években (Wikipedia)

Épp ebédelt a család, mikor jöttek érte az orosz katonák”

Interjúink során több történetet hallottunk arról, hogy a Gulagra elhurcolt személyt ismerőse, falubelije jelentette fel. A következőkben két ilyen elbeszélést idézünk fel.

Lippert Ferenc édesapját 21 évesen, 1945-ben vitték el, úgy, hogy „egyetlen hadicselekményt nem csinált”. Mint levente a Bakony-brigád tagja volt, társaihoz hasonlóan feladata a szovjet csapatok utánpótlásának zavarása lett volna, erre azonban nem került sor.

„A környező településekről a katona kor előtt, 20-21 éves srácokat összegyűjtötte a Gilde Barnabás a várpalotai lőtérparancsnok, csinált egy kiképző központot fapuskákkal, fagránátokkal. Ezek a fiúk kimentek naponta reggel 8-tól délután 2-ig, vagy 4-ig, nem tudom pontosan és ott gyakorlatoztak, elbohóckodtak, eljátszottak, fociztak, elvoltak. És a nyilasoknak nagyon bökte a szemét, hogy miért nem viszik ki a frontra őket. És ahogyan bejöttek az oroszok, ugye az itteni tési nyilasokból rögtön kommunista lett. És rögtön ezek a kommunisták, hogy bizonyítsák, hogy ők milyen kommunisták, felnyomták a brigádosokat. És összegyűjtötték a környéken az összes brigádost. Tésről, Jásról, Dudarról, Csetényből, Várpalotáról és elvitték őket. Tehát úgy, hogy egyetlen egy komoly fegyver nem volt a kezükben, egyetlen hadi cselekményt nem csináltak. Elvitték és elítélték 10, 15, 25 évre, kit mennyi időre.”

Riba István édesapját 1945-ben vittek el, nyolc és fél évet töltött szovjet lágerben.

„45 februárjában újra megkeresték, akkor ott Mihályfán a faluban, hogy vagy elviszik újra katonának, vagy pedig belép a VKF-2-höz, egy ilyen különleges hadosztályba, ez volt később a Kopjás mozgalom. Azt mondták, hogy az lesz a feladata, hogy majd az oroszok hátában el kell rejteni fegyvereket. Aztán majd megbízzák mindenféle feladattal. És akkor azt mondta, hogy elvileg úgy gondolkodott, nem akart elmenni háborúba, akkor inkább legyen ez. Ki sem képezték őket. Adtak nekik egy szekér fegyvert, hogy rejtsék el valahova, aztán menjenek haza. Apámnak természetesen eljárt a szája otthon, Badacsonytomajon, és fölnyomták. Épp ebédelt a család, amikor jöttek érte az orosz katonák és elvitték. 10 évre.”  

Édesapja azt is elmondta a fiának, ki jelentette fel.

„Persze, ismertem én is a családot, tudjuk ki volt. Falusiak voltak ők is. Azért jelentette fel, mert ő meg belépett az SS-be, marha fiatalon ez a fiú, és elkapták az oroszok az SS névsor alapján és úgy gondolta, hogy valahogy könnyít magán, hogy ha feljelent valaki mást, és akkor fölnyomta apámat, hogy akkor ő kevesebbet kap. Nem is végezték ki. Őt is a gulágra vitték. Hazajött és ’56-ban kiment Amerikába. ’56-ig egy faluban éltek. Nem voltak haragban, apám magát hibáztatta részben, miért kellett dumálnia.”

A Gulag-túlélőknek itthon számos nehézséggel kellett megküzdeniük, hiszen büntetett előéletűként munkalehetőségük korlátozott volt, éveken keresztül megfigyelés alatt tartották őket; rehabilitációjuk csak évekkel később történt. A fiatalságukból elveszett évek miatt sokuknál a családalapítás is problémát jelentett. Mindemellett a túlélőknek a szocialista rendszerben a hallgatás kényszerét is el kellett viselniük. Az évtizedekre elfojtott fizikai és lelki szenvedés is oka lehet, hogy volt, aki soha nem tudta teljesen kibeszélni, ami vele történt. Farkas Károly szomorúan idézi fel, hogyan igyekezett rávenni édesapját a láger-élmények elbeszélésére:

„Próbáltam rávenni, hogy mondja el, utolsó leheletig próbálkoztam vele. Akkor mondtam, írja le, de nem írta le. Mondtam, mondd magnóra, hogy megmaradjon a nyoma. Azt mondta, hogy azért nem, mert ha elmondja azt a sok borzalmat, akkor hazug embernek tartják majd, azt hiszik ez nem lehet igaz, ami vele megtörtént.”

Murai András – Németh Brigitta

Felhasznált irodalom

Bank Barbara – Bognár Zalán – Tóth Gábor: Magyarok szovjet fogságban. Budapest, Nemzeti Emlékezet Bizottság, 2016.

Menczer Gusztáv: A Gulág rabtelepei. Budapest, Századvég Kiadó, 2016.

Mirák Katalin: Az ÁVH-tól a Magvetőig. Egy belügyes pályakép: Berkesi András. In: Történelemtanítás a XXI. század elején. Szerk. Péterfi Gábor – Fekete Bálint. Budapest, L’Harmattan Kiadó, 2016.

Murai András – Németh Brigitta: Szembesítés 1989-ben: az író elvtárs esete a Gulag-elítéltekkel. Napi Történelmi Forrás, 2019. november 5.  

Murai András – Németh Brigitta: „Nem is tudtam, mi az, hogy Gulag”. Túlélők sorsa a családi emlékezetben. Korunk 3. (2022) 11. sz.

Stark Tamás: „Akkor aszt mondták kicsit robot…” A magyar polgári lakosság elhurcolása a Szovjetunióba korabeli dokumentumok tükrében. Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 2017.

Zsitványi Ildikó : Egy „titkos háború” története. Hadtörténelmi Közlemények 115. (2002) 4. sz.

Ezt olvastad?

1989. január 4-en két amerikai F-14 Tomcat vadászrepülőgép lelőtt két líbiai MiG-23 Flogger vadászrepülőgépet. Az esemény diplomáciai és sajtóbotrányt kavart,
Támogasson minket