A hajnal gyermeke: India sajátságos útja a szuverenitásig

75 éve, 1948. január 30-án három lövés dördült el Új-Delhiben, kioltva az Inner Temple meghívott tagjának, az indiai szuverenitás visszaszerzőjének, Mohandas Karamchand Gandhinak (1869–1948) az életét. Jelen írás szellem- és politikatörténeti oldalról igyekszik megragadni az India függetlenségéhez vezető út fókuszeseményeit, hangsúlyosabb problémáit, dilemmáinak természetét és eredőit, különös tekintettel az 1942–1949 közötti időszak összetett politikai, kulturális és vallási összefüggéseire.

„A hatalom tárgya a hatalom” – írja a gora indiai George Orwell 1984 című könyvében. És ez kiváltképp igaz az India-politika történeti meghatározóinál, ahol elsőként a Westminsteri Parlament közvetlen szerepét kell megemlíteni tekintettel arra, hogy a brit alkotmányos rendszerben a parlamentarizmus nem egy intézményesített eszme csupán, hanem a törvényalkotás intézménye, és mint ilyen, a szuverenitás (értsd: legfőbb hatalom) letéteményese. Attól a Stuart-kori szakadéktól kezdve, amikor az Inns of Court négy Tiszteletreméltó Társaságának barrister generációi, mint a Brit Kelet Indiai Társaság (továbbiakban: Társaság) finanszírozói és főrészvényesei összekapcsolódva más transznacionális kereskedelmi-pénzügyi hálózattokkal, mérhetetlen – az ipari forradalmat is megvalósítani képes – indiai bevételeik által megnövelték befolyásukat a Parlamentben a titulált elit rovására, folyamatos konfrontációban a Koronával. Mindez egy hatalmi eltolódást eredményezett, amelyben a szuverenitás kiterjesztésének egy új alkotmányos formája lépett: a Nemzetközösségi-koncepció. Ez az elméleti konstrukció a 18. század közepére a birodalmi jövőkép tágabb összefüggésében már egy globális trend részét képezte, kéz a kézben járva a Westminsteri Parlament dilemmájával, az „egy és oszthatatlan” szuverenitás megosztásával vagy elosztásával (ez volt az amerikai függetlenségi háború valós kiváltó oka, ld. Lee Resolution, 1776).

Észak-Amerika elvesztését követően a Nemzetközösségi-koncepció megvalósítása céljából a Társaság a tőkeáramlását a hatalmas természeti és emberi erőforrásokkal rendelkező Mogul Birodalom felé irányította, amely nem egy res nullius terület volt, mint Amerika. Gazdagsága, sokszínűsége és kifinomultsága a Szafavida Perzsiát is beárnyékolta. A szuverén hatalmi jellemzőkkel felruházott status mixtus jogképességű Társaság a fejlett brit katonai és technológiai erőt, illetve a Mogul Birodalom centralizációs képességének egyensúlyhiányát kihasználva olyan politikát folytatott, aminek következtében paradox módon az első ipari forradalom „finanszírozójává” India vált. A tengernyi államközi(!) szerződéskötéssel tovább növelt befolyásolási képessége ráirányította a Parlament figyelmét a jog birodalmakat formáló fontosságára.

Indiában, ahol a nyugati értelemben vett „jog” ismeretlen volt – elméleti koncepcióját a védikus tradícióban, az élet minden területét szabályozó dharma-felfogás töltötte be (ld. táblázatban) – a Warren Hastings-féle jogegységesítési törekvés (Judicial Plan, 1773) csakúgy, mint az „élénkítő” kodifikációk sorozata társadalomidegen maradt. E negatív előjel feloldására a 19. század derekán a brit bírák helyi jogtudósok, hindu panditák és muszlim maulvik segítségével két, az angol és helyi normákon nyugvó hibrid jogrendszert alkottak meg: az Anglo-Hindu Law-t és az Anglo-Muhammedan Law-t. Ez az akarva-akaratlanul történt „belenyúlás” a jogállapotokba visszafordíthatatlanul beélesítette a szubkontinens közösségeinek vallási és politikai identitás képzetét.

Az 1857/58-as függetlenségi törekvések leverését követően a Korona átvette az indiai szuverenitást okleveles alanyától, megfosztva azt minden indiai szerzeményétől. 1858-tól kiemelt fontosságot kapott a brit uralom, vagyis a Raj jogállamként történő hatalmi legitimációja (Government of India Act 1858). Ennek az egyesítő elgondolásnak finom megoldását jelenítette meg a brit alkotmányos monarchia uralkodójának, Viktóriának India császárnőjévé koronázása (Royal Titles Act 1876). Ezzel a Korona uralmának közvetlenebb rendszerét vezették be, az India Office hatáskörébe utalva a Raj tizenegy tartományát. A Társasági időszak rugalmatlan közigazgatási rendszerének (amely a függetlenségi harc alatt összeomlott) újjáépítésével egybekötött reformja (Indian Councils Act 1861, Indian Councils Act 1892) a terület megszilárdításának eszközévé vált a Raj tartományainak kormányzásában.

A modernkori India vízválasztó évében, 1919-ben két folyamat alakította át a közös belpolitikát és intézményi struktúrát Brit Indiában. Az egyik az a rendhagyó „anomália” volt, amely a versailles-i szerződés aláírásával a Rajnak speciális nemzetközi jogalanyiságot biztosított a Nemzetek Szövetségében (1920). A másik, ugyanazon politikai tető alatt konstruált változás, ami relatív hatalmi növekedést eredményezett a Rajnak, az 1919-es indiai kormánytörvényből (Government of India Act 1919) forrásozó kettős kormányzási rendszer: a diarchia bevezetése volt (a Koronával szerződéses kapcsolatban álló 562 hercegi államra nem terjedt ki).

A 20. század elejére Indiában számos függetlenségi mozgalom bontakozott ki, mindezek közül legbefolyásosabbá az 1885-ben alapított Indiai Nemzeti Kongresszus (továbbiakban: Kongresszus) és az 1906-ban alapított elitista Muszlim Liga (továbbiakban: Liga) vált. A két, nagyrészt jogászokból álló párt a jogi és közigazgatási reform, valamint a törvény előtti egyenlőség mellett szállt síkra, és „belülről” próbálta meg átalakítani a rendszert a bíróságokon és a törvényhozáson keresztül. Az oxbridge-i kollégiumokban „kikrémesített” King’s Bench Walk-i jogász elit, olyanok mint Mohandász Karamcsand Gandhi, Pandit Dzsaváharlál Nehru, Vallabhbhai Jhaverbhai Patel, Mohammad Ali Jinnah számára, az angol jogágak ismerete és szakmai státuszuk az Inns of Court Tiszteletreméltó Társaságaiban felbecsülhetetlen előnynek bizonyultak politikusi és parlamenti tevékenységük során.

A Gandhi útmutatásait követő, többségében hindukból álló, de a frakcionalizmustól erősen áthatott Kongresszus az 1920-as évekre tudatosan elfordult az alkotmányos politikától. Gandhi, aki – a Liga későbbi karizmatikus vezetőjével, Jinnah-val ellentétben – meg volt győződve a politikai problémák megoldásának alkotmányellenes útjának helyeségéről (pl. noncooperation movement), a védikus múlt forrásából merítve az ahiṃsā-ból táplálkozó, az empátián és az együttérzésen alapuló Satyagraha-ra alapozva fogalmazta meg „ideológiai alkotmányát”. Ez nem volt egyenlő a passzív ellenállással, mivel bármi áron ragaszkodott a végső cél eléréséhez: az igazsághoz, akár az ellenféllel való együttműködés által is. Gandhi gyakorlatában ezt jelentette a „satya” (amely a szeretetet kezdte jelenteni), míg az „agrah” (ami eredetileg ragaszkodást jelentett) pedig a szilárdságot, és vált az erőszakmentességből született erő szinonimájává.

A szuverenitás visszaszerzéséért e sajátos lélekerőt alkalmazta a britek igazságtalan politikája elleni erőszakmentes eszközökkel történő tiltakozáshoz (non-violent resistance, pl. böjt, bojkott).  Mivel Gandhi az erőszakmentességet az erőszaknál nagyobb erőnek tekintette, a Satyagraha alkalmazását a Swadeshi mozgalom által a gazdaságban is érvényesítette a charkha-mozgalom révén, amely az emlékezetkultúra részeként rámutatott az ipari forradalom idejére, amit gazdagsága tett kivitelezhetővé, és aminek következtében India nemcsak elvesztette a „világ legnagyobb gazdasága” státusát, hanem sok ezer közösség éhínség sújtotta, szegény országává vált (ld. Dr Shashi Tharoor MP Oxford Union jóvátételi vitáján tarott híres beszéde, megtekinthető itt: https://www.youtube.com/watch?v=f7CW7S0zxv4). Gandhi India jólétének megteremtését az „igazi India”, a vidéki faluközösségek önellátóvá tételében, a háziipar megerősítésében látta, mivel az elszegényedést okozó brit tőkejavaktól függő kiszolgáltatottság versenyképtelenné tette azt. Gandhi politikai filozófiájának másik fogalma a személy és a társadalom egyidejű átalakulását céltételező „Swaraj”, aminek jelentése: önuralom, az „én” uralma elméje és szenvedélyei felett, amit úgy kell megszerezni, mint a tudást.

Az 1920 és 1930-as évek eleje az indiai alkotmányosság problematikája körül kristályosodott ki (ld. Simon Commission, “Delhi proposals”,1927; Nehru Report, 1928; Jinnah’s ’14 Points’, 1929). Az érdekellentét nemcsak elhomályosította a fő célt, a következő Indiai Kormánytörvény elkészítését, amely új alkotmányos alapokat kívánt adni a Rajnak, hanem tovább növelte a muszlimok és hinduk közötti politikai szakadékot (ld. Round Table Conference, London 1930–1933). A kerekasztal-konferenciák ajánlásait főként a Gandhi–Irwin paktumban (1931, szövetségi szerkezet, kisebbségi kérdések, kommunális problémák), a Parlamentben megvitatott „fehér könyvben” foglalták össze. Ez került bele az 1935 augusztusában ratifikált, 14 részből álló India Kormányáról szóló törvénybe, amely a Montagu–Chelmsford reformokhoz (1919) képest az indiai érdekérvényesítésben visszalépést jelentett, mivel szűkítette a kormányzat funkcióit. Az 1930-as évektől a muszlimok – a párszikhoz hasonlóan – mint jogi autonómiával rendelkező vallási kisebbség százalékarányos érdekképviseletüket a döntéshozatali mechanizmusban is érvényesíteni akarták, mivel úgy vélték, hogy a hindu dominancia ellehetetleníti hatékonyságát.

A rendkívül sokszínű és nyelvű indiai muszlim közösség érzéseire legvilágosabban Sir Allama Muhammad Iqbal, a Liga akkori vezetője adott magyarázatot a párt éves konferenciáján Allahabadban (1930), hangsúlyozva az iszlám alapvető fontosságát az indiai muszlimok erkölcsi tudattal rendelkező néppé(!) való formálásában (Iqbal-nak erre a beszédére szokás visszavezetni Pakisztán fogantatását, de ironikus módon a költő és filozófus Iqbal, aki először indiai, majd indiai muszlim, indiai muszlimként pandzsábi muszlim, míg a pandzsábiak közül egy kasmíri muszlim volt, nem említette – a Chaudhry Rehmat Ali „Now or Never” c. röpirata által bevezetett – „Pakisztán” szót, és nem is küzdött a létrehozásáért). 

„Az iszlám nem csupán egy etikai ideál, hanem egy átfogó jogi, politikai és társadalmi struktúra, amely az indiai muszlimok történelme során egységesítette a szétszórt egyéneket és csoportokat. Erő, amely megszabadítja az ember szemléletét földrajzi korlátjaitól” (Sir Allama M Iqbal)

1937 nem csak a választás éve volt Brit Indiában, hanem egyenesen megfordította a történelem jövőbeli menetét. A Kongresszus a Raj tizenegy tartományából hatban győzött. A muszlimok sérelmezték a hindu többség muszlimellenes elfogultságát (amellyel később a felosztást indokolták (ld. Pirpur Report, 1938). Az indiai muszlim politika egészét érintő együttműködés a Jinnah–Sikander paktumban csúcsosodott ki. Az ekkorra már az indiai muszlimok egyedüli hangjaként fellépő Mohammad Ali Jinnah (1876–1948) meghirdette „A szabadulás napját” („Day of Deliverance„). Majd ezt követte 1940-ben a vízválasztó a muszlim többségű területek (Északnyugati Határtartomány, Pandzsáb és Bengália) összevonását és függetlenségét követelő határozat (ld. Lahore/Pakistan Resolution). Jinnah, aki a független muszlim haza egyedüli magvalósítójának tekintette magát, Iqbal filozófiájára építette fel az indiai muszlim identitás megszilárdítást céltételező Pakisztán-koncepciót, más megnevezésben a két nemzet elméletet. 1937–1947 közötti folyamatos választási sikere az elnöki hatalomban elsősorban a muszlim többségű területektől függött, de meg kellett őriznie az irányítást azokon a helyeken is, ahol a muszlimok kisebbséget alkottak, ráadásul nem rendelkeztek szavazói jogosultsággal, mi több, nem a Liga szavazói voltak.

Ezen a ponton szeretnék megemlékezni a szintén 75 éve, 1948. szeptember 11-én elhunyt Mohammad Ali Jinnah politikusi profiljának egy gyakorta háttérben tartott tényezőjéről, a nők emancipációért folytatott küzdelmének előmozdításáról. Mielőtt Jinnah átvette a Liga vezetését, Nazir Ahmed regényeit, vagy Altaf Hussain Hali költészetét leszámítva, a nők „láthatatlan” szereplői voltak nemcsak az indiai muszlim politikai életnek, hanem a társadalomnak is. Jinnah volt az első és talán az egyetlen, aki elszakadt a muszlim nők társadalomban betöltött szerepének elfogadott és hagyományos nézetétől, és gyökeres átalakulást hozott benne. A Liga 1937-es Lucknow-i találkozóján női szekció alakult azzal a céllal, hogy intenzív propagandát folytasson a muszlim nők körében India-szerte, és nagyobb politikai tudatosságra késztesse őket. A Khōja születésű Jinnah nők irányába megelőlegezett bizalma nem kizárólagosan a Nizārī Ismāʿīlīs tanításokból következett. Pályaívében kitapintható egy mélyen fekvő magánéleti szál is, amelyben India társadalmi tükre tárulkozik fel; Jinnah és korán elvesztett, nyugatias gondolkodású felesége, Ratanbai szülői tiltást, közösségi kiközösítést elsöprő szerelmének szellemi effektusa.

A második világháború szilárdabb éleket hozott a Raj belpolitikájába. A három „stratégiai sokk”, amely Indiát érintő következményekkel járt: az egyeztetés nélküli hadüzenet Berlinnek, amely a stratégiai autonómiát kizárta; Japán Indo-Csendes-óceáni térségre is kiterjedő hadviselésének növekvő tendenciája; és a bengáliai nagy éhínség volt. A hadüzenetre a Kongresszus passzivitással válaszolt. Ellenben a Liga felismerte a katonai tényezőben rejlő hatalmi lehetőségeket, megnövelte a muszlimok mint kisebbségi közösség relatív jelentőségét, és fogékonnyá tette Londont a Pakisztán-kérdésre. Japán Indo-Csendes-óceáni terjeszkedését érzékelve a Parlament 1941. júliusi fehér könyvében nyilvánvalóvá tette, hogy Brit Indiát szorosabban össze óhajtják kapcsolni az anyaország háborús erőfeszítéseivel. A teljes együttműködés érdekében Churchill 1942 márciusában Új-Delhibe küldte Sir Stafford Crippset egy nyilatkozattal, amit a Kongresszus Munkabizottsága elutasított, mivel az nem garantálta a teljes függetlenséget. Gandhi látva, hogy London politikai stílusa és szerkezete változatlan maradt, már nem reménykedett a brit kormányzattal folytatott párbeszéd teljes értékű helyreállításában.

A kiábrándulási csúcsponton 1942. augusztus 9-én, Bombayben útjára indította egész Indiára kiterjedő engedetlenségi mozgalmát, a Quit India Movementet. A Patel koordinálta mozgalomra válaszul a britek a Kongresszus vezetőségét az ahmednagari erőd börtönébe zárta, és több tízezer szimpatizánst letartoztatott. Ennek az ellenszegülésnek azonban nagy ára lett: a bengáli éhínség (1943–1945), amely egy szándékosan irányított és cseppet sem altruista brit politika végeredménye volt. Churchill kicsinyes bosszújában közel 4 millió ember vesztette életét. Erről a brit lobby tudósítók „megfeledkeztek”, mint arról a tényről is, amit London kétségbeesetten titkol, hogy a felfokozott háborús termelés következtében Brit India 1945-ben a világ negyedik legnagyobb ipari hatalmává emelkedett. A Nemzetek Szövetségében megalapozott diplomáciai súlyát átemelve az ENSZ-ben is alapitó tag lett, és ez új keretfeltételeket teremtett a nemzetközi szintéren.

Utólagosan sokan végzetes hibának tartották a Quit Indiat, mivel a politikai vákuumban a muszlim érdekérvényesítés szabad utat talált, és felerősítette Jinnah tárgyalási pozícióját a háború végével meginduló tárgyalások során. A szuverenitás átruházásával kapcsolatos alkotmányos kérdések megvitatása túlmutatóan a felosztás mibenléte és mikéntje köré épült. Jinnah, aki Pt. Nehruhoz hasonlóan a szekularizáció irányelvei alapján fogalmazta meg politikai krédóját, nem teokratikus berendezkedésű államot (din va daula) tartott elfogadhatónak. A pragmatikus ok: az iszlám transznacionális identitása veszélyeztette álmát, a „pakisztanizálódás” folyamatát. Ezért minden tervezetet, amely nem garantálta az önálló államiságot, elutasított. Gandhi és a Kongresszus ekkor még az egységes és föderatív India mellett volt, és csakúgy mint korábban, elutasította a felosztást (ld. Lord Curzon-féle 1905-ös Bengália felosztása). A politikai patthelyzet feloldására Chakravarti Rajagopalachari javaslatára Gandhi megbeszélést folytatott Bombayben Jinnah-val egy esetleges felosztásról, de a tárgyalás eredménytelenül zárult mindkét fél részéről (ld. C. R. formula/Rajaji formula 1944).

Churchill a fiskális konzervativizmusának szemüvegén át nézve Nagy-Britannia Egyesült Királyságát és Brit Indiát nem külső kényszer kötötte egybe, hanem a szabad népek szabad egyesülési szándéka. Ezért London egy három szintű szuverenitás átruházási tervet javasolt megvitatásra Új-Delhinek (ld. Wavell Plan, Simla, 1945). Az eredménytelenül zárult konferenciasorozat aggodalomra adott okot, hogy sikertelensége leszűkíti a jövőbeli tárgyalások terét. Abban, hogy a brit–hindu–muszlim trialógus tovább folytatódott, nagy szerepe volt az 1945. július 5-én megtartott angliai általános választásoknak, ahol a Clement R. Attlee vezette Munkáspárt egy földcsuszamlással felérő választási győzelmet aratott.

Attlee átlépve a Downing Street 10. küszöbét, nyitottnak mutatkozott egy, a Parlament érdekeivel harmonizáló szuverenitás átruházásra. 1946 márciusában Attlee az új Indiai Alkotmány kidolgozására egy Kabinet Missziót küldött Új-Delhibe Sir Stafford Cripps vezetésével. Az együttműködés fenntartásában érdekelt küldöttség olyan megoldást keresett, amely mind a Kongresszus, mind a Liga számára elfogadható, megőrizve India egységét mind politikailag, mind gazdaságilag. Az 1946-os Kongresszus elnöki választásának győztese Pt. Nehru lett (Gandhi kérésére Patel visszalépett, és a belügyi tárcát kapta). Így Pt. Nehru lett India ideiglenes kormányának első minisztere. 

A kényes diplomáciai egyensúly megtalálására, valamint az instabil belpolitikai helyzet konszolidálására ihletett választás volt az Attlee-kabinet részéről Lord Louis Mountbatten (1900–1979), a diszkrecionális tárgyalási jogkörrel felruházott utolsó, 24. alkirály kinevezése (1947. augusztus 15.–1948. június 21.) A tárgyalások megélénkítése végett Lord Mountbatten új javaslatot terjesztett elő (Mountbatten Plan), amely három kérdéskört érintett: Brit India felosztását, a hercegi államok integrációját, valamint Punjab és Bengália vallási alapon történő felosztását. A terv 1947. június közepéig elfogadásra került. Mountbatten alkirály egyoldalú nyilatkozata, miszerint India augusztus 15-én függetlenné válik, arra kényszerítette a Lordok Házát, hogy sietve elfogadja a függetlenségről rendelkező törvényt (Indian Independence Act 1947), amelyhez július 18-án kapott királyi hozzájárulást. A Törvény értelmében a Westmisteri Parlament a törvényhozási szuverenitást az Alkotmányozó Nemzetgyűlésre ruházta, és királyi hozzájárulással előírta két különálló szuverén állam létrehozását. Az egyeztető tárgyalások két fő szempont köré szerveződtek: az Alkotmányozó Nemzetgyűlés formája és az ideiglenes kormány összetétele. A sorrendiséget illetően az előbbit, a hosszabb távút a Muszlim Liga, míg az utóbbi rendezését a Kongresszus tartotta fontosnak. A legnagyobb nehézséget az jelentette, hogy a Muszlim Liga a végletekig elkötelezte magát egy független, teljesen szuverén Pakisztán mellett. A Kongresszus ugyanilyen erősen elkötelezte magát az egységes India mellett.

1947 elejére Gandhi elszigetelődött. Tudta, hogy a Partíció elleni hangja a vadonban való kiáltáshoz hasonlít. A kongresszusi vezetők és háttérpolitikusok, akik szekcióérdekekért dolgoztak, kész tényként fogadták el a felosztást. A rendezett átadás feltételeiről szóló tárgyalásokat lezáró megállapodást követően az átmeneti időszak státusa következett, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy a britek ugyan benne maradnak a mechanizmusban, de a döntéshozatalban már nem. A lovak közé dobott gyeplő esete volt, ami közvetve elvezetett ahhoz a felosztást kísérő, mélyben lappangó közösségi erőszak hullámhoz, amelyben 2 millióan vesztették életüket és a világ legnagyobb menekültválságát produkálta, hiszen a Radcliffe-vonal mindkét oldalán 10–15 millió ember vált otthontalanná. 1947. augusztus 14-én megalakult a Pakisztáni Iszlám Köztársaság, egy nappal később, augusztus 15-én a szabadságra ébredt az Indiai Köztársaság. Londonnak a hatalom átruházás nem cél volt, hanem eszköz egy új együttműködési rendszer, a Brit Nemzetközösség kialakításához; Nagy Britannia globális nagyhatalmi státusának megőrzése végett, amit Churchill „három fenséges köre” fejez ki legérzékletesebben (a Macmillan-i Grand Design, ill. a Brexitet követő Bew-Johnson-féle Global Britain stratégiája is ezen alapszik!).

Zárszó helyett…A nagy politikai átmenet időszakában, 1948. január 30-án Új-Delhiben egy fiatal nacionalista, Nathuram Godse meggyilkolta Gandhit. A világot sokkolta a hír. Hogy mi volt az indíték a „wadh” (durva megfelelője a merényletnek) elkövetéséhez, ahogyan Godse a tettét nevezte? Mind a mai napig sokféle megközelítésben magyarázzák. Kezdve a Sanātana Dharma filozófiájában periférikus Hindutvától, a nemzettel szembeni rossz karmájáig; a pakisztániak hinduk iránti gyűlöletén át egészen Pt. Nehru hataloméhségéig. Mahātmā Gandhi távozása is méltó volt hozzá, úgy ment el, ahogyan élt: egyszerűen. Hogy lelke (atma) minél hamarabb újjászülethessen, és megszabadulhasson attól a kötődéstől, amely a testéhez fűzi, Delhiben, a Yamuna folyó partján egy fából rakott szabadtéri máglyán elégették.

Penyaskó Tamás

Irodalomjegyzék:

Abhinav Chandrachud: An Independent, Colonial Judiciary: A History of the Bombay High Court during the British Raj, 1862–1947. Oxford University Press, 2015.

David Lemmings: Gentlemen and Barristers: The Inns of Court and the English Bar 1680-1730. Oxford University Press, 1990.

George Orwell: Talking to India. George Allen & Unwin Ltd. London, 1942.

Giorgio Riello–Tirthankar Roy: How India Clothed the World: The World of South Asian Textiles, 1500-1850. Brill, 2009.

James M. Volo: How The East India Company Caused the American Revolution. Independently published, 2020.

Jany János: Jogi kultúrák Ázsiában. Kultúrtörténet, jogtudomány, mindennapok. Typotex Kiadó, 2016.

John Bew: Citizen Clem: A Biography of Attlee. Riverrun, 2016.

Kaushik Roy: India and World War II: War, Armed Forces, and Society, 1939-45. Oxford University Press, 2016.

Kristina Myrvold: Hindu Soldiers in Europe during the First World War: Religious Books, Symbols and Practices. Brill, 2020.

Madhusree Mukherjee: Churchill’s Secret War: The British Empire and the Ravaging of India During World War II. Basic Books, 2011.

Miles Taylor: Empress: Queen Victoria and India. Yale University Press, 2018.

Nisid Hajari: Midnight’s Furies: The Deadly Legacy of Indian Partition. Mariner Books, 2016.

Ruth Spalding: The Diary of Bulstrode Whitelocke, 1605 – 1675. Oxford University Press/British Academy, 1990.

Shashi Tharoor: Inglorious Empire: What the British Did to India. Scribe US, 2018.

Simon Róbert: Történetírás az iszlámban. Fontes Orientales sorozat. Corvina Kiadó, 2019.

Sugata Bose: The Nation as Mother and Other Visions of Nationhood. Penguin Random House, 2017.

Syama Prasad Mookerjee: Bengal Famine: An Unpunished Genocide. Global Collective Publishers, 2022.

Syed Ejaz Hussain–Sanjay Garg: Alternative Arguments: Essays In Honour Of Surendra Gopal. Primus Books, New Delhi, 2020.

Thomas Gidney: „An Anomaly among Anomalies”: Colonial Membership of the League of Nations. PhD thesis, Graduate Institute of International and Development Studies, Geneva, 2020.

Tushar A. Gandhi: Let’s Kill Gandhi: A Chronicle of His Last Days, the Conspiracy, Murder, Investigation and Trial.  Rupa & Co Distributed By Heritage Impex Worldwide, 2007.

Urvashi Butalia: Other Side of Silence: Voices from the Partition of India. Penguin Random House, 2017.

Ezt olvastad?

Az elfeledett szereplő, amely hozzájárult az egységes Európához – Algéria

Az európai integráció gondolatát gyakran az európai civilizáció és sajátos történelme eredményének tekintik, azonban számos, a kontinensen kívüli szereplő is

X