Milyen játékokkal lehetett játszani 50 éve? – A Kádár (játék)katonái című kiállításról

A játék sokszor perifériára kerül egy adott korszak tárgyi kultúrájának bemutatása során, noha még a játékokban is ott rejlik a történelem. Kevesen gondolnák, de jól bizonyítja ezt az állítást, hogy a szocializmus idején a gyerekek által kedvelt műanyag játékkatonákat politikai, ideológiai célokra is használták. Így fordulhatott elő, hogy a szimbólumok által észrevétlenül költözött be a hatalom az otthonokba. A figurák az 1960-as, ’70-es és ’80-as évek társadalmi és kulturális viszonyait is visszatükrözik. Felmerülhet bennünk a kérdés, hogy ezek az apró játékfigurák mégis hogyan voltak képesek ezt elérni?

Többek között erre a kérdésre világít rá a Budapesti Történeti Múzeum (BTM) Vármúzeum rendhagyó játéktörténeti kiállítása, ami a beszédes Kádár (játék)katonái – Játék és hatalom címet viseli. A tavaly ősszel útjára indított időszaki tárlatban megjelenő műanyag kiskatonák generációk számára idézik meg a gyermekkort. A kiállításhoz kapcsolódóan elérhető és olvasható egy impozáns, illusztrációkkal gazdagon ellátott kötet is, melyet a kiállítás kurátora, B. Szabó János történész írt és állított össze. A Digitális Legendárium munkacsoport Griffsider című podcast-sorozatának egyik új epizódjában e kiállítás kurátorával beszélgettek a készítők, amelyben szó esik a kiállításról, a könyvről, a játékkatonák készítéséről, kultúrájáról és sikerük titkairól.

A Kádár (játék)katonái című kiállításról és az ahhoz kapcsolódó kötetről szóló podcast meghallgatható a Digitális Legendárium YouTube-csatornáján, a fenti képre kattintva.

Mind a kiállítás, mind a kötet nem csupán a Kádár-korszak Magyarországán folyó játékgyártást követi nyomon, hanem kicsit korábbról indulva kezdi el a játékkatona-história bemutatását, folyamatosan kitekintve a külföldi párhuzamokra. Amikor a 19. század végén megszületnek a modern európai nemzetállamok, bevezetésre kerül az általános hadkötelezettség. Ennek a lépésnek az egyik hosszú távú hatása, hogy a hadsereg ügye immár társadalmi üggyé válik. Korábban a katonáskodás egy kiváltság volt, egy professzionális foglalkozás, amihez a társadalom döntő többségének nem volt köze. A modern nemzetállamok, kimondva vagy kimondatlanul, az állampolgárok militarizálására kezdtek törekedni, ami tükröződött a 19. század végén a játékgyártásban is; érezhető módon megszaporodtak a katonai játékok.

B. Szabó János: Kádár (játék)katonái – I. Az ókortól a „nagy októberig”

Az első világháború után az akkoriban a világ vezető játékgyártó államának számító Németországban tulajdonképpen a játékipart is beállították a nemzetnövelés szolgálatába. A játékkatonáknak az ideológiai nevelésben betöltött propagandaszerepét első ízben a német Harmadik Birodalom aknázta ki igazán.

Létrehoztak egy olyan mintát, amit a későbbiekben a többi fejlett ipari állam politikai indíttatástól függetlenül lekövetett, lemásolt. Teljes természetességgel működött, hogy ha egy fejlett ipari államnak volt hadiipara és gyártott olyan termékeket, melyeket a hadsereg akkoriban használt, akkor a gyermekek számára elkészítették ezeknek a termékeknek a miniatürizált másolatait ­– mint játékokat.

Magyarország sem lógott ki ebből a sorból, sem a második világháború előtt, sem utána. Az egyetlen különbség, hogy ebben az időszakban itthon nem létezett játékipar. Bár az 1950-es években megpróbálták létrehozni ezt az iparágat is (inkább kevesebb, mint több sikerrel), valójában azonban a játékkereslet igényeit ilyen módon nem lehetett kielégíteni. Egyrészt az állami cégek rugalmatlanok voltak és korszerűtlen termékeket gyártottak, másrészt drágák voltak, ami miatt alacsony volt a kereslet irántuk. Érdekes adalék, hogy bár a szocializmus nem szerette a magánvállalkozásokat, itthon főként a kisiparosok és magánvállalkozók foglalkoztak játékkészítéssel. A háború után a műanyag Magyarországon ritkaságszámba ment; a döntő fordulatot végül az idézte elő, hogy hazánk 1966-ban csatlakozott egy nemzetközi egyezményhez, amely a gyermekek egészségének védelmében megtiltotta az ólom mint alapanyag használatát a játékgyártásban. Ennek köszönhetően az ólomkatonák hosszú és tartós tündöklése gyakorlatilag egy csapásra véget ért hazánkban, és teljesen egyértelművé vált, hogy helyüket a fröccsöntött műanyagok veszik át.

Főként Nyugat-Európában és Amerikában a játékkészítés már az 1960-es években nagyon szorosan kapcsolódott a mozik világához és a televíziózáshoz, ennek köszönhetően a jelentősebb filmekhez és sorozatokhoz rendszeresen készültek játékfigurák.

A kiállítás egyik legsokoldalúbban és leginkább prezentált része a vadnyugat világa, ahol számos cowboy- és indiánfigurával ismerkedhetünk meg. A vizsgált korszakban Magyarországon is egyfajta western-őrület uralkodott, mivel a gyerekek számára az észak-amerikai indiánok világa és a vadnyugat egy természetes játékközeg volt.

Ebben az időszakban nem lehetett úgy felnőni, hogy ne találkoztunk volna James F. Cooper és Karl May könyveivel, vagy a moziban ne vetítettek volna hasonló tematikájú filmeket. 1970-től ugyanis nemcsak Magyarországon, hanem az egész világon „indiánőrület” vette kezdetét a tömegkultúrában.

Érdemes megegyezni, hogy ezekben az években Amerikában évi 300–400 westernfilmet készítettek a filmesek. Ennek a hatását ma már nagyon nehéz elképzelni, manapság ugyanis sok szubkultúra jelenik meg a fiatalok előtt. Emiatt ilyen egységes közeg és környezet – ami akkoriban nemcsak a gyermekek világát, de még a felnőttekét is áthatotta a tömegkultúra szempontjából – ma már nincsen. A „tilt, tűr, támogat” rendszerében a hazai kisvállalkozók és kisiparosok amerikai, nyugatnémet, francia és olasz bábuk másolatait gyártották le nagy számban. Ebből aztán komoly problémájuk nem származhatott a pártvezetés előtt, mivel a vadnyugatnak semmi köze nem volt a magyar nemzeti múlthoz, nem kapcsolódott hozzá szervesen, ezáltal nem is volt képes erősíteni a nemzeti öntudatot.

Kádár (játék)katonái
Indián játékfigurák. Forrás: varmuzeum.hu

Társadalmi szempontból minden korábbi játékkészítési lehetőség drágább volt, mint a fröccsöntött műanyagfigura, így aztán nehezebben is volt hozzáférhető az egyes társadalmi rétegek számára. Ez a játéktípus azonban tökéletesen beleillett a szocializmus egyenlősítő, „demokratizáló”, a javakat a széles közösség soraival megosztó énképébe. A beszélgetés derekán Bayer Árpád fel is teszi a kérdést: hogyan is nézett ki ez a kisiparos szektor Magyarországon, amiben a játékokat gyártották?

Döbbenetes volt a kiállítás tervezése során szembesülni azzal, hogy a kezdet kezdetén ezek a vállalkozások főként családi vállalkozások voltak – válaszolta B. Szabó János.

Felmerült például Genát Jánosnak, a korszak legnagyobb játékgyártójának a neve, akinek a lánya, Genát Andrea a kiállítás összeállítása során számos hasznos információval szolgált. A kurátor rámutat arra, hogy az 1970-es években érkezett egy őrségváltás, egy új generáció, akik már nem kényszervállalkozók voltak, mint a korábbi időkben, hanem általában mérnökök és más, végzett emberek, jelentős technikai tudással a hátuk mögött. Ők többek között megfordultak állami cégeknél, szövetkezeteknél, de rövidesen ráeszméltek, hogy mennyivel jobban megéri számukra magánvállalkozóként végezni ezt a tevékenységet, mint az állami szektorban. Nem véletlen ugyanis, hogy nagyon jól lehetett keresni a szocialista Magyarországon műanyagipari tevékenységgel.

Ezekben az években lesz piacvezető Schenk Károly vállalkozása, aki 1978 és 1995 között a német Playmobil-másolatok behozatala révén elkészítette e játékok olcsóbb verzióját, amit egy átlagos magyar család is képes volt megfizetni, illetve kis túlzással bármelyik trafikban könnyen be lehetett szerezni.

A Schenk-figurák, bár nyugati előképek alapján készültek, letagadhatatlanul hordoztak magyar vonatkozásokat. Ugyanis a kötelező (cowboyos, indiános, tűzoltós, kalózos) szériák mellett bőven akadtak magyar történelmi példák alapján készült figurák is, ráadásul ezek számítottak a legnépszerűbb daraboknak: huszárok, 1848–49-es honvédek, vagy éppen Mátyás fekete seregének tagjai, valamint az örök ellenfelek, a török és osztrák vitézek. A kiállítás részét képezi egy ebből az időszakból fennmaradt levél, amiben a gyerekek írták meg közvetlenül Schenk Károlynak, hogy milyen magyar vitézekkel szeretnének játszani; a levélben még le is rajzolták álmaik katonáit.

Kádár (játék)katonái
Schenk Károly által készített figurák. Forrás: jpm.hu

A kiállítás alapos körüljárása során egy felettébb érdekes fejlődési trendnek lehetünk szemtanúi. Annak ellenére, hogy az ország ekkoriban tulajdonképpen egy búra alatt élte az életét, mégiscsak kinőtt egy befolyásos, vagyonos vállalkozói réteg. Ezzel a réteggel később, a rendszerváltást követően az országhatárok megnyitása egy csapásra végezni fog. Miközben a rendszer sokáig akadályozta és bénította a magángazdaságot, mégiscsak egyfajta protekcionista védelmet jelentett a hazai kisvállalkozónak. A ’90-es évektől kezdődően a magyar piac azonban ki volt téve egyfelől a nyugati prémium áruknak, másfelől a Kínai Népköztársaságból érkező dömpingáruknak, amivel szemben a magyar gazdaság nem vehette fel a versenyt, így a hazai vállalkozások szinte pillanatok alatt elvéreztek.

A kiállítás egyik leglátványosabb része az ember nagyságú budai vár, melynek építéséhez megközelítőleg 3000 elemet használtak fel, illetve az a terepasztal, amely a kenyérmezei csatát örökíti meg.  Idén az első kiállítás, amit megtekintettem a podcast meghallgatása után, nem más volt, mint a Kádár (játék)katonái, így személyes tapasztalatok révén is tanácsot tudok adni, hogy ki a célközönség, kiknek érdemes felkeresni a tárlatot. Tagadhatatlan, hogy elsősorban inkább a férfiakat szólítja meg, hiszen főleg fiúgyermekek játékkatonái, fegyverei és építőjátékai kerültek a vitrinekbe.

Érdekes volt látni, hogy a kiállítás – melynek anyaga nagyrészt magángyűjtők kollekciójából származik – milyen széles spektrumban képes bemutatni a vasfüggöny nyugati és keleti oldalán gyártott játékokat a látogatók előtt.

A kiállítás megálmodói jól szemléltetik, hogy a Kádár-rendszer keretei között hogyan is nézett ki és működött a hazai játékgyártás. A tárlat lépésről-lépésre világítja meg előttünk azokat a sajátos társadalomtörténeti szempontokat, amelyek a szocialista világban rejtett formában, de mindvégig jelen voltak és a mindennapi élet részét képezték. A gyermekkort mindig meghatározzák azok a játékok, amelyekre sok év távlatából is jó emlékezni. Éppen ezért egészen izgalmas és különleges élményt nyújtanak ezek a figurák, melyek közül egy-egy minden bizonnyal megtalálható (volt) minden fiú szobájában. A múltidéző kiállítás remek kikapcsolódást és szórakozást nyújt családoknak (főként apukáknak), nagypapáknak és unokáiknak, akik egészen a március 15-i nemzeti ünnepig megtekinthetik a régebbi korok játékait.

Kádár (játék)katonái
A beszámoló szerzője, Pálfi Ádám a Kádár (játék)katonái kiállítás bejáratánál

A BTM Vármúzeum időszaki kiállítása 2023. március 15-ig várja az érdeklődőket a Budavári Palota E épületében, ahol nosztalgiában és játékkatonában garantáltan nem lesz hiány.

Pálfi Ádám

Ezt olvastad?

A 2024-es premiernaptárban még sok a homályos folt, de annyi már most látszik, hogy idén sem maradnak monumentális alkotások nélkül
Támogasson minket